Versszemléleti változások
Petri György szamizdat-korszakában
a kultuszképzõ értésformák ellenében erõsíti meg a szamizdat-periódus
versbeli megnyilatkozásait és a politikai cselekvés gesztusát elválasztó
közelítés indokoltságát. Nem csupán azáltal, hogy a rendszerváltást
követõ évek jellegzetes beszédképleteinek utólagos önmitizáló szólamaival
- és az õt is erre ösztönzõ kérdésekkel - szemben több ízben hangsúlyozza,
hogy a publikációs tilalom, a rendõri zaklatások, a személyes szabadság
korlátozásának "tartós kellemetlenségé"-ben megnyilvánuló elnyomás
elszenvedése "méznyalás" volt a kommunizmus keletibb formáinak retorzióihoz
képest, hanem mert világossá teszi, hogy költészete átpolitizálódását
morális kényszer helyett a szerelmi életéhez hasonló személyes problémaként
élte meg.1 S mert Petri György költõi programjában
ebbéli minõségében minden nyelvi problémaként jelenik meg, pályájának
Sturm und Drang-ja az eufemisztikus-parabolikus-metaforikus beszédmód
átfordítását célozza meg. Az egyenes beszéd poétikai gesztusa tehát
eredendõ költészetfelfogásából fakad, a Körülírt zuhanás rövid
verseinek folytathatatlan végpontja után mûvészi szükségszerûségként,
termékeny lehetõségként válik meghatározóvá, s lesz olyan átfogó szövegalakítási
elv, mely a hivatalos világgal alig érintkezõ marginalitás, kívülállás
szubkulturális helyzetétõl kap megerõsítést. Erejét és gyengeségét
egyaránt az adja, hogy kiteljesítését alig reflektált politikai indulat
hatja át: ez szabadítja föl, terjeszti ki egyfelõl az esztétikum határait
látványosan áthelyezõ konfrontatív beállítódás (e pontról visszanézve
eddig konszolidált) provokatív megoldásait, s zárja rövidre esetenként
a mûvészi stilizáció kényes és szigorú önkontrolljának korábban hibátlan
megnyilvánulásait. Szó sincs persze arról, hogy a könyv színvonalbeli
hullámzásai az Örökhétfõ irodalomtörténeti értékén és szerepén
bármit is csökkentenének, s éppen azért, mert annak nyomatékai a kötet
hatástörténetében a közlés politikai aktualitásának rovására a hagyományos
poétikai normák, beszédkonvenciók radikális átértékelésének generálisabb
mozzanatára helyezõdtek át. Az eredeti anyag jó érzékû megrostálásán
túl ennek érzékeléseként foglalhatta bele Parti Nagy Lajos az egyik
Petrit faggató kérdésébe azt, hogy "az Örökhétfõ ma jóval tagoltabbnak,
rétegzettebbnek és gazdagabbnak hat, mint akkor, a nyolcvanas évek
elején",2 hisz a másfél évtizedes távlat olvasata
a kötetet a pálya folyamatában mindenekelõtt a rongáltság stilizált,
tömör poétikai alakzatait a rontottság megalkotott, alulstilizált,
direkt beszédváltozataival felváltó fordulatként, az újabb magyar
líra történetében pedig a tradicionális lírai szépségeszmény, az artisztikus
versformálás legszuverénebb ellenpéldájaként, a "szép vers" konvencionális
kritériumainak legmerészebb, alig kompenzált visszavonásaként méltányolja,
mint az idõszak kiemelkedõ, új fejezetet író, a versértésre erõsen
ható teljesítményét. S bár ez a gátszakadásszerû verssorozat a benne
megjelenõ magánszemély következetesen konok empirizmusa, Petri már
említett "tapasztalati realizmusa"3 okán izgalmas
kordokumentumként is olvasható, átfogó nyelvkritikai gesztusa a politikai
bírálat tárgykörét meghaladó módon a Kádár-korszak elhallgatásokra,
utalásokra, célzásokra, allúziókra, eufemizmusokra épülõ nyelvi
prüdériájának szándékosan artikulátlan elutasításával, a ki nem
mondott közös tudás körülíró, hazug klisérendszerének felrúgásával
nyeri el általánosabb jelentését. Petri lírájának különútja épp a
kor allegorikus, rejtekezõ közösségi-közéleti versnyelve és általános
politikai virágnyelve együttes elutasításának talaján lesz
a morális töltetû képviseleti szerepformák tagadásán túl a nyolcvanas
évek azon beszéd- és magatartásváltozataitól élesen elhatárolódó,
melyek a Nagy László-i örökség vonzásában a konok virrasztás (Buda
Ferenc: '83), vagy a példázatos emlékõrzés azonosuló szerephelyzetében
(Csoóri Sándor: Láttam arcodat. Bibó István emlékére) definiálva
önmagukat az árulás, a megtöretettség jelentéssugallatait hordozó
természeti képekkel, s a harminc ezüst metaforikájával jellemzett
"júdás idõ" parabolikus ábrázolásával (Utassy József: Hanyatlásvégi
nyár, Csengés ezüst emléke száll, Hitfogyatkozás) õrlõdnek a "mondhatatlan",
a "nevezhetetlen", a "kibiztosított beszéd" célzatos, fojtott, elhallgatásainak
(ön)cenzurális korlátai között (Nagy Gáspár: Történelem, Kés[lekedik]
a szó, Panaszfal). Petri György nyolcvanas évekbeli periódusa ily
módon egyszerre marad kívül azon a külsõ irodalmi közegen, melynek
a fiatal írók 1979-es lakitelki és 1980-as szentendrei találkozói,
az Írószövetség 1981-es és 1986-os közgyûlései, a Mozgó Világ
1983-as és a Tiszatáj 1986-os felfüggesztése voltak a legfontosabb
eseményei, s azon a korlátozott nyelvi téren, melynek kereteit Nagy
Gáspár 1984-ben megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves és 1986-os
