Kôszeg Ferenc: Lehetôségek kényszere.
Publicisztikai írások, cikkek
Új Mandátum, 2000. 475 oldal, 2000 Ft

Attól tartok, nem tudtam pontosan, mire vállalkozom, midôn a Holmi felkérésére igent mondtam: recenziót írok Kôszeg Ferenc Lehetôségek kényszere címû kötetérôl, majd' húsz év publicisztikai írásainak gyûjteményérôl. Hisz anno majd' minden cikket olvastam, s majdnem mindegyikkel egyet is értettem – ami egy hozzám hasonló "doktriner liberális" esetében nem triviális teljesítmény – publicista és olvasója oldaláról egyaránt. Ám nem gondoltam arra, hogy határszituációban írtam ugyan politikainak minôsíthetô cikket (ha a vallás-, vélemény- és gondolatszabadság legôsibb liberális értékeit veszélyeztette a mindenkori hatalom), politikai-filozófiai tanulmányt és tanulmánykötetrôl kritikát, de a politikai publicisztika mûfajában teljesen járatlan vagyok, így ítéleteim vagy túlzottan "szubsztanciálisak" (azaz arról szólnak, hogy én személy szerint rokonszenvezem-é a szerzô politikai álláspontjával) vagy nagyon is formálisak, azaz lelkesen dicsérhetem – Kôszeg esetében igencsak ôszintén – a szerzô szépséges, veretes stílusát, ami már-már esztétikai élvezetté teszi a sokszor gyomorforgató eseményekrôl való beszámolót. Van persze egy harmadik út – ami inkább a tartalmi értékelés felé tendál –, ha történelmi tablóként olvasom Kôszeg kötetét a szamizdat Beszélô elsô számaiban prezentált diktatórikus jogtiprások bemutatásától az ezredforduló demokratikus törvénysértéseinek számbavételéig. Úgyis divatos manapság a számvetés: tízéves a parlamentáris demokrácia, mely megfogyva bár, de mégis él... Ám ekkor visszajutok a kiinduló dilemmámhoz: arról beszéljek-e, amirôl Kôszeg beszél politikusként és publicistaként, azaz magáról "a dologról", avagy arról a módról, ahogy azt Kôszeg elbeszéli, megítéli és megjósolja, diadalmaskodva, ha téved elôrelátásában, hogy én már azt jobban tudom, dicsérve, ha bejô a (többnyire kasszandrai) jóslat, hogy, íme, ô már 1994 májusában megmondta. Végül a szubjektív széljegyzetek formáját választom: azt nem tudom pontosan megmondani, hogy milyen is volt az elmúlt másfél évtizedünk, legfeljebb azt, hogy milyennek látja (vagy láttatja) Kôszeg kötete, és én e kötet kályhájától kiindulva miért érzem szomorú számvetésnek e cikkgyûjteményt, melynek rezüméje számomra inkább a kényszerû ellehetetlenülés lenne. Pedig a liberalizmus teoretikus teljesítménye alapján egyáltalán nem az általános ellehetetlenülés állapotában leledzik: kommunitárius kritikusai az egyik legfontosabb liberális elemet, a manapság multikulturalizmusnak nevezett pluralizmust idézik az individualista liberalizmus ellenében, a republikanizmus pedig a szabadság és a testvériség klasszikus értékei nevében bírálja az "anything goes" relativizmusát. Míg tehát az Atlanti-óceán partjain az a liberálisok dilemmája, hogy milyen választ tud adni a közösségelvû és köztársasági, egalitárius vagy elitkultúra-féltô kihívásokra, addig a Duna–Tisza partján – Kôszeg immár klasszikussá vált megfogalmazása szerint – arra a kérdésre kéne válaszolnia a liberális demokratának, hogy Nagy Sándort vagy Boross Pétert szeretné-e inkább miniszterelnöknek. S míg az eszmetörténész könnyen lehet kérlelhetetlen: ha az íróasztalom közepére helyezem kedvenc Condorcet-kötetemet, senki sem kényszeríthet arra, hogy a bal szélen lévô Marat-cikkgyûjteménnyel vagy a jobb szélen lévô De Maistre hóhérhimnuszaival társítsam, addig egy liberális párt politikusának és publicistájának (sôt még a szegény szabadelvû állampolgárnak is) választania kell, hogy a szájba köpôk és a szájba vizelôk tetteitôl morálisan magát meggyôzô módon soha el nem határoló párttal avagy a "keresztény" jelzôt magyar módra a "nem zsidó" szinonimájaként használó "nemzetiekkel" kíván-é koalícióra lépni (a dolgot megkönnyíti, hogy az országot nemzeti és nem nemzeti oldalra osztók demarkációs vonala primeren antiliberális, tehát hiába a konzervatív liberálisok titkos vágya, ôk sem kellenek). A helyzetet számomra megint csak egy klasszikus kályhától kiindulva lehet világossá tenni: a liberálkonzervatív Tocqueville egész életmûve a (materiális) egyenlôség érdekében elárult (szellemi) szabadság témájáról szól, az etatizmus, a jakobino-szocializmus s annak legmarkánsabb képviselôje, Louis Blanc kemény kritikájaként. Ám midôn elolvasta hajdani barátja, Gobineau gróf fajelméleti fejtegetéseit, szakító levelében így írt: "egy egész intellektuális világegyetem választ el minket" – ezt államszocialista ellenfelének soha nem írta volna, mivel annak eszméi benne maradtak az emberiség egységét valló zsidó-keresztény szellemi világban. Ebbôl persze nem következik, hogy Kôszegnek ne lett volna igaza, midôn a szoclib koalíció kárhozatos következményeit jósolta: a Fertô tó környéki panziótulajdonosok ma már bizonyára nem párttársukként köszöntenék...

Ha bennfentes információkra vágyik a t. olvasó, akkor csalatkozni fog: Kôszeg kötetének Az SZDSZ meg a többi párt címû fejezetébôl sem tudtam meg többet Solt Ottilia és Kis János konfliktusáról, a Tölgyessy elnökségét szinte manicheus módon megélôk motívumairól, a koalíciókötéssel kapcsolatos döntés, "a fordulat éje" igaz indítékairól. Bár mindaz bejött, amit Kôszeg Kormányzásra ítélve címû, 1994. május 26-i cikke prognosztizált – s ehhez az elôrelátáshoz nem szükségeltetik a trójai királylány leszármazottjának lenni.

"A rohamszerû kiábrándulás a szélsôjobboldalnak kedvezne, ebben az esetben a szakszervezeti lobby a költségvetési pazarlást gátolni próbáló kisebbik koalíciós partnerre, az SZDSZ-re mutogatna. Nem lehet kizárni tehát, hogy igazuk legyen azoknak – e sorok írója közéjük tartozott –, akik egyebek között a militáns jobboldaliság megerôsödésétôl tartva húzódoztak a balközép koalíciótól." (175.)

Ám a "Realpolitik" dilemmáinál – legalábbis az én szememben – sokkal súlyosabb morális antinómiákat is felvet e kényszerházasság, melyet nem "Kárász Nelly szerencséje" követ, hanem az undorodó frigid feleség fullad bele a nem kívánt hozományul kapott mocsokba. Kevésbé költôien: amíg a "konzervatív" kormányzat primitív antikommunista – sôt Boross miniszterelnök urat idézve: magyar mccartizmust igénylô – retorikája lehetetlenítette el a történelmi (nem feltétlenül jogi-bírói) igazságtétel követelését, addig a szocialista többség a múltat végképp elfeledni (és ezzel éppen nem eltörölni) vágyó – különben a felvilágosult önérdek kategóriájával tökéletesen megmagyarázható – törekvése tette ugyanezt. A kommunizmus bûneivel – az egyes kommunisták kriminalizálása nélkül – a lehetô legteljesebb módon szembesülni kívánók (köztük szerény személyem) számára mindkettô keserves kiábrándulást hozott: az elsô menetet az tette kiváltképp undorítóvá, hogy a "magyar mccartizmus" képviselôiben sorra ismertem fel a régi pártbizottság héjáit, míg a második félidô eltussolási játszmájáéban nolens inkább, mint volens, de a liberális koalíciós partner is részt vett. Kôszeg, aki különben a legkövetkezetesebben képviselte – kötetében kevésbé követhetô módon, a parlament éjféltáji ülésein tett hozzászólásaiban – az ügynöktörvényt az információs önrendelkezési jog szélesebb horizontja felôl megközelíthetô, a törvénynek a III/III-asokra való leszûkítését minden titokminiszter által lelkesen támogatott tervezetét kritizáló álláspontot, maga is magamentegetô magyarázatra kényszerül, midôn az elôterjesztô belügyminiszter által (!) is rossznak tartott törvény megszavazását kommentálja ("Miért szavaztunk igennel?"). Merthogy semmilyen törvény még a rossz törvénynél is rosszabb... Itt éreztem a "független értelmiségi" királyi útját igazán irigylésre méltónak: az íróasztal mellett ülve az eszmetörténész sohasem kényszerül a kisebb rossz választására, megmaradhat morálfilozófiai magaslatokban. Azt nem tudom megítélni, hogy a múlt (és nem az egyes tisztségviselôk) átvilágítása kapcsán szükséges volt-é ennyi engedmény – mely múlhatatlanul kompromittálta az engedménytevôket is. – Ám végsô soron lehetôvé tette, hogy a rólunk szóló jelentéseket egy etruszk eposz megfejthetetlen fekete satírsorozataként kapjuk kézbe, miközben nemcsak a hajdani jelentôk és a jelentések olvasói, hanem azok is mindent megtudhatnak rólunk, akik most satíroznak... A jogállami normaként szereplô retroaktivitás tilalma és az elemi erkölcsi elégtétel vágya, a bûnösök nevén nevezése körüli jogbölcseleti-morálfilozófiai vitákban nem nagyon mélyed el Kôszeg Ferenc, mégis könyve egyik legdrámaibb része, amely az igazságtétel ellehetetlenülésének – pontosabban jobbról és balról történô tudatos ellehetetlenítésének – témáját taglalja. "Írtam még a múltról, az illegitim régi rendszer kiszolgálóiról, megismert bûnöseirôl. Az igazságtételrôl szóló viták elültek, véglegesen-e vagy sem, nem tudható. Mindazért, amit az emberek ellen elkövettek, senki sem bizonyult felelôsnek. Nem a pereket és az ítéleteket hiányolom. De a felelôsségre vonás teljes elmaradása bagatellizálja azt, ami mindannyiunkkal történt." (475.) A nagy, történelemfilozófiai dimenziójú bûnök morális megtorlásának elmaradása lehetetlenné teszi a mindennapi – vagy ciklusonkénti – gazdasági stiklik számonkérését is. "Régi dolgok ezek, talán már elévültek. Mégis ingatag, morálisan megkérdôjelezhetô ötlet, ha felelôsségre akarjuk vonni azokat, akik az elmúlt hónapokban éltek vissza a hatalmukkal, és szóba sem hozzuk azokat, akik négy évvel ezelôtt simán megúszták ugyanezt. A társadalom erkölcsi habitusát minden bizonnyal kikezdi, ha a gyôztes négyévenként bíróság elé citálja a vesztest. De kikezdi az is, ha az emberek azt tapasztalják, fent, az elitben nincs szükség a tyúktolvajok bátorságára sem. Ott az embert nem érheti baj." (Dicsôséges magyarok. 1994. július 14. 116.)

Kôszeg könyvében – és egész emberi habitusában – az a legszimpatikusabb, hogy a magánvétkeket és közbûntényeket egymásnak kölcsönösen leíró – és ezzel a társadalom morális egyenlegét nullszaldósra lealacsonyító – politikai pólusok küzdelme közepette megmarad a morális számon kérô – mint maga is mondja: mindinkább magányos – szólama mellett. A divatos Fidesz-székház-ügy mellett nem passzé számára a SZOT–MSZOSZ-székházbotrány sem, melyet chartás álmodozásaink közepette hajlamosak voltunk elfeledni, ahogy nem úgy képzeli a súlyok és ellensúlyok angolszász ideáljának honi adaptációját sem, hogy egy Tocsikot adok két Joszip Totért. Miképp az Auschwitz-tagadók elôl sem kíván a Gulág-relativisták (manapság olybá tetszik – pontosabban nagyon nem tetszik – egyre növekvô) táborába menekülni. Igaz, hogy ezt a "Megadom magam", a "reálisan létezô" koalíció realitásának elfogadásáról beszámoló 1994. július 14-i cikkében inkább a szubjektív önostorozás, mintsem az objektív politológusi elemzés formájában prezentálja: "A gyáva zsidók – fûztem hozzá magamban magánhasználatra – Csurkától megrettenve most az MSZP-hez menekülnek. A még gyávább zsidók, akik közé magamat is számítom, szeretnének kibékülni a mérsékelt jobboldallal." (185.) Amely utóbbi, teszem hozzá felekezeten kívüli liberálisként, legalább olyan kevéssé "reálisan létezô" a mai Magyarországon, mint egy Jean Jaurès vagy Olaf Palme neve által fémjelezhetô szociáldemokrácia (hogy csak azokat a szívem szerint való szocialista politikusokat idézzem, akiket megöltek, mivel maguk sohasem öltek...).

A visszaható hatályú igazságszolgáltatás tilalma versus az igazságtétel történelmi/morális vágya dilemmájához hasonlatos teoretikus súlyú – mondhatni történelemfilozófiai távlatú – kérdés 1956 örökségének kérdése. A Milyen is volt a forradalom? címû fejezet (melybôl a recenzió címét is plagizáltam) részben azzal foglalkozik, amivel Szalai Erzsébet szociológus az utolsó tíz évben: miért "árulta el" a demokratikus ellenzék a munkástanácsos-önkormányzati-direkt demokratikus eszméket, 1956 forradalmának igaz ideáljait. Részemrôl nem véletlen az idézôjel. Egyrészt gyûlölöm, ha politikai-ideológiai vitáinkat azzal kezdjük, hogy a másik áruló. Mert ezt az elôfeltevést érvek már nemigen követhetik, legfeljebb a nyaktilóé, ám a nyakazás ezúttal is elmarad, a beszélô viszony minden bizonnyal nem maradhat el az árulóknak bélyegzettek és az elárult szent láng Vesta ôrzôi között.

Ennek az ellehetetlenülésnek a magyarázatára – bár minden bizonnyal nem erre szánta – Kôszeg idézett, Megadom magam címû cikkében találhatunk egy kitûnô illusztrációt. "A felülrôl vezényelt rendszerváltoztatással szemben az SZDSZ-es képviselô Tellér Gyula a helyi társadalmak, a polgárosulni vágyó tömegek mozgalmát propagálta a hatalom megalvadt struktúrái ellenében. A népi liberalizmusnak ez a gyönyörû álma azonban sohasem öltött a szervezetek és az intézmények nyelvére lefordítható alakzatot." (186.) Én inkább a direkt (participatív) demokrácia álmáról beszélnék, s hogy megint elôvegyem kedvenc XVIII. századi kályhámat: Jean-Jacques Rousseau óta tudjuk, hogy a népi (részvételi) demokráciának ez az álma csak antiliberális lehet (l. a Társadalmi szerzôdés fejezetét a képviseleti rendszer ellen). Ez még pregnánsabban mutatható ki az idézett képviselô úrnál, aki manapság arról értekezik, hogy a liberálisok miért utálják Arany János költészetét (ha ez kritérium, akkor az egyetlen, amely szerint nem vagyok liberális – azt hiszem, a Holmi szerkesztôivel egyetemben): a frusztrált direkt demokrata útja közvetlenül vezet az antiliberális tábor ultrái közé, ahogy hatástörténetileg Rousseau is a jakobinus rémuralmárok és a populista nacionalisták védôszentje lett, holott magányos sétáin ô sem errôl álmodozott.

Az 1956-os munkástanácsok mítosza nagyban annak köszönheti máig tartó morális vonzerejét, hogy sem a gazdasági hatékonyság, sem a parlamentáris politika próbatételét nem kellett kiállnia: a szovjet típusú tervgazdálkodásnál, illetve a kommunista rémuralom restaurációjánál látatlanban is többet adott mind a gazdaságátszervezés, mind a szabadságjogok biztosítása terén. Donáth Ferenc volt a termelôi önkormányzati ideál legkövetkezetesebb képviselôje: a Bibó-emlékkönyvbe írt tanulmánya s a forradalom 30. évfordulójára készülô (halála miatt befejezetlen) írása is errôl szólt. Kôszeg szavaival: "Donáth szerint a forradalomban a munkásság igenis megkísérelte a tulajdonviszonyok átalakítását: az állami tulajdont köztulajdonná akarta formálni." (1956: a magunk képére formált forradalom. 226.) Bill Lomax könyve is ezt, a munkástanácsokon és az önkormányzati modellen nyugvó "igazi" szocialista forradalom képét terjesztette el világszerte, és tette az antikommunista baloldal vágya titkos tárgyává. Mind az 1986-os megemlékezésen, mind az erre emlékezô tavalyi minikonferencián központi téma volt az önkormányzati szocializmushoz, a direkt demokratikus (nem reprezentatív!) rendszerhez való viszony. 1986–87-ben a Beszélô-kör még nem szakított az '56-os forradalom liberális demokrácián túlmenô vagy azon innen maradó participatív demokráciaeszményével: "A Társadalmi szerzôdés például egyértelmûen a piacgazdaság, a piacon kívüli eszközökkel nem korlátozott magángazdaság mellett foglalt állást. A vállalati szervezeteket azonban – beleértve a nagyobb magánvállalatokét is – az önigazgatás kezébe akarta adni. Beszédes példája ez annak, hogy ôrzött meg a maga gondolkodásában a demokratikus ellenzék is – nem népi, hanem szocialista-szociáldemokrata alapon – harmadikutas – elemeket egészen a rendszerváltásig." (228.)

Kis János az említett '56-os konferencián 1986-ban így fogalmazott: "kívánatosnak tartom a legkülönbözôbb fajta önkormányzatok kialakulását annyira, amennyire lehetséges, annyira, amennyire a politikai pluralizmussal és a hatékony piacgazdasággal összeegyeztethetô" (Ötvenhatról nyolcvanhatban. 1956-os Intézet, 1992. 185.). – Ebben bizony logikai lehetôségként benne van az is, hogy az önkormányzati ide-

ál összeegyeztethetôsége a politikai pluralizmussal nem problémamentes (ki ne tudna elképzelni olyan helyi önkormányzatot, mely teljes lakossági támogatással megtiltaná a más vallásúak, a más életformájúak, kiváltképp a más etnikumúak le- vagy betelepedését?); s a munkahelyi demokrácia – munkás-önigazgatás – és a piaci hatékonyság közti harmónia sem eleve elrendezett. Azaz szomorú választásra kényszerülhet a liberális demokrata: liberális lesz-e inkább vagy direkt demokrata?

A választás lehet jó vagy rossz, de a szabadság primátusának elvetését legalább annyira lehetne "árulásnak" minôsíteni, mint a liberális parlamentáris demokrácia választását a participatív demokrácia amorf-intézményesíthetetlen illúziója ellenében. Én azokat sem nevezném árulóknak, akik nem akarják elveszteni ez utóbbi illúzióikat, csak utópistának, ami mindaddig nem veszedelmes világnézet, amíg nem találkozik valamely fundamentalista antiliberalizmussal, legyen az népi-nemzeti vagy kommunisztikus.

Az árulás témája még egyszer felvetôdik Kôszeg tanulmányában: a rendszerváltó radikalizmus feladása a procedurális demokrácia, a jogbiztonság absztrakt elve kedvéért, mely a jogállami garanciákat kiterjeszti a jogállam legádázabb ellenségeire, a totális állam politikai bûnöseire is. "Amikor a jobboldal követelt – a maga riogató szóhasználatával – igazságtételt, a liberális párt sommásan elutasította azt is, hogy a foglyaikat saját kezûleg halálra kínzó egykori ÁVH-s tisztek bíróság elé kerüljenek. Nem az a baj ezzel, hogy néhány tucat kiöregedett ÁVH-s megúszta a tárgyalást, hanem hogy a felelôsségre vonás elmaradása hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus nevében elkövetett emberiségellenes bûntettek elanekdotázható emlékké szelídüljenek..." (234.) Itt nem a retroaktivitás jogállami tilalma, hanem az elévülés problémája vetôdik fel: sajnos semmi katartikus élményt – erkölcsi elégtételt – nem adnak azok a sortûzperek, melyekrôl Kôszeg is ír, ahol is – a berlini fal gyilkos kiskatonáihoz hasonlóan – egy valóban emberiségellenes nagy politika piti végrehajtóin kérik számon azt, amit a döntéshozóktól még a döntési folyamatot leleplezô levéltári anyag teljes nyilvánosságra hozása erejéig sem mernek számon kérni. S bár kétségkívül szadista gyilkos a koncepciós perek vádlottait a tárgyalásra "felkészítô" ávós, ám minek nevezzem azt a bírót, aki tudván tudta, hogy milyen forgatókönyv szerint és milyen módszerekkel kikényszerített vallomás alapján ítélkezik? Ez utóbbi esetben nemcsak a kommunizmus taláros gyilkosai maradtak megtorlás nélkül: a nürnbergi törvények megalkotóit felelôsségre vonták a nürnbergi perben, ám azokat, akik e hatályos pozitív törvények alapján ítélkeztek, sohasem. Hogy Kôszeg példáját idézzem: egy fajgyalázásért halálos ítéletet hozó bíró csak akkor követ el justizmordot, ha kiderül, hogy nem is volt zsidó az a fiú, akivel az árja leányzó gyalázta a fajt... Ez talán annál is fontosabb jogfilozófiai dilemma, mint amit Kôszeg idéz: "törvényt sért-e az, aki törvénysértô eszközökkel lép fel a törvénysértô hatalom ellen?" (Rég volt... 260.) Ha a jogbölcselet nem is, a morálfilozófia már 2500 éve – Antigoné jeles törvénysértése óta – tudja a választ: "az istenek örök, nem változó törvényei" fontosabbak a polisz mindenkori urainak parancsolatainál. Ám ez a természetjogi moralitás csak erkölcsi ítéletet hozhat: nem a politikai perek elmaradása a baj, hanem az, hogy a morális megítéltetés sem történt meg. Még az a "kis magába szállás" sem, amit Kôszeg várna el egy ilyen ítéleteket hozó bírónôtôl (248.). Számomra minden politikai-prudenciális megfontolás ellenére ez tette morálisan nehezen elfogadhatóvá a szocialista-liberális koalíciót: a jobboldal ôrjöngése sem feledtethette el, hogy 1948 és 1988 között azért történtek olyan dolgok, melyek megôrjíthették az embereket. És hogy ezeket az ôrjítô dolgokat ma sem ismerhetjük meg, az 1990 óta minden kormányzat közös felelôssége: a motívumok mások, de az eltussolás-titkosítás mint következmény közös. Itt értek leginkább egyet Kôszeg verdiktjével: "Napról napra világosabb, hogy a kormány elszabotálja az információs önrendelkezést, az információs kárpótlást biztosító ellenôrzési törvény végrehajtását: az egykori állambiztonsági iratok zöme a jövôben sem lesz hozzáférhetô sem a megfigyelést elszenvedô állampolgár, sem a történeti kutatás számára. A két jogcsorbító törvény – a rendôrségi meg a nemzetbiztonsági – elfogadása során vajon mikor kellett az SZDSZ képviselôjének többet feláldoznia liberális és emberi jogi elveibôl, akkor, amikor a hatpárti tárgyalásokon ellenzékiként huzakodott Boross Péter rendôrségi és belügyminisztériumi apparátusával, vagy amikor kormánypártként egyezkedett a tárca nélküli miniszter jogászával?" (Nem tudjuk, nem tesszük... 1996. november 29. 200.)

Nagyon meggyôzô Kôszeg érvelése, midôn az erôszakszervezeteknek nemcsak kormányzati ciklusokon, hanem politikai rendszereken is átnyúló – mondhatni, mindent túlélô – kontinuitásáról ír. A menekültüggyel foglalkozó cikkei a konkrét "case-study", esetelemzésen túl általános relevanciával bírnak: az erôszak önigazoló logikájának bemutatásával. Pedig ha van népszerûtlen követelése a liberalizmusnak, akkor a menekültek befogadására, emberséges elbírálására vonatkozó igény az: az idegenellenesség vagy legalábbis az idegenektôl való félelem azokban a polgártársainkban is tetten érhetô, akik humanista felháborodással fogadják a nemzetbiztonsági miniszter vagy a Fradi-drukkerek zsidózását vagy a skin-headek cigányverô akcióit. (Idegen földön jövevény címû fejezet.)

Ha a politikus Kôszeg Ferenc számára a SZETÁ-tól a Helsinki Bizottságig az emberi jogi ügyek, a legkiszolgáltatottabbak védelme a központi kérdés, akkor a magánember Kôszeg Feri számára a barátság az. Az MSZMP-vel való elsô hivatalos kapcsolatfelvétel már feszültségeket indukált a szabad demokraták között: "A megbeszéléseket megelôzô »menjünk – ne menjünk« huzakodások közepette az SZDSZ ügyvivôi között félreértésekre, nézeteltérésekre került sor... De azért közben voltak olyan pillanatok, amikor némelyikünk úgy érezte: se Fejti György, se az MSZMP, de az egész politika se ér annyit, hogy mi, régi barátok annyi év után megharagudjunk egymásra." (1989. március. 53.) Mintha a koalíciókötést elfogadó ("Megadom magam" – Miért szavaztam igennel?) döntés motívumai között is meghatározó volna, hogy ne "szavazzanak szét" a régi barátok, ám egyúttal végérvényesen vége Robin Hood és Little John hatalomellenes szent szövetségének: "Ellenzékiként az ember, akár a sherwoodi erdôben, azt mondhatta, azt tehette, azt írhatta, amit akart. Egy csapat tagja volt, és megengedhette magának, hogy csak olyanokkal barátkozzon, akiket valóban a barátainak tudott." (1994. július 14. 184.) Egy évvel késôbb, miként a heti Beszélô nekrológjából kiderül, a hatalom gyakorlása nemcsak olyanokkal való "barátkozásra" kényszerít, akik sohasem voltak – és nem is váltak – barátokká, hanem az azokkal való szembefordulást is kikényszeríti, akik mindig barátok voltak. Kívülrôl nézve: nüánszok kárhozatos felnagyítása, midôn – Tocqueville-t idézve – "az intellektuális világegyetem" túloldaláról fenyegetô ordas eszmék ellenében védtelenné váltunk. "Van egy lap. Szeretem. Hatalmas örökséget hordozott – marginális szamizdatlapból egy nagy párt keltetôjévé vált. Elevenen akarta tartani az örökséget azon az áron is, hogy szembefordult a belôle lett párttal, halálra sértette legközelebbi barátait... Van egy lap. Gyûlölöm. Hatalmas örökséget hordozott, aztán egy nagy párt keltetôjébôl marginális lappá vált. Megbántott barátai pedig keresztbe tettek neki. Aztán már nem is tettek keresztbe." (Beszélô, 1995. július 6.)

Mintha a sherwoodi erdô mítoszát csak a halottak ôrizhetnék a régi tisztaságában: az ajánlás címzettjei: Nagy W. András és Solt Ottilia s a megemlékezések szereplôi: Krassó György és Matolay Magda. És ami számomra az utóbbi évek legmegrázóbb olvasmányélményét jelentette: a Fekete Éva utolsó éveirôl beszámoló Halálkrónika. Meg talán az, hogy Kôszeg Ferenc cikkei, publikus ágálásai nyomán a menekülttáborok börtönnél is rosszabb körülmények között élô lakói közül legalább a gyermekeket kiengedik néha játszani az udvarra.

Ami meg a mi – emberijog-hívô szabadgondolkodók – játszóterét illeti, az egyre inkább beszûkül. Kôszeg Ferenc kötete ezt kiválóan diagnosztizálja: egyre kevesebb a lehetôség, egyre több a kényszer. Arra azonban tôle sem kaptam igazán választ, hogy mit és hol rontottunk el (kiváltképp ôk vagy ti, a politikai játszmákban közvetlenül részt vevô liberálisok), s fôként mit kellett volna – lehetett volna? – másképp cselekedni. Ahogy azt sem tudtam meg, hogy miképp kell egy publicisztikai cikkgyûjteményrôl recenziót írni.

Ludassy Mária

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta