Kovács András Ferenc: Saltus Hungaricus. Összmagyar versek szórványban, 1995–1998
Jelenkor, Pécs, 1999. 122 oldal, 880 Ft
Kovács András Ferenc: Kompletórium.
Válogatott és új versek, 1977–1999
Jelenkor, Pécs, 2000. 419 oldal, 1800 Ft
 

"Ne szóljatok meg érte,
Magyarjaim! kikérem,
Ha én is a csatákat,
A várak égetésit
És a királyok estét
Nem kürtölöm Homérral...
Ha hát csupán szerelmet
És bort fogok danolni:
Magyarjaim! kikérem,
Ne szóljatok meg érte."

(Csokonai Vitéz Mihály: A Magyarokhoz)

Magyar tánc – így nevezte el, roppant szerencsésen, Kovács András Ferenc stílszerûen, azaz régiesen: latinul, tavaly megjelent pompás verseskönyvét; s aligha találhatott volna címet, mely összefoglalólag jobban jellemezné egész poézisét (a kritikus itt rögtön az elején ôszintén bevallja, bizony jobb szerette volna e címet inkább az ez évi gyûjteményes kötet élén olvasni). Kovács költészete ugyanis valóban meglepôen sokat ôriz meg s mutat fel a régi magyar költészetnek abból a mára sajnos erôsen kifakult táncos-dalos hagyományából, mely a XIX. századi nemzeti romantika sok szempontból akár akarnokinak is nevezhetô nagyot akarása és fellengzése nyomán a nagy modern nemzeti kánon alsó regiszterébe szorult, s kissé gyanússá vált: felfedezése (vagy rehabilitálása?) így maga is magyarázatra szorul. Holott már a XVIII. század végén is elhangzott nem kisebb alkotónak, mint Csokonainak szájából a (ma persze már csak ironikus távolságtartással olvasható) nemes szándékú nosztalgikus ítélet e mûfaj értékeirôl (Dorottya, Második könyv):

"Csak a magyar tánc az, melly sohasem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket."
Bizonyára nem lesz Kovács András Ferenc írói szándékai ellenére, ha egész költészete nagy

és jelentôs vállalkozását irodalomtörténeti párhuzamok felmutatásával kezdjük. Ugyanis igencsak meglepô, hogy annak az irodalmi gesztusnak, amellyel ô, elsôsorban a legutóbbi évtizedben, a magyar (s ezen belül kitüntetett szereppel: az erdélyi magyar) költészeti paradigma átalakítását megcélozta, igen sok elemében megtalálhatjuk kétszáz évvel ezelôtti analogonját. Hiszen Kovács egész költészetének, költôi szerepválasztásának és szerepvállalásának fô tendenciája, úgy látszik, afelé irányul, hogy a múlt században kiépült, de a huszadik századon is végig érvényesülô magyar romantikus költészet (és költôfigura) nemzetileg, közösségileg elhivatott váteszi, képviseleti és szónoki jellegét vonja kétségbe vagy legalábbis relativizálja: versei, dalai legelsô feladatául mintha azt szabná, hogy ne "súlyosak" és nagyszabásúak legyenek, hanem mintegy "táncként" jelenjenek meg, persze oly táncként, melyben a szórakozás, a mulatás egyben az önmutogatás és önérvényesítés mozzanatát is magában foglalja. Kevéssé ismert irodalomtörténeti tény, hogy éppily tendencia mozdította ki hajdan, a XVIII. század fordulóján is a magyar költészetet a barokk nagyszabásúság erkölcsi példamutatásából és tanítói merevségébôl, s éppily tendencia indította el útjára a személyes jellegû költészet modernségét is. Hisz sok szempontból igen hasonló irodalmi helyzetben ugyanilyen gesztusokat követeltek meg (vagy szerettek volna érvényesíteni, vagy az igen sokféle, de egyaránt szigorú tiltásokkal szemben védelmezni) azok a kedves alkotók, akik inkább saját magukkal, indulataikkal és szenvedélyeikkel, szerelmeikkel, mulatságaikkal szerettek volna foglalkozni, mintsem hogy a rajtuk kívül álló, messze fejük felett zajló történelmi figuráknak akarták volna erkölcsi elemzését nyújtani... Ahogy az érzékeny Kazinczy inkább az idillekhez vonzódott ("Nem a vérrel béfecskedezett bátor bajnokot, nem az ütközet puszta helyét énekli a víg Músa: rebegve szalad ô, könnyû sípjával, a fegyvercsattogás elôl... Gyakran meglopja ô a sûrû bokrok közt a fák Nympháit és a kecskelábú erdei Istent... Gyakran ôtet is meglesi a szerelem Istene az egybenôtt bokrok zöld ernyôiben, vagy a füzek közt... Ott hallgatja énekeit, s koszorút teszen repdesô hajára, mikor a szerelemrôl énekel, és a víg nyájaskodásról..." – Geszner Idylliumi, I. könyv, I. Idyllium), ahogy Kármán egy ifjú lány szerelmi szenvedését is fontosnak láthatta ("Minden rendben és állapotban talál az okos vizsgáló virtust. Nemcsak a világot ijesztô isten-vesszei, Attilák, Sándorok, vagy a világ gyönyörûségei, Titusok és Trajánok érdemlik meg, hogy legyen cselekedeteknek és dicséreteknek hirdetôje... Hibája a históriának, hogy csak fényes cselekedeteket, híres téteményeket tartott fenn a maradéknak: és a titkos, együgyû, szemérmetes tökéletességet az idô fátyolával béfedezte... Mindkettô megérdemli a mauzoleumot..." – Fanni hagyományai, Egy szó az olvasóhoz), ahogy Verseghy Ferenc elméletileg is igazolta a "csekély" dolgok esztétikai jogosultságát ("Tárgya lehet a Poézisnak minden, amit a beszéd által mindenképp érzékeny és édesgetô erôvel felfegyverkeztetni lehet... Tirannus az, aki az ártatlan gyönyörûségeket, törvényes szabadságokat, szeretetbéli enyelgéseket, melyek az emberi lelket érezhetetlenül felemelik, útálatosaknak, rendetleneknek és ártalmasaknak festi..." – Mi a Poézis? és Ki az igaz Poéta?), úgy határolja el önmagát mind verseinek nyilatkozataiban, mind szerepalakításaiban, mind poézisének lényegében Kovács András Ferenc is a mandátumos költô elvárásaitól, beidegzéseitôl: ô, amint mondja, természetesen egy még régebbi másik poéta parafrázisát adván, "csupán" "sibi canit et Musis" (azaz csak önmagának és a Múzsáknak énekel!), vagyis elhárítja magától azt a szerepet, mely elsôsorban az eredeztetô és befogadó közösség primátusát hirdetvén megköveteli, hogy a költô elôbb énekeljen közösségérôl, mintsem magáról, s értékelosztásában is a természet adta (?) közösség konvencióját preferálja, nem pedig azt, ami egyedül neki magának jut (vagy jut eszébe). Kovács költészete e nagy, régi, nemegyszer újrafogalmazott szembenállás jegyében íródik, s még abban is követi, persze alighanem szándéktalanul, "csupán" alkatából következôen elôdeit, hogy értékválasztásait oly "elôre megírott" figurával tudja reprezentálni, mely eredeti megvalósulását illetôen igencsak ígéretes: ô lesz a mai, posztmodern korban Csokonai legigazabb megtestesüléseként az igazi "vidám természetû poéta" – az ô kezében, szinte páratlan módon, minden, a "külsô" világban elfoglalt helyétôl és pozíciójától függetlenül, valóban játékká s humorrá, dallá és tánccá változik át.

No persze az irodalomtörténeti analógia máshonnan nézvést épp a különbségeket is hangsúlyozni kénytelen: míg a kétszáz év elôtti elhatárolódás oly követelés nevében fogalmazódott meg, mely a külsô alkalmiság és "objektív" tárgyiasság elôírásaival szemben – szentimentális módon – elsôsorban a modern személyiség személyességét tûzte ki megvalósítandó és megírandó célul, addig a mai poéta, mikor a közösségiség mandátumát elhárítja magától, a modern személyesség poétikájának bélyegét is távol szeretné magától tudni, s ezért úgy operál, hogy költészetét folyamatosan a szerepek metamorfózisának jegyében tartja, s még akkor is, mikor pedig látszólag vagy "magától értetôdô" módon (azaz alkotáslélektanilag, genetikusan, akár becsületszóval is megerôsítve) "magáról" írná verseit, kikerüli a modern, romantikus vallomásosság megoldásait (hiszen csapdának tekinti ôket), s így épp a személyességgel szemben foglal állást. Kovács költészete azáltal nyeri kivételes érdekességét, hogy mikor hangsúlyosan elfordul

a közösségi képviseleti költészet elvárásai-

tól, nem egyszerûen a "magánemberi" jogokra hivatkozik a régiek egyéni követeléseire hivatkozván, nem a közösségivel szembeállított és hasonlíthatatlannak tételezett egyéniséget vallja meg, hanem magát a költôi egyéniséget és egyediséget is, a személyes költészetet is maga mögött hagyja, s mindent, amit érint, amit meglát, amit elmond, amit kimond, amit tud, azt költôi és költészeti szerepek hálójában fog feltüntetni, nem úgy, mint épp most aktuális és konkrétan értelmezendô, a pillanat körülményeitôl függô vallomást vagy panaszt, hanem úgy, mint a történelemben (az irodalom történésében) állandóan megújuló, visszatérô, de visszatérésében variálódó ismétlôdést, úgy, mint ami nem más, mint újdonságában és mai alkalmaihoz kötôdôen is "csak" hagyományos megnyilvánulási forma, azaz beszédforma, azaz a legmagasabb rendû költészeti játék... Kovács költészetének mintha jelszava volna a Pro domo címû szép versének nyersen kifordított Babits-parafrázisa: "Csak én írok, versemnek hôse: semmi" – e költészet úgy tesz, mintha a versnek, a költészetnek hôse vagy fôszereplôje (ahogy régebben mondtuk: lírai alanya) egyáltalán nem is volna, s ha a régi (bár talán nem is olyan nagyon régi) költô még azon kesergett, hogy "bezárt" szubjektivitásából, individualitásából nem volt módja kitörni, ma a költô már e szubjektivizmust is "semmi"-nek látja, állítja, s a vers "íródásának" individuumnélküliségét kívánja reprezentálni, miközben a lírai vers alanyiságának, "hôsi" voltának még emlékezés formájában is csupán groteszkjét tudja felmutatni.

A mai magyar költészetben alighanem Kovács András Ferenc az, aki a leghatározottabban képviseli a költészet "szerepköltészeti" jellegét. Már egy korábbi versében is úgy jellemezte magát összefoglalólag, mintha ô, illetve verseinek szerzôje "bukfencezô isten bolondja" volna, máshol kihívóan írta volt magáról, a költészet és játék összefonódásáról, hogy "lelkem kockán pörgetem", amivel nyilván arra utal, hogy még lelkét is, azaz a szubjektivitás szubsztanciáját is kiteszi a költészeti kockavetés szabálykövetô (vagyis hagyományba ágyazódó), ám mégis véletlenszerû hívásának, máshol (igen sokszor) úgy beszél, úgy írja verseit, mintha a versek mögött volna egy másik figura, másik személy, másik alak, mely az aktuális szerzôi szólam helyett vállalja a megszólalás kockázatát (s hogy még ezt is mennyire relativizálja, arra elegendô egyetlen példa a Segélyhívás helyett halandzsa címû versbôl: a költô a megidézett költôelôdöt el is fogadja, de rögtön el is utasítja, hiszen: "te forma vagy, de nem lehetsz a lényeg"). Kovács András Ferenc sok remek alakot, szerepet teremtett "maga helyett", közülük a legjobban sikerült Lázáry René Sándor alighanem Weöres Psychéje mellett fog biztos helyet találni a magyar irodalomtörténetben. Weöres ihletô hatása persze (sok más mozzanat mellett) e figuraalkotásban is nagyon erôsen érzôdik, ám igen nagy különbségekkel: míg Weöresnél – hogy tekintélyekre hivatkozzunk – Próteusz alakváltásainak "naiv", "isteni" természetességével találkozunk, Kovácsnál ennek "szentimentális" változatát fogjuk fellelni, aminek következtében itt nem az átalakuló isten metamorfózisait, hanem egy archaikus mímus nagyszabású színészi játékát élvezhetjük, mindig érezvén a mimetikus gesztikuláció, a színészi szabálykövetés elegáns és nagyralátó teljesítményigényét is. Kovács szerepei nagyszerûek, impozánsak, figurálisan igencsak figyelemre méltók: csupán egyetlen, valóban csekély megjegyzés fûzhetô hozzájuk, mégpedig az, hogy rendkívüli mértékben hasonlítanak egymásra. Kovács András Ferenc, akinek költészete, vérbeli posztmodern módon, alanytalanságában és szerepközpontúságban is kizárólag nyelviségében él és mûködik, mikor figurákat alkot, akkor is csak megszólalásokat teremt, s ha körülírja is figuráit aktuális külsôségekkel és történetiségekkel (pl. odáig is merészel elmenni, hogy oly "magyarab" alteregót állít, kinek magyarul beszélô, önleleplezô "arab" nevet – Hadd-el-Kaf – biztosít), akkor is ugyanazzal a szólammal beszélteti figuráit, mint mikor mellôzi a figurális körülírást. Kovács költészetének legnagyobb ereje, azaz elsöprô és egyben kizáró erejû nyelvi megjelenítése e mozzanatban korlátozó hátrányként is hat: a szerepek olyannyira "csak" nyelvi szerepek lesznek, hogy végsô összehasonlításukban egybe is olvadnak: Asztrov doktor verseit alig fogja valami megkülönböztetni pl. a Balassi-átiratoktól, s nagyon erôs olvasói elkötelezettség (valamint nem csekély mai kulturális "mainstream" beállítódás) kell ahhoz, hogy Jack Cole figuráját, szerepét és szövegét bármiként is megértsük vagy interpretáljuk. Kovács szerepértelmezései fantasztikusak, nagyvonalúak és nagy- úrian lezserek: bármilyen szerepet hajlandó, kész és képes bemutatni, függetlenül attól, van-e az épp adott szerepnek aktuális, a versbéli megszólalás egészét illetô relevanciája. A Kovács-féle szerepköltészet ugyanis miközben elhárítja a hagyományos személyesség attribútumait, az élményköltészetbôl megôrzi az alkalmiságnak, azaz a helyhez és idôhöz kötöttségnek majdnem minden jegyét, s e megôrzést úgy adja elô, hogy a leírásból "csak" a személyt hagyja ki...

E megoldás rendkívül impozáns eredményeket szült, a felülemelkedésnek nemegyszer olimposzi derûjével, ám jó pár buktatója is van, melyeket még Kovács nyelvi bravúrjainak sem sikerült kikerülnie. Hisz így a versek, miközben méltán és látványosan tiltakoznak a referenciális olvasat "magyarázataival" szemben, állandóan telítve vannak (maradnak?) olyan elemekkel, melyek, akarjuk, nem akarjuk, a referencialitás magyarázatára is rászorulnak, mert ha nem kapják meg, üres helyekként fognak az olvasóra tátongani: az árnyaltan nem részletezett szerep beszél a sejtetett, de ki nem mondott személy érintettségérôl. Jack Cole dalai e problémának szinte iskolapéldáit nyújtják: ha valaki egyrészt nem elég járatos, mondjuk így: amerikanisztikában, másrészt ha valaki nem érti meg a szójátékok aktuális (létezô!) utalásait, akkor nagyon bizonytalanul néz majd körül – a felhívás erôs, hogy kövesd a költô szavát és szerepét, a szerep és a hangzás roppant rokonszenvesen lép fel, ám a megszólalásnak csak egésze érvényesül, a részletek, melyek nagyon fontosnak mutatják magukat, rejtve maradnak. Hasonló a helyzet az idézetekkel, az idegen nyelvû szövegdarabokkal: míg költészetének egésze idézetek hálózataként mûködik, míg minden szövegdarab valamilyen formában idézetnek minôsíthetô vagy önmagában annak minôsül is, addig a vers egésze tökéletesen rendben muzsikál: ám abban a pillanatban, mikor egy radikálisan ismeretlen vagy legalábbis az átlag magyar versolvasó-hagyomány számára meglepôen vagy zavaróan új "idézet" (esetleg ráadásul nem is magyar nyelven!) kerül elô, a helyhez illô versbéli igazolás vagy magyarázat igénye nem nevezhetô jogosulatlannak. Hisz ilyenkor az utalás akarva, nem akarva a szövegen kívülre mutat, ami pedig a szövegen kívül van, az a szerzô számára is kívül van, nemcsak az olvasó számára. Hogy példával éljek: számomra rendkívül nehezen értelmezhetô a gyûjteményes kötet címe, a Kompletórium szó, kivált akkor, ha elolvasom a fülszöveg szerzôi kommentárját ("a Kompletórium a titokzatos, a karneváli hold látható oldala"). Érteném a szó szerzetesi allúzióját, érteném a befejezés igényét, természetesen üdvözlöm a karneváli költészetnek minden gesztusát – a magyarázatnak e túlfeszítettségét azonban nem tudom követni –, s a címszó és a magyarázat azt sugallja, hogy követnem kellene. Holott maga a kötetzáró vers, melyrôl a kötet a címét nyerte, s mely méltán koronázza meg a gyûjteményt, címével együtt egyértelmûen a kötet gáncstalan remekmûvei között említendô, mind önarckép mivoltában, mind úgy, mint ars poetica (azaz a szerepköltészet önaffirmációja), mind úgy, mint egy jelentôs élet- és pályaszakasz tényleges lezárása, mind úgy, mint a nyelvi játékmûvészet kivételes magasiskolája:

"Amiként madarait az égbolt,
Rejt engem is vándor magasság:
Elvisz, magába ringat, átlebegtet,
Elrejt, elejt – s estemben elfelejt."

Kovács András Ferenc csillámlóan sokoldalú szerepköltészete hihetetlen gazdagságot árul el: játékának egyetlen mozzanata azonban különös figyelmet érdemel. Az ô szerepértelmezései és szerepjátszásai nagyon sokszor a szerep apológiájaként hatnak: mintha nem egyszerûen megszólalnának, hanem – nem mindig kimondott okokból – igazolásra szorulnának. Kovács verseinek nem csekély részében magáról a szerepválasztásáról ír verset, ahelyett, hogy a szerepbôl mintegy "kifelé" beszélve, csak úgy hagyná érvényesülni épp

így választott szerepét. E gesztus történetileg, ideológiailag "természetesen" érthetô: a költô, akit nemegyszer bíráltak meg választása miatt, nyilván állandóan szembesülni kényszerül állásfoglalásának, az irodalmi életben betöltött szerepének elutasító fogadtatásával is, s erre adott hol ironikus, hol szatirikus reflexiói és öninterpretációi "irodalompolitikailag" nemcsak megérthetôk, hanem messzemenôen rokonszenvesek is. Ám mindez nem mulasztja el annak az élményét, hogy a szerepek idônként önmagukért beszélnek, s úgy tûnik fel, mintha önmaguk versbéli felmutatása vagy kimondása már elegendô is volna – holott minden költészet, s így Kovácsé is, akkor éri el csúcsait, ha a választott szerepet már semmiféle külsô magyarázat nem érinti meg (hogy távoli példát mondjak: Szabó Lôrinc a Tücsökzené-ben végig úgy beszél, hogy nem magyarázza meg beszélôi pozícióját; hogy közelebbit is említsek: oly remekmûvekben, mint pl. a Sestina a költészet állapotáról magának Kovács András Ferencnek sem jut eszébe, hogy beszédjének, megnyilatkozásának módozatairól akár egy szót is ejtsen). Kovács "vidám" természetû költészete persze e szerepszembenállást, e szerepmagyarázatot is oly kedéllyel tudja elôadni, hogy a szatirikus vagy humoros elhatárolódás "súlya" feloldódik a szöveg játékos önmozgásában, de az a tény, hogy az önaffirmációs szerepmagyarázat folyamatos igénye megterheli szövegeit, sajnos, nem tagadható, s ennek az igénynek a folyamatossága nemegyszer még ezt a végletesen variábilis poétát is önismétlésbe képes hajszolni...

Kovács András Ferenc verseinek legnagyobb erôssége a nyelviség féktelen eredetiségében, önelvûségében és egyben látványosan felmutatott hagyományba kötöttségében ragadható meg: minden verse mintha élvezkedne abban, mennyire kimeríthetetlenül gazdag is számára a nyelvi és költészeti hagyomány, s mennyire önkényesen és szabadon lehet is egy ily hagyományban "garázdálkodni". Kovács rendkívüli érdeme, hogy – a huszadik századi magyar költészetben ugyan nem példátlan, de mégis különleges módon – újra kibôvítette azt a költészeti korpuszt, mely egy mai költô számára megszólalási és hivatkozási háttérként felrajzolható. Kovács költészetében majdnem minden számottevô magyar költô megidéztetik, s majdnem minden olyan régi vagy régebbi költôi iskola, irányzat, divat is helyet kap, melyeket egyébként nemigen szokás becsülni vagy feleleveníteni. Számára a magyar irodalom történeti hagyományozódása sokkal szélesebb sávban történik meg, mint másoknál: verselésének, szövegduktusának páratlan változatossága nyilván ennek is köszönhetô. Ennek következtében persze minden Kovács-vers úgy olvasandó, mint a mai irodalmi archaizálásnak (Szigeti Csaba remek kategóriájával szólván: a radikális archaizmusnak) nagyszabású megelevenedése. Kovács határokat nem ismerve (vagy talán inkább: határokat el nem ismerve) száguldozik a különbözô korok és különbözô stílusok, stílusrétegek (alantas és fenséges, durva és emelkedett, finoman mûvelt és nyersen pórias stb.) között, s költészetének elképesztô érdeme és eredménye, hogy sem korok, sem költészetek, sem stílusok, sem nyelvjárások, sem nyelvrétegek között nem ismer el semmiféle értékelô különbségtételt: mindent hajlandó átvenni, mindent hajlandó utánozni, s mindent hajlandó a saját (no persze mennyire saját?) képére és nyelvére formálni. Balassi Bálint reneszánsz Júlia-verseinek megejtô parafrázisai békében élnek egymás mellett Jack Cole nyers amerikanizmusaival, s a Füst Milán-i fantázia szorosan Csokonai-rögtönzése mellé rendeltetik... Így itt, ebben a kontextusban minden idézetté válik, az is, ami pedig szó szerinti felfogásban nem az, minden parafrázissá válik, az is, ami legfeljebb csak távoli allúzióként lépett fel, s megfordítva: az idézet is, a parafrázis is csak amiatt nyer értelmet (hisz nem paródia- vagy pastiche-gyûjteményrôl van szó!), hogy belesimul a nagy, egységes, régiséget, modernséget és posztmodernséget, latinságot, európaiságot, erdélyiséget, budapestiséget egyaránt magába foglaló nyelvi univerzumba. Kovácsnál így a szótári-nyelvi archaizmus nem mimetikus érvénnyel lép fel (legfeljebb emlékeztetô igénnyel), s megfordítva: a modernizálás, az aktualizálás, a "mai" kiszólás sem fogja a parafrázist megfosztani felidézô jellegétôl – mindez együtt adja e költészetnek, hogy paradoxonnal szóljunk, anyanyelvi ihletettségét. Kovács költészete számára az anyanyelv holisztikus jellege lesz a döntô, ráadásul úgy, hogy az irodalmi-költészeti hagyomány is csak mint nyelvi jelenség fog szerepet játszani. Kovács a legmesszebbmenôkig s a legszerencsésebben kiaknázta elôdeinek nagy nyelvi elôjátékait (akár Weöres felbecsülhetetlen nyelvvarázsát, akár Nagy László zsúfolt képi-nyelvi pompáját is meg lehetne szövegvezetése elemi ihletôjeként említeni), közvetlenül is kapcsolódik jelenkori kortársai merész, nemegyszer szélsôséges, ám épp szélsôségességükben erôs kezdeményezéseihez (leginkább talán Parti Nagy Lajos gátlástalan szófacsarásait és neologizmusait, illetve Szilágyi Ákos kimeríthetetlen hangjátékait illetôen) – költészete merészsége épp abban áll, hogy még e közvetlen ihletôket is felmutatja, s a nyílt felmutatásból is új erényt, azaz új szerepet tud kovácsolni.

Parafrázis, idézet, átvétel egyrészrôl, pazar nyelvi és verselési mívesség és kidolgozottság másrészrôl: mintha ismét a XVIII. század végén, a mesterkedô költôk táján járnánk – ami persze egyszerre hangozhatik a legnagyobb dicséretként is, enyhe fenntartás jeleként is. Kovács a verseiben, a verseivel, úgy látszik, mindent meg tud csinálni, s ha meg tudja, akkor meg is csinálja – még akkor is, mikor a mesterség, megmagyarázhatatlan módon, már önmagában, önmagától forog. Úgy vélem, kevés ily pazar költôt hordott hátán eddig a magyar irodalom glóbusza: ily pazar és ily pazarló költôt. Amit Kazinczy mondott a kiváló, ma sajnálatosan kevéssé ismert Édes Gergelynek: "az úr önti a verseket", alighanem Kovácsnak is elmondható lenne. Néha az az érzés fogja el az olvasót, hogy a jambus már elszabadult, s olyannyira önmagától száguld, hogy még a rímeket is lehányta magáról, néha az, hogy a vers bizony kétszer oly hosszúra sikerült, mint ahogy szerencsés lett volna, néha az, hogy a játékok variálása nem nélkülözheti az ismétlôdéseket, néha pedig az, hogy a költô még e kérdésben is bölcsen rálát önmagára, s még e formálási túltengéseit is reflektálni tudja (ha megoldani nem is mindig); a Költözködés – Horátz után szabadon címû, nagyszerû ötletekben bôvelkedô, de kissé egyenetlen vers szép és bölcs idézete mintha e problémának volna önreflexív kimerevítése: "Megtört a hasonlat, szó sincs rá, s ha akadna sem..." Bizony, a versforma bôsége miatt a hasonlat sokszor megtörik, s a szigorú szerkesztés hiánya miatt a bô folytathatóság sokszor túlírtságba torkollik – a nyelv sokrétû, finom, archaizáló hagyományélesztése helyett nemegyszer a nyelv természetesen mindig gyönyörû és pompás, de mégiscsak absztrakt ornamentikáját láthatjuk.

De persze a lényeg mégiscsak az marad: Kovács András Ferenc mind újításaival, mind archaizálásával, mind eredetiségével, mind imitációs technikájával, mind szentimentalizmusával, mind mesterkedésével nagyon nagyot alkotott: azok a versei például, melyek a Kompletórium végén olvashatók, sokáig fényeskednek majd a magyar költészet kincsestárában. Szerep- és nyelvértelmezési fogásai, hagyománykövetési gesztusai rendkívül termékenyek: szélesen ideológiamentes, szabadságelvû posztmodern beállítottságának és elhivatottan magyarságközpontú nyelvi és költészeti hagyományértelmezésének nemes feszültsége különösen tanulságos lehet. Befejezésül (párhuzamként és dicséretül) hadd álljon itt újra egy XVIII. század végi idézet Pálóczi Horváth Ádámnak Még azt mondják, nem illik a tánc a magyarnak kezdetû remek táncszavából, mintegy felszólítván a mai szerzôt jeles vállalkozása további szélesítésére – akár egészen a megidézett Szent Dávid követéséig is:

"A franc tánc mind negédes, mind szeles a német,
Nincsen mutációja, mind egyrül varr hímet,
Melancholis az anglus szövevényes lánca,
Csak az ugrós magyar tánc a Szent Dávid tánca."

Margócsy István

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta