HAVASRÉTI JÓZSEF

Csizmadia Ervin: A MAGYAR DEMOKRATIKUS ELLENZÉK (1968-1988)
(I. kötet: Monográfia, II. kötet: Dokumentumok, III. kötet: Interjúk)


    Csizmadia Ervin háromkötetes politikatörténeti mûvének monográfia-kötete mintegy lezárja azt a folyamatot, amely a Kádár-korszak ellenzéki mozgalmainak megismertetése terén a szövegkiadásokkkal - Beszélõ, Hírmondó, Bibó-emlékkönyv, A Napló stb. - indult el, és arra vállalkozik, hogy az ellenzék múltjával való foglalatoskodást a történeti rekonstrukció területére helyezze. Ugyanakkor A magyar demokratikus ellenzék címû munka másik két kötete még a forrásközlés mûfajához tartozik. Az egyik kötet a hatalom ellenzékpolitikájának, illetve az ellenzék mûködésének dokumentumaiból közöl válogatást. A másik kötet szövegei átmenetet képeznek a kordokumentum és a rekonstrukció között: az ellenzék egyes képviselõivel készített interjúkat tartalmaz. (Érdemes emlékeztetni az olvasót arra, hogy Csizmadia Ervin Kis Jánossal készített és A Filozófiai Intézettõl a Beszélõ szerkesztõségéig címmel 1988 decemberében, a Valóság ban publikált beszélgetése volt az elsõ alkalom, hogy a filozófus egy szélesebb körben megszólalhatott, és ezzel az ellenzék története helyet kaphatott a hivatalos nyilvánosságban.)
     Gyanítható, hogy az ellenzék történetérõl írott monográfia ellentmondásos érzéseket fog kiváltani olvasói többségében. A könyv szereplõi többségükben a mai politikai és kulturális életben tevékenykednek, nyilván sok olvasó ítéletét meghatározzák a rendszerváltás óta eltelt évek tapasztalatai, vagy befolyásolják azok a viták, amelyek a demokratikus ellenzék szerepét, jelentõségét tárgyalták a politikai publicisztikában. A feldolgozott korszak sincs még olyan távolságban a jelentõl, hogy a könyvben található értékelések, folyamatrekonstrukciók, portrék stb. tárgyilagosan megítéltethessenek. De az is valószínû, hogy a megjelenés kontextusától, a könyvet fogadó politikai és kulturális környezettõl függetlenül a vállalkozás - és fõleg annak monográfia-része - tudományos teljesítményként is bírálatokat vált majd ki.
     Egy ilyen feltételezést természetesen indokolni kell. Mielõtt azonban erre sor kerülne, fel kell hívni a figyelmet a munka erényeire, méltatást kívánó tulajdonságaira is. Ilyen mindenekelõtt a vállalkozás merészsége - bár ez nem feltétlenül kritikai kategória. Mégis méltányolni kell a szerzõ elhatározását, amely nem törõdött azzal, hogy kutatási tárgya a közelmúlt, és amelynek különlegessége az, hogy nem vált el benne élesen a köz- és a magánélet: az ellenzéki politizálás zömmel a politikai nyilvánosságon kívül, baráti társaságokban, összejöveteleken, lakásszemináriumokon zajlott. Érdemes nyomon követni Csizmadia könyvében, hogy a kezdetben igen szûk körû, a résztvevõk által is nyomasztóan belterjesnek tartott ellenzéki élet hogyan munkálja ki - részben mások, fõleg a cseh és a lengyel ellenzék, részben pedig saját tapasztalatai alapján - azokat a csatornákat, amelyekben a tiltott politikai véleménynyilvánítás és akaratérvényesítés formái megjelenhettek.
    Fontos és értékes része a vállalkozásnak az interjúkötet. Itt nem közvetlenül Csizmadia érdemeirõl van szó, mégsem felesleges felhívni a figyelmet néhány beszélgetésre. Megragadó olvasmány például Kis János vagy Márkus György elegáns, tárgyilagos visszaemlékezése, vagy a Dalos Györggyel készített interjú, amelyben a rá jellemzõ humor és önirónia helyezi idézõjelek közé az ellenzéki múlt többnyire heroikusként megélt eseményeit. A könyv leglehangolóbb része ezzel szemben Nagy Jenõ sértettségtõl, csalódottságtól terhes visszaemlékezése, melynek mégis megvan a maga helye és jelentõsége a kötetben. Közlése egyrészt bizonyítja, hogy a szerzõ nem kívánja elsimítani az ellenzéken belüli ellentéteket, vagy eltussolni az ellenzék történetének egyes kevésbé épületes jeleneteit. Másrészt Nagy Jenõ története az ellenzéki mozgalmon belül - a hozzá közel álló Krassó Györgyéhez hasonlóan - jól reprezentálja azokat a feszültségeket, amelyek azokban keletkeztek, akik nem tudtak vagy nem akartak alkalmazkodni a kiformálódó ellenzéki elit egyre inkább professzionálissá váló politizálásához, hanem meg akartak maradni a látványos egyéni akciók, gesztusok területén, esetleg meg szerették volna õrizni az ellenzéki mozgalom kezdeti, sokakat lelkesítõ, vonzó spontaneitását.
    A monográfia erénye, hogy az ellenzék történetét úgy írja meg, hogy állandóan szemmel tartja az ellenzéknek a hatalomhoz való viszonyát, illetve a hatalom ellenzékpolitikáját. Ez az a szempont, amelynek figyelembevételével a szerzõ túl tud lépni az események egyszerû idõrendi sorrendbe való állításán, és ennek segítségével képes meghaladni valamelyest a politikai eseménytörténet mûfajának korlátait.
    A hatalomhoz való viszony rekonstrukcióját nem csak az a logikus elõfeltevés követeli meg, mely szerint az oppozíció viszonyfogalom, tehát az ellenzék csak annak függvényében létezhet, amit opponál. Csizmadia kutatásai ugyanis alapvetõnek tartják a Kádár-korszak hatalmi berendezkedésébõl következõ, "kétfrontos harc"-ként számon tartott politikát. A hatalom mindig politikai centrumnak tekintette magát, egyszerre küzdött a revizionizmus és a nacionalizmus, illetve a szektás, dogmatikus ellenzék képviselõi ellen. A centrum azonban nem volt rögzített, a hatalom maga sem volt egységes annak megítélésében, hogy mihez képest konstituálódik a jobb-, és mihez képest a baloldal, ezt ugyanis a vezetésen belüli mindenkori erõviszonyok határozták meg. A latens politikai tagoltság informális megegyezéseken, alkukon, illetve folyamatos kiszorítósdin és kamarillázáson alapult. Mindez a régi MSZMP bukása óta, az 56 utáni hatalom jellegére vonatkozó elemzések, adatközlések, visszaemlékezések gyarapodásával és publikussá válásával ismertté vált, de újdonság az, ahogyan Csizmadia Ervin e politikai sajátosság figyelembevételével a hatalmi centrum ellenzékpolitikáját elemzi.
    A szerzõ nem csak azt vizsgálja például, hogy milyen szempontok alapján minõsült valaki ellenzékinek, hanem arra is kísérletet tesz, hogy az (ön)cenzúrának, a sorok között való írásnak és olvasásnak a kor kulturális és politikai élete számára meghatározó kérdéskörét is új megvilágításba helyezze. A legfontosabb az, hogy rámutat: a hatalmi erõviszonyok sajátosságaiból következõen a vezetésnek is élnie kellett ezekkel az eszközökkel. (I. 17-19. o.)
    A hatalommal szembenállók gyakran használták e módszert, sõt megfelelõ rálátással az is körvonalazódott, hogy ez milyen káros, torz gyakorlatot eredményezett a kultúrában. Egyrészt a szerzõk maguk építették be a cenzurális követelményekre való állandó odafigyelést mûveikbe, ami a kultúra általános deformálódását eredményezte (ld. Haraszti Miklós A cenzúra esztétikája címû könyve 1991-es kiadásának 100-101. és 128-131. oldalait). Másrészt ily módon az irodalmi mûvek óhatatlanul másodlagossá váltak. Sokan a kettõs beszédben, a rejtett célzásokban látták az ellenzékiség demonstrálásának és a tabutémák nyilvános megjelenítésének egyetlen lehetõségét. Mások ráébredtek arra, hogy nem természetes dolog az, ha a mûvet csak a politikai allegória élteti. Ahogy Dalos György fogalmazott A Napló lapjain Sütõ András egyik drámájával kapcsolatban: "noha a szöveg igen gusztusos és a szerzõ magyar nyelvtudását dicséri, mindvégig ingerültté tett a mûfaj: a történelmi parabola. (...) Már régen eszembe jutott egy kaján ötlet, amelyet a Sütõ-darab csak megerõsített bennem: kellene egy darabot írni, amelynek fõszereplõi olyanok lennének, mint Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Lukács György, 1949-ben játszódna, de valójában az lenne a mögöttes mondanivalója, hogy Zápolyának nem kellett volna cserbenhagynia II. Lajost Mohácsnál." (A Napló 1977-1982, 43. o.)
    Nos, Csizmadia amellett érvel, hogy az általa felhasznált pártdokumentumok azt bizonyítják, hogy a hatalomnak is élnie kellett az utalás, a célzás, a kettõs beszéd eszközeivel. Minthogy soha nem volt világos: mit hoz a holnap, az állásfoglalásokat - például az akadémiai kutatóintézetek munkájára vonatkozó irányelveket - úgy kellett megfogalmazni, hogy a gyeplõ kiengedésére és meghúzására egyaránt alapot adó passzusokat is tartalmazzanak. Egyrészt számolva azzal, hogy hol a baloldali, hol a jobboldali ellenzék elleni fellépéshez kell felhasználni a szöveget, másrészt hallgatólagosan feltételezve, hogy nem lehet pontosan tudni, hol a centrum, amelyhez képest számítódik a jobb és a bal. Csizmadia koncepciója védhetõ, és számos érdekes megfigyelést eredményez, de az olvasóban ott a kétely is: a szerzõ kissé túlinterpretálja a dolgokat. Hiszen az általa közölt pártvezetõségi dokumentumok nem az olyan bonyolult nyelvi és írástechnikai fogásokkal hívják fel magukra a figyelmet, mint amilyeneket Leo Strauss vizsgál a Csizmadia által is hivatkozott Az üldöztetés és az írás mûvészete címû könyvének II. fejezetében. A dokumentumkötetben olvasható pártiratok inkább homályosságukkal, sajátos elkenõ fogalmazásmódjukkal és nem nyelvi bravúrjaikkal tûnnek ki, méltóképpen reprezentálva a korszak politikai palettájának és hivatalos nyelvhasználatának legjellemzõbb tulajdonságát, a szürkeséget.
    A centrum-elv - mely valójában nem elv volt, hanem a hatalom önmagát legitimáló, szinte természeti szükségszerûségként jelentkezõ és éppenhogy mélyen elvtelen gyakorlata - 1956-on mint alapkövön nyugodott. A dogmatizmus, a kemény vonal megszüntetve megõrzése történt itt: egyrészt szakítás a rákosizmussal, ami a bukott pártvezér híveinek félreállításával járt együtt, másrészt annak kíméletlen érvényesítése, hogy Magyarországon a hatalom továbbra is szovjet típusú politikai és gazdasági berendezkedést valósít meg. (Vö. Feitl István A bukott Rákosi címû munkájával [Politikatörténeti Füzetek, IV. Politikatörténeti Alapítvány, Bp. 1993]). Így a hatalomnak nem csak a revizionistákkal gyûlt meg a baja, hanem sok fejfájást okoztak számára a Rákosi és Sztálin után nosztalgiázó öregfiúk, és az akcionista, Mao, Che, Castro bûvöletében élõ szélsõbalos egyetemisták is.
     Mindennek fényében értelmezendõk a hatalomnak az ellenzékkel szembeni intézkedései is. Csizmadia Ervin például részletesen dokumentálja, hogy milyen kultúrpolitikai erõtérben jöttek létre azok a szankciók, amelyekkel az akadémia Szociológiai Kutatócsoportjában, illetve a Filozófiai Intézetben dolgozó kutatókat sújtották különbözõ okokból. Az 1973-as "filozófus per" során elmarasztalt kutatók például furcsállották, hogy miért vádolják õket egyszerre jobb- és baloldali elhajlással, holott a kettõ kizárja egymást. Az ok nyilvánvaló: a kettõsség nem az inkriminált tanulmányokban, könyvekben volt, hanem az õket elítélõ hatalom helyzetében, és ez képezõdött le a szankciók indoklásában is - ami persze senkit sem ment fel a felelõsség alól. Nyilván az elmarasztaltak is tisztában voltak azzal, hogy a határozatot nem az ellentmondásmentes érvelés érvényesítette, hanem az, hogy megfogalmazói a hatalom pozíciójából beszéltek. Ebbõl a szempontból kicsit feleslegesnek is tarthatók a határozatot logikai és tudományfilozófiai érvekkel ízekre szedõ - 1989-ben a TIB-hez intézett - tanulmány (Kelemen János és mások: Tizenhat év után. In: Filozófus-per 1973. Világosság, 1989/5. - melléklet) egyes részei, hiszen a határozat szövege nyelvi és ideológiai szörnyszülöttként könnyû préda volt, egykori súlyát az adta, hogy 1973-ban egy meghatározott nyelvi-hatalmi konstellációban megvalósuló beszédaktusként mûködött és nem úgy, mint tudományos érvekre támaszkodó szöveg.
    Csizmadia Ervin monográfiájához visszatérve: a mû sajnos elszalasztott lehetõségnek is tekinthetõ, elsõsorban koncepciótlansága, sokszor határozatlan, bizonytalankodó megközelítésmódja és nem utolsósorban nyelvi megformálatlansága miatt. A könyvben a modernkori magyar történelem egyik legérdekesebb - mint a szerzõ maga is megállapítja: egyes részleteiben már mitizálódott - aspektusa grandiózus és érdemben feldolgozatlan adathalmaz formájában kerül az olvasó elé.
     A szerzõ érezhetõen küszködik azzal, hogy kutatásainak tárgyát - a magyar demokratikus ellenzéket - meggyõzõen definiálja. Ennek eredményeként heterogén elemekbõl építkezõ és zömmel kizárásos alapon megfogalmazódó definíció jön létre. A könyv középpontjába az ellenzék "elsõ nemzedéke" kerül, vagyis az a generáció, "amelynek 1968 jelentette a generációs alapélményt, amely a hetvenes évek elsõ felében került az intézményeken kívülre, s amely ekkortól találkozott azzal a kihívással, hogy alternatív életszituációt kell fölépítenie magának." (I. 16. o.) Ehhez képest beszél a szerzõ az ellenzék második és harmadik nemzedékérõl is, de nem mondja meg, hogy kik lennének õk, és hogy - a sejthetõ korkülönbségen kívül - mi különbözteti meg õket egymástól.
    A történeti folyamatok jellegzetesen félrevezetõ megközelítése ez a generációsdi, amely egyszerûen nemzedékként foglal össze néhány embert és törekvést. Ha meg tudná állapítani, hogy ezen kívül még mi jellemzõ rájuk, akkor nem lenne szükség a nemzedéki szemlélet leegyszerûsítõ és többnyire irreleváns fogalmi hálójára. A nemzedéki elven, illetve a néhány szociológiai mozzanaton (alternatív életszituáció, intézményeken kívüliség) alapuló definíció homályban hagyja például az 56-osok viszonyát a demokratikus ellenzékhez, ami azonban nyilván a rossz - de akkor miért használt? - meghatározásból adódó "System zwang" kellemetlen következménye.
     Ha pedig parttalan a megközelítés, akkor nagyobb helyet kaphatott volna a magyar avantgárd története a könyvben. Hiszen az avantgárd mûvészek nagy részére illik Csizmadia már idézett definíciós kísérlete: generáció, "amelynek 1968 jelentette a generációs alapélményt, amely a hetvenes évek elsõ felében került az intézményeken kívülre, s amely ekkortól találkozott azzal a kihívással, hogy alternatív életszituációt kell fölépítenie magának." Az is tagadhatatlan, hogy a mûvészeti nyilvánosságnak az avantgárd által létrehozott formái, a publicitás és a reprezentáció módjai, valamint az életvitel egyes esetei nagyfokú szerkezeti hasonlóságot mutatnak azokkal az intézményekkel, életformákkal, amelyeknek keretén belül a politikai ellenzék eszméi, törekvései fogalmazódtak meg és léptek a közönség elé. Az sem vitatható, hogy az avantgárd mûvészek tevékenysége az ellenzékével hasonló mértékû szubverzív erõvel támadt a fennálló rendre, különösen annak hazug, szürkeséget és unalmat árasztó konszenzuspolitikájára. A zsidó identitás kérdéseinek felvetését például a rendszer nem szerette látni a nyilvánosságban, és mindezzel nem csak a Salom-mozgalom és más, a zsidóság problémáit firtató ellenzéki kezdeményezés foglalkozott, hanem - többek között - Major János és Erdély Miklós is, képzõmûvészeti munkásságukban.
     A könyv egészét tekintve mindez csak a kritikus akadékoskodása lehetne, hiszen a szerzõ maga sem igazodik - szerencsére - ahhoz a definícióhoz, amit könyve elején megfogalmazott. Mégis fel kell hívni rá a figyelmet, ugyanis a definíciós problémák - mint rész az egészet - a könyv egy másik gyenge pontját is képviselik. Ahogy a demokratikus ellenzék meghatározásában sincs semmiféle politikaelméleti vagy eszmetörténeti mozzanat, úgy a könyv egésze is tartózkodik az ilyen kérdésekkel való foglalatoskodástól. Hiányérzetet kelt az igencsak nyers, döntõen a politikai eseménytörténet elvén alapuló megközelítés. Csizmadia meglepõen szûk illetékességi kört határoz meg önmagának, és azt állítja, hogy az azon túl esõ problémák nem tartoznak a munka célkitûzései közé. Ha a politikatörténet mûvelõje az elméleti nehézségeket, így például az ellenzék tipologizálásának kérdését, vagy az eszmetörténeti elemzés szembeötlõ hiányát azzal hárítja el, hogy itt politikatörténeti rekonstrukció folyik, és az adott probléma nem tartozik ennek illetékességi körébe, akkor óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy a politikatörténet valami felszínes, pofonegyszerû dolog.
    A szerzõ természetesen nem kerülhette el, hogy bemutasson, értelmezzen és értékeljen olyan mûveket, mint Márkus György-Kis János-Bence György Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? vagy Konrád György-Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címû munkái. Ugyanakkor Márkusék mûve esetében érzõdik, hogy a fõ tájékozódási pontokat elsõsorban azok az öninterpretációk képezik, amelyeket az interjúkötetben lehet olvasni, és nem maga a mû. A monográfia elõszava Faragó Béla Nyugati liberális szemmel címû könyvét ajánlja az ellenzéki politizálás eszmetörténeti megközelítésére kíváncsi olvasó figyelmébe, majd azt is kijelenti, hogy e könyv rengeteg vitatható interpretációt tartalmaz. (I. 14. o.) Csizmadia Ervin monográfiájától, amely kandidátusi disszertáció is egyben, elvárható lenne, hogy szembesüljön választott témájának addig egyedül létezõ monografikus feldolgozásával, hacsak nem tartja annyira színvonaltalannak, hogy azzal vitatkozni sem érdemes.
    A koncepciótlanság és a módszer hiánya tükrözõdik a könyv nyelvi-stiláris állagában is. Tudatosodnia kellett volna például annak, hogy bizonyos frázisok, fogalmak, formulák ugyan dokumentumértékûek lehetnek a vizsgált tárgyat és korszakot illetõen, azonban e szavaknak a kutató metanyelvében való megjelenése nem csupán anakronizmus, hanem önállótlanságra is utal. Így például az Intézményi és társasági élet címû fejezetben keverednek a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején népszerû társadalomtudományi megközelítések, a kommunikációelméleti szemlélet, illetve a hegeli fogalmi nyelvet használó kritikai elmélet jellegzetes kifejezései. Így Csizmadia egyetlen mondaton belül a "praxisfilozófia" címzettjeirõl, illetve szubjektumairól beszél, azokat a társadalmi csoportokat, kommunákat, közösségeket értve ezalatt, amelyeknek életformája megfeleltethetõ a Heller Ágnes és mások által akkoriban megfogalmazott utópisztikus közösségi normáknak. (I. 42-43. o.) Ugyancsak nyelvi önállótlanságra utal a mesterkélt "Lukács-óvoda" kifejezés kritikátlan, unos-untalan használata. Az összetétel egyrészt egyszerûen ostobán hangzik, másrészt bizalmas, familiáris hangulatával nagyfokú illetékesség érzését kelti, alaptalanul.
     Azt gondolom, hogy megvan a könyvben minden, ami egy jó monográfiához kell: adatok, rálátás, nemzetközi kitekintés, lelkesedés, de a végeredmény alatta maradt annak, amit mindennek alapján el lehetett volna érni. A következõ történész - vagy éppen Csizmadia Ervin - együtt találja itt mindazt, ami eddig szamizdat és emigráns kiadványokban, asztalfiókokban fekvõ kéziratos programokban, alig olvasott állami kiadványokban és nem utolsósorban a résztvevõk emlékezetében rejlett, és sokkal kevesebb nehézséggel számolva foghat hozzá munkájához.
    Az impozáns kiállítású köteteken az eklektikus borítólap számos asszociációra ad lehetõséget. Az utcán hömpölygõ tömeg raszteres és szétfolyó képére a történetírás ráüti pecsétjét: ez immár kanonizált és klasszikus történet. A jelen monográfia megközelítésmódja azonban nem elég határozott ehhez, a hiány észlelhetõ, de hogy pontosan mi helyett áll, annak megállapításához újra meg kell ismételni a válaszkísérletet. (T-Twins Kiadó, 1995)

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
 
 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/