A fiú naplójából címû verse feszítette a politikai tûrés határaiig.4
Az Örökhétfõ jellegzetes beszédmódjának, versalakításának megtalált
lehetõsége - "A célzás helyett a kimondás mint analitikus eszköz,
s e fordulattal olyan érzelmi energiák visszanyerése, melyek szembeszegülhetnek
mind az elnémulás, mind pedig az artikulálatlan gyûlölködés fenyegetõ
veszélyével"5 - természeténél fogva érintkezett
avval a tapasztalattal, amit Wolfgang Kayser a groteszk fontos világképbeli
háttereként megnevez: "A groteszk struktúrához hozzátartozik, hogy
a világban való tájékozódásunk kategóriái csõdöt mondanak."6
S mert a groteszk "lényegi jellemzõje, hogy elvet mindenféle végérvényességet",7
ez a könyv - mint "a normalitás helyreállításának kísérlete - a normalitásról
való közfelfogás radikális felmondásával"8 - a költõi
magatartás terén szükségképpen hozta meg a világba meredõ jelenlét
azon betokosodó, megkeményedõ, szótlan mozdulatlanságának feloldódását,
amit a Körülírt zuhanás számos nagy hatású változatban mutatott
fel. A versvilág megelevenedése és a lírai hõs aktivizálódása azonban
nem valamiféle cselekvésvágy pozitív ambíciójából, jobbító szándékú
kritikai attitûdjébõl, hanem egy totálissá teljesedõ negativisztikus
érzékelésmód könyörtelen destruktivitásából fakad. E szemléleti pozíció
érzékletes nyelvi közegét és személyes hitelét Petri azáltal teremti
meg, hogy a beszéd stilizáltságát az ábrázolt tárgyiasságok szintjére
szállítja le, a beszélõ szerephelyzetét pedig minden kivételezettség
nélkül azokkal egyenrangúvá fokozza le. Olyan közlésformát, magatartásmodellt
építve föl, ami nem az igazságot birtokló megítélés, kívülállás fölénye,
hanem az illúziótlan önértelmezés kíméletlen õszintesége és a megnevezés
bátor egyenessége, adekvát esztétikai nyersesége révén nyeri el erkölcsi
többletét, úgy, hogy ennek meglétére a szövegszervezés semmilyen reflexív
megoldással nem játszik rá. Az elhatárolódó leleplezés nézõpontját
tehát az elhivatott ítélkezés gesztusai helyett az álságos konvenciókat
sértõ, tabukat döntõ nyelvhasználat funkcionális brutalitása teremti
meg - a "Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak" (Tojástükör)
döntésének szerves beszédmódbeli következményeként. Így lesz a beszéd
keresetlennek ható, mégis teremtett durvasága pontos érzékeltetõje
annak, hogy az adott külvilág - s annak részeként a politika - olyan
fokú undorító létközegként lett az intimszféra kirekeszthetetlen eleme,
hogy az a hagyományos fogalmakkal, költõi kifejezõeszközökkel már
nem leírható. A körülmények mindent behálózó hatalma alatt pedig -
noha "A mértékkel ûzött / önutálat jó ösztöke a jóra" (Egy vers
elindul az imádott hölgyhöz, de etikai mellékösvényre téved, és többé
nem talál vissza) - az egyén számára nem sok választás marad: "A
tartás egyetlen / lehetõ alakja az embertelenség. / Szelíden, de szívósan
/ szégyellni a bennünk lapuló jóságot" (Utóhangok). Az önportré
azonban a könyv egészét illetõen korántsem ilyen szemérmesen rejtõzködõ:
az a "baromlény", az a "tisztátalan állat", aki "balkáni módon agyonhasznált
testét" pucolva, majd a pinceablakon kiokádva az Önarckép soraiban
megjelenik, az õt körülvevõ infernális, ám nagyon is konkrét, kézzelfogható
mélyvilág egyenrangú, az önirónia védekezõ lehetõségétõl és az áldozat
megemelt szerepétõl egyaránt megfosztatott részeseként éli át önnön
halotti torának groteszk jelenetét: "Személyem az öntudatomról / lefõtt,
ahogy a hús a csontról: / együtt, elválva enyves lében / - tálalhatnak
Istennek éppen" (Három vers). A magyarázatot keresõ önértelmezés
erõfeszítésének tragikus pátosza nyilvánvalóan ezeken a szöveghelyeken
éri el a pálya során ellentétes végletét; bár Petri korábban is kínosan
ügyelt arra, hogy magáról semmi jót se mondjon, az állapotrajz fõként
a rút esztétikájára támaszkodó ellenpontozásos technika révén itt
már az önmagától is elidegenedett ember kiábrándulásának öngyûlöletével
is érintkezik: "Holtpontra jut (délután öt) / ez a tétova sors, /
mint a kínnal kiköpött / slejm, amit egy hosszú harákolással / az
üresen forgó / garatból kikotorsz" (Cetlik, avagy búcsú, avagy
közelít a tél). "A bensõséggel szembeni mély gyanúper" (Radnóti
Sándor9) talán legjellemzõbb képalkotásbeli velejárója
érhetõ e verszárlatban tetten: a konvencionális ízlés megsértésének
azon határátlépése, mely a hasonlat egyik elemét provokatív gyakorisággal
bizonyos alantas testi, fõleg altesti funkciók körébõl meríti - mint
ahogy az teljes kifejtettséggel az idõszak egyik legismertebb, Széljegyzet
egy vitához címû versének dühös soraiban oly pregnánsan látható:
A jövõ - bízom - mindkettõnket ejt,
orrontja majd, hogy alle beide stinken,
s egyformán: összefügg mindennel minden
- s egymást alázza: aljas düheink,
nemes huzavonáink - mint a fing:
gyötrelmesek és nevetségesek - - -
szerelmek bántanak minket s szelek,
ezért szellentem e széljegyzetet,
verssoraim a görcsölõ belek.
A "minden megy szét" élményének ez a kevéssé disztingvált indulatú,
szerkezetileg mégis roppant fegyelmezett felszakadása sûrû lenyomata
annak a versszemléleti módosulásnak, mely a felszínen a trágárságig
elmerészkedõ szóhasználattal, a közlés sokkoló köznapiságával, az
irodalmi választékosság következetes elkerülésével tüntet, kifejezõ-erejét
pedig a magyarázatok közvetítéseinek elsorvasztása után az "anyaghiba"
gesztusszerû poétikai megakasztásainak a versstruktúra egészére történõ
kiterjesztésétõl nyeri el. "Itt nem csak egy-egy mozzanat, hanem az
egész vers kínos és [[macron]]zsenáns " - foglalja össze Könczöl Csaba azt
a meghatározó olvasói benyomást, amit a heterogén stílusrétegek, összeférhetetlen
valóságelemek, egymást ellenpontozó lírai és antilírai effektusok,
torz fintorok, diszharmonikus képi összekapcsolások, egymást relativizáló
értékhangsúlyok kiélezésének dominánssá váló eljárásmódja hátrahagy
- "a kuszáltságnak, az egymást megsemmisítõ, egymást kölcsönösen ellehetetlenítõ
élményelemek egyidejû lelki jelenlétének a lírai fölidézései"-ként.10
Mindez azt jelenti, hogy - noha Petri versfelfogásának alapjai változatlanok
- a költõi attitûd, a közlés hatásambíciója, a beszédelemek megszervezettsége,
esztétikai irányultsága tekintetében az Örökhétfõ jellegadó
versvonulatának radikális redukcionizmusa éles eltérést jelez az elsõ
két könyv törekvéseihez képest. Míg ugyanis a MagyarázatokÁ
nagy ívû kommentárjai a racionális, önironikus entellektüel, az önértelmezõ
szellemi arisztokrata és az elhasznált, kiégett magánszemély egymásra
vetített pozíciójából, a kulturális hagyomány intenzív mozgósításával,
a gondolati erõfeszítés filozofikus tágasságával idézte föl az elvesztett
teljesség emlékezetét, a Körülírt zuhanás pedig a szótlanságba
forduló, önmagába zuhanó, megkeményedõ tartás, a növekvõ undor, unalom
és gyûlölet élménytartalmainak talaján végsõ tömörségû, mégis telt
líraiságú kimerevített formába fogta annak hiányát, a mûvészi inspiráció
itt alapvetõen másmilyen természetû. A változás a pályaív meghatározó
tendenciájának legtisztább és legélesebb megmutatkozásaként a korlátozás,
a visszavétel poétikai, nézõpont- és magatartásbeli jegyeiben, összetevõiben
ragadható meg: abban, ahogy egyszerre foszlik le a versrõl az intellektuális
boltozat, az öngyilkosság visszatérõ motívumával is fenntartott létszemléleti
aspektus, a hagyományban való benne-lét gazdag kulturális kontextusa,
s a beszéd megokoltságának önreflexív gesztusrendszere. A könyv maradék
becsvágya a létezés gyûlölt, alpári, megemelhetetlen és átlényegíthetetlen
valóságelemeinek, mindennemû nemesség, otthonosság és költõiség nélküli
mély-struktúrájának megnevezésére irányul a nyers, stilizálhatatlan
s összefüggések mentén elrendezhetetlen tények által. S mert e programhoz
a versvilág döntõen az elementáris indulatokkal, undorral és cinizmussal
teli, leromlott szervezetû biológiai lény szemszögét és személyiségképét,
másfelõl pedig leggyakrabban a fonnyadás, a rothadás, a mocsok, a
szemét, a tisztátalanság képzetköreit rendeli hozzá, Petri törekvése
a politikai líra tradicionális szerepmodelljétõl és attól a közép-európai
hagyománytól egyszerre határolódik élesen el, amit Danilo Kis
egy érzékeny írásában a Nyugathoz kötött, szembeállítva a Petri-féle
költõi stratégiát a szépség emancipációjaként értett költészet Duna
melléki mívességével: "A költészet csúf, akár a valóság. S ezt a valóságot
lehetetlenség [[macron]]megénekelni , benne élve és róla csak morogni, hebegni,
ugatni és okádni lehet. Nincs többé [[macron]]magányba menekülés , nincsenek
[[macron]]szép tájak , plátói szerelmek, rajongások."11 Az
esztétizmus vershagyományának ez a legszélsõségesebb és legeredetibb
kortársi megtagadása ritkán elõálló izgalmas pillanat a magyar irodalom
történetiségében: olyan kísérletnek lehetünk tanúi, mely a szemléleti,
poétikai, verstechnikai redukció, az ambicionális önkorlátozás
eljárásaival párhuzamos nyelvteremtés megoldásaiban tüntetõen
számolja fel azokat a kapcsolódási pontokat, melyek törekvése köthetõségét
megkönnyítenék, elõzményeit azonosíthatóvá tennék. Ebbõl a szempontból
lesz különösen termékeny Radnóti Sándor értelmezési javaslata, aki
az Örökhétfõ egyetlen hazai, a Beszélõben közzétett
bírálatát az alkalmiság fogalma köré szervezi. Arra mutatva
rá, hogy a MagyarázatokÁ helyzetmagyarázataival szemben, ahol
"újra és újra indoklásra szorult maga a megszólalás, a vers szüntelenül
magyarázta magát - töredékességeit, célzásait, enigmatikus voltát",
ekképpen "mintegy saját esztétikáját is el kellett gondolnia és a
vers részévé tenni", és az alkalmiság második könyvbeli stilizálása
helyett itt annak közvetlen megnyilvánulása "olyan lírai készenlétet
jelent, amelyben a probléma és a feladat az éppen születõ vers, míg
a versnek, a költésnek a létjogosultsága nem szorul magyarázatra"12
(kiem. az eredetiben). A tematikai aktualitásokhoz való kötöttségnél
tágabban értett - ám gyakorta értelemszerûen azt is magába foglaló
- alkalmiság függeszti fel a korábbi versalakítás számos meghatározó
lehetõségét: az epikus tágasság részletezõ gondolati igényessége,
vagy a dalszerû kisforma koncentrált fegyelme éppúgy a jellegadó karakterjegyek
hátterébe szorul, mint a nyersanyag és a megformálás mûgondjának kontrasztja;
az összezilálás és a víztükörszerû újraformálódás poétikai dinamizmusa
által megtalált, kidolgozott eljárásmód, amely a rontott, a torz,
a csúnya költõietlen, "anyaghibás" nyelvi elemeit egy magasrendû poézis
alkatrészeivé szintetizálta. A változások mögött nyilvánvalóan annak
érzékelése, nyomasztó élménytartalma áll, hogy az, amit a híres Hírösszefoglaló
hat-hét évvel korábban még a folyamat közben láttatott ("Mint lépcsõzugban
a pormacska: / gyûlik puhán a korszak mocska"), immár mindent elborítva
besûrûsödött, esztétikai következményei közt azonban a fejlemények
(az életmûvön belüli, s azon túlmutató) felszabadító hatásával együtt
a jelentésképzés rövidre zárulásának, az értékszerkezet egyoldalú
megbillenéseinek nyomaival is szembesülnünk kell. Elsõsorban azokban
a versekben, melyek e költõi korszak reprezentatív darabjaiként ismeretesek.
Ezeket a mûveket ugyanis a kivételt képezõ Széljegyzet egy vitához
motivált és gondolatilag árnyalt indulatával, magával ragadó, mégis
szigorúan strukturált nyelvi tûzijátékával szemben többnyire egy kétségkívül
szellemes és roppant kifejezõ versötlet egypólusú töltete mûködteti.
A Szolidaritás felkérésére készülõ indulószöveg kudarcaként, a mozgalmi
költészetre való alkati alkalmatlanság újabb jelzéseként megszületett
Andrzej és Wanda például sziporkázó szellemességgel fejti ki
a vécékefe és a láncosbomba pártközpontbeli látogatásának groteszk
vízióját, s bár a népként bemutatkozó vendégek és a Titoknok találkozása
az adott társadalmi rendszer berendezkedésének és közérzületének lényegét
modellálja, mûalkotásként a közvetlen, könnyen átlátható jelentésszinteken
nem jut túl. Egy másik elhíresült költemény, az Apokrif - melynek
Petri 1996-os Kossuth-díja kapcsán viharos visszhangja, heves utóélete
támadt13 - a kereszténység egyik középponti tabujának
provokatív profanizálásával a szent család motívumát a lumpenlét alpári
hétköznapiságára játszatja rá, de a szakralitás demitizáló kifordításának
rendkívül ötletes nyelvi megoldottsága sem tudja többrétûen árnyalni,
kiterjeszteni a versszervezõ poén nagyerejû, kihívó gesztusát, a legjobb
mûvek gazdag jelentéskonnotációival ellentételezni a tagadás sértõ,
romboló demonstrativitásának szemléleti-poétikai mozzanatát. A Petõfi
tér melodyban az erõt és a tehetetlenséget egyszerre érzékeltetõ
verszene dübörgõ sodrása, a Vízigót vasárnapokban az ismétlõ
technika jelentéses monotóniája, A személyi követõ éji dalában
a belehelyezkedés leleplezõ iróniája, a Songban a rím- és ritmusképlet
kommersz áttetszõsége meríti ki, s kódolja túlzottan direkt módon
egy mozdulatlanságba, hazugságba, nyelvi közhelyekbe fúló kor ábrázolásának
például a címadó versben, az Örökhétfõben megnyíló összetett
beszédmódbeli távlatait. A kötet az ismertebb darabok csoportján túl
is viszonylag nagy arányban tartalmaz olyan költeményeket, melyek
energiáikat a közízlés és a verskultúra határátlépéseinek itt-ott
öncélúnak tetszõ megoldásaiban (K. M. szerelmes éneke), a kép-
és nyelvteremtõ fantázia zabolátlanságában élik föl (Casanova
kihunyó öntudata, Apróhirdetés, Ezt megbeszéltük, Erotikus, A konyhafõnök
ajánlata, Elkezdek félni), vagy reflektált megoldatlanságukat
- mint a Nagymama Szálasi-ábrázolásában, vagy az Egy vers
elindulÁ szar-metaforikájában - a zárlat fokozó halmozásaiba futtatják
bele. Az Örökhétfõ versvilága ugyanis mindvégig pontosan
tud arról a diszkrepanciáról, ami a versnyelv indulati telítettsége,
alulstilizáltsága, szélsõségesen antipoétikus karaktere, valamint
a formaalkotás alkati igényessége, a versötletek, érzékeléstartalmak
kompakt lírai elrendezhetõsége, összefoghatósága közt feloldhatatlanul
fennáll. S ha ez az ösztönösségtõl távol álló alkotói tudatosság ismeretében
nem is lehet különösebben meglepõ, a kötet talán legnagyobb erénye
abban ragadható meg, hogy ezt a tudást nem elfedni igyekszik, hanem
éppen ellenkezõleg: poétikája szerves részévé, hatóelemévé teszi.
A Büszkélkedés deklaratív módon is szembenéz a befejezettség,
a lezárhatóság hiányával ("Nézz szét ezeken a. / Ezt mind én hagytam
abba. / Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni."), a Ne
lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet kettõs szerkezete nyíltan
problematizálja és tematizálja azt ("A jövõtõl, remélem, megkímélik
// szellemem pusztulékony szerveim, / igazán valami szépet akartam
írni neked, te kedves, / hát ez nem ment, és ráadásul aludni se hagylak,
/ akkor legalább gyorsan véget vetek ennek a kurva szonettnek.
/ Minden folytatódással szemben van némi / averzióm, s ha valamit:
tudom mitõl kell félni."), legtöbbször azonban a szövegszervezés belsõ
feszültsége rejtettebben mutatkozik meg. Ebbõl a szempontból azonban
az is nyilvánvaló, hogy a kötet végleges változatának egyenetlenségei
a felismert ellentmondás azon feloldási kísérleteibõl fakadnak, melyek
a könnyebbnek ígérkezõ módon a formaszerkezet kidolgozottságának igényét
a verstárgy és a nyelvhasználat "kínálta" szintre szállítják le, mint
ahogy az is, hogy a szerzõ az eredeti anyag negyedszáz darabjának
elhagyásakor ennek sikerületlenségét érzékelve rostálta ki azokat
a verseket, melyeknek a morbid humorú rímes szóviccek a valóban ingatag
tartópillérei (Család, életút; Egy ígéretesnek indult kaland eleje-vége;
Négysoros; Nagy kérdés), ahol a motívumhálót kizárólagosan az emberi
ürítés végtermékei szövik meg (Jegyzõkönyv; Köszönetvers Ervinnek),
vagy ahol a jelentésképzést csupán a stílusparódia (Imrö bácsi
szeníliából), a szocialista "nyelvjáték" stilizálatlan kritikája
(Dramolett), esetleg a mûvészileg alig artikulált személyes
politikai indulat szervezi (Bertha Bulcsúnak mély tisztelettel).
Petri utólagos önkontrollja, korrekciója azonban e példákon túl is
mindenképpen indokolt: talán csak a T. D.-nek és a Még
egy kicsit humorizáltam az utolsó pilla címû versek kihagyása fájlalható.
Az Örökhétfõ jellegzetes verstípusa mindevvel együtt is mélyebb
változásokat jelez annál, mintsem hogy az általa hozott fordulat jelentõsége
a hétköznapi nyelv egyenes, rontott, a lírai konvenciót sértõ beszédváltozatának
szélsõ pontjaiig eljutó versszemléleti módosulásra volna korlátozható.
Az említett opusok építkezésmódja ugyanis a poétikai prioritások felcserélõdését
jelzi avval, hogy ez az eljárás jól láthatóan többet bíz a poentírozó
technika féktelen, groteszk elevenségére, a versmag, a versötlet önerejére,
másfelõl pedig a részletek, az apróbb jelentéskörök, nyelvi elemek
sokkoló-kihívó gesztusértékére, mint a mûegész szigorú igényességû
kidolgozottságának szempontjaira. Ezáltal Petri költészete ideiglenesen
sokat felad formátumos összetettségébõl, a beszéd- és jelentésrétegek
gazdagabb szintjeit, szólamait egyszerre játékban tartó összefogottságából,
de megnyeri a kisebb közlésegységek meghökkentõ eredetiségében rejlõ
igen termékeny lehetõségeket. Ennek következményeként pedig avval
kell számolnunk, hogy a MagyarázatokÁ-hoz hasonlóan itt
sem a kötet karakterét kialakító, reprezentáló verscsoport emlékezetes,
s leginkább közismert darabjai jelentik egyszersmind annak csúcsait
is, s be kell látnunk másfelõl Szigeti Csaba észrevételének igazságait,
aki az elszaporodott szójátékok és fonológiai játékok kapcsán a bekövetkezett
módosulások lényegét a szóhoz való viszony megváltozásában ragadja
meg: "A szöveg a felszínen henye szóhasználattal tüntet: a szó mint
kõ egyszerûen szétesett, szétporladt. Immár nem alapegység, megtisztítható
és megtisztítandó jelentéssel, mint korábban, hanem egy megzabolázhatatlan,
önelvû, önmozgó alig-valami. Szintaktikai költészet helyett
szó-költészet, melynek alapegysége a betû vagy a fonéma"14
(kiem. az eredetiben). Ám bármennyire úgy is van, hogy a szójáték
"felbomlási tünet. Elsõdlegesen a szavak felbomlásáról van szó, de
tágabban a gondolkodás fegyelmének fellazulásáról is: eluralkodnak
az elme alogikus bakugrásai a fonológiai véletlenek mentén"15,
Petri esetében különösen indokolt, ha mindezt Gadamer megjegyzésével
egészítjük ki: "A szójátékok nem egyszerûen a szavak többértelmûségének
és polivalenciájának játékai, amikbõl kialakul a költõi szöveg - bennük
sokkal inkább önálló értelemegységek vannak egymás ellen kijátszva.
Ily módon a szójáték szétveti a beszéd egységét, és megköveteli, hogy
azt magasabban reflektált értelemvonatkozásban értsék meg."16
Miközben ugyanis az Örökhétfõ meghatározó versépítkezése valóban
a gondolkodás koncentrációjának, a versnyelv kiegyensúlyozottságának,
zártságának fellazulását jelzi, a szóalkotás terén a pálya ez irányú
legsûrûbb energiáit szabadítja fel. Van, hogy a teljes strófát a szójáték
szervezi ("Szenvedés? Bátorság? Jóakarat? / Senyvedés. Botorság. /
Lehet, hogy ennyi fakadt / belõlünk? / Forrás voltunk? Vagy kelés?"
- Utóhangok), máskor tömör kétsoros verssé formálódnak a kifordított
jelentésértelmû szavak ("A Vereség Napján / kardélre hánytam" - Katonai
tiszteletadás), a legtöbbször azonban a versszöveg gyújtópontjaként
van elhelyezve a rendkívül kifejezõ szólelemények hosszú sora: "rémönuralom",
"rágógumibot" (Széljegyzet egy vitához), "gumibotutcák" (Szerelmes
vers), "gáztûzhelyasszonyok", "vízcsapférjeik" (Vízigót vasárnapok),
"idõnyalókáikkal", "phalliújságokat", "francparenseket" (Örökhétfõ),
"túlerõleves" (CetlikÁ), "kéjmáz és Fénytemetõ KFT" (Ezt
megbeszéltük), "szõrtelen nyetegek" (Tojástükör), "kelmegyógyász",
"elmefestõ" (Hommage … Baudelaire), "magányember" (Rozzanett),
"koronaékszar" (Egy vers elindulÁ), "dühítõital" (Horatiusi) stb.
Miközben tehát az Örökhétfõ kilencvenes évek végi értelmezõje
az elsõ szamizdat verskötet történeti jelentõségét a felbomlási
tünetként látott fõ karakterjegyek felszabadító hatásában
és revelatív újdonságértékében ismeri föl, legfontosabb eredményét
a költõi személyiség tragikus arisztokratizmusának összeomlásában,
a lírai hõs státusának, s az ismert szerepmodellek degradáló lefokozásának
megtalált végpontjában, az alkalmiság stílusvonásaiban, a poétikai
"teltség" emlékezetét "anyaghibásan" is õrzõ eljárásmódnak az alantas,
durva, trágár regiszterekkel is érintkezõ, élõbeszédszerû átfordításában,
a versötlet köré épülõ poentírozó szerkesztés, a szóközpontúság fölerõsödött
gyakorlatában véli megragadni, szükségesnek látja, hogy az értékelés
hangsúlyainak áthelyezésére tegyen egyszersmind javaslatot. A könyv
mai olvasata ugyanis érdemileg módosítja azt a rögzült képet, mely
az olvasói közfelfogás és a kritikai közmegegyezés egybehangzó tézisei
nyomán az Örökhétfõ domináns poétikai és politikai gesztusát,
valamint esztétikai értékcentrumát problémátlan azonosítással
átfedésben gondolja el. Ha e nézet kétségtelen indokaként avval egyet
is érthetünk, hogy a változások természetét valóban a legtöbbet emlegetett,
jellegadó versek csoportja mutatja fel kiélezett, szélsõséges formában,
a pályaív felõli korrekciót mégis szükségessé teszi az a nehezen tagadható
szintkülönbség, ami véleményem szerint a mûvészi megformáltság tekintetében
a kevéssé ismert darabok javára fennáll. Az életmû folyamatának megnövekedett
távlatában épp azon mûvek szerepének fölerõsödése tapasztalható, melyeket
érthetõ módon érintõlegesen vett tekintetbe a kötet arculatát megfogalmazó
recepció. A szerelmi líra hagyományát kivételes gazdagsággal továbbíró
vonulat mellett elsõsorban azokra a költeményekre gondolok, melyek
formailag még a Körülírt zuhanás rövid verseihez köthetõk (Jövõ,
Édesség, Cím nélkül, A végén, Én, Mintha, Öregasszony), másfelõl
pedig már az Azt hiszik uralkodó ma-gatartásváltozatát és
hangoltságát elõlegzik meg teljes kifejtettségben (A ronda csönd,
Félá - - -, Horatiusi, Nagy Bálintnak). E két verscsoport közös
jellemzõje, hogy a könyv szemléleti, érzékelésbeli alapbenyomását,
az állandósult, tartóssá rögzült, dermedt ideiglenességnek a merev,
mozdulatlan természeti képek ("Háromhete alkonyodik, / nem tud lemenni
a Nap, / Isten torkán keresztben, mint egy csirkecsont, / megakadt."
- Krízis) egész sorával, a periféria létkoordinátáival ("Mi
itt telelünk ki. / Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely. / Utolsó
posta: Bécs" - Anzix), s "a helybenrobogó" által beszippantott,
majd elpucolandó mocsokként kilökött versalany megjelenítésével (Van
úgy is, hogy jön) árnyalt jelenbeli állapotát a túllét, a jövõ
idejû befejezettség lírai helyzetébe fordítják át - úgy, hogy a
düh, az undor, az indulat viszonyulásmódját az "életemben az elmár
van soron" (Szonett-jel) belenyugvó, rezignatív attitûdjével
váltják fel. Újabb látványos jelzése ez annak, hogy a Petri-líra megújuló
töltekezése olyannyira töretlen és folyamatos, hogy az egyes stádiumok
beszédváltozatait párhuzamosan felmutatva a kötetenkénti szakaszhatárok
szigorú merevséggel történõ meghúzását semmiképp sem engedi meg. Már
csak azért sem, mert az alkotói periódusok "átjárásai" az egymástól
eltérõ szervezõdésû szövegtípusok mikroszerkezetében is szembetûnõek.
Az itt felmutatott kisformák koncentrált versnyelve, összegzõ jelentésérvénye
például úgy lép túl a lefelé stilizáltság közvetlenségén, hogy messzemenõen
megõrzi az antipoétikus-groteszk ábrázolás felgyûlt tapasztalatát,
az elõször Könczöl Csaba által hangsúlyozott "redukált nevetés",17
a keserû-szarkasztikus humor hatáselemeit - egyfajta végsõ tudás mindenen
túli szemszögébõl strukturálva újra az artisztikumában maximálisan
visszafogott, lefokozó perspektíva csúnya, alantas motívumait:
Egy jó csipetnyi fûszeres pokol
marad az ember után mindenhol.
Mindenünnen elillanunk. S felhõtlen,
mosolyunkat otthagyjuk felelõtlen,
mint avas zokniban a lábszagot.
Rosszal mindig így viszonozzuk a jót.
A Cím nélkül 18 sûrû szövésû szövegterében
bravúros, összetett jelentéshálót képez a beszéd számot vetõ modalitásának
és játszi könnyedségének feszültsége, a hasonlat elemeinek szemantikai-hangulati
összeférhetetlensége, a jó és a rossz asszociációs köreinek többszörös
egybejátszatása, az elillanás tünékenysége, és a vaskos, kiábrándító
minõsége annak, amit az eloszló jelenlét hátrahagy. A Jövõ
négy sora az egyszerre megélt gyermek- és férfilét drámai-ironikus
vágyképzetét az akasztott ember megszûnõ önkontrolljának altesti következményeivel
azonosítja, a Mintha nyár-víziója a "könnyû vászonöltöny" konkrétságát
a "tikkasztó párabörtön"-nel rímelteti össze. E versek minden légies
könnyûségû, buborékszerû és masszív, mozdíthatatlan súlyosságú érzékeléstartalma,
valóságeleme A végén pozíciójából értelmezõdik, s a kötetzáró
Én önportréja a kukac-lét kiválasztottságát a napon való szárítkozás,
mászkálás MagyarázatokÁ végi szabadságvágyával felváltó reményétõl
már nagyon távoli, végsõ, baljós, feloldhatatlan várakozásban fogalmazza
meg a lírai hõs helyzetét:
Isten egy szem
rothadt szõlõje, amit
az öregúr magának tartogat
a zúzmarás kertben.
Az Örökhétfõ szituatív tapasztalatának olyan konklúziója ez,
amely mindinkább a "még lehet egy kicsit élni" (Félá - - -)
lecsengõ, passzív, megbékélõ magatartásformájába, s az ehhez hozzárendelt
elégikus beszédtónusokba fordítja át a Petri-költészet építkezésének
fõirányát, az apátia, a lemondás magánérdekû személyességében oldva
föl a tehetetlenség és a jelen érvényû figyelem-összpontosítás, megnevezés
kritikai indulatát. Míg a politikai tárgyú versek lehetséges kapcsolódási
pontjait elsõsorban Petõfi lírája jelölte ki - mindenekelõtt annak
okán, hogy Petri "politikus költõi megszólalása is, miként hajdan
Petõfié, teljes mértékben magánemberi (Á); a politika a magánéletnek
a része, nem pedig fordítva"19 (kiem. az eredetiben)
- addig ez a hangoltság és szemléletmód már nyilvánvalóan Berzsenyivel
és Horatiusszal áll párbeszédben, a költõ hagyományértelmezésének
sajátos szûrõjén keresztül. A Horatiusi a megváltozó lírikusi
attitûd elõjátszásaként, az áthangszerelt közlésmód reprezentatív
darabjaként "olyan dialógust folytat a mérceként felfogott horatiusi
ideállal, amelyben a szerepfelvétel gesztusát a szereppel való
azonosulás képtelensége teszi izgalmassá"20 (kiem.
az eredetiben), s amelynek középponti, várótermi helyszíne az állandósult
átmenetiség metaforájaként érzékletes hátteret teremt annak "az ellenzéki
szerepbe is belecsömörlött ellenzéki"-nek az újfajta ars poeticájához,
"akinél az apatheiá már nem emelkedett sztoikus ideál, hanem
csupán a mélypont [[macron]]egyszerû , cinikus apátiája, fokozhatatlan közönye"21
(kiem. az eredetiben). A tradicionális toposzok, fennkölt motívumok
vulgarizáló leszállításai, lealacsonyításai, a travesztia drámai-ironikus-szatirikus
regiszterkeverései, a megemelt, választékos stílusalakzatok és a hétköznapian
profán nyelvhasználat egybehangzásai, valamint az idilli, a lepusztultan
konkrét és a kozmikus helyszínek, létszintek meg nem fe-lelései
az Én címû verssel együtt e líra legjobb színvonalán zárják
le Petri György harmadik kötetét:
Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet,
tyúkok és emsék között eszmétlen meghúzódnék.
Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék
újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.
Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak,
kit bizgatnak a kukacok és haló
pora fölé nem-romló sírkövet álmodik.
Eleget éltem, s láttam. Kurta idõm
a csikkes, összeköpködött váróteremben
eltöltöm a horpadt bõröndön
nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel.
Újság, dohány, dühítõital nélkül is.
Zsebemben van még görbe cigaretta,
lesz ragacsos likõr elhányt üvegben.
Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom
rossz álmaim a hatalomról, erõszakról.
Álmomban fényes szõrû rendõrkutya leszek.
Merõ értelemmé omolva baj nem érhet.
Csak a megsavanyodott Tejút,
üszkösíti fölsebzett szellemtalpam.
Míg az ember a styxi révbe
jut.
* Részlet a Kalligram Kiadónál
megjelenõ monográfiából.
1 Vö. többek között a Beszélgetések
Petri Györggyel címû kötet Kisbali László, V. Bálint Éva és Parti
Nagy Lajos által készített interjúival, ill.: Tartós kellemetlenség.
Reform, 1991. július 25., 26. (A kérdezõ: Kartal Zsuzsa);
Rohadtul unlak minket. Árgus, 1991/4. 41-44. (A kérdezõ: Tódor
János)
2 Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. In: BeszélgetésekÁ 156.
3 Vö. Radnóti Sándor: Megmenthetetlenül
személyes. Petri György: Valahol megvan. In: uõ.: Recrudescunt
vulnera. Bp., Cserépfalvi, 1991. 333., ill. uõ: Petri György
József Attila-díjáról. Magyar Napló, 1990. március 15. 7.
4 A példaként hozott versek az
említés sorrendjében az alábbi kötetekben lelhetõk fel: Buda Ferenc:
Hatalmam: nyugalom. Bp., Magvetõ, 1992. 129., Csoóri Sándor:
Elmaradt lázálom. Bp., Magvetõ, 1982. 74., Utassy József: Júdás
idõ. Bp., Szépirodalmi, 1984. 157., 206., 223., Nagy Gáspár: Múlik
a jövõnk. Bp., Szépirodalmi, 1989. 233., 236., 237., 251., 245.
5 Radnóti Sándor: Valami az
elsõ szamizdat verseskötetrõl. Petri György: Örökhétfõ. In: uõ:
RecrudescuntÁ 307-308.
6 Idézi Berkes Tamás. In: uõ: Senki
sem fog nevetniÁ Groteszk irányzatok a hatvanas évek közép- és kelet-európai
irodalmában. Bp., Gondolat, 1990. 16.
7 Uo.: 13.
8 Radnóti: MegmenthetetlenülÁ
328-329.
9 Uo.: 320.
10 Könczöl Csaba: "Együtt,
elválvaÁ" Petri György versei. In: uõ: Tükörszoba. Bp.,
Szépirodalmi, 1986. 302; 308.
11 Danilo Kis: Változatok
közép-európai témákra. In: uõ: Kételyek kora. Pozsony-Újvidék,
Kalligram-Forum, 1994. 160.
12 Radnóti Sándor: Valami az
elsõ szamizdat verseskötetrõl. i. m. 309.
13 Az országgyûlésben Torgyán József
interpellált, elfogadhatatlannak tartva Petri György és Esterházy
Péter Kossuth-díját: az Apokrif és az Így gondozd a magyarodat!
címû opusok kapcsán vallás- és nemzetgyalázó szerzõk támogatásával
vádolta meg a liberális kormány kultúrpolitikáját. Felszólalására
1996. március 29-i szolnoki sajtótájékoztatóján Petõ Iván reagált:
az SZDSZ akkori elnöke szerint Torgyán "az államszocializmus normáit
kívánja felújítani, miszerint a politikának kell eldönteni, ki a jó
irodalmár" (Népszabadság, 1996. március 30. 4.). A kérdés a MIÉP és
a Nemzeti Szövetség március 20-i sajtótájékoztatóján is felmerült,
ahol Horváth Béla - Kornis Mihályt és Kerényi Imrét is megemlítve
- a kisgazda elnökhöz hasonlóan az "Isten tömi Máriát" sor idézésével
érzékeltette, "hogy a most kormányon levõ erõk hívei közé tartozó
írók milyen megnyilvánulásokat tettek" (Magyar Nemzet, 1996. március
21. 4.). A szakma részérõl Petrit és Esterházyt Radnóti Sándor vette
védelmébe, arra hivatkozva, hogy "Az irodalomértõ és ismerõ magyar
közönség elõtt olyan szilárd Esterházy és Petri mûvészi jelentõségének
és erkölcsi integritásának méltánylata, hogy Torgyán József képviselõ
epithetonjai (vallásgyalázó, magyargyûlölõ udvari költõk és írók)
(...) felháborodott kacajba fulladnának (ha az újságok jóvoltából megismerhetnénk
õket)", s aggályosnak tartva, hogy mindez - mint a politikai színtérre
berángatott tipikusan nem politikai kérdés - az országgyûlésben hangzott
el (Népszabadság, 1996. április 20. 11.).
Az ügynek egyébiránt érdekes vidéki sajtója is támadt.
A Hajdú-Bihari Nap címû napilapban Fazekas Valéria közölt cikket
(Spiró Györgyöt és Eörsi Istvánt is bevonva) a díjazottak ízléstelenségérõl.
Esterházyt és Petrit idézve megállapítja, hogy "Bármennyire támogatjuk
is az írói szabadságot, bármennyire szeretjük is a költõi képzelet
szárnyalását, a fent említett példák sértik a jó ízlésû embereket",
majd a vallomásos ténymegállapítást értékelõ irodalomtörténeti összevetésbe
fordítja át: "Mert csöppnyi különbség mégiscsak akad Petri, Spiró,
Eörsi avagy Petõfi, Ady, Kölcsey között. Az elõbbieknek tehetségükbõl,
szándékaikból csak arra futja, hogy gúnyolódjanak a nemzeten, az utóbbiak
pedig épp nemzetféltésbõl, honszeretetbõl fogalmazták meg aggódó,
kritizáló soraikat" (Csöppnyi különbség. Hajdú-Bihari Nap,
1996. május 4. 8.). Ugyanez az újság egy olvasói levél közlésével
is visszatér az ügyre: Murányi Edit a Kossuth-díj megszüntetését s
a magyarellenesek ligába, nihilista klubba történõ tömörülését javasolja,
ahol kisebb ligás- és klubdíjak mellett Göncz-díj is létesülhetne,
majd az inkriminált két szerzõt "csak ennyi" mondanivalója miatt sajnálatában
részesítve figyelmünkbe ajánlja a Függetlenségi Nyilatkozatnak a szabadságra
vonatkozó passzusait, s mert megsértették mint keresztény, magyar
állampolgárt, reméli, hogy elnézést fognak tõle kérni (Az olvasó
is ember. Hajdú-Bihari Nap, 1996. május 11. 8.).
14 Szigeti Csaba: De dignitate
amoris. Petri György "szerelmi költészetérõl." Jelenkor, 1992/6.
567.
15 Uo.
16 Hans-Georg Gadamer: Szöveg
és interpretáció. In: Szöveg és interpretáció. Bp., Cserépfalvi,
é.n. (szerk. Bacsó Béla). 35.
17 Vö.: Könczöl i. m. 303-311.
18 A vers szövegének négy közlése
a harmadik sort illetõen három, az értelmezés szempontjából nem elhanyagolható
változattal él. Az eredeti, 1981-es szamizdat-kiadásban vesszõvel
tagolódik, viszont anélkül zárul a sor ("Mindenünnen elillanunk, s
felhõtlen"), a Valahol megvan és a Petri György versei
címû két, a Szépirodalminál megjelent kötet elhagyja a sorközi írásjelet,
viszont nagybetûs kötõszót és sorvégi vesszõt használ ("Mindenünnen
elillanunk S felhõtlen"); magam a vers idézésekor a legújabb, 1996-os
Jelenkor-féle összkiadás ponttal tagolt sorváltozatát vettem alapul.
19 Margócsy István: Petri György:
Összegyûjtött versek. In: uõ: "Nagyon komoly játékok". Bp.
Pesti Szalon, 1996. 162.
20 Arató László: Horatius Noster.
Berzsenyi és Horatius Petri György csikkes várótermében. Kortárs,
1992/11. 64.
21 Uo.: 62.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu