A kisebbségi jogok és az elismerésért vívott küzdelem
A "cigánykérdés" szociális és kisebbségi mozzanatainak állandó egymást fedése nemcsak a naponkénti ütközések természetére volt és van hatással, de sajátos irányba terelte a romák ügyérôl folyó politikai gondolkodást, illetve közelebbrôl azt a társadalomtudományi diskurzust, amely a politikai tartalmak formába öntésének beszédmódját és szókészletét alakítja.
A klasszikus társadalomkritika amelynek a cigányság ügyét illetô legmaradandóbb teljesítményei Kemény István és munkatársai1 nevéhez kötôdnek a középpontba a megfosztás, a kirekesztés és a cigányok kárára érvényesülô társadalmi szelekció mûködésmódjainak feltárását állította. Azaz az esélyegyenlôtlenség sokrétû szerkezetének és önfenntartó mechanizmusainak napvilágra hozatalával ez a társadalomkritikai vonulat kitágította és árnyalta a többségi diskurzus által definiált szociális kérdést, és a többségi társadalommal saját gondolatmenetét fordította szembe, valahogy így: "ha a cigányoktól gyors asszimilációt és azonos teljesítményeket vártok, akkor a sor rajtatok: elôször a szélsôségesen kedvezôtlen feltételeken változtassatok". Hûen e megközelítés általa teremtett immár három évtizedes tradíciójához, a "cigánykérdés" terén a jelenkor legsürgetôbb tennivalóit összegezô tanulmányában Kemény István ma is a problémakör szociális vetületeinek primátusa mellett teszi le a voksot. A közelmúltban megjelent programatikus írásában2 a szerteágazó politikai feladatok között a hangsúlyt továbbra is a cigányok társadalmi helyét befolyásoló két legfontosabb területre, az oktatásra és a foglalkoztatásra helyezi azaz javaslatai mindenekelôtt a többség és a roma kisebbség szociális létfeltételeinek közelítését célozzák: "Egyelôre a roma gyerekek nagy többségénél és a nem roma gyerekek ötödénél, negyedénél vagy harmadánál az a gond, hogy tartós munkanélküliség vár azokra, akik az általános iskolát nem végzik el, azokra is, akik bukások után ismétlôként végzik el, valamint mindazokra, akik az iskola után eltûnnek szem elôl. Jelenleg nincs terv esélyeik javítására, sôt még regisztrálásuk sem történik meg. Társadalmunk adott állapotát ismerve remény sincs arra, hogy valami történik érdekükben. [...] A cigány munkanélküli és kényszerítô okokból inaktív személyek nagy része egy évnél hosszabb ideje munkanélküli, és valószínûleg akkor sem tud elhelyezkedni, ha sok éven át jelentôs lesz a gazdasági növekedés. A tartós és reménytelen munkanélküliség azonban nemcsak a cigányok, hanem az egész magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémája. Az elmúlt hat évben úgyszólván semmit sem tettünk a tartósan munkanélküliek elhelyezése érdekében. Ezt az embertelen gyakorlatot nem folytathatjuk tovább."
A cigánysággal foglalkozó szakirodalmat ma is uraló társadalompolitikai megközelítésmód mellett a szociális indíttatású társadalomkritika azután az elmúlt évtized folyamán új vonulattal gazdagodott, amelyet kultúrantropológiai irányzatnak neveznék. E megközelítés középpontjában egy elôítéletekkel sújtott, ugyanakkor a többségi társadalom elôtt gyakorlatilag ismeretlen kultúra sokrétûségének, gazdagságának, belsô koherenciájának, vonzó tartalmainak és életképességének bemutatása áll persze ismét nem teljesen öncélúan. A kultúrantropológusi "misszió" talán legpontosabb megfogalmazását nemrégiben megjelent könyve elôszavában az irányzat legjelesebb hazai képviselôjétôl, Szuhay Pétertôl olvashatjuk: "Akik munkájuk során gyakorta kerülnek kapcsolatba olyan emberekkel, akiket cigánynak gondolnak, vagy akiket a társadalom cigánynak mond, azok számára nem érdektelen szembenézni saját kulturális tudásuk »örökölt« és egyszerûsített ítéleteivel. [...] Meggyôzôdésünk szerint a valóságos csoportok konkrét történésein és esetein keresztül ismerhetjük meg a rendkívül szövevényes valóságot. [...] Abból a feltételezésbôl indulunk ki, hogy néhány itt leírt eset végigkövetése és megértése segíthet egy újabb olyan eset megoldásában, amellyel a cigányok körében dolgozók a jövôben munkájuk során találkozni fognak."3
Azaz a széles értelemben vett kultúra feltárásának a társadalmi önismeret gazdagításán túl a személyközi viszonyok átformálásában, értôbb, empatikusabb és toleránsabb magatartásmódok társadalmi elterjesztésében lelhetjük meg a hasznát. Márpedig e toleránsabb és értôbb viszonyok között jobb minôségûvé válik mindannyunk élete a kultúrantropológiai megközelítés gyakorlati haszonélvezôje tehát nemcsak az elôítéletektôl sújtott cigány kisebbség, hanem a vele együtt élô többség is. Az irányzat ugyanakkor nem a társadalompolitikai fogantatású tényfeltárás és kritikai analízis helyébe, hanem azzal mellérendelt viszonyba kívánja magát helyezni. Az elôzôtôl mindenekelôtt a makrotársadalmi, gazdasági, oktatási, foglalkoztatási és szociálpolitikai feltételek "cigánybarátabbá" tételének megalapozását, míg az utóbbitól a mindennapi élet mikroszintû együttélési viszonyainak kedvezôbb alakulását várja.
Az említetteken túl kirajzolódóban van a cigánykérdésrôl folyó diskurzusnak egy harmadik politikai vonulata is, amelyet azonban, ismereteim szerint, mind ez idáig nem tanulmányozott alaposabban a társadalomtudományok egyetlen ága sem. Ez a harmadik vonulat a cigányságot mindenekelôtt politizáló kisebbségként, azaz sajátlagos kisebbségi érdekekkel rendelkezô és azokat érvényesíteni kívánó politikai tényezôként jeleníti meg. A kisebbségi politikai entitás viszonylag új keletû gondolata napjainkban fôként belülrôl, a cigányság felôl fogalmazódik meg, és ezért (is) maradt talán mind ez idáig kívül a társadalomtudományi értelmezésen és elemzésen. A többségi társadalom felôl szemlélve egyelôre legfeljebb a cigányság belügyének látszik, hogy önképét a politikum dimenziójával gazdagítja-e vagy sem, s ehhez a rajtuk kívülállóknak nincs közük. De vajon nem többségi hamis tudatunk teszi-e, hogy mindaddig, míg e politikummal közelebbi érintkezésbe nem kerülünk, az önértelmezésben nem látjuk meg a ránk vonatkozó mozzanatot? Vajon nem dolga-e a társadalomtudománynak, hogy mint tette azt a társadalompolitikai, illetve a kultúrantropológiai megközelítés a "cigánykérdés" szociális és kulturális tartalmainak szisztematikus felfejtésével és a többségi diskurzusba való beemelésével a cigányság politikai önértelmezésének kérdését is "belügybôl" a többségi-kisebbségi viszony minôségét érintô általános társadalmi kérdéssé fordítsa át?
A feltett kérdésekben benne rejlik a magam igenlô válasza. És ez a válasz arra kötelez, hogy kísérletet tegyek egy ilyen értelmezésre még akkor is, ha eleve tisztában vagyok annak aligha megkerülhetô nehézségeivel és gyengéivel. Mindazonáltal másokat vitára és továbbgondolásra serkentô kezdeményként talán érdemes megvizsgálnunk: a cigányság politikai entitásként való önmegjelenítésére irányuló erôfeszítések értelmezhetôk-e az utóbbi évtizedek kisebbségi mozgalmainak lényegét megragadni igyekvô új társadalomtudományi megközelítésmód, az identitáspolitika elméletének fogalmi rendszerében? S vajon milyen érveket sorakoztathatunk fel amellett, hogy napjaink roma politikai törekvéseit az identitáspolitikai megközelítés kulcsfogalmának alkalmazásával "az elismerésért folyó harc" egy sajátos eseteként írjuk le?
A fogalom elmúlt évtizedekbeli karrierjének rövid áttekintése talán egy lépéssel közelebb visz bennünket a válaszhoz.
A nyugati társadalomtudományi irodalomban az "elismerésért folyó harcról" mint az identitáspolitika legfontosabb megnyilvánulási formájáról meglepôen rövid idô alig másfél évtized alatt könyvtárnyi elméleti és empirikus munka született. A politikatudományt, a szociológiát és a politikai filozófiát megtermékenyítô és kivételes népszerûségre szert tévô új fogalom keletkezésének4 története több egyidejû fejleményre vezethetô vissza. Az elsô társadalmi hatósugarában ugyanakkor talán legjelentôsebb közülük a jóléti államok válsága. Bár a korai nyolcvanas évek baloldali kritikusai a jelenséget jobbára még politikai és kormányzati problémaként értelmezték5 és reformok útján korrigálhatónak tartották, csakhamar kiderült, hogy a válság valójában egy vissza nem hozható két-három évtizedes korszak végét jelzi; társadalmi, gazdasági és kulturális okaiban, illetve hatásaiban többrôl és másról van szó, mint az egykor hatalomra jutott neokonzervatív kormányoknak a jóléti elosztást visszaszorítani igyekvô gazdaságpolitikájáról. A (gazdaság)politikai irányváltás a válság elégséges indokául már csak azért sem volt felhozható, mert mint az Thatcher és Reagan hatalomra jutása után néhány éven belül kiderült a jóléti kiadások összességükben nemigen csökkentek (inkább belsô szerkezetük alakult át), a jóléti rendszer gyökeres átalakítását követelô társadalmi mozgalmak mégsem csitultak el. Sôt a feministák, az etnikai, a faji vagy a más szexualitású kisebbségek mozgalmai mindegyre arra mutattak rá, hogy maga a jóléti berendezkedés az, amely mély történeti és strukturális meghatározottságai okán mindegyre kielégítetlenül hagy jelentôs társadalmi szükségleteket s ezen pusztán jobb elosztással nem is lehet segíteni. Az említett mozgalmak mind követeléseikben, mind teoretikus megalapozásukban világossá tették a célt, amely röviden így összegezhetô: a nyugati fejlôdés mára jól kitapintható deficitjei nyomán a demokrácia megújulásának elengedhetetlen feltétele a társadalmi igazságosság materiális fogalmának kiterjesztése, és az ember mint önmagát a saját autonóm értékei szerint megjelenítô szabad egyén elismerésének mindenki számára egyenlô szavatolása.
Az "elismerésért folyó harc" gondolatkörét életre hívó második tényezô a tartalmában és megnyilvánulási formáiban igencsak megváltozott kultúraközi küzdelmek értelmezésének és politikai kezelésének szükséglete volt. Közhelyszámba megy annak regisztrálása, hogy az európaitól különbözô kultúrájú csoportok intenzív és tömeges bevándorlása az elmúlt évtizedek során a nyugati világ mindennapos jelensége lett. A gyarmatbirodalmak összeomlása, valamint a gazdag és szegény társadalmak közötti jövedelmi és vagyoni egyenlôtlenségek egyidejû jelentékeny megnövekedése ösztönözte, az országok közötti mozgás technikai és politikai feltételeinek javulása pedig lehetôvé tette, hogy boldogulásuk reményében évente százezrek váltsanak hazát. A nagy intenzitású és igencsak sokszínû népmozgás nyomán egy sor, hajdan etnikailag többé-kevésbé homogén nemzetállam társadalmának szembe kellett és kell néznie azokkal a sokrétû konfliktusokkal, amelyek lényegileg különbözô kultúrák tartós egymás mellett élésébôl és keveredésébôl fakadnak. A multikulturalizmusprobléma tudományos megfogalmazása és politikai kérdéssé formálása alapvetôen ebbôl a szembenézési szükségletbôl nôtt ki: megkerülhetetlen a kihívás, hogy a modern társadalmak az új kultúrák jelenlétére és integrációs igényére átfogó társadalmi választ dolgozzanak ki, illetve, hogy megteremtsék az új együttélési viszonyoknak megfelelô jogrendet és intézményeket. A multikulturalista megközelítésnek pedig középponti problémája az egyéni és kollektív identitások egyenlôségének szavatolása, ami mint könnyen belátható magától nem, csak társadalmi küzdelmek nyomán születik meg. Így válik e megközelítés középponti kategóriájává az "elismerésért folyó harc" mint az egyenlô identitások megteremtésének társadalmi mozgásformája. A kategória kiemelt fontosságát és termékeny alkalmazásának lehetôségét dialogikus, pontosabban interaktív jellege adja: minthogy az identitásuk érvényesítésében korlátozott csoportok elismerése a többség és a kisebbség(ek) közötti napi érintkezésen és az azt szabályozó intézményeken múlik, ezért az elismerés alapkérdése semmiképpen sem csak a más kultúrájúak belügye. Sôt ennek éppen az ellenkezôjérôl van szó. Mint a multikulturalista megközelítés egyik alapmûvévé lett munkájában Charles Taylor kimutatja, a tét maga a nyugati demokrácia: "Két változást kell figyelembe vennünk, amelyek együtt tették elkerülhetetlenné, hogy a modernitás figyelmét ennyire lekössék az identitás és az elismerés problémái. Az elsô azoknak a társadalmi hierarchiáknak az összeomlása, amelyek a becsület alapjául szolgáltak. A becsületet abban a régi világbeli értelemben használom, amelyben lényegileg összefüggött az egyenlôtlenségekkel. Mert annak, hogy néhány embernek ebben az értelemben becsülete legyen, az a feltétele, hogy ne legyen mindenkinek. [...] A becsületnek ezzel a fogalmával szemben áll a méltóság modern fogalma, melyet univerzalista és egalitárius értelemben használunk, amikor az emberi lények veleszületett vagy polgári méltóságáról beszélünk. Az alapfeltevés itt az, hogy mindenki osztozik benne. Nyilvánvaló, hogy a méltóságnak egyedül ez a fogalma egyeztethetô össze a demokratikus társadalommal, és hogy elkerülhetetlen volt, hogy kiszorítsa a becsület régi fogalmát. Ez azonban azt hozta magával, hogy az egyenlô elismerés formái alapvetô jelentôségûek lettek a demokratikus kultúra számára."6
Végül harmadik tényezôként érdemes említést tennünk az elméleti magyarázatok iránt megnövekedett szükségletekrôl. Úgy tûnik, az "elismerésért folyó harc" kategóriája termékeny kiutat kínál abból a csapdahelyzetbôl is, amit a marxizmus megrendülése az utóbbi egy-másfél évtizedben a jelenkori társadalmi folyamatok magyarázatára törekvô társadalomelméletben elôidézett. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az új fogalom értelmezését, elmélettörténeti elôzményekbe való beágyazását és alkalmazhatóságának teoretikus megalapozását célul kitûzô alapvetô munkák az egykori Frankfurti Iskola mûhelyeiben, illetve a New Left Review körül csoportosuló baloldali filozófusok egymással folytatott nyilvános vitáiban születtek meg. A társadalomelméleti érdeklôdést egyrészt a fentebb jelzett kultúraközi folyamatok alaposabb értelmezésének igénye, másrészt normatív értékelésük elemi szükséglete keltette fel és tartja ébren. Az új megközelítés egyfelôl módot kínált a klasszikus marxizmus konfliktuselméleti vonulatának újrafelfedezésére és modern átértelmezésére és ezzel a tradíció termékeny továbbvitelére , másfelôl az elmúlt évtizedek a marxista teoretikusok által eleddig nagyrészt parlagon hagyott szociálpszichológiai eredményeinek elméleti hasznosítására. E kettôs nyereség révén pedig kirajzolódni látszanak egy olyan új társadalomelmélet körvonalai, amely egyaránt képes a kortárs társadalmi mozgalmak sokszínûségének fogalmi megragadására és arra, hogy e mozgalmak megítéléséhez (létjogosultságuk igazolásához) etikai és morálfilozófiai iránytût nyújtson. Márpedig támpontokra mindkét vonatkozásban igencsak szükségünk van. Ahogyan az "elismerésért folyó harc" elméletének kimunkálásában ma alapvetônek tekintett mû, Axel Honneth: Kampf um Anerkennung címû könyvének angol kiadása elé írott bevezetô tanulmányában Joel Anderson fogalmaz, a jelenkori társadalmi mozgalmak láttán, az értelmezés és az értékelés feszítô igényei voltak azok, amelyek mintegy kikényszerítették, hogy a társadalomelmélet figyelme az identitáspolitika teoretikus alapvetéseinek kimunkálása felé forduljon. "Mint azt az elmúlt évtizedek társadalmi küzdelmei nyilvánvalóvá tették, az igazságosság követelménye még nem teljesül pusztán az anyagi javak tisztességes elosztása által. [...] Folyvást megtörténik, hogy marginális vagy alsóbb helyzetû csoportok tagjaitól szisztematikusan megvonják kultúrájuk vagy életvitelük értékeinek elismerését, rendre megtagadják tôlük emberi méltóságuk tiszteletét és testi integritásuk sérthetetlenségét. Igencsak figyelemre méltó tény, hogy éppen e csoportoknak az elismerésért vívott harcai azok, amelyek az utóbbi idôk identitáspolitikai küzdelmeinek színpadát uralják. Ezért ha a társadalomelmélet feladatának tekinti, hogy megfelelô értelmezéseket szolgáltasson a jelenkori társadalmi konfliktusok természetére nézve, akkor egyrészt nem kerülheti meg, hogy az említett emancipatórikus küzdelmeket kiváltó tényezôket elhelyezze a társadalmi jelenségek tárházában, másrészt támpontokkal kell szolgálnia arra nézve is, hogy mi igazolhatja e mozgalmak létjogosultságát."7
Az elmélet kiindulópontja az a felismerés, hogy a mások általi elismerés az egyénnek éppen olyan megvonhatatlan alapszükséglete, mint a kenyér, a víz vagy a ruházat. Az elismerés szükséglete azonban egy lényeges ponton különbözik a materiális alapszükségletektôl: míg az utóbbiak alanya maga a szubjektum, az elôbbié a dolog természete folytán a személyközi viszony. Azaz elismerés iránti szükségletünk kielégítése mindenkor a másikkal, a másokkal való interakciónk függvénye. Az elismerés tétje ezért a másokkal való viszony minôsége. Ha az embernek bármilyen veleszületett, szerzett vagy éppen a szocializáció során belsôvé tett tulajdonsága miatt rendre személyének szóló megvetéssel, gyûlölettel, személyi integritásának megkérdôjelezésével kell szembesülnie, akkor e sérelmek révén önbizalma, mi több, önérzete és önbecsülése8 is súlyos károsodást szenved, aminek ellensúlyaként indulat vezérelte helyreállítási hadmûveletekbe foghat. Ahhoz azonban, hogy e helyreállítási hadmûveletek túllépjenek a fejüket itt meg ott felütô egyéni és kiscsoportos gerillaakciók körén, hogy belôlük a szó klasszikus értelmében vett mozgalom váljék, számos egyéb feltételnek is teljesülnie kell. Mindenekelôtt létre kell jönnie annak a társadalmi térnek és a személyek közötti érintkezés ama viszonyrendszerének, amely terepet ad az egyénenként elszenvedett sérelmek általánosítására, tipikus és egyszeri vonásaik rendszerezett elkülönítésére. S ami a legfontosabb, az élmények, tapasztalatok és érzelmek e cseréjében meg kell születnie a nyelvnek, amely alkalmas az elszenvedett megkülönböztetések és sérelmek társadalmi közvetítésére, valamint alapul szolgál arra, hogy az érintett kisebbség az egyenlô elismerés garanciái iránti követeléseit az általános politikai diskurzus részévé tegye.9
Közelebbrôl szemügyre véve a dolgot, az elismerésért vívott mozgalmak középponti problémája tehát az identitás személyesen elszenvedett sérelmeinek helyrehozatala és ehhez olyan fogalomkészlet és szótár kimunkálása, amely az egyéni sérelmek kollektív jellegét ragadja meg. A kollektíve kidolgozott nyelven elbeszélve, a sérelmek a politikai diskurzus tárgyává válnak, és kiküszöbölésük sikere az egész társadalmi közösséget átfogó politikai cselekvés minôségének fontos mércéje lesz. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az emberi méltóságuk helyreállításáért és mások általi megbecsülésükért folyó kisebbségi mozgalmak természetük szerint identitáspolitikai küzdelmek, amelyeknek célja nem vagy nem csak, sôt sokszor nem is elsôdlegesen a szociális körülmények javítása vagy elônyösebb társadalmi pozíciók kivívása, hanem az egyenrangú emberként való elismerés többségi szavatolása. Az egyenlô elismerés jogának garantálása és a törvények nyelvére való lefordítása alapvetô etikai elvek újragondolását és tisztázását követeli meg. És még ha az ehhez szükséges nyelv kialakítását, a megkülönböztetések hátterében munkáló erkölcsi problémák felszínre hozását a sérelmet szenvedô kisebbségek kezdeményezik is, a korrektív törvénykezés és a garanciális intézmények létrehozása már mindenképpen az egész társadalmi közösség feladata. E feladat közelebbi tartalma aligha fogalmazható meg tisztábban, mint ahogyan azt Jürgen Habermas tette egy nemrégiben közzétett tanulmányában: "Jogelméleti szempontból a multikulturalizmus elsôsorban a jogrend és a politika etikai semlegességének kérdését veti fel. [...] Az államalkotó nép társadalmi lehatárolódása a jogrendszer és a jogállam elvei szempontjából külsôleges történelmi körülményekbôl adódik. [...] Ám azok a személyek, akikbôl egy adott idôpontban az államnemzet összetevôdik, egyúttal olyan kulturális életformákat is megtestesítenek, melyek identitásukból következnek még akkor is, ha eltávolodtak elôdeik tradíciójától. Az életformák mintegy csomópontokat képeznek a kultúrák és a hagyományok, az interszubjektíve elfogadott tapasztalat- és életösszefüggések askriptív hálózatában. S ez a kontextus alkotja azt a horizontot is, amelyen belül az állampolgár akár akarja, akár nem az etikai-politikai önértelmezés diskurzusaihoz kapcsolódik. Ha megváltozik a lakosság összetétele, megváltozik ez a horizont is, s így ugyanezekrôl a kérdésekrôl más diskurzusokat folytatnak és más eredményekre jutnak. A nemzeti kisebbségek legalábbis intuitíve tudatában vannak ennek a körülménynek [...] [az] életformák egyenjogú együttélése megköveteli a különbözô kulturális tagságok kölcsönös elismerését: minden személyt úgy kell elismerni, mint olyan közösségek tagját, melyek a jó különbözô koncepciói köré szervezôdnek. [...] Az állampolgárok integrációja lojalitást biztosít a közös politikai kultúra iránt. [...] Ugyanakkor az alkotmányos patriotizmus etikai tartalmának nem szabad csorbítania a jog semlegességét a nem politikai szinten etikailag integrált közösségekkel szemben; sôt jobban ki kell emelnie a multikulturális társadalomban egymás mellett létezô különbözô életformák differenciált sokféleségének és integritásának jelentôségét."10
Miközben az etikai alapvetések tisztázása megkerülhetetlen feladat, a "jó" identitáspolitikát megvalósító társadalmi gyakorlatra nincsenek általános receptek. Az elismerésért folyó harc elméletének jelentôs eredménye annak teoretikus igazolása, hogy ilyen általános receptek nemcsak a felmerülô és könnyen belátható gyakorlati nehézségek miatt, hanem elsôdlegesen a dolog elvi természetébôl következôen nem munkálhatók ki. A "jó" társadalmi praxisoknak és intézményesítésüknek ugyanis a kultúrák egymást átható érintkezésébôl, illetve egymás közötti megegyezéseibôl kell kiforrniuk, s e tekintetben legfeljebb ötletekkel szolgálhat, ami másutt már bevált. Készen átvehetô és "egy az egyben" átültethetô minták azonban nincsenek. A konkrét formákat minden társadalmi közösségnek magának kell megtalálnia. Hasonlóan fontos elméleti eredmény ugyanakkor annak egyidejû tisztázása, hogy sokszínûségük és gyakorlati teljesítményeik változatossága ellenére a küzdelmek tartalmainak és irányainak értékelésére az etika univerzális eligazodási pontokkal szolgál. Mint Kant, Hegel és G. H. Mead nyomán Axel Honneth meggyôzôen kimutatja, a modern morálfilozófia az iránytûk kétszer hármas tagolását kínálja fel. Céljuk szerint az elismerésért folyó küzdelmek között különbség tehetô a tekintetben, hogy középpontjukban az individuum önbizalmának (önmaga autonóm személyiségként való érzékelésének), önérzetének (emberi méltóságtudatának) vagy önbecsülésének (tulajdonságai és képességei pozitív tartalmú közösségi megítélésének) helyreállítása áll-e, s a korrekció a magánélet legalapvetôbb személyes viszonyait, a jogi és intézményes szabályozás rendjét vagy a társadalmi együttmûködésbôl táplálkozó szolidaritás életvilágát érinti-e. Míg tehát az elmélet a törvénykezési és intézményi gyakorlatoknak országok és földrészek közötti változatosságát a kultúrák sokszínûségének tudomásul veendô tényeként "relativizálja", ezzel párhuzamosan az identitás három rétegének, illetve a három réteghez rendelhetô társadalmi szférák struktúráinak analitikus szétválasztásával általános érvényû zsinórmértéket is nyújt a mindenkori gyakorlatok normatív értékeléséhez.
Visszagondolva a "cigánykérdés" tipikus hazai konfliktusairól korábban mondottakra, úgy vélem, az itt röviden vázolt elmélet bizonyos hasznosítható szempontokkal szolgálhat számunkra azok közelebbi tartalmait illetôen. Mindenekelôtt segítségünkre lehet néhány alapvetô dilemma pontosabb körvonalazásában. Ezek közül a leglényegesebbek a cigánykérdés összecsúszott szociális és kisebbségi vetületeinek szétválasztásával állnak kapcsolatban. A fentebbiek értelmében ugyanis világos, hogy kétfelôl nézhetünk rá mindkét vetületre: a többség és a kisebbség szemszögébôl. Ennek tartalmai és következményei azonban távolról sem azonosak.
Ami a többségi diskurzust illeti, észre kell vennünk, hogy a cigánykérdés szociális kérdésként való megjelenítése a többségi-kisebbségi konfliktus olyan kezelésmódjainak kedvez, amelyek szándékoltan vagy sem, de többszörösen korlátozzák a romák másokkal egyenlô jogát a sértetlen identitásra. Nem igényel különösebb bizonyítást annak belátása, hogy az az ábrázolás, amely szerint a cigányság a társadalom szociális terhe, a közösséget emberi méltóságában alázza meg, és mélyen önérzetébe gázol. De ha kevésbé pejoratív terminusokban kerül is kifejtésre, a cigánykérdés szociális problémaként való feltüntetése végsô fokon akkor is jogcsorbító üzenetet tartalmaz. Ügyének szociálpolitikaivá fordításával csökkent értékûnek és rászorulónak minôsíti az egész közösséget, amelyet ezen az alapon azután forrásainak sajnálatos hiánya miatt alkalmatlannak ítél önazonossága kinyilvánítására. Ezzel pedig a gondolatmenet mintegy logikai úton igazolja a többségi kételyt az egyenlô kisebbségi részvétel iránti roma követelések létjogosultságával szemben.11
Kicsit kevésbé könnyû felfejtenünk a korlátozó mozzanatot azokban az érvelésekben, amelyek a szociális vetületet segítô célú akciók életre hívása érdekében hangsúlyozzák. De ha nem nyilvánvalók is, ezek a korlátozó mozzanatok mégis kiiktathatatlanul ott vannak. Mert a csorbítatlan identitáshoz való jog szemszögébôl nézve nem egészen veszélytelenek azok a jó szándékú, ám a többség szempontjai szerint formált programok sem, amelyek pozitív diszkrimináció révén kívánják a romák szociális felzárkóztatását biztosítani. Minthogy ezek a programok többnyire egyoldalú a többségi társadalom reformerôi felôl kiinduló kezdeményezések nyomán formálódnak, önkéntelenül is hierarchizálják a segítô/segített viszonyt. Márpedig az aktív kezdeményezô/passzív elfogadó, patrónus/patronált reláció óhatatlanul ellenében hat egyenrangú társadalmi-politikai pozíciók kialakításának. Ezzel pedig e programok minden jobbító szándékuk és szûken vett szociálpolitikai hasznuk ellenére sértik a romák kollektív önbecsülését, illetve közösségeik önnön erejébe vetett hitét. Nem is szólva azután arról, hogy tudattalanul gyengítik a kisebbségi alapú szolidaritást és a cigány közösségek belsô kohézióját. Azáltal ugyanis, hogy a cigánykérdést szociálpolitikai ügyként tüntetik fel, kifejezetten degradálják a magukat cigánynak tekintô, anyagilag és kulturálisan ugyanakkor a többségi középosztály szintjén élô romák egyéni teljesítményeit, akiknek erre válaszul egyetlen önvédelmi reakciójuk lehet: az eltávolodás és a hangsúlyozott távolságtartás közösségeik elesett tagjaitól. Mindezek miatt a szociálpolitikai és az identitáspolitikai hatékonyság közötti jó arány kialakítása a szociálisan értelmezett cigánykérdés társadalmi kezelésének egyik legnehezebb dilemmája.
Más a helyzet a szociális kérdés romák felôl kiinduló felvetésével. Jogaik és jogosultságaik egyenlô képviseletére irányuló követeléseik ugyanis rendre rámutatnak a velük szembeni szociális diszkriminációra. A diszkrimináció megjelenési formáinak szisztematikus felszínre hozásával pedig lassan érlelôdik az a nyelv és formálódik az a politikai diskurzus, amely alapot jelenthet a hazai jogrendbôl mindmáig hiányzó diszkriminációellenes törvények kimunkálásához.12 Azaz a roma közösség felôl tekintve, elismerésért folyó harcuk szociális vonulata nem pusztán sôt nem is elsôsorban a redisztribúció számukra kedvezô megváltoztatásáért, hanem a többséggel egyenlô és megkülönböztetésektôl mentesen érvényesíthetô szociális jogaik kivívásáért folyik. Másként fogalmazva, a romák felvetésében, a cigánykérdés szociális mozzanatainak hangsúlyozásából nem a szociális (ön)azonosság megfogalmazása (valamiféle szegénylázadás elvi megalapozása) felé vezet az út, hanem a közösség egyenlô méltóságának elnyerése irányában.
Míg tehát a többségi szociális felvetés tendenciájában lefokozó és elkülönítô természetû, kisebbségi irányból kifejtve a szociális egyenjogúság roma követelésében az önérzet és az önbecsülés helyreállítására irányuló integratív törekvések fogalmazódnak meg. Ezért be kell látnunk: a beszéd aktorainak pontosabban: nézôpontjainak13 világos megkülönböztetése elengedhetetlen feltétele annak, hogy a felszínen hasonló retorikák értéktartalmait és politikai következményeit világosan megkülönböztethessük egymástól. A többség felôl nézve a szociális kérdés cigányspecifikus megragadása egyenes úton vezet a megkülönböztetéshez és a kirekesztô gyakorlatok rejtettebb vagy nyíltabb támogatásához; a romák felôl nézve a tartalmában hasonló gondolatmenet a diszkrimináció feltárásához, azon keresztül pedig a szociális jogok tényleges univerzalizálásához visz közelebb, s egyúttal elômozdítja a kisebbség méltóságát szavatoló gyakorlatok terjedését.
Ami a cigánykérdés kisebbségi vetületének többségi és roma felvetését illeti, a képlet a fentiektôl némileg különbözik. A többség felôl kiinduló, a kisebbség akarata ellenére való megkülönböztetés mint az identitásválasztáshoz fûzôdô elidegeníthetetlen személyes jog sérelme súlyos alkotmányos tilalomba ütközik. A tilalmat a Kisebbségi törvény is megismétli, kimondva, hogy a kisebbséghez tartozás kinyilvánítása az egyéni szabadság tartományába tartozó elemi jog: a kisebbséggel való azonosulást az emberre sem kívülrôl rákényszeríteni, sem tôle erôvel elvenni másoknak nem lehet. E törvényi garanciák a mindennapi életben egyelôre csak az adatvédelem tekintetében érvényesülnek: szemben a hajdan már csaknem természetesként elfogadott gyakorlattal, ma nem készülhetnek iskolai, egészségügyi, munkaügyi stb. nyilvántartások a cigány származás regisztrálásával. Azaz a többségi hajlandóságot a kisebbség megkülönböztetésére a törvény erôs eszközökkel korlátozza. Kevésbé hathatós azonban a jog fellépése ott, ahol kiterjesztô értelmû használatára lenne szükség, ahol a megkülönböztetéssel szembeni védelmet kellene biztosítania. A lecigányozás mint pejoratív tartalmú kisebbségi megkülönböztetés jobbára még vétségnek sem igen számít, s jobb esetben idealistának, rosszabb esetben hibbantnak mondanák azt, aki ezért jogi szankciókat követelne. Márpedig a méltósághoz és az önbecsüléshez fûzôdô alapjogok súlyos sérelmet szenvednek minden ilyen esetben. A kisebbségvédô jogászok, szociális munkások, polgárjogi aktivisták és civil szervezetek munkája nyomán persze érzékelhetôen formálódik a kisebbség lebecsülésének, megalázásának és a vele szembeni negatív elôítéletek nyilvános képviseletének tilalmát kifejtô társadalmi diskurzus nyelve. De az általános védelem garanciái a tárgykörben született ombudsmani állásfoglalások, törvényességi felügyeleti beavatkozások, sôt sikeres bírósági perek ellenére is módfelett gyengék és nem egykönnyen érvényesíthetôk. A cigánykérdés kisebbségi vetületének többségi megközelítése tehát minden lassú változás ellenére ma is jobbára lekezelô és kirekesztô tartalmú.
A romák felvetésében a cigánykérdés kisebbségi szempontú értelmezése mindenekelôtt a kollektív önazonosság tartalmainak kibontását és megjelenítését szolgálja befelé és kifelé egyaránt. Mert befelé ezek a tartalmak egyelôre éppen annyira vitatottak, mint amennyire kifejtetlenek kifelé, a többségi társadalom irányában. Az önmeghatározás joga és lehetôsége azt is magával hozta, hogy a "ki az igazi cigány" közösségi önreprezentációs kérdésének megválaszolását illetôen élesebben felszínre kerültek a három nagy hazai cigány kultúra a beás, az oláh cigány és a romungro csoportok egymással szembeni küzdelmei és elôítéletei, mint bármikor korábban. És bár e küzdelmeket kívülrôl jócskán elfedi a többség felôl érkezô nyomással szembeni közös önvédelem kényszere, jelentôségük korántsem lebecsülendô a különbségek és az együvé tartozás valamiféle egyensúlyára épülô kollektív identitás kimunkálása szempontjából. Nyilvánvaló, hogy az egyensúly megtalálása, az önazonosság értéktartalmainak megjelenítése és intézményesítése a roma közösség legsajátabb belügye. Mindez a szuverén kísérletezés és politizálás nyugodt lehetôségét kívánná meg. Ugyanakkor a kiérlelôdés e folyamatának a feltételek ma nemigen kedveznek; sôt annak éppen ellenében hatnak. Mert a többség türelmetlensége ma inkább az idô elôtt kikényszerített egység borulékony látszategység politikai képviselete irányában nyomja a cigányságot. Hogy politikai tényezôként számoljon velük, a többségi társadalom éppen olyan kiérlelt kollektív önazonosságot vár el tôlük, mint a nemzeti alapon szervezôdô többi kisebbségtôl. Így pedig ismételten csorbulnak az elismerés alapvetô jogai: a kívülrôl érkezô nyomás terhe alatt az egyes cigány csoportok egymásnak feszülô elôítéletei és indulatai nemcsak a közösség belsô szolidaritását és kohézióját zilálják szét, hanem kárt tesznek önnön értékeinek felismerésében és kollektív megjelenítésében is.
A cigánykérdésrôl folyó többségi és kisebbségi diskurzusok itt bemutatott ütközô tartalmainak rövid áttekintése után hozzáfoghatunk, hogy behatóbb elemzés tárgyává tegyük azt az új intézményes terepet, ahol e tartalmak lassan politikai alternatívákká formálódnak: a roma kisebbségi önkormányzatok rendszerét. Az intézményrendszer létrejöttének körülményei és szabályozásának az elmúlt évek folyamán napvi-
lágra került ellentmondásai jelentôs mértékben befolyásolták a kultúrák érintkezésébôl megszületô egyezségek lehetséges tartományát. E meghatározottságok közelebbi szemügyre vétele segíthet bennünket abban, hogy pontosabb választ kaphassunk a tanulmány elején felvetett alapvetô kérdésre: a kisebbségi autonómia megjelenítésének törvény kínálta mai formája vajon inkább a szegregációs tendenciáknak kedvez, vagy éppen ellenkezôleg, inkább a cigányság társadalmi integrációját segíti elô? Ez utóbbi kérdés megválaszolásához persze tisztáznunk kell majd azt is, hogy valóságosan kié is ez az intézményhálózat, azaz az elismerésért folyó küzdelemben a kisebbségi önkormányzatok tényleg azt szolgálják-e, amire hivatva volnának: a roma közösségnek a többséggel és más kisebbségekkel egyenlô jogát a méltóságra és az önbecsülésre.
A kisebbségi önkormányzás elnyert joga a romák szemszögébôl
A korábban leírtak után bizonyára meglepetéssel fogadja az olvasó az állítást: a kisebbségi elvû önkormányzatiság törvénybe iktatásakor ugyan sok minden számításba került, de a megfontolások sorrendjében a hazai kisebbségek ügye meglehetôsen hátul kullogott. Persze nem arról van szó, hogy az új közjogi intézmény révén elnyert alább bôvebben bemutatandó jogosítványok eleve a kisebbségek ellenére lettek volna. A törvény elsôsorban azonban mégsem nekik készült. Megszületésének hátterében sokkal inkább volt szó két fontos külpolitikai mozzanatról: Magyarország viszonylag újonnan elnyert Európa tanácsbeli tagságáról, illetve mindenekelôtt a határokon túli magyarság problémájáról.
Ami az elsô motívumot illeti, a politikai cél a Nyugat normáinak való megfelelés szándékának kifejezése volt. Azzal, hogy Magyarország az Európa Tanács teljes jogú tagja lett, a hazai törvényhozásra a modern európai kisebbségpolitikai elvek jogi formába öntésének kötelezettsége következett. Hiszen kulturált és fegyelmezett tagország nem kerülheti meg, hogy az önazonosság megválasztásának szabadságát és tiszteletben tartását rögzítô alkotmányos paragrafusok mellett ne teremtsen tételes jogi garanciákat a kisebbségi jogok gyakorlásának mindennapi védelmére is. Legyenek bár e garanciák igencsak vázlatosak és késôbb még jócskán finomítandók, az 1993. évi LXXVII. törvény megalkotásával Európa nyugati térfele számára Magyarország kétségkívül fontos tanújelét adta demokratikus elkötelezettsége komolyságának. Márpedig egy ilyen gesztus felmutatása nyomán joggal várhatta el, hogy európaiságát nemzetközi partnerei is hasonlóan komolyan vegyék.
Bármennyire fontos volt is azonban az ország nyugati imázsának megteremtése,
a Kisebbségi törvény megalkotásának igazán erôteljes mozgatórugóját mégis inkább a második külpolitikai mozzanatban a határon túli magyarság politikai befolyásának növelésére irányuló erôfeszítésekben kell keresnünk. Az akkor hatalmon lévô konzervatív-jobboldali kormány politikai kalkulációja a maga szemszögébôl racionális volt: minthogy a hazai nemzeti kisebbségek lélekszáma igen csekély, és közösségeik erôteljesen asszimiláltak, az egyetlen népesebb kisebbség a cigányság pedig meglehetôsen alacsony szervezettségrôl tesz tanúbizonyságot, nem járhat túlságosan nagy belpolitikai kockázattal, ha a törvényhozás viszonylag nagyvonalú módon jár el a kisebbségi jogosítványok meghatározásában. Egy ilyen lépésnek ugyanakkor kifelé igencsak nagy lehet a haszna. Az anyaországbéli törvény meghozatala nyomán a határon túli magyaroknak lesz mit felmutatniuk, hogy hasonlóan szélesen értelmezett jogaik törvénybe foglalását követeljék. S ami még fontosabb: jó érvek és a politikai alkukötés jó eszközei lesznek majd a kezükben ahhoz, hogy reálisan küzdhessenek a parlamenti képviseletért Románia, Szlovákia, Ukrajna, illetve egyszer talán Jugoszlávia törvényhozó testületeiben.14 Továbbá a kint megnövelni remélt magyar befolyás a késôbbiekben itthon is segítheti a nemzeti erôket: nagyvonalú kisebbségpolitikájuk révén okkal számíthatnak a szomszédban élô magyarok hosszú távú támogatására, amivel a konzervatív nacionalizmus a következô választások elvesztése esetére is jól bebetonozott pozíciókat tudhat majd a magáénak. Azaz mindent egybevetve: a honi kisebbségek jogainak akár fejük felett kinyilvánított generózus elismerése kedvez az ország nyugati megítélésének, nyereséget hozhat a hatalmon lévôknek, az érintett kisebbségeknek pedig legalábbis akkor úgy látszott bizonyosan nem árt.
Logikus, bár meglehetôsen cinikus gondolkodás volt ez, amely azonban teljesen összhangban állt a magát nem az állam területén élô tíz-, hanem a nemzethez tartozó tizenötmillió magyar miniszterelnökének nyilvánító néhai Antall József politikai elképzeléseivel, s egyúttal alkalmasnak tûnt az egyre radikalizálódó, irredenta húrokat pengetô szélsôjobb idôleges elcsitítására is. Az 1990-es választásokon gyôztes parlamenti többség mindent megtett tehát, hogy a kisebbségi törvénykezést még mandátumának lejárta elôtt tetô alá hozza.15 Az alkotás egykori aktuálpolitikai meghatározottságainak nyomát a törvény azonban máig magán viseli. S máig ott a nyoma annak is, hogy az érintetteknek a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségeknek nem sok szavuk volt a megformálásban. Márpedig a Kisebbségi törvény különösen annak az önkormányzatokra vonatkozó szabályozása közelebbi témánk, a cigányság kollektív önazonosságának kialakítása és megjelenítése szempontjából hosszú idôre meghatározta a politizálás keretét és irányát. Történt ez azonban anélkül, hogy a politikai formák természetére nézve lezajlott volna a kultúrák fentebb jelzett s oly szükségesnek tartott egyezkedése. Így aztán nem csoda, hogy mint alább igazolni igyekszem majd a törvényben foglalt jogosítványok legkevésbé éppen a legnagyobb kisebbség szükségleteire illeszkednek.
Az illeszkedés hiánya már a Kisebbségi törvény Alapvetô rendelkezések címet viselô, legátfogóbb fejezete olvastán is eléggé nyilvánvaló. A törvényalkotó szeme elôtt bizonyára nem a cigányok szükségletei lebegtek ugyanis, amikor így fogalmazott:
"1. § (2) E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (a továbbiakban: kisebbség) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerû kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétôl saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megôrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul. [...]
3. § (4) Minden kisebbségi közösségnek és kisebbséghez tartozó személynek joga van a szülôföldjén való élet, valamint a szülôfölddel való kapcsolattartás zavartalanságához. A szülôföldhöz való jog nemcsak a saját születési helyhez, hanem a szülôk, nevelôk, ôsök születési vagy lakhelyéhez, az óhazához és annak kultúrájához, hagyományaihoz való kötôdés szabadságát és oltalmát jelenti."
A számos feltehetô kérdés közül az csak a legkézenfekvôbb, hogy vajon hol is volna az az óhaza, melynek kultúráját és hagyományait a romák hovatartozásuk és önazonosságuk erôsítéseképpen ápolni hivatottak?! Egy nekik (is) szóló kisebbségi törvénykezésnek nem inkább arról kellene-e intézkednie, hogy kultúrájuknak és hagyományaiknak általuk megôrzendônek tudott elemeit a többségi magyar kultúra a magáénak is vallja, s védelmérôl ezért kollektív módon gondoskodik? Ugyanígy: nem kérdôjelezôdik-e meg már az elvek szintjén is a romáknak a többi kisebbséggel egyenlô státusa, ha a törvény a kisebbség definícióját eleve a történelmileg kiforrott összetartozás-tudatra építi, s még gesztust sem tesz arra, hogy a történelmükben attól megfosztottak számára pozitív módon segíteni kívánná a kisebbségi csoporttudat kimunkálásának folyamatát?
Hasonló formában vehetnénk bonckés alá a törvény mindazon kitételeit, amelyek a saját nyelv oktatása, az építészeti (sic!) és kulturális örökség ápolása, a hagyományos ünnepek megtartása vagy a saját tudományos intézményhálózat kialakítása tekintetében adnak amúgy helyesen nagyvonalú módon jogot néhány tízezer embernek, de teszik egyazon mozdulattal üressé és értelmezhetetlenné a kisebbségi jogok tartalmát másik félmillió ember szemszögébôl. Mert ez utóbbi roma nézôpontból az itt felsorolt jogosítványok meglehetôsen kevéssé kamatoztathatók. Sôt a külön kisebbségi oktatás megszervezése még ha azt más elônyök reményében itt-ott cigányok kezdeményezik is bôséggel erôsítheti és igazolhatja éppen azt, amivel szemben a jognak védelmet kellene nyújtania: a spontán módon zajló markáns szegregációt.
Másként mindezt úgy fogalmazhatjuk, hogy miközben a törvényben elôsorolt jogosítványok nagyjában-egészében valóban azok, amelyekre a nemzeti önazonosságukat kulturális értelemben megôrizni kívánó, erôsen asszimilált hazai kisebbségeknek szükségük van, a "nemzeti" mellé odabiggyesztett "és etnikai" kitétel önmagában még nem nyújt megoldást arra, hogy a törvény a romák kisebbségi jogait is szavatolja. Ez utóbbi nézôpontból szemlélve inkább a hiányok ténye nyilvánvaló. Elég felfigyelnünk arra, hogy a cigányság mint kisebbség ma talán legfontosabb kollektív és egyéni szükségletérôl, emberi méltóságának és önbecsülésének tételes védelmérôl a törvény egy árva szót sem ejt. Igaz, a kisebbségek hátrányos megkülönböztetésének tilalmát a már idézett Alapvetô rendelkezések kimondják. A megkülönböztetések fajtáinak részletezésébôl azonban világos, hogy a törvényalkotó szeme elôtt elsôsorban a nemzeti kisebbségek történelmi sérelmei lebegtek, és a jog erejét mindenekelôtt azok ismétlôdésével szemben kívánta érvényesíteni. Ebbôl pedig már logikusan következett, hogy a Kisebbségi törvény a diszkrimináció tilalmához egyetlen cselekvési tartományt rendelt: a nemzetközi jogot. Hogy diszkriminatív politikai törekvések netán itthon is volnának, arról pedig egyszerûen nem vett tudomást. Így aztán logikus, hogy a megfelelô hazai garanciális intézmények felállítását sem tekintette dolgának. A vonatkozó törvényszöveg mindefelôl nem sok kétséget hagy:
"3. § (5) A kisebbségek mindennemû hátrányos megkülönböztetése tilos.
4. § (1) A Magyar Köztársaság tilalmaz minden olyan politikát, amely:
a kisebbségnek a többségi nemzetbe való beolvasztását célozza vagy ezt eredményezi;
a kisebbségek által lakott területek nemzeti vagy etnikai viszonyainak a kisebbség szempontjából hátrányos megváltoztatására irányul;
a nemzeti vagy etnikai kisebbséget vagy kisebbséghez tartozó személyt hovatartozása miatt üldöz, életkörülményeit nehezíti, jogai gyakorlásában akadályozza;
a nemzeti vagy etnikai kisebbség erôszakos ki- és áttelepítésére irányul.
(2) A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolataiban fellép minden olyan politikai törekvés ellen, amely az (1) bekezdésben felsorolt következményekhez vezet. Az ilyen politika elleni védelem nyújtására a nemzetközi jog eszközeivel és nemzetközi szerzôdések révén is törekszik."
Ha nem a hátrányos megkülönböztetéssel szemben is, hanem inkább a cselekvési lehetôségek tartományában, de bizonyos garanciákról azért persze az idézetteken túl is esik szó. Ez utóbbiak kérdését azonban a törvény elintézettnek véli azzal, hogy a kisebbségek helyi de csak a helyi! önkormányzatait felhatalmazza: a közösséget érintô bármely kérdésben megkereséssel fordulhatnak az illetékes állami szervekhez. E megkeresésben az önkormányzat
"a) tájékoztatást kérhet;
b) javaslatot tehet;
c) intézkedést kezdeményezhet;
d) kifogással élhet az intézmények mûködésével kapcsolatos, a kisebbség jogait sértô gyakorlat, egyedi döntés ellen, kezdeményezheti a döntés megváltoztatását, visszavonását.
A hatáskörrel és illetékességgel rendelkezô szerv vezetôje... köteles a megkeresésre 30 napon belül érdemben válaszolni." 26. § (12). (Kiemelés tôlem Sz. J.)
Azaz hiába az önkormányzatiságnak mint a demokratikus rendszer alapjának a törvény preambulumában fennkölt szavakkal lefektetett elve, a kisebbségek új közjogi intézményei kifelé, az érdekek, sérelmek és sajátos szükségletek megjelenítését és képviseletét illetôen semmivel sem rendelkeznek több hatalommal, mint a hatósághoz beadvánnyal forduló bármely magyar állampolgár. Indítványaik, megkereséseik legfeljebb érdemi választ érdemelnek, belôlük azonban az illetékesekre sem a végrehajtás, sem a beszámolás kötelezettsége nem következik.
Mindez a törvényhozó szempontjából nem baj. Hiszen a kisebbségi önkormányzatot amúgy is inkább a kollektív összetartozást és a közösség önnön megôrzését elômozdítani hivatott intézményként, befelé mûködô közjogi szervezetként képzelte el. Így aztán a hatásköröket is ehhez igazította. A törvény értelmében az önkormányzat kialakíthatja a maga mûködési rendjét, költségvetést és zárszámadást készíthet a maga forrásairól, dönthet a helyhatóság által számára biztosított vagyon hasznosításáról, megválaszthatja saját nevét, jelképeit, kitüntetéseit és azok odaítélésének feltételeit, valamint gondoskodhat a helyi mûemlékek védelmérôl már ha rendelkezik ilyenekkel. E meglehetôsen szûkre szabott hatáskörökön belül persze szabad a pálya igaz, csak a források erejéig és csak a megszabott gazdálkodási feladatok körében. Közelebbrôl a következôkben: lehet helyi közoktatási intézményt alapítani, írott és elektronikus médiát mûködtetni, vállalkozni, invesztálni a közmûvelôdésbe és a hagyományok ápolásába, pályázatokat kiírni és ösztöndíjakat odaítélni persze mindezt szigorúan csak akkor, ha a pénz is rendelkezésre áll. Azt pedig mint a törvény tételesen is kimondja jobbára össze kell szedni: a települési önkormányzatoktól, pályázatokból, vállalkozások nyereségébôl, valamint hazai és külföldi szervezetek adományaiból. Azaz a kisebbségi önkormányzatok elôtt minden lehetôség nyitva áll az alkura, az ügyességre és a jó PR-ra. De semmilyen jogosítványuk nincs garantált anyagi forrásokra: ilyeneket ugyanis a törvény nem biztosít számukra. Igaz, a lehetséges finanszírozók között egy helyütt az államot is megemlítik. A részletes szabályozásból azonban kiderül, hogy a központi büdzsé és a kisebbségek közjogi intézményei között egyetlen közvetlen kapcsolat létezik: ez pedig a kisebbségek országos önkormányzatainak nyújtott éves támogatás az állam célirányos közalapítványán keresztül. Hogy ebbôl a támogatásból azután kerül-e akár egyetlen fillér is az alsóbb szintekhez, és ha kerül, az milyen elvek szerint történik mindez már kisebbségi belügy, amibe a jog a semlegesség és az autonómia nevében nem kíván beleszólni. Így aztán a kisebbségvédelem tényleges terepeire vonatkozóan normatív szabályozók sem elvben, sem gyakorlatban, sem országos szinten, sem a települések helyi és kisebbségi önkormányzatai közötti elosztást illetôen nincsenek. Hogy a továbbhárításnak e törvényesített rendszerébôl csak fokozott igaz, elismerem: decentralizált konfliktusok származhatnak, annak belátásához még alapfokú közgazdasági ismeretek sem szükségesek.
Nem kell további részletekbe bocsátkoznunk, hogy az itt bemutatott hatásköri és anyagi szabályok láttán levonhassuk az egyértelmû következtetést: a törvény szándéka szerint a kisebbségek helyi önkormányzatai leginkább amolyan hagyományápoló egyesületek. Felmerül persze a kérdés, hogy mi végre volt akkor az egész törvénykezési hercehurca hiszen ilyen egyesületek szép számmal léteztek korábban is?!
A kérdésre a választ nyilvánvalóan nem a funkciók, hanem a szimbolikus tartalmak tartományában leljük meg összhangban azzal, amit a törvény megalkotásának korábban taglalt (kül)politikai körülményei diktáltak. E körülmények ugyanis leginkább azt kívánták meg, hogy az anyaországi fejleményekre hivatkozva a határon túli magyarság részesévé váljon saját állama politikai intézményrendszerének, továbbá hogy joga és módja legyen az anyanyelvi oktatás, mûvelôdés, könyvkiadás, kultúra szervezett fenntartására. Márpedig ha jobban belegondolunk, ez és csak ez az a két terület, ahol a Kisebbségi törvény valóban újat alkotott. Az általa életre hívott kisebbségi önkormányzatot a hagyományôrzô és kulturális egyesületektôl ugyanis éppen az említett két vonás különbözteti meg: az új formáció kikiáltott közjogi státusa (ami még akkor is fontos, ha tényleges tartalma eleddig módfelett szerény), valamint az intézményalapítás tételesen rögzített lehetôsége.
Elsô pillantásra mindez rendben lévônek látszik a határon innen szemlélve is. Mert a közjogi státus "odaítélése" révén többé kétség sem merülhet fel afelôl, hogy Magyarországon "a kisebbségek államalkotó tényezôk". Ami meg az intézményalapításra szóló jogosítványokat illeti, azokkal a tehetôsebb kisebbségek máris "elismertnek" érezhetik magukat. Hiszen az újonnan deklarált jog révén az általuk létrehozott oktatási és mûvelôdési egységek azonmód "rendes" állami intézménynek minôsülnek, s így "rendes" állami támogatás illeti meg ôket. Persze ahhoz, hogy egy helyi kisebbség "saját" óvodát, iskolát, színházat vagy múzeumot alapítson, módfelett gazdagnak kell lennie. Ha nem az, akkor egyszerûen nem lesz ilyen intézménye. Igaz, így mintha némiképp sajátos "vagyoni cenzushoz" kötôdne a kisebbségi elismerés joga. Ez azonban legfeljebb a való élet teremtette csalóka látszat; mert a jog az elvi lehetôséget mindenkinek megadja.
A cigányok azonban mindezekkel az új elvi lehetôségekkel nemcsak azért nemigen kezdhetnek bármit is, mert közösségeik még elvétve sem "gazdagok". És nemcsak azért nem, mert az önkormányzatok elôdjének tekinthetô egyesületeik ha voltak is korábban nem annyira a hagyományok ápolásával, mint inkább oktatási, foglalkoztatási és szociális támogatások kijárásával voltak elfoglalva. Hanem roma nézôpontból a felsorolt jogosítványok legfôképpen azért üresek, mert éppen azt tételezik fel tisztázottnak, amit tisztázniuk kellene: a közjogi státussal felruházott önkormányzatok mozgásterét "a kisebbséget érintô" helyi ügyekben. Más szavakkal, a törvény homályban hagyja, hogy a tételesen felsorolt építészeti, mûemlékvédelmi, oktatási, mûvelôdési és hagyományápolási teendôkön túl a kisebbségek választott képviselôinek joguk van-e beleszólni a közösségi együttélés kultúrájába? Konkrétabban: az "önvédelem" és az "önazonosság megôrzésének" jegyében felléphetnek-e az életüket érintô ügyekben is? Így például biztosíthatnak-e szervezett törvényességi védelmet a közösség bántalmazott tagjainak; lehet-e szavuk a helyi szociális rendeletek kialakításában és azok rejtett diszkriminatív tartalmainak kigyomlálásában; beleszólhatnak-e a segélyezés rendjébe és elôítéletes gyakorlatába; joguk van-e foglalkoztatási programot követelni közösségük munka nélküli tagjai számára; joguk van-e felülbírálni az óvodai felvétel rendjét vagy az iskolai osztályok tanulói összetételének kialakítását; joguk van-e beleszólni az iskolaigazgatók vagy a helyi egészségügyi intézmények vezetôinek kinevezésébe stb.? Mindezek a tisztázatlanságok persze idôrôl idôre zavarokat okozhatnak a többi kisebbség helyi fellépése terén is. Mégis, magas fokú integráltságuk és viszonylag elônyös szociális helyzetük miatt konfliktusokra viszonylag ritkán lehet számítani. A cigány közösségek esetében azonban a törvényesített homály a szaporodó helyi ütközéseknek mintegy eleve beépített záloga. Különösen azért, mert a Kisebbségi törvényen kívül nincsenek más jogszabályok, amelyekre a sérelmet szenvedôk hivatkozhatnának.
Így azután az általuk képviselt közösség jogait és érdekeit illetôen a roma helyi önkormányzatok meglehetôsen szûk játéktérben mozoghatnak. A Kisebbségi törvény számukra legfontosabb cikkelyei egyszerûen gumiparagrafusok, amelyeket ki-ki úgy értelmezhet, ahogyan azt jónak látja. A törvény nyújtotta jogosítványok így a mindennapi alkudozás tárgyává válnak, és ahelyett, hogy az eligazodás normatív támpontjait biztosítanák, az önkormányzatok helyi vitáiban többnyire az erôbôl való többségi elutasításnak szolgáltatnak alapot. Így áll elô azután az a helyzet, hogy bár az utóbbi évek nagy publicitást kapott többségi/kisebbségi ütközeteiben Székesfehérváron, Tiszavasváriban, Sátoraljaújhelyen a helyi roma önkormányzat vezetôi is ringbe szálltak, a konfliktusok kimenetelének befolyásolására nemigen voltak eszközeik. Lehettek ugyan bátrabbak vagy meghunyászkodóbbak a tekintetben, hogy az adott helyzetekben maguk végül is kinek az oldalára álltak, de döntéseiknek nem volt nagyobb jelentôsége bármely más magánember fellépésénél. Képviseleti mandátumuk ugyanis éppen ennyire és nem többre jogosította fel ôket.
Mindent egybevetve azt mondhatjuk tehát, hogy a cigányság szemszögébôl meglehetôsen ellentmondásos részben kifejezetten veszélyes következményei vannak annak, hogy a kisebbségi viszonyok törvényi rendezésére nem a kultúrák egyezkedése nyomán, hanem más az ügytôl idegen szempontok szerint került sor. A törvény úgy tesz, mintha közjogi státust adna, de a hatalom tényleges gyakorlásától valójában távol tartja a roma kisebbségi önkormányzatokat; úgy tesz, mintha jogot adna a kisebbségeknek saját intézményeik megteremtésére, de az eszközteleneknek valójában nem biztosít eszközöket; úgy tesz, mintha lehetôséget és teret teremtene a kollektív önvédelemre, de valójában nem alakítja ki az ehhez szükséges hatásköröket.
A látszatok e jogszabályba öntött fo
rmáját ideje most már nevén neveznünk: nem más az, mint a többségi társadalom hazugsága az ország legnagyobb kisebbségével szemben. A Kisebbségi törvénynek márpedig nem annyira szemet szúró és persze könnyen pótolható joghézagaiban, hanem éppenséggel az általa hordozott üzenet alapvetô hazugságában van a legnagyobb veszélye. A veszély természete egyszerre morális és politikai. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy akit becsapnak, az vagy maga is hasonló eszközökhöz folyamodik, hogy visszavágjon, vagy kisemmizése ellen nyíltan lázadni kezd. Ha pedig a jog eszközével egy egész kollektívát sértenek meg, akkor az önérzetében megbántott közösségnek nemigen lehet más lépése, mint hogy hangosan új jogért kiált. És éppen ez az, amit a cigányok napjainkban tesznek. Mind türelmetlenebb követelésük a törvénybe becsempészett ígérvény a kisebbségeknek biztosítandó országgyûlési képviselet valóra váltását illetôen abból a tapasztalatból táplálkozik, hogy önkormányzataik közjogi státusával aligha kezdhetnek bármit is.
A sürgetésre elôbb-utóbb válaszolni kell. Még akkor is, ha az igaz válaszadáshoz újra kell gombolni az egész mellényt, s alapjaitól formálni újjá a kisebbségek jogait szabályozó törvényt. A toldozás-foldozás itt ugyanis nem segít: új törvényre van szükség. A hazugság e burkolt beismerése azonban még mindig a legkevésbé kockázatos vállalkozás. Biztosan kevésbé kockázatos, mint a még meg sem szilárdított demokratikus intézményrendszer szétzilálása: márpedig az aligha volna elkerülhetô, ha a parlament a jövôben az intézményesített korporatizmus kétkamarás rendszerére épülne. És biztosan kevésbé kockázatos, mint a mindennapi élet ellehetetlenítése: márpedig az jól elôrevetíthetô, ha többségnek és kisebbségnek egyaránt a cigányügy törvényes rendezetlenségébôl fakadó törvénytelen helyi háborúkra kell berendezkednie.
A törvényes rendezés minden bizonnyal hosszú
és nehéz folyamat lesz. Mert tartalmának kialakításához
valóban elengedhetetlen a kultúrák megegyezése.
Hogy e megegyezés létrejöhessen, ahhoz persze sok lépésen
át vezet az út. Ezek között azonban a cigánykérdés
szociális és kisebbségi mozzanatainak szétválasztását
lehetôvé tévô nyilvános dialógus
megteremtése kitüntetett jelentôségû: láttuk,
az önazonosságot és a kollektív összetartozást
megjelenítô tartalmak enélkül nem tisztázhatók.
De ha mást nem is, e dialógus kezdeményezésének
intézményes keretét a törvény megteremtette
a romák számára. A ma még üres közjogi
státusú kisebbségi önkormányzatok holnap
tartalommal telítôdhetnek, s vezetôik felismerhetik
bennük az "elismerésért folyó küzdelem"
hasznos szervezeti eszközét. Hogy ezt legalább elvben
megtehessék, ahhoz persze az intézményeknek a többség
kezébôl a kisebbségébe kell kerülniük.
Mert ma nem ez a helyzet: mi, "többségiek" választjuk
a nekünk megfelelô roma vezetôket magunknak. Az elismerés
politikája márpedig mindaddig nem lehet hiteles, ameddig
a kisebbségi azonosulás szabad megválasztásának
alkotmányos jogát a többség éppen e jog
képviselete tekintetében korlátozza. A mi legfontosabb
gesztusunk ezért az önkorlátozás lehet: a kisebbségi
képviselôk megválasztásának jogáról
egyszerûen le kell mondanunk. Valós tartalma szerint e gesztus
persze nem lemondás, hanem nyereség: a demokratikus jogok
tartalmának gazdagítása révén mindannyiunk
nyeresége.
1 A Kemény körül csoportosuló kutatói
kör amelyet markáns témaválasztása,
konzekvensen és nagy megjelenítôerôvel képviselt
értékválasztásai, a kvantitatív és
kvalitatív módszerek egyensúlyára törekvô
adatgyûjtési és elemzési technikái, valamint
a kutatást a gyakorlati szociálpolitikusi munkával
ötvözô értelmiségi életforma-választása
miatt a szakmai közönség joggal tart iskolaként
számon a társadalmi egyenlôtlenségeknek a
cigányokat sújtó megnyilvánulási formáiról,
illetve az esélyegyenlôtlenség történelmi
újratermelôdésének mikéntjeirôl
több könyvespolcnyi fontos munkát alkotott. A mára
már vitathatatlanul klasszikusnak számító írások
közül hadd említsek itt néhányat: Kemény
István (szerk).: Beszámoló a magyarországi
cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett
kutatásról. MTA Szociológiai Kutató Intézete,
1976; Solt Ottilia: Cigányok és cigány gyerekek Budapesten,
illetve Cigány gyerekek az iskolában. In: Ugyanô: Méltóságot
mindenkinek. Beszélô, 1998; Csalog Zsolt: Jegyzetek a cigányság
támogatásának kérdéseirôl, Szociálpolitikai
Értesítô, 1984/2; Havas Gábor: A megélhetési
módok és a többségi társadalomhoz fûzôdô
viszony változásai a magyarországi cigányok
különbözô csoportjaiban. Kandidátusi értekezés
kézirata, Budapest, 1994; Kertesi Gábor: Cigányok
a munkaerôpiacon. Közgazdasági Szemle, 1994/10.
2 Kemény István: Tennivalók a cigányok/romák
ügyében. In: A cigányok Magyarországon (összeáll.:
Kemény István, szerk.: Glatz Ferenc), MTA, 1999.
3 Szuhay Péter: A magyarországi cigányság
kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység
kultúrája. Panoráma, 1999.
4 Valójában nem annyira egy új fogalom keletkezésérôl,
mint inkább egy alvó fogalom újrafelfedezésérôl
kell beszélnünk. A filozófiatörténeti tradíció
a fogalomnak a maihoz hasonló értelemben vett használatát
a fiatal Hegelnek A szellem fenomenológiája elômunkálataiként
született ún. jenai kézirataira vezeti vissza. (Errôl
lásd például: Nancy Fraser: Reply to Iris Young. New
Left Review 223. 127.)
5 Az érvelés egyik legszínvonalasabb kifejtését
lásd: Ramesh Mishra: The Welfare State in Crisis: Social Thought
and Social Change. Wheatsheaf Books Ltd, Brighton, 1984.
6 Charles Taylor: Az elismerés politikája. In: Multikulturalizmus
(szerk.: Feischmidt Margit). OsirisLáthatatlan Kollégum,
1997.
7 Axel Honneth: The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of
Social Conflicts. Polity Press, Cambridge, 1995. (Joel Anderson Bevezetô-jébôl.)
8 A magyar nyelvben az önbizalom, az önérzet és
az önbecsülés kategóriái között
jóval elmosódottabbak az értelmezési határok,
mint angol megfelelôik a self-confidence, self-respect, self-esteem
fogalmai között. Ezért érdemes pontosabban is
körülírnunk tartalmukat. Az önbizalom a személyiség
megépített mivoltát, önmagába vetett hitét
jelöli; az önérzet fogalma az embernek a méltóságra
(respektusra) való alapjogát, illetve e jog biztos tudását
és reflexszerû érvényesítését
fejezi ki; végül az önbecsülés közelebbi
tartalma az a magabiztosság, az az egyenes derék és
felemelt tekintet, amit az ember azáltal nyer el, hogy szûkebb
és tágabb társadalmi környezete személyiségének
egyszeri mivoltát és kvalitásait pozitívan
értékeli és becsben tartja.
9 Ezt a nyelvet nevezi Axel Honneth a közös fellépés,
a társadalmi mozgalom szemantikai elôfeltételének.
Elemzésében kimutatja, hogy az elismerésükben
sérelmet szenvedett csoportok által kimunkált új
szemantika a társadalom morális normáinak gazdagításával
az össztársadalmi normarendszer finomításához
járul hozzá, de egyúttal ahhoz is, hogy felszínre
kerüljenek és további ismétlôdésükkel
szemben kellô jogi, illetve kulturális védelmet nyerjenek
olyan egyéni sérelmek, amelyek korábban az individuum
magánbajainak számítottak. (Lásd: Axel Honneth:
i. m. 163164.)
10 Jürgen Habermas: Harcok az elismerésért a demokratikus
jogállamban. In: Multikulturalizmus, i. h.
11 Ez a többségi látásmód olyannyira
átitatja a hazai politikai közéletet, hogy szinte már
nehéz is felismerni távolabb vezetô következményeit.
Pedig a többség felôl megfogalmazva, az érvelés
a cigányok másként felfogott kisebbségi jogait
implikálja. Ebbôl a szempontból reprezentatív
értékû az Országgyûlés Emberjogi,
Kisebbségi és Vallásügyi Bizottsága 199498
közötti elnökének, Gellért Kis Gábornak
a közelmúltban a sajtóban napvilágot látott
okfejtése. Írásában a következô
érvelést olvashatjuk: Egyugyanazon jogszabály írja
le a cigányság és a többi kisebbség autonóm
mûködésének kereteit. Holott a cigányság
problémái nyilvánvalóan nem önazonosságuk
megélésének hiányosságaiból fakadnak.
Sôt a magyarországi cigányság belsô és
külsô konfliktusai csak sokadsorban vagy áttételesen
hozhatók összefüggésbe kisebbségi identitásukkal.
[...] Sokféle zavar, nyûg, összeütközés
jellemzi életüket, amelyek lehetnek oktatási, nevelési,
szociális, egészségügyi, foglalkoztatási
természetûek mindezek átkos hagyományként
nyomják a cigányságot. Azt azonban látnunk
kell, hogy ez a hagyomány történeti-szociológiai,
és nem etnikai eredetû. (Kiemelés tôlem Sz.
J.) (Gellért Kis Gábor: A hecsedli és az alkotmány.
Népszabadság, 2000. március 17.)
12 E tekintetben kiemelkedô jelentôségûnek
vélem a nemzeti és etnikai jogok országgyûlési
biztosának az iskolai, illetve a foglalkoztatási diszkrimináció
kérdésében 1998 folyamán született állásfoglalásait.
(Lásd: Dr. Kaltenbach Jenô: A kisebbségi oktatásban
jelentkezô visszásságok feltérképezése,
elemzése. Budapest, 1998. február; illetve: Dr. Kaltenbach
Jenô: A kisebbségi jogok parlamenti biztosának megállapításai
a foglalkoztatás területén tapasztalható hátrányos
megkülönböztetésrôl, javaslatok, kezdeményezések
a diszkrimináció feltárása, megelôzése,
megszüntetése érdekében. Budapest, 1998. november.)
13 Természetesen badarság volna azt mondani, hogy a roma
nézôpontot csak a roma kisebbséghez tartozók
képviselhetik. Hiszen számos nem cigány kutató
és aktivista azonosul ezzel a nézôponttal, és
hitelesen jeleníti azt meg a társadalmi-politikai diskurzusban.
Mindazonáltal tény, hogy még a leginkább felkészült
és legérzékenyebb nem roma értelmiségiek
és politikusok is könnyen foglyai lesznek saját többség
szempontjaiknak. E könnyû megcsúszásnak számomra
érzékletes példáját szolgáltatja
a Beszélô 2000. márciusi számában a cigányságot
kiemelten segíteni hivatott pozitív diszkriminációról
folyó eszmecsere, amelynek keretében fontos érvek
hangzanak el a kisebbségi hovatartozás nyílt vállalására,
ugyanakkor kevés figyelmet kapnak a cigány politizálás
más alternatíváiról megfogalmazott roma
ellenérvek.
14 Ez a számítás adhatja az egyedüli magyarázatát
annak a meglepô fejleménynek, hogy A nemzeti és etnikai
kisebbségek jogairól szóló törvénybe
minden elôzetes értesítés és nyilvános
politikai vita nélkül bekerült a kisebbségeknek
országgyûlési képviseletet ígérô
passzus. E fontos jog kimondása ráadásul igencsak
sajátos módon történt, nem kevés inkonzisztenciát
teremtve már magában a szövegben is, de végképp
annak interpretációs lehetôségeiben. A törvény
Alapvetô rendelkezések címû fejezete ugyanis
még kizárólag a kisebbségi önkormányzatok
megalapítására való jog leszögezésével
értelmezi az Alkotmány 68. paragrafusának azon tételét,
miszerint a hazai kisebbségek államalkotó tényezôk.
Ugyanakkor A kisebbségek közösségi jogai címet
viselô III. fejezet 20. paragrafusában meglehetôsen
témaidegen szövegkörnyezetben egyszer csak minden közelebbi
körvonalazás nélkül a következôt olvashatjuk:
20. § (1) A kisebbségeknek külön törvényben
meghatározott módon joguk van az országgyûlési
képviseletre. Az azonban homályban marad, hogy akkor mi
végre a kisebbségi képviselô-választásra
vonatkozó részletes rendelkezések megjelenítése
éppen ebben a törvényben, s az is, hogy a vonatkozó
rendelkezéseket egy késôbbi minden bizonnyal átfogó
új választójogi törvény vajon felülírja-e
majd. Mind a törvény szerkezeti felépítése
és szövegezése, mind az a tény, hogy az országgyûlési
képviselet jogát leszögezô mondat mintegy véletlen
megjegyzésként, elszólásszerûen szerepel
az amúgy számos ponton minuciózus pontosságra
törekvô szabályozásban, azt sugallja, hogy az
ominózus kitételt a törvény elôkészítôi
egyértelmûen kifelé szánták. Közvetetten
erre utal az is, hogy a gondolat esetleges belpolitikai következményeirôl
a fellelhetô írásos dokumentumok tanúsága
szerint sem parlamenti bizottsági, sem plenáris vita nem
folyt. Akkoriban más volt a tét.
15 Az már csak a történelem iróniája,
hogy a siker eléréséhez a döntô lökést
végül is az ellenzéki MSZP adta. A törvényalkotási
folyamatot ugyanis jelentôsen felgyorsította az Alkotmánybíróság
35/1992-es számmal meghozott határozata, amely felszólította
az országgyûlést a kisebbségi kérdést
illetô mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
megszüntetésére, azaz magyarán arra, hogy végre
hozza tetô alá az eredetileg 1990 ôszére ígért
kisebbségjogi törvényt. A fontos AB-határozatot
életre hívó beadvány kezdeményezôje
az MSZP egyik országgyûlési képviselôje
volt. Az indítványozót minden bizonnyal a fentebb
vázoltakhoz hasonló megfontolások vezették,
amikor elôterjesztése indokául mindenekelôtt
az ügy nemzetközi jelentôségére hivatkozott.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta