"Hot water at ten.
And if it rains, a closed car at four.
And we shall play a game of chess."

(T. S. Eliot)

Rossz szokásomhoz híven negyedórával korábban érkezem, így a túlfôzött kávé fölött van idôm átgondolni a dolgot. Ha a jobbik eszemre hallgatok, ide sem tolom a képemet, de amikor az a lehetetlen hang egyazon nap harmadszor reccsent a telefonban, olyan élesen jelent meg elôttem a Paul Auster-i véletlen árnya, hogy beadtam a derekamat.

Nem, nem vádolhatok mást. Ha ennyi lett volna az egész, akkor legfeljebb eljövök, de nem hozom a pénzt. Márpedig én magammal hoztam. A kabátom zsebében, az egészet az utolsó fillérig.

Talán, vagyis: nagy valószínûséggel az ajánlat abszurditása, teljes irrealitása vett le a lábamról. Ha egy normális mesével jön, minden lelkiismeret-furdalás nélkül kapásból lerázom. De hogy egy kiadatlan Borges-novella?! Ugyan. Hogy jutott volna hozzá? Már ha létezik ilyen. Különben is ki ô? Már ha létezik egyáltalán.

Mint rendesen, teljesen beleveszek gondolataimba, s egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy árny eltakarja a kellemes tavaszi napot. Ô áll elôttem, Mr. Titokzatos: hosszú, jóformán földig érô ballonkabát, kalap, hatalmas napszemüveg. Nem is ember, egy ruhákkal álcázott fogas. Mintha Wells láthatatlan embere elevenedett volna meg elôttem.

Nem veszôdik a formaságokkal. Kesztyûs bal keze elôbukkan a kabátzsebbôl, és egyetlen szó nélkül egy borítékot tesz elém az asztalra. Nyúlnék érte, hogy megnézzem, ám ô mutatóujját tiltón ráhelyezi, s másik tenyerét nyújtja. A gesztusért az emberi gének a felelôsek, és félreérthetetlen.

Noha most már szemernyi kétségem sem maradt, hogy rá vagyok szedve, ez a hihetetlen pimaszság levesz a lábamról. Elôveszem az én borítékomat, és a tenyerébe helyezem. Közben eszembe jut a kérdés, amely az elsô telefon óta foglalkoztat (miért én?), ám mire eljutok odáig, hogy feltegyem, a titokzatos ismeretlennek már se híre, se hamva. Ismét csak magamra maradok a kétségeimmel.

Csak magamat hibáztathatom, és ezt meg is tenném, de az incidens valószerûtlensége szinte megdermeszt. Legszívesebben felkerekednék és céltalanul csatangolnék egyet a városban, benéznék egy-két utamba akadó antikváriumba (mert azok mindig utamba akadnak, bármerre járok is), hogy balfogásaim emez újabb példánya fölött valamennyire napirendre térjek – de aztán mégsem teszem. Legyünk túl a nehezén.

Kibontom a borítékot. Kézzel írt lapok. A kézírás természetesen nem mond semmit, mert noha Borges kézírását fényképekrôl jól ismerem (kedvtelésbôl magam is tûrhetôen utánzom), ha valóban élete vége fele írta (ezt mondta a férfi a telefonban? Már nem vagyok benne olyan biztos), akkor valakinek diktálta. Esetleg a szóhasználat, a mondatszerkezetek árulkodhatnak; igaz, ezt is lehet utánozni, bár nem látom be, mi értelme volna. Lehet, hogy valakinek az a megélhetése, hogy Borges-novellákat hamisít és adja el az olyan notórius gyûjtôknek, mint én?
 
 

Nag-Hammádi felett a hold

Már a felfedezés híre lázba hozott, s abban a minutában eldöntöttem, ha törik, ha szakad, megszerzem a kódexeket. Szerencsétlenségemre a háború utáni politikai erôfitogtatás lehetetlenné tette, hogy a hadiiparon kívül bármi is pénzhez jusson és fejlôdjék. Az a néhány tudós, aki átlátta az ott talált kopt nyelvû kódexek fontosságát, nemcsak a bibliakutatás, de az egyetemes történelem szempontjából, hiába kilincselt pénzért. Két évre rá pedig napvilágra került a holt-tengeri felfedezés a töméntelen apokriffel, s eltörpített minden mást.

Az elôbb azt találtam mondani: "szerencsétlenségemre" – micsoda önzô alak vagyok! Emberek milliói napi megélhetési gondokkal küzdöttek s küzdenek ma is, én meg amiatt kesergek, hogy nem juthattam hozzá holmi kódexekhez. De ha azt mondom, nekem éppoly nagy megélhetési gondot jelentett ez, elhinné-e valaki?

Végül harmincévi várakozás után (több, mint amennyit az életfogytiglanra ítélt bûnözôk kapnak), 1977-ben jelent meg a Richardson & Petey kiadó jóvoltából a kódexek teljes szövege, amelyre azonnal lecsaptam. Mint mindig, ebben is barátom, Bioy Casares volt a segítségemre, s így nem kellett kivárnom azt a további ki tudja, hány hónapot, míg a könyvrendelés sziszifuszi procedúrája lezajlik; lévén, hogy éppen New Yorkban tartózkodott, besétált egyenest a kiadóba a hivatalos megjelenés reggelén, s egy közös ismerôsünkkel azonnal elküldte nekem a könyveket.

Mivel ekkorra szemem világa már igencsak megromlott, magam nem tudtam olvasni a könyveket, feleségemet történetesen rokoni kötelességek szólították el a városból, "segítômet" pedig (a "titkár" titulust nem szenvedhetem) erôs megfázás verte le a lábáról; egyszerre ott találtam magam "kettesben" régóta áhított könyveimmel, melyekkel képtelen voltam mit kezdeni. Alig bírtam kivárni a másnap reggelt, és egy barátomat megkértem, küldje el hozzám azt a tanítványát, aki a legmagasabb szinten bírja az angol nyelvet. A fiú hamarosan meg is érkezett, és nemcsak hogy nyelvtudása, de szép, telt hangja is volt, és épp a megfelelô sebességgel olvasott, sem nem túl gyorsan, sem nem túl lassan. Hamar megtanult olvasni az arcomról is, és szinte mindig eltalálta, mikor kell megismételnie egy-egy mondatot, mikor kihagynia a kommentárt.

A felolvasásokra a könyvtárszobában került sor; ô az asztalnál ült (néha felállt kinyújtóztatni a tagjait), én pedig háttal neki és a szobának, karosszékemet a franciaablak felé fordítva hallgattam. Az ablakig sem láttam el, nemhogy azon túl, de a nagy, világos négyszög volt a vászon, amelyre életerôs hangja a képeket kivetítette.

Az elsô hét vége és a harmadik kötet közepe táján bukkantunk rá a rejtélyes részre. A 362. oldal után egyszerre eltûntek az oldalszámok, s egy olyan fejezet volt beiktatva, mely teljes egészében oldalszám nélküli lapokra lett nyomtatva, majd utána folytatódott a számozás a 363-as számmal. A fejezetcím nem szerepelt a tartalomjegyzéken, és egyáltalán sehol nem találtunk rá utalást a könyvben. Felolvasóm felvetette, hogy nyomdai tévedésrôl lehet szó, a kötészeten összekevertek valamit, és azt javasolta, ugorjuk át, eddigre azonban engem túlságosan felcsigáztak ezek a furcsaságok. Megkértem, olvassa fel, melynek ô készségesen eleget tett.
 
 

Nag-Hammádi felett a hold

Tizenketten indultunk útnak, s már csak hárman maradtunk. Tudtuk, hogy az életünkkel játszunk, de mi a mi életünk, mikor a szent iratok biztonsága a tét. Khalif volt a vezérünk, a Délceg Khalif, és puszta közelsége belénk is bátorságot öntött. Khalif mellett dicsôség harcolni, ezt mindenki tudta, s mi balgák azt hittük, Khalif mellett meghalni is dicsôség lesz. Bocsáttassék meg nekem, hogy igazságtalan vagyok vele: nem ô tehet arról, ami történt, de az átélt borzalmak engem is megviseltek, át- meg átmostak, s akár a kövön fent ruha, hamarosan szerteszakadok.

A Szent Könyveket szétosztottuk hatfelé, s rongyos zsákokba bugyoláltuk, hogy ne keltsünk feltûnést. Alexandriából, hová özönlenek a világ kalmárjai, tudósai no és szerencsevadászai, csupán két út vezet ki, de erre már csak akkor jöttünk rá, amikor túl késô volt. Elôször a tengeren próbálkoztunk, de alighogy két társunk annak a hajónak a deszkáira lépett, melynek kapitányával Khalif elôre megegyezett, a kikötô egyszeriben megtelt katonákkal – ládákból, hordókból özönlöttek elô, akár egy kiéhezett patkányhorda –, s mi hanyatt-homlok menekültünk. Mivel nálam nem volt zsák, a vízbe vetettem magam, s a hajók és csónakok erdejében egykettôre nyomomat vesztették.

Amikor az éj leple alatt titkos találkahelyünkre osontam, már csak kilencünk jelent meg ott. Mivel immár biztosak voltunk benne, hogy minden utat figyelnek, egyetlen lehetôség állt csak nyitva elôttünk, bármilyen kelletlenül álltunk is hozzá.

A sivatagi kaput sosem ôrzik, így észrevétlenül kijutottunk a városból, s amidôn a város utolsó tornyai is eltûntek a homokbuckák mögött, megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Khalif azonban biztos volt benne, hogy elôbb-utóbb a nyomunkra akadnak, és itt is követnek minket. Ez is bizonyítja küldetésünk fontosságát, mondta, most már nincs visszaút. És mi mentünk elôre.

Tudtuk, hogy életünkkel játszunk, mégsem tétováztunk elindulni. A halál nem félelmetes, ha az ember megszokja, és mi együtt növünk fel vele attól a pillanattól kezdve, hogy játék közben elkódorogva elôször pillantunk meg egy dögöt marcangoló keselyût. A sivatag azonban valami más.

Negyedszer ért fel a nap a delelôre, amikor Rashid, aki gyermekkori pajtásom volt, egyszer csak elterült a homokban, és úgy rángatózott, akár a megszúrt és kiszenvedni készülô állat. Hiába takartuk el a napot védelmezôn, hiába itattuk és mostuk az arcát saját vizünkkel, többé nem tért magához. Még az est leszállta elôtt kilehelte a lelkét. A hôség után gyorsan beköszöntô hidegben ültük meg a szertartást, vacogva imádkoztunk, hogy lelke kedvezô fogadtatást leljen az Úrnál. Hanem aztán nem temettük el illôn, és nem csupán a homok miatt. Üldözôink a nyomunkban vannak, mondta Khalif, valahová a sötétségbe meredve, a legkisebb nyom is elég nekik, hogy ránk találjanak. Vérzô szívvel, de fejet hajtottunk tapasztalata és évei elôtt, s Rashid barátomat úgy kapartuk el, akár a legutolsó kutyát, fejfa nélkül, s még a homokot is megfodroztuk fölötte, mint ahogy a szél teszi. Hajnalhasadtával felkerekedtünk, de hiába néztem az eget, a hullámzó messzeséget vagy akár az elôttem haladó hátát, egyfolytában csak azt láttam, ahogy Rashid szemgödrébe belefolyik a homok.

Vándorlásunkról nincs mit mesélnem. A kurta pihenôk és a rekkenô hôség, az egyre apadó vízkészlet és a mind nehezebb zsákok a maguk lassú, de biztos módján kiszívták utolsó csepp erônket is. Oman, Hamid és Juszuf is a sivatag homokjában leltek örök nyugodalmat, sorban egymás után, s a végén már sírni sem bírtunk. Ötünknek egy egész kulacsnyi vizünk sem maradt, s egykori daliás léptünk alig volt több szánalmas vánszorgásnál; már ha lett volna, aki megszánjon.

Aztán az egyik nap – a számlálásra már rég nem volt erônk – Khalif váratlanul megtorpant, s azt mondta: a barlangok. Ide igyekeztünk a Szent Könyvekkel. Célhoz értünk! De már örülni sem maradt erônk és idônk, mert mintha csak ez az egy szó tartotta volna benne a lelket, Khalif eldôlt és végigvágódott a homokon. Riadtan térdeltünk föléje, megfogyatkozott csapatunk vezetôje fölé, de rögtön láttuk, hogy a végét járja. Azt kérte alig hallható hangon, hagyjuk ott, rejtsük el a könyveket, de egyszerûen nem tudtuk megtenni. Hôstetteinek beszámolóin nôttünk fel, s noha szavai még most is parancsnak számítottak, nem bírtuk elviselni a gondolatot, hogy élete nagy folyama a homokba fúljon. Felnyaláboltuk hát, s bár magunk is a végsôkig elcsigázottak és megtörtek voltunk, de addig húztuk-vontuk szegényt, míg el nem értünk a barlangokig.

A Nag-Hammádi barlangok nemcsak hogy nehezen megközelíthetôk, de maguk a járatok is labirintust alkotnak, melynek mi egészen a mélyéig botladoztunk a sötétben, majd a legbelsô, rejtett termet megtalálva, a kimerültségtôl ájultan rogytunk össze.

Arra ébredtem, hogy karomon hidegséget érzek. Elsô gondolatom az volt, hogy valami dögevô állat az, s ösztönösen elrántottam a kezemet, egyenest neki a barlang falának. Ahogy a fájdalomtól sziszegve felültem, megértettem: Khalif keze volt az, mely kinyújtva, mozdulatlanul hevert. Gyöngéden megfogtam; hideg volt, hidegebb, mint a barlang levegôje. Társaimra néztem, öntudatlanul hevertek, valamely álom innét elérhetetlen partvidékén. Khalif, a dicsôséges Khalif fölé hajoltam. Arca kisimult, mintha a tudat, hogy végül csak ideértünk, letörölte volna az összes elszenvedett bánat és nehézség ráncát. Szeme tágra volt nyitva, de nem engem nézett. Fejem az övé mellé helyeztem, és miközben a többiek szuszogása visszhangot vert a barlang falán, én megpróbáltam azt látni, amit Khalif láthatott: nem a nyirkos sötétséget, nem a barlang falát, hanem valamit ott kint. Talán a szelet. Talán a holdat Nag-Hammádi fölött.

A tévedés ténye ezek után kétségtelen volt, csak az nem, hogy ki követte el. A szöveg minden szempontból kilógott a többi közül, sôt valójában éppen azt mesélte el, hogyan rejtették el magukat a szent szövegeket az alexandriai könyvtár felgyújtása után. De hogyan kerülhetett a könyvbe? Az oldalszámozás hiányának kérdése köny-

nyûszerrel a nyomda hanyagságának számlájára írható; ebben nincs semmi rendkívüli. Ugyanennél az oknál fogva kerülhetett a könyv közepébe. Talán egyfajta elôszónak szánták a szerkesztôk? S mivel nem jutottak dûlôre, a nyomda prózai módon megoldotta a kérdést? Csakhogy ez túlságosan nagy horderejû tudományos dokumentum volt ehhez. Még aznap éjjel felhívtam Bioy Casarest – aki pár órája ért haza, és épp a repülôút fáradalmait próbálta kialudni –, és addig gyôzködtem, míg sutba dobva akadémiai teendôit, másnap kora reggel beállított hozzám, hogy saját szemével gyôzôdjön meg errôl a rendkívüli dologról.

Jó darabig csak lapozgatta a kötetet, amelyet a kezébe nyomtam, majd amikor már hatodszor köhintett, végigfutott a hátamon a hideg.

– Na? – unszoltam.

– Nos... az igazság az... – nyújtotta a szót, és noha a miltoni átok béklyója kötött, lelki szemeim elôtt jól láttam a sajátos ráncot a homlokán, mely önjáró lövészárokként próbált az ellenséges gondolatok közelébe férkôzni – ...a helyzet az, hogy...

– Nyögd már ki! – fogytam ki a béketûrésbôl.

– Szóval nincs itt semmiféle pluszfejezet, de még egy oldal sem. Nincs itt az égvilágon semmi különös.

Az elsô döbbenetet leküzdve oldalról oldalra végigvettük mindegyik kötetet, hátha emlékezetem tréfált meg a könyv számát illetôen, de mindhiába. Nem találtunk semmiféle rendellenességet, sem nyomdait, sem másmilyet. Miután látta, mennyire a szívemre veszem, Bioy néhány gyors telefonnal felhajtotta a kiadói illetékest, s rövid, de heves beszélgetést folytatott vele.

– Semmi – foglalta össze. – Nem tudnak, bocsánat, nincs tudomásuk semmiféle nyomdai melléfogásról, ilyen címû és tartalmú iromány nem szerepel sem a kódexek között, sem a szerkesztôi szövegben.

– Hallucináltam – biccentettem.

– Úgy valahogy... hacsak – (ó, milyen régi volt, hogy láttam azt a mutatóujjat, mely ilyen pillanatokban a magasba emelkedik, kissé inogva, akár egy sebesült gondolat fehér zászlója) – ...hacsak... hol van a felolvasó?

– Nem tudom. De tényleg, már rég itt kéne lennie...

Bioy nyomozói rutinjával és az én kapcsolataim révén hamar kiderítettük, hogy ilyen nevû tanulója nincs és nem is volt az egyetemnek. A barátom, aki küldte, elmondta, hogy csak egy hete vette fel a szemináriumába, s azért gondolt éppen rá, mert bár keveset beszélt, feltûnôen szép hangja volt. Zsákutcába jutottunk; de a Tények zsákutcája az Elméletek pályaudvara. Bioynak ugyan bôven lett volna tennivalója a délután folyamán is, ô azonban lemondott mindent, s azzal töltöttük az idôt, hogy egymásnak adogattuk a labdát a történtekre vonatkozólag. Nem beszéltük meg, hogy ebbôl írunk egy újabb könyvet, mert az már a végtermék, minket pedig maga a cselekmény szálainak idült bogozgatása, egyszóval: a folyamat hozott lázba. Nem is jegyzeteltünk (mármint Bioy nem jegyzetelt), csak beszéltünk, míg a délután estébe nem fordult, de akkor sem kapcsoltunk villanyt, mert nem érdekelt minket semmi más fény, csak a hold Nag-Hammádi felett.

Mire befejezem, jócskán rám sötétedik, szinte könnyezik a szemem az erôltetéstôl. Noha a nap még nem ment le teljesen, a kávézó teraszát bekebelezték a szomszédos házak árnyai. Nem mozdulok, ôrzöm a testemben zsibongó különös lázat, melyet a szöveg piszkált fel. Jó ez, finom érzés, s oly ritkán adatik meg.

Hanem egyszerre arra leszek figyelmes, hogy ismerôs alak tûnik fel a tér túlsó oldalán álló kávézó teraszán: hosszú ballonkabát, kalap, szemüveg. Nem, ez nem lehet ô... Odamegy egy magában üldögélô, kissé komornak látszó alakhoz, aki láthatóan máshol jár, mert nem is veszi észre azonnal az idegent. Amikor aztán igen, akkor döbbenten vagy inkább: riadtan egyenesedik ki. Ahhoz már túl sötét van, hogy ki tudjam venni az arcát, azt viszont teljesen tisztán látom, amikor borítékot cserélnek. Aztán a hosszú kabátos sietve távozik.

Elfog a vágy, hogy felugorjak és odarohanjak, hogy meggyôzôdjek arról, amire gyanakszom, de nem teszem. Ehelyett lassan, kimért mozdulatokkal felállok, pénzt hagyok az asztalon, és indulok. Még véletlenül sem pillantok arra. Ahogy távozom, a kijárat melletti asztalnál egy fiatalemberre esik a pillantásom. Az asztal lapjára dôlve alszik, így arcának mintha egyetlen oldala volna, mint Odin korongjának. A feje alatt lévô papírlapok sarkát meg-meglibbenti a szél. A kézírás...

Az elsô sarkon befordulok. Ez ugyan kerülô, de végeredményben minden út hazavisz. A házak úgy hajolnak szét elôttem, akár egy sokat olvasott könyv lapjai. Le sem kéne néznem, mert bár az utca nevét kapásból talán meg sem tudnám mondani, lábam bensôséges kapcsolatban áll a csorba járda minden kiugró kövével és bukkanójával; én azonban a földre szegezem tekintetem, és a holnapon gondolkodom: "Tízkor meleg víz. És ha esik, négykor egy csukott autó. S játszunk egy parti sakkot..." Nem akarok tudni a felettem elvonuló fényekrôl, mert noha tudom, hogy csak lámpák, mégis arra emlékeztetnek, hányszor nyugodott le azóta a hold Nag-Hammádi felett.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta