Görgényi Frigyes: Egy bizonyos
Marcel Duchamp
Könyvet többnyire a szerzõje vagy a tárgya miatt vesz az ember. A szóban forgót minden bizonnyal címében foglalt tárgya, Marcel Duchamp miatt veszi, aki veszi, s a szerzõ neve mögött talán számára ismeretlen (esetleg fiatal, elsõ könyves) szakírót, esztétát, mûtörténészt sejt. Egy magyar könyv Marcel Duchamp-ról ez esetben is örömünnep volna. Görgényi Frigyes azonban nem hivatalos információim szerint meglett korú gyógyszerész-vegyész és amatõr sakkozó.
Ezen érdemes elgondolkodni már a könyv kinyitása elõtt is. Egy nem-humán értelmiségi passzióból könyvet ír a század egyik legrejtélyesebb mûvészérõl. Dupla örömünnep és némiképp világcsoda. Értekezhetnénk itt a polgári értékrend helyreállításáról és a durva sértéssé vált "mûkedvelõ" jelzõ rehabilitációjáról, de itt jóval többrõl van szó. Egy ilyen könyvet megírni (még nem nyitottuk ki!) nem polgári, hanem reneszánsz fõúri gesztus, a dalszerzõ VIII. Henrik eleganciájával. Akár odáig is elmennék, hogy a "szakma" megszégyenül ilyenkor, s jöhetne a régi kedves vesszõparipa, a hatvanas-hetvenes évek hazai avantgárdjának feldolgozatlansága, hogy még mindig a 89-es, fél-szamizdat, hozzáférhetetlen Szógettó az egyetlen reprezentatívnak nevezhetõ kiadvány, s hogy akiknek ez lenne a hivatása az életben, egyre csak ülnek az aranyon, az aranyon, misztikus képpel. De ehhez persze nincs köze sem Duchamp-nak, sem Görgényinek.
Miként a nyomozati jegyzõkönyvekben, a ki és a mit után következzék a hogyan. Valójában nem is egy, hanem két könyvrõl van szó. 1994-es évszámmal, valószínûleg kisebb példányszámban, de bizonyosan nagyobb terjedelemben megjelent egy elsõ változat, Marcel Duchamp TalánÁ címmel. Ezt a magánkiadású munkát karolta fel, szerkesztette meg és adta ki újra a Kijárat Kiadó a mostani, sokkal szerencsésebb cím alatt. A kihagyások feltétlenül javára váltak a könyvnek. Jórészt kimaradtak Duchamp sakkjátszmáinak és keféléseinek szakszerû és részletezõ ismertetései, amelyek amúgy is rétegérdeklõdésre tarthattak csak számot (vagyis ki ezt, ki azt ugrotta át); továbbá jelentõsen ritkábbá váltak a szerzõi reflexiók. Ez utóbbiakat egyáltalán nem szerettem. Csak példa gyanánt a legutolsó (a 94-es változatból): "Hát meghalt. Nincs tovább életrajz. Feltámasztására több trükköt nem veszek igénybe. Sakkozóként végigélt élete után még csavarhattam egyet és újraéleszthettem - szürrealistává. Szürrealista élete után még lehetett [[macron]]ragadozó és artista - de most már ennek is Vége." (268. o.) Görgényi itt úgy mesélt Duchamp-ról, mint Rémusz bácsi az okos nyúlról, és ez bizony zavaró volt, mert Duchamp nem fikció, legalábbis nem abban az értelemben, mint a nyúl. Ezeket egy szerkesztõi kéz a mostani változatból kihúzta, amitõl a könyv tömörebb és komolyabb lett. Viszont a korábbi változatban épp ezekbõl lehetett tudni, hogy passzióból írt könyvet, szerelemgyereket olvasunk (mûfaji megjelölésnek elég sajátos), míg a mostani változat félrevezetõ módon hasonlít egy életrajzi monográfiára.
Feltételezem, hogy a szerkesztõ (Sebõk Zoltán) ugyanazon mûfaji dilemmával nézett szembe, mint most a recenzens. El kell dönteni, hogy életrajzi regényrõl vagy monográfiáról van-e szó; fiction vagy non-fiction. Meg kell hozni a döntést, amit a szerzõ nem hozott meg. Mûfajnak pedig lennie kell; olvasni csak meglévõ olvasási stratégiák mozgósításával lehet, azaz a könyvet úgyis minden olvasó vagy így, vagy úgy olvassa. Az olvasás folyamatában ugyan folyamatosan módosulnak az elvárások, de ebben a mértékben aligha. A szerkesztõ igen jó szemmel látta meg, hogy a 94-es változatban jelenlévõ mûfaji potenciálok közül a non-fiction az erõsebb, azaz ezt kell tovább erõsíteni. Világosabban fogalmazva: egy életrajzi regényhez sem Duchamp életanyaga, sem Görgényi írásmûvészete nem elégséges, az utóbbi által az elõbbirõl felgyûjtött tényanyag viszont messzemenõen elégséges egy monográfiához, minthogy ott a tények érdekessége nem elsõrendû szempont.
Görgényi nagyon sok tényt tud Duchamp-ról, sok olyat is, ami teljesen érdektelen, de ez sem baj. E tények dokumentált elrendezésébõl akár nagyszerû monográfia születhet. Az a fajta, amelynek archetípusa Richard Ellmann Joyce-életrajza, ez az utálatos, de megkerülhetetlen könyv-szörnyeteg, amely fekete lyukként szívott magába minden dokumentumot a mosócédulákig és azokon is túl. Nem állítom, hogy ez a forma, vagy maga a "természetes" kronológia a mûvészet- vagy irodalomtörténet legkorszerûbb szemléletét tükrözné, de mindenesetre az ilyen munkáknak ma is van haszna. Ellmann például valamennyi tényállítását forráshoz, autoritáshoz köti. Könyve úgy használható, mint egy virtuális Joyce-könyvtár katalógusa (vagy korszerûbben: honlapja), ahonnan el tud indulni, aki például Joyce étkezési szokásaira vagy szemmûtéteire kíváncsi. Görgényi könyvébõl sehová sem lehet elindulni, mert egyetlen komoly bibliográfiai adatot sem tartalmaz, esetleges névmutatóról nem is beszélve. Aki utána akar járni valaminek, az kénytelen nulláról indulva kikutatni Görgényi forrásait, de ehhez meg semmi szüksége Görgényi könyvére. Vagyis a mû monográfiának sem válik be.
De mûfaji elvárásainkat nem is a dokumentálatlan tények zavarják össze igazán, hanem az új változatban is makacsul fel-felbukkanó nem-tények. Ilyesmi például: "A Buenos Aires-i utazás úgy indul, hogy Yvonne behúzza a függönyt, s a sötétségben rutinosan szeretkezni kezd Duchamp-mal." (91. o.) Mármost ez az esemény egyfelõl valószínûleg nem dokumentálható, másfelõl hírértéke sem sok van: mivel enyhítené a hosszú hajóút unalmát két fiatal, egészséges, ellenkezõ nemû és saját jószántából együtt utazó ember? Dugnak, naná. Valamint idõnként táplálkoznak és ürítkeznek is, amirõl persze szintén be lehet szélni, de minek.
Görgényi fantáziája, amelyet itt nem kellett megerõltetnie, máshol sem igazán szûzies: mint Mórickának, neki is mindenrõl "az" jut eszébe, esetleg még a sakk. Az ember azt gondolná, testre szabottabb festõ volna számára - mondjuk - Fragonard. Példaként említeném (hangsúlyoznom kell: Duchamp-t illetõen igen kisszámú) ténybeli tévedéseinek egyikét. A New York Dada címû kiadvány ismertetése során azt állítja: "A képek a [[macron]]baronesszt , azaz Elsa von Freytag-Loringhovent ábrázolják, amint leborotválja szeméremszõrzetétÁ" (108. o.) Elképzelhetõ volna, hogy a húszas évek puritán Amerikájában ezt megússzák börtön nélkül? Aligha. A baronesszrõl az újságban két mellkép szerepel, a haja viszont valóban rövid. (A hair ugyebár hajat és szõrt is jelent. Csak a teljes igazság kedvéért: a bárónõ valóban borotválkozott alul is, de Man Ray ezt bizonyító fotója csak egy Tzarának írt 1922-es magánlevélen szerepel.)
A bárónõrõl, a New York-i dada egyik legszínesebb egyéniségérõl egyébként is fájdalmasan kevés szó esik. Pedig õ volt az egyik legdadább jelenség: aktmodell, habókos, guberáló szatyrosnéni, igazi bárónõ és remek autonóm mûvész, aki ráadásul (mint sokan) szerelmes is volt Duchamp-ba, de (mint kevesen) reménytelenül. Kiváló portrét is festett róla, sõt Párizsba is utána ment. Kár, hogy Görgényit csak a beteljesült kapcsolatok (leginkább pedig éppen beteljesülésük) érdekli. De e területen is akad hiány: érdemeihez képest igen nagy súllyal szerepel a könyvben (forrásként is) Henri-Pierre Roché lepedõbajnok és naplóíró, akivel Duchamp állítólag még grupiban is vitézkedett, ugyanakkor kimarad Roché legsúlyosabb következményekkel járó hódítása: a Louise Arensberg affér, amely talán a döntõ oka lett az Arensberg házaspár New Yorkból való távozásának, s így közvetve a dada-kör felbomlásának. Ezek az események persze nem abszolút fontosak, egy monográfia nyugodtan meglenne nélkülük, Görgényi értékrendjéhez és logikájához azonban feltétlenül hozzátartoznának.
Ebben az értékrendben Duchamp-ból fontosabb a tehetséges (de nem zseniális) sakkozó és az átlagnál aktívabb (mondjuk így) szeretõ, mint a felmérhetetlen hatású mûvész. És ez az értékrend leginkább ott zavaró, ahol képekrõl, mûvekrõl esik szó. Egy ifjúkori festmény (a Bokor címû kettõs nõi akt) végsõ magyarázata például ez: "Magyarán: a mûvész Áni szeretne." (28. o.) Mármost a kipontozással szembeni ellenérzéseinket félretéve megkérdezhetnénk: ki nem szeretne Áni, kivéve, amikor éppen Áik? Ilyen képet mégis csak ez az egy ember festett. Azt hiszem, ez az az elemzési és gondolkodási mód, amelytõl meg kellene végre szabadulni. Nem kell, nem lehet a mûvész szándékát vagy tudatállapotát rekonstruálni. Hagyjuk békén szegényt, és konstruáljunk magunknak jelentést, ha tudunk és akarunk. Ha nem, nem.
A másik jellegzetes taktikai hiba, hogy Görgényi megkísérli Duchamp képeit a címük alapján értelmezni. Ez különösen a tízes évek elsõ felében festett, nagyjából kubo-futuristának nevezhetõ képeknél kelt zavart. Miután meggyõz a gondolati festészet fölényérõl a látványfestészettel szemben, kifejezetten látványfestészetként ismerteti e korszak képeit (42-46. o.). Ha egy képnek az a címe, hogy Király és királyné sebes aktoktól átszelten, akkor nekilát megkeresni a képen a királyt, a királynét meg a sebes aktokat, és leírni, hogy milyenek. Adottnak veszi, hogy a cím verbális kulcsot ad a kép némileg enigmatikusabb narratívájához. Két elõítélet próbálja itt igazolni egymást: hogy a kép ábrázol valamit a "valóságból", és hogy a cím ezt az ábrázolatot jelöli. Miért lenne igaz bármelyik?
A Duchamp által kultivált két nemzetközi irányzat vagy mozgalom, a dadaizmus és a szürrealizmus ismertetése (s különösen az elõbbié) talán a könyv két legkevésbé átgondolt és megmunkált szakasza. A háttérfestés nem is akar túllépni a közismert közhelyeken, de adatokat azért itt is hoz, csak a találati arány rosszabb a megszokottnál. Néhány példa: a Dada au grand air nem tárlat volt 1921 szeptemberében (vö. 116. o.), hanem egy kiadvány, ahol Picabia nemigen mutathatta volna be L`Oeil Cacodylate címû képét, minthogy Tzarával és követõivel (ekkor fõleg Arp és Ernst) már összeveszett, s a nevezett kiadvány nagyrészt Picabia elleni pamfletnek nevezhetõ. A dada történetében szerepet játszó de Zayas keresztneve nem Georges (vö. 114. o.), hanem Marius. A New York Dada beköszöntõjében Tzara nem a Föld Dadabolygóvá válását jövendöli (vö. 108. o.), hanem a Dadaglobe címû, tervezett, de meg nem valósult kiadványt hirdeti. S ami igazán rosszul esett: a Raoul Huelsenbeck név szerepeltetése a 198. oldalon. Raoul Hausmann és Richard Huelsenbeck, a berlini dada két, egymással mindhalálig harcban álló vezére egy emberként tiltakozna az ellen, hogy kentaurt csináljanak belõlük.
De Görgényi Frigyes könyvében mindez úgyis csak háttér. Hogy mihez? A sakkozóhoz, a nõfalóhoz: Duchamphoz, az egyéniséghez. Aki nem azonos a megismerhetetlen igazival, sem senki máséval. Ez egy bizonyos, talán. Aki a huszadik század emberét fenyegetõ árnyaktól és saját démonaitól fõként a sakkhoz és a szexhez menekül. "Higyjünk [sic] benne, hogy Marcel Duchamp a sakk tartományában otthonra és boldogságra lelt." (154. o.) Illetve: "Á nagyon remélem, Duchamp szorgalmasan látogatta a New Yorkban sûrûn elõforduló, a 42. utca tájékán halmozódó pornómozikat." Itt a mozik ismertetése és vagy tíz nõi mûvésznév felsorolása következik, akik manapság "éppoly szemérmetlenül teszik közszemlére vaginájukat, mint Duchamp idejében Annie Sparkle és társnõi. Nagyon remélem, hogy Duchamp itt igazán elemében érezte magát, és jól elszórakozott." (226. o.) Épp csak az nincs odaírva: "Mint én! Mint én!"
Hát ilyen ez a bizonyos. A magam részérõl nagyon remélem, hogy Duchamp nem szórakozott közszemlére tett vaginákon, nagyon remélem, hogy a szórakozás fogalma mást fedett számára, például maga alkotta vaginák közszemlére tételét. (Mellesleg a Nõi fügefalevél címû plasztika sem hüvelybemenet, hanem csak egy ülep lenyomata, vö. 188-189. o.) De hát mindenkinek a maga Duchamp-ja.
Szóval a mûfaj végsõ soron önmegvalósítás, nyilvánossá tett magánügy, mint ez a 94-es változatból még egyértelmûen ki is derült. Persze nem tudom, vannak-e más ügyek. Magánügy az is, hogy végül mégsem örülök. Görgényi Frigyes Duchamp-ban találta meg az önmegvalósítás médiumát, és írt róla egy olyan monográfiát, amit Móricz Zsigmondról is megírhatott volna, ha az sakkozik történetesen. Szomorú, hogy mennyire nem ha a lehetõségeket, amelyek Móricz és Duchamp között a sakkozáson kívül még fennállnak. Ez a Görgényi Frigyes lelkébõl lelkedzett szexõrült, sakkõrült Duchamp épp csak annyira mûvész, amennyire teremtõ atyja mûvészmonográfia-író. "Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók!"
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu