Zavarba ejtõ mû, mondanám
legszívesebben e több mint hétszáz oldalas kötetre,
de mindjárt vissza kell kérdezzem magam,
kinek
a mûvérõl
beszélek, a filológus Hafner Zoltánéról,
aki impozáns odaadással és szorgalommal rendezte sajtó
alá, látta el jegyzetekkel ezt a csaknem nyolcszáz
levelet (még ha a jegyzetek margóján tehetõ
is néhány észrevétel), vagy a költõérõl,
aki semmiképp sem tekintette, nem is tekinthette leveleit az
oeuvre
részének. Pilinszkyt szinte haláláig "egy könyves"
költõként tartotta számon az irodalmi köztudat;
annál különösebb most együtt látnunk
az 1992-ben indult Összegyûjtött mûvei hét
vaskos kötetét (ezen belül is a leveleké a legvaskosabb),
s azt olvasnunk Hafner Zoltán rövid utószavában,
hogy a "hetedik kötet által, ha teljességében
még nem is, de nagyjából már egyben láthatjuk
az életmûvet". Tudjuk, a költõ maga meglehetõsen
szkeptikusan viseltetetett még az Új Ember számára
írt cikkei maradandóságát, irodalmi értékét
illetõen is, s gyakorlatilag elzárkózott ezek összegyûjtése,
kötetben publikálása elõl (ennek egyik érdekes
dokumentuma 1973-ból, a német fordítójának,
Czjzek Évának írt 535. számú levél
kitétele: "Egy essay-kötetrõl lenne szó? Az 'Új
Ember'-ben megjelent vagy 5-600 rövid írásom, de sejtelmem
sincs, mit érnek? Most itt is fölvetõdött egy cikkgyûjtemény
gondolata. Félek kezembe venni és végigolvasni a 15
évfolyamot"), ilyen gyûjteményes kötete csak halála
után jelent meg. De a levelek kapcsán másról
van szó, hisz bárki összegyûjtött levelezésének
a kiadása eleve "posztumusz mûfaj", s bár az irodalomtörténet
ismer az utókorra kacsintó, lényegileg tehát
kiadásra szánt korrespondenciákat, ahogy ismer hasonló
attitûdbõl írt naplókat is, de Pilinszky levelezése
semmiképp sem sorolható ezek közé. Ami tehát
a zavarba ejtõ e kötet olvasásában: hogy viszonylagossá
teszi, már-már el is tünteti a mû és az
élet közti határvonalat, ami pedig oly evidensnek tûnt,
amíg úgy tekintettük, hogy egyrészt vannak a
Pilinszky-versek, másrészt van "a Jancsi", aki alkalmasint
szívesen azonosul a Pilinszky-szereppel (mondjuk, amikor verseibõl
felolvas, amit igen szeretett), de alapvetõen mégsem azonos
vele.
Természetesen egy immár klasszikusnak számító költõ levelezésének a közreadása mindenekelõtt kutatási célokat szolgál, illetve a költõ személye iránt behatóbban érdeklõdõ olvasókat mintegy beviszi a kulisszák mögé. Az is nyilvánvaló, hogy mindazok, akik ismertük õt, szorosabb vagy lazább kapcsolatban álltunk vele (esetleg életének más-más szakaszában más-más módon) egy sor kiegészítõ információra szert tehetünk e kötetbõl, hisz annyi már a címzettek puszta felsorolásából is kitûnik, hogy Pilinszky igen kiterjedt személyes kontaktusaiban a kapcsolattartás intenzitása életszakaszonként változott, s csak kevesen tartoztak abba a szûk körbe, akik mindvégig közelében tudhatták magukat. Ez egyébként így természetes. Továbbá az is természetes, hogy egy ilyesféle levezési gyûjtemény messze nem ad megfelelõ képet a költõ kapcsolatairól, sõt. Nem beszélek a levelek fönnmaradásában (még összegyûjtésében is) felfedezhetõ esetlegességrõl, nem beszélek arról, amire egyébként Hafner Zoltán is utal, hogy a jövõben még tetemes mennyiségû levél kerülhet elõ, amelyeknek Márkus Anna, Jutta Scherrer, Ingrid Ficheux, illetve Aczél György a címzettje, de már az is önmagáért beszél, hogy a jelen gyûjteménybe felvett levelek láthatóan két fõ indíttatásból keletkeztek: egyrészt családi-rokoni céllal (a szorgalmasan küldözgetett üdvözlõ kártyáktól a napi élet gondjaiig, hisz a szigligeti, velemi vagy székesfehérvári távollétek, a hetvenes évek hosszabb párizsi tartózkodásai idején általában a költõ húga, a levelekben csak Erikaként emlegetett Kovács Barnabásné Pilinszky Veronika intézte Pilinszky ügyeit), másrészt még inkább kézenfekvõen gyakorlati célból, ami a szerkesztõkkel, külföldi fordítóival, különféle konferenciákon, költõi fesztiválokon stb. való, egy idõben különösen megszaporodó fellépéseinek szervezõivel folytatott kiterjedt levelezését illeti. Az is természetes, hogy ez utóbbi körben elmélyültebb, baráti természetû szálak is szövõdnek (Sárközi Márta, Czjzek Éva, Bartócz Ágnes vagy Csokits János, aki egyébként már Pilinszky Nyugaton címmel külön kötetben is feldolgozta levelezésük, illetve kapcsolatuk történetét); tény azonban, hogy a költõ többé-kevésbé ismert barátságairól (Toldalagi Pál, Rubin Szilárd, Kondor Béla, Törõcsik Mari, Kocsis Zoltán vagy akár Pierre Emmanuel, Ted Hughes stb.) nem sokat tudunk meg e kötetbõl. Nem szólva arról, hogy egy-egy ilyen levél, ami a legszemélyesebb dokumentum, akár teljesen ismeretlen személyi összefüggésekre is fényt deríthetne, ám ilyen jellegû publikáció se nagyon található a gyûjteményben.
Mégsem jár rosszul az, aki olyan adalékok után nyomoz, amelyek magyarázzák vagy új összefüggésbe helyezik az egyes mûveket, fényt vetnek az alkotói folyamatra, sõt itt-ott nem várt intimitásként egy-két mondatos önkommentárra is lelünk. A "teremtõ képzelet" sorsa korunkban címû esszé Pilinszky egyik legismertebb ars poeticaszerû írása, a Nagyvárosi ikonok óta valamennyi gyûjteményes verseskötetében szerepel, tudjuk róla, hogy az 1970 októberében Poigny-ban megrendezett nemzetközi konferenciára íródott, mégpedig ugyanezen év nyarán, Párizsban. Ebben fogalmazta meg elõször szabatosan fõ esztétikai elveit; annál különösebb utólag olvasni azokat a korabeli, Párizsból Rómába (Szõnyi Zsuzsának és Triznya Mátyásnak) címzett baráti sorokat (414. levél), amelyekben kijelenti: "Itt az augusztus nagyon üres és nehéz volt. A [[macron]]költõi képzeletrõl kellett írnom egy tanulmányt, s legfõbb nehézségem az volt, hogy végig nem éreztem, hol is van az a szék, amelyen írás közben ülökÁ!" Egyébként belsõ bizonytalanságát jelzi az a körülmény is, hogy a kötetbeli publikáció elõtt csak az Új Ember közölt az írásból részleteket; azaz eszébe se jutott, hogy a remekmívû esszét valamely irodalmi folyóiratnak felkínálja közlésre. Hasonlóan "árulkodó" kitételt nem egyet találhatunk még, amelyek már-már nyers egyszerûséggel és nyilvánvalósággal jelzik költõi alapállását. 1973-ban, amikor mindenki Handkérõl beszél, Czjzek Évával való levelezésében többször is szóba kerül az osztrák irodalom e felröppent új csillaga, akit Pilinszky is "kivételes tehetségnek" tart, s úgy véli, "a [[macron]]modernizmus bûnei nem érvényesek" rá (519. levél), noha hamarosan kétségei támadnak Handkét illetõen, többé-kevésbé egyidõben azzal, hogy Thomas Bernhard munkásságát megismeri (547. levél); ám ennek során Czjzek Évának megfogalmazott sorait már inkább önkommentárként olvassuk: "Csakhogy a mûvészet: gyónás. Sokkalta inkább bûneink, esendõségünk bevallása, mintsem reményeink vágyaink kivetítése" (528. levél). Így olvassuk (1961-ben!) a Szilágyi Júliának írt szentenciát is: "Mert az az igazság, hogy a [[macron]]tapasztalatok nem gazdagítják, hanem inkább megeszik az embert. Nézd meg, milyen üres az, aki sokat élt" (115. levél). Mintha a csaknem másfél évtizeddel késõbbi Végkifejlet kötetbõl ismert Tapasztalat sorait olvasnánk: "A tapasztalat, mint Kronosz / fölfalja fiait"; az pedig külön érdekessége a jelen kötetnek, hogy ez utóbbi vers ráadásul - egy 1974 áprilisában kelt, Csokits Jánosnak írt (563.) levél részeként - szerepel is a gyûjteményben, kézenfekvõen illusztrálva a Pilinszky-életmû egynemûségét.
Elõfordul, hogy a levél mellett közölt jegyzet érdekesebbnek tûnik magánál a levélnél, vagy legalábbis informatívabbnak. Így az az eset, amelyet Kovács Péter mûvészettörténész (Pilinszky unokaöccse és mellesleg a hagyaték kezelõje) ír le az 513. sorszámot viselõ levél kapcsán, sok tekintetben árnyalja a Pilinszky-Kondor kapcsolatról eddig kialakult képünket. Érdemes idéznünk pár sort ebbõl a kommentárból. Kovács Péter és felesége 1973-ban hosszabb idõt töltött Párizsban, ahol egyik este - írja - "a kitûnõ szobrász, Barta Lajos hívott meg bennünket - feleségemet, Pilinszkyt és barátnõjét, Jutta Scherrert - vacsorára". A rue Vernet elején álló kis mûtermes, galériás lakásban aztán a beszélgetés szinte azonnal az akkoriban elhunyt Kondor Bélára fordult: "Az egész Barta valami kétkedõ megjegyzésével kezdõdött, hogy valóban olyan fontos mesternek tartjuk-e Kondort? - Ez a kérdés még nem lepett meg, mert ismertem Bartát, aki õszintén hitt a maga által követett mûvészi út egyedül üdvözítõ voltában. Ekkor azonban János is valami olyasmit kezdett fejtegetni, hogy az ötvenes években - amikor mások így és úgy voltak kiszolgáltatva és elfeledve - Kondor egyike volt a rendszer kedves gyermekeinek. Ekkor már indulattal reagáltam, s percek, pillanatok alatt alakult úgy a helyzet, hogy éreztem, el kell mennem." Kovács Péter, aki nem emlékszik nagybátyjával kapcsolatosan hasonló konfliktusra, hisz "talán senkihez" nem fûzte "olyan feltétlen szeretet", mint Pilinszkyhez, végül is felugrott, otthagyta a vendégséget. Másnap a postaládában megtalálta az említett levelet ("bátyám hozta, de nem csöngetett, csak bedobta", amivel "végtelenül meghatott"), s benne többek közt ez áll: "Amit mondani akartam, annyi volt csupán, hogy Nagy Lászlóhoz és Juhászhoz hasonlóan akkori mûvészetpolitikánk Samuba (értsd: Kondorba - P. A.) és Csernusba is nagy reményeket helyezett. Hogy saját útjukon és saját tehetségük hívását követve fejlõdtek, ez pillanatnyilag se vitás a szememben. (Á) Mert ugyanakkor messzemenõen értékeltem bennük, hogy nem engedtek a csábításnak, s nekünk is (a hajótörött nemzedéknek) szép leckét adtak belsõ hûségükkel." Ez utóbbi célzás - a levélbõl egyértelmûen kiderül - a "hajótörött nemzedék" más képviselõinek (Nemes Nagy, Weöres) szól, akik az említetteket annak idején, írja utólag Pilinszky, egyszerûen "exkommunikálták". Évtizedek távlatából természetesen nehéz lenne rekonstruálni, mi is történt Barta párizsi lakásán: valóban csak "az értetlen környezet" okozta a félreértést, "elsõsorban Jutta, aki igazán nem érthette a dolog lényegét, de mégis János pártján szólt a vitába helyeslõleg", mint Kovács Péter megjegyzi, vagy pedig mégis Pilinszky engedett valamelyest a pillanat csábításának, hisz jól tudjuk róla, hogy társasági lényként rendkívül impresszionista volt, e tulajdonság minden elõnyével és hátrányával. Tény és való azonban, s épp a levelezése tanúsítja ezt a legjobban, hogy õ sem tudta magát teljesen kivonni az alól a sokkhatás alól, ami a Nyugattól sokáig mesterségesen elzárt, majd a Nyugat által hirtelen nem is akármilyen szinten elismert magyar költõnek és gondolkodónak kijutott, s amihez még hozzájárult egy sor, a Jutta-szerelem teremtette feszültség (kiengedik-e legközelebb is Párizsba?). Azaz ha nem egy Pilinszky-kaliberû szellemrõl lenne szó, akivel kapcsolatban ilyesfélét leírni szentségtörésként hangzik, nyilván valaminõ identitás-problémáról beszélnék. Annál inkább, mert évekkel korábban, a hatvanas évek végén komolyan foglalkoztatta az emigrálás gondolata.
Ez a körülmény, azt hiszem, még ma is újdonságnak számít; annak ellenére, hogy Bartócz Ágnes már a Holmi 1996. márciusi számában közölte Pilinszky levélfogalmazványát (a kötetben a levelek függelékeként közölt fogalmazványok közt a 8. számú), amely 1967 májusában Eygalires-ben íródott, s szerzõje eredetileg Pierre Emmanuelnek szánta, ám vélhetõen el sem jutott a címzetthez (magyar nyelvû szövegrõl van szó), hanem Bartócz Ágnes tulajdonában maradt; Pilinszky e viszonylag terjedelmes levélben nyíltan és behatóan elemzi a pro és kontra érveket, amelyek Nyugaton maradása, illetve hazatérése mellett szólnak, majd így ír: "Persze a nyugati szabadság se lenne veszélyektõl és fájdalomtól mentes számomra. Mint amikor valaki túl sokáig vágyakozott valami után, s hogy utánanyúlhat, kiderül, hogy elhalt a keze. Mindazt, amit nyugaton látok, fájdalmas luxusnak érzem - beleértve még a kolostorokat is. Ugyanakkor ez a luxus félelemmel tölt el - a szabadság bénító tériszonyával. Lehet, hogy már csak börtönfolyosókon tudok közlekedni?" A költõ meglepõen szókimondó tépelõdését (megvolt rá a jó oka, hogy a vasfüggönyön át, akár innen oda, akár onnan ide postázott leveleiben kerülje ezt a szókimondást) különös, sarkított élethelyzete is indokolta. Pilinszky április végén érkezett Bécsbe egy konferenciára, s onnan utazott Párizsba, ahol hamarosan le is járt kinntartózkodási engedélye, ám idõközben több helyrõl is meghívást kapott, útlevele meghosszabbítását viszont a magyar hatóságok megtagadták. Pilinszky Pierre Emmanuelnél lakott Párizsban, aki valósággal "pánikba esett", mint Bartócz Ágnes írja, bár nyilvánvalóan nem "a szabadság bénító tériszonya" és Pilinszky kényszeres börtönfolyosó-képzete rémisztette meg, hanem egészen prózaian a magyar költõ emigrálási tervei, amelyek megzavarták volna az Emmanuel által alakított szerepet. Így azonnal Eygalires-be küldte Pilinszkyt, a családi birtokra, ahol jövendõ menye, azaz Bartócz Ágnes és annak anyja tartózkodott, hogy verjék ki fejébõl az õrült ideát. Bartócz nem tagadja, hogy a levélhez írt bevezetõ sorai menthetetlenül "afféle leszámolásnak" hathatnak egykori apósával, Emmanuellel szemben, ám ennek ódiumát is vállalva, mindenekelõtt a Pilinszky-Emmanuel barátságot kívánja megkérdõjelezni, leszögezve, hogy a "két katolikus költõ", a "suta, fejhangon beszélõ Pilinszky", aki "sokat szenvedett", de "nem azért, mert a spanyol szobalány nem vasalta ki kedvenc pantallóját", és a "fesztelen, magabiztos, Faubourg Saint Germain-i dendi", aki "esetleg egy ebédmeghívással" támogatta a kelet-nyugati közeledést, "két teljesen más világ. Semmi esetre sem barátság, bármit akart is hinni János." Bartrócz Ágnes leleplezõ adalékaiban legalább annyira nincs okom kételkedni, mint elfogultságában; ám az igazi kérdés valóban az, mi fûzte Pilinszkyt Emmanuelhez.
Ez a levelek olvastán sem lesz sokkal világosabb számunkra, mint ahogy általában keveset tudunk arról, ami Pilinszkyvel és Pilinszkyben nyugati tartózkodásai alatt történt. Mindenesetre az 1967 májusában-júniusában írt levelek számos utalása alátámasztja, hogy a költõ ekkor valóban komolyan és hosszan foglalkozott a Nyugaton maradás gondolatával. Czjzek Évának arról ír Párizsból, hogy ott nem tudna élni, "sokkal elõbb Bécsben vagy akár Németországban" (252. levél), Szõnyi Zsuzsának és Triznya Mátyásnak, hogy "az idáig vállalt munka lehetõvé tenné, hogy akár Rómában telepedjem le" (267. levél). Rómához, ahol 1947-48 telén emlékezetes hónapokat töltött ösztöndíjjal, valóban erõs szálak fûzik (ennek újkeletû dokumentuma a Pilinszky Rómában kötet, Kortárs Kiadó 1997.), ám Cs. Szabó Lászlónak írt levelében is (ekkor még nem ismerik személyesen egymást) szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy "átléptem az ablakon (így hívják a tartózkodási engedélyt odahaza)", úgy utazik Londonba. Amikor pedig mégis az otthoni családtagok és barátok összefogása következtében - elsõsorban Illyés és Törõcsik közbenjárására - megkapja a külföldi tartózkodási engedélyt (a 270. levélben részletesen instruálja nõvérét, kit hogyan mivel keressen fel ez ügyben), Cs. Szabónak még mindig azt írja - utalva az akkor kirobbant arab-izraeli fegyveres konfliktusra, hogy "a ma megindult háború világosan példázza, hogy döntésem pontos volt", s Bartócz Ágnesnek is így fogalmaz: "A sors úgy akarja, hogy még négy és fél hónapig tûnõdjem." Márcsak azért is figyelmet érdemel ez az epizód, mert a viszonylag kiterjedt Pilinszky-irodalom egyáltalán nem foglalkozik vele, kivéve Csokits félmondatos megjegyzését, miszerint Pilinszky 1967 tavaszán a megoldhatatlannak tûnõ bonyodalmak miatt "már arra gondolt, hogy tán haza se utazik". Ennél azért többrõl volt szó.
Az "emigrálni" vagy "hazatérni" dilemma élesen exponálja Pilinszkyben a hazai, illetve az európai nyilvánosság elõtt általa betöltött szerep és az én, "a Jancsi" kettõsségét. Abban is van némi image-teremtés, nem is kevés, hogy hivatalos leveleit kivéve szinte mindenkinek Jancsi vagy Jancsitok aláírással ír (jószerivel az egyetlen, akinek õ János, az Németh László, hozzá igazi tanítványi viszony fûzi), ám ezzel az önmaga teremtette képpel, ha nem is konfliktusmentes, de mindenképp meghitt viszonyban van, míg az elõbbivel épp fordítva: nem annyira konfliktusos a viszonya, sõt többnyire jól érzi magát benne, néha még kimondottan élvezi is, de különösebb azonosulás nélkül, mintegy "visszatartva" a szerepbõl azt, amit igazi önmagának érez. "Sosem kerestem semmiféle szerepet. De miután kialakult, vállalnom kell. Csakhogy attól félek, hogy nem tudom tovább vinni a dolgokat odahaza, s épp emigrálásom volna az az egyetlen folytatás és befejezés, ami még módomban áll" - érvel az említett eygalires-i (8. számú) fogalmazványban, ám ugyanitt néhány sorral alább világosan kimondja: "Ha emigrálok, eltûnnöm a közönyben, a névtelenségben: számomra egyáltalán nem fenyegetõ. Hosszú ideig szabadságnak érezném ezt az állapotot." Nem sokkal alább már valóságos kísértésként tér vissza ugyanez a gondolat: "Csöndes és névtelen életre lenne szükségem, hogy amit fontosnak érzek, megkísérelhetném elõször szabadon megfogalmazni." Vagyis: "Emigrálásom puszta ténye hosszú idõre (egyetlen kommentáló szó nélkül is) a legtisztább befejezése és folytatása lenne elhagyott [[macron]]szerepemnek , költészetem szerep részének." Ami tehát a mérleg egyik serpenyõjébe kerül, az egyfajta "vertikális" vonzás: az emigrálás számára egyet jelent a (kényszerûségbõl) vállalt szerep elvesztésével, az anonimitással és az elmélyüléssel; ami viszont a másik serpenyõbe, az nem egyszerûen a félelem, hogy az otthoniaknak, a családnak kell majd viselnie döntése következményeit ("Ha sérelem éri õket, segítségükre lehetek-e azzal, hogy ügyüket a Szabad Európa szóvá teszi?"), hanem ennél mélyebben bizonyos hûtlenség vagy árulás-komplexus elsõsorban nõvérével, Erikával szemben. A hetvenes években írt levelek késõbb jól mutatják, hogy valóban itt volt a kérdés súlypontja.
1971 májusában Erika férje, Kovács Barnabás váratlanul elhunyt; a család egzisztenciális helyzete teljesen bizonytalanná válik. Erika állást keres, nagy nehezen talál is, munkába áll. Súlyos depresszió gyötri. Pilinszkyt épp a haláleset idején erõsen foglalkoztatja a gondolat, hogy immár legálisan hosszabb idõre Párizsban marad. El akarja érni, hogy az Új Ember párizsi tudósítója legyen. A halálhírre reagáló elsõ levelében is ezt a tervét ecseteli ("lehetséges ugyanis, hogy sikerül megoldást találnom itteni életemre vonatkozóan, s ha igen, képtelenség fele úton megállnom" - 436. levél). Biztosítja róla nõvérét, hogy ez esetben pesti fizetését õ kapná meg. "Ez lenne a legkevesebb és a legtöbb is talán, amit érted és valamennyünkért pillanatnyilag tehetnék" - írja ugyanott, s még hozzáteszi: "Juttával csodálatos békében élünk". Ez a mondat másképp cseng Pilinszky, és másképp nõvére számára. Azaz nem csoda, ha Erika ettõl nem emelkedik ki a depresszióból, hisz élete legválságosabb szakaszában gyakorlatilag testvérét is el kell vesztenie. Ráadásul Pilinszkynek nem sikerül tervét megvalósítania, s még a júniusi temetésre se tud hazaérni. Ekkoriban kelt leveleiben a szabadkozó sorok mögött nem nehéz felfedeznünk a költõ szorongásos lelkiismeretének elfojtott háborgását: "Egyetlen testvérkém, tudom, hogy anyagi segítségem nem sok, de fontos, s ami még fontosabb, köszönöm Neked, hogy megértetted, hogy pillanatnyilag szeretetemnek ez a legnyilvánvalóbb formája." (445. levél) Erikával nagyon szoros kapcsolat fûzi õket egymáshoz, édesanyjuk halála (1959) óta Erika kissé a pótanya szerepét is betölti Pilinszky életében. Általában õ verseinek elsõ olvasója, s amúgy is a költõ teljes bizalmát élvezi. A drámai kifejlet tehát egyre inkább megállíthatatlannak tûnik. Egyszer ezt olvassuk: "Drága Erikám, / örömmel olvastam, hogy jobban vagy, híztál is" (469. levél), másszor ezt: "Leveledbõl azt látom, nem, vagy csak alig mozdultál ki a holtpontról. A kórházból nyugodtabban írtál" (472. levél). 1972 nyarán Pilinszky kiveszi barátja, Toldalagi Pál nõvérének budai házát, hogy ott töltsön két hónapot Juttával. De úgy tervezi, hogy elõtte néhány hétre Erikával "felköltöznek" oda kettesben, ám Erika nem hajlandó erre (492., 493., 496., 502. levél). Ismét kórház, ismét "nagyon nyugtalanít az állapotod", írja nõvérének (496. levél), ismét Párizs, a folyó ügyek, amelyeket Erika odahaza intéz. Egy-egy kitétel a levelekben elárulja, hogy lényegileg semmi sem változott: "Édeseim. Dolgozom, értünk, értetek" - írja 1973 februárjában Párizsból (518. levél). Majd 1974 januárjában egyszerre egészen nyersen: "Rengeteget gondolok Rád, és nyugtalanít a betegséged. Fontos volna, hogy lazíts belül. A mániás depresszió ellen alkalmaznak itt egy rendkívül eredményes gyógyszert." (541. levél) 1974 májusában, Párizsból: "Édeseim, / rendkívül felzaklattak az új hírek, egész éjszaka nem aludtam. Meg voltam gyõzõdve, hogy a visszanyert relatív anyagi biztonság után nincs alapvetõ nehézségtekÁ" (570. levél). 1975 karácsonya elõtt Erika öngyilkosságot követ el, meghal. Február elején Jutta egy hétre Pestre látogat, ekkor ér véget kapcsolatuk. Pilinszky idegösszeomlással kórházba kerül.
Itt a drámai töréspont. A kettõs kudarc és az önvád letaglózza, a felszabadító katarzis elmarad. Jellemzõ adat, hogy ezt követõen nem ír többé verset, habár "a lábadozás idején" készül el a Sheryl-könyv (618., 619., 625. levél), ekkor veszi át Törõcsik Mari a gyõri színház igazgatását, s Pilinszky is bekapcsolódik a korabeli magyar színházi életben akár vakmerõnek is mondható tervek szövögetésébe (Sheryl Sutton esetleges fellépése Gyõrben - 619., 650., 750. levél, operatervek Kocsis Zoltánnal - 631., 654., 680., 682., 683. levél), továbbá szinte haláláig foglalkoztatja egy regény terve (650., 676., 684., 699. levél); az eddig meglehetõsen szûkszavú, többnyire tõmondatos levelek után most viszont születik néhány meglepõen beszédes, önelemzõ levél. 1976 márciusában a kórházi kezelés után Törõcsik Mariék velemi házában tölt némi idõt, ahol "minden az emberi együttlét melegét-gondoskodását sugározza. Hogy él, hogy mozoghat ebben egy sötétzárkára ítélt deportált? Valaki, akit belsõ története eszkimóvá tett, az északi sarkra vetett. Nem mint kutatót, hanem mint deportáltat?" (611. levél) Egyébként ettõl kezdve sok idõt tölt Velemben, a szomszéd házban kivesz magának egy szobát, s két év múlva, 1979 húsvétján, amikor nagynénje, Baitz Mária kérdéseire válaszol innen ("Ne aggódj a személyi számomért"; "hogy mit mondj a telefonálóknak. Az igazat."), már bizonyos távlatból látja a két éve történteket: "Hidd el, hogy Jutta és mindenki, aki megalázott, egy akolban él bennem. (Á) Szívem tele hálával. Azokkal szemben is, akik [[macron]]rosszak voltak hozzám. Mert valójában jók voltak (Á) Se a magánytól, se a haláltól nem félek. Isten viszont mindig és mindent megtesz -, ha végtelen távolságban tartózkodik is tõlünk. Ez a legfõbb kegyelme és a mi egyetlen támaszunk. Látszatra ez a poklunk, valójában ez a mennyország. Nem a föld, de a VALÓSÁG." Ezek után már-már szellemi végrendeletként hangzik: "Imádkozzatok, hogy a [[macron]]mindenség polgára lehessek. A mindenség szívszorongatóan teljes, tartózkodó, valóságos, telített, gazdag és csendes. Ennyit tudok már." (676. levél) Itt említhetnénk Lorand Gasparhoz írott leveleit (csak a fontosabbakat emelve ki: 617., 625., 684., 702.) vagy a Tadeusz Róewicznek írottat (615.), noha ezek látszatra inkább "munkalevelek", amelyek mûveinek francia, illetve lengyel befogadását kívánják elõsegíteni (Lorand Gaspar esetében még egy tuniszi utzásról is szó van, amelyet végül nagy nehezen sikerül nyélbe ütni), de valójában nagyon is tetten érhetõ szinte mindegyikben a megkapaszkodás vágya. "Gyenge és beteg vagyok: nõvérem öngyilkossága óta mintha kicsúszott volna lábam alól a talaj" - írja francia fordítójának (625. levél). Majd a tuniszi látogatás után: "Úgy érzem, eljött végjátszmám ideje, s ez nagyon jó. Minden ami volt, sõt ami lesz is: itt van. Nem véletlenül érzem, hogy pontosan erre az életszakaszra születtem. Így hátralévõ idõm, jövõm is olyan, mintha már jártam volna benne. Mélységesen ismerõs, akár az emlékezés. Boldog vagyok, hogy végre - ha foszlányosan is - valamit már közölni tudok veletek, hiszen csírájában tulajdonképpen veletek közöltem - nagy kacagások közepette - mindazt, s elsõnek, ami valamiképpen ma vagyok." Itt már minden szónak és minden hangsúlynak megvan a maga gravitációja. A levél 1980 novemberében kelt. Utolsó sora: "Terveim? Egy látszik biztosnak: június 5-10. Anglia, Cambridge Fesztivál." Tudjuk, erre a fesztiválra Pilinszky már nem utazhatott el, 1981. május 27-én szívroham következtében elhunyt.
Miért neveztem hát zavarbaejtõ mûnek ezt a testes levelezés-kötetet? Mert látszólag nem több, mint amit a hasonló gyûjteményes kiadásoktól megszoktunk: sok apró alkalom az életrajz ismerõinek, hogy itt is, ott is intimitásokra leljenek; csakhogy az egész "mû", a teljes könyv egy egészen más drámát jelenít meg elõttünk, mint amit Pilinszkyrõl már-már közhelyszerûen - a lexikonok, kézikönyvek, tankönyvek és egyebek alapján - "illik" tudni. Ez utóbbi így valahogy fest: egy érzékeny lelkületû, verselõ fiatalember, akit 1944 õszén besoroznak, elkerül a németországi Harbachba, szembesül "a század botrányával", a koncentrációs táborokkal, ami a kor talán legnagyobb költõjévé teszi; ettõl kezdve mûvészként és gondolkodóként csakis "a jóvátehetetlen jóvátétele" érdekli, azaz a botrányra adható egyedül autentikus válasz. A levelek Pilinszkyje, "a Jancsi" sokkal esendõbb lény. Lebilincselõen elõítéletmentes és nyitott szellem, legfõbb gondja mégis az, hogy az önmaga elé állított követelményekhez képest állandóan kevésnek érzi magát. Ezt a konfliktust mintegy mágikus módon szelídíti magához katolicizmusával, amely számára egyfajta "sorsanalízisként" mûködik: egyszerre jelenti saját "bûnösségének" elfogadását és a szabadulást, a megváltást. A tragédiától azonban ez sem menti meg. A levelekben a 1975-76 fordulóján történt végzetes összeroppanás sokkal inkább kézenfekvõ és sorsszerû, mint ama fiatalkori trauma. Akárha az lenne a szerep - és ez az élet. Holott a kettõ összeér, valójában egy és ugyanaz. Az összeomlásból lábadozó költõ, aki Törõcsik Mariék velemi házának otthonos szegletében, a kályha melletti karosszékben "sötétzárkára ítélt deportáltnak" érzi magát, valójában valamiféle "belsõ" Harbachban talál magára. A különbség nem pusztán abban áll, hogy a fiatalkori traumát levelek nem dokumentálják (nyilván elkallódtak), hanem hogy azt az idõ költészetté, majd költõi szereppé szublimálta, "megváltotta"; emez viszont, a kései tragédia - talán egyszerûen idõ híján - "nyitott seb" maradt, nyers, megváltatlan "élet". Ennek dokumentuma ez a könyv.
A levélgyûjtemény természetesen számos feladványt, nyitott kérdést exponál a Pilinszky-filológia számára. Ezekben itt nem szeretnék különösebben elmélyülni, legfeljebb jelezni egyet-kettõt. Az idõ tájt, amikor az emigrálás gondolata foglalkoztatta, igyekezett "lehetõleg politikamentes megélhetést" találni magának (8. levélfogalmazvány), így fogadta el Török Jenõ piarista szerzetes ajánlatát, aki a bécsi Opus Mystici Corporis katolikus kiadó részére öt francia könyv fordítását rendelte meg tõle 1967 májusában (267. levél), s az, hogy végül a hazatérés mellett döntött, elõször egyértelmûen Czjzek Évának írott (319.) levelébõl derül ki, ahol "Török páternek" üzeni, hogy a le nem fordított könyveket átadta dr. Hrivnyák Zoltánnénak, aki rendszeresen dolgozott a bécsi kiadónak. Egy könyv fordításával azonban elkészült, az meg is jelent (valószínûleg a fordító feltûntetése nélkül, esetleg álnéven), viszont a könyv adatait egyáltalán nem ismerjük. Ráadásul késõbb is - 1972-ben biztosan - fordított Török Jenõnek (471. levél). Érdemes lenne ezeket felkutatni. Ennél jóval reménytelenebbnek tûnik egy másik Pilinszky-fordítás sorsa: 1972-ben lefordította Gabriel Marcel A dárda címû darabját, amelyet nagyon szeretett volna a Vigiliában leközöltetni, de az sosem jelent meg, s a hagyatékból csak az elsõ jelenet kézirata került elõ (468., 470., 472., 490., 527. levél). Az elkallódott Pilinszky-kéziratok sorsa még külön regény (lehet). Több jel is arra mutat, hogy az Új Embernél a Pilinszky-kéziratok nemegyszer a papírkosárban kötöttek ki (néhány szerencsés esetben megmaradt a fogalmazványuk, ilyenek olvashatók a Naplók, töredékek kötetben, de 1975-ös New York-i cikksorozatának, amelybõl csak egy jelent meg, teljesen nyoma veszett (591., 593. levél), s a tours-i fesztiválról ugyanebben az évben írt "zenei leveleinek" sorsa is tisztázatlan (601., 606. levél).
Végül egy-két észrevétel a jegyzetekhez, amelyek alapos, gondos filológiai szöveggondozásról tanúskodnak. Annál inkább szóvá kell tegyem, ami nyilvánvalóan félinformáció vagy tévedés. Doromby Károly 1946-tól nem csupán 1968-ig, hanem 1979. évi nyugdíjba vonulásáig a Vigilia munkatársa, ezen belül az utolsó két évben fõszerkesztõ (161. levél). Hafner Zoltán mentségére legyen mondva, a hibás, illetve félreérthetõ fogalmazás az Új magyar irodalmi lexikonból ered. Hasonló az eset Saád Bélával, aki 1957-tõl nem egyszerûen "egyik szerkesztõje" az Új Embernek, hanem felelõs kiadója és felelõs szerkesztõje, azaz a korabeli cenzurális viszonyokból következõen és a lap belsõ életében érvényes hierarchia szerint õ "a fõnök" (még a Vigiliának is õ a kiadója), egészen 1971-es nyugdíjazásáig. Amikor tehát Pilinszky 1970 augusztusában azt állítja, hogy "írtam Saádnak is" (407. levél), az - tekintettel rá, hogy ezúttal is külföldi tartózkodása meghosszabbításáról van szó - annyit tesz, hogy ez ügyben munkahelyi fõnökének is írt. A levelet tehát nem Saád Béla hagyatékában kellene keresni, hanem az Új Ember felelõs szerkesztõjének iktatott levelezésében. Végképp érthetetlen számomra, hogyan lett az Ágiként kétszer is említett Seregi Ágnesbõl "Kondor Béla második felesége" (523. levél), míg néhány oldallal korábban (515. levél) még "az Új Ember munkatársa" volt, aki "gyakran gépelt" Pilinszkynek. Kondor elsõ felesége ugyan Ági volt (Kauffmann Ágota), a második (Bagi Éva) viszont nem, sõt harmadik is (Kaponya Judit), akivel már nem is házasodott össze. A Kondor Béla halála után kelt 523. levél Ágija azonban ugyanaz a Seregi, aki gyakran gépelt Pilinszkynek; õt a hatvanas évek eleje óta meghitt baráti szálak fûzték Pilinszkyhez is, Kondorhoz is, noha ez utóbbinak sosem volt se felesége, se élettársa.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu