A szigetre, a holtakkal együtt,
a kivájt fával jegyben,
az ég keselyûként
les a karokra,
a lelkeken szaturnuszi gyûrû:
így evez, aki szabad és
idegen,
a jég és a kõ mesterei:
körülvonyítja õket
a cápakék tenger,
körülkongják a süllyedõ
bóják.
És eveznek, és eveznek,
és eveznek -:
Ti holtak, ti úszók, elõre!
Holnapra ránk zárul a
varsa!
Holnapra gõzzé válik
a tenger.
Sibbolet
Együtt köveimmel,
a rácsok mögött
naggyásírt kövekkel,
vonszoltak
a piac közepére,
és ott
fölvonták a zászlót,
melyre
sohasem esküdtem.
Sípjel,
az éj kettõs sípjele:
gondolj a sötét
ikerpírra
Bécsben és Madridban.
Tartsd félárbócon
a zászlót,
emlékezet.
Félárbócon
ma és mindenkor.
Szív:
itt is mutasd meg magad,
itt, a piac közepén.
Kiáltsd, Sibbolet,
kiáltsd a haza idegenségének:
Február. No pasaran.
Egyszarvú:
te ismered a köveket,
te ismered a vizeket,
jöjj,
én odavezetlek
Estremadura
hangjaihoz.
Egy szál gyertya elõtt
(Vor einer Kerze)
Öntött aranyból, ahogy
maghagytad, anyám,
készítettem a gyertyatartót,
halálod leánya
szilánkokra tört napjaimon
belõle fel-felsötétlik.
Karcsú,
mandulaszemû árnyék,
száját és kelyhét
az álom apró állatai
táncolják körül,
felszáll a megnyíló
aranyból,
és fölemelkedik
a most hasadékáig.
Éjfedte
ajakkal
mondom az áldást:
A három nevében,
akik harcolnak, de egymáson sose
gyõznek,
míg az érzések
sírjába az éj alá nem merül,
a három nevében,
akiknek gyûrûje rám
ragyog,
ahányszor megoldom a fák
haját a mélyben,
hogy gazdagabb áradás
zúgja át -,
a három közül az elsõ
nevében,
aki felkiáltott,
mert megelõzte szava, ahol élnie
kellett,
a három közül a második
nevében, aki látta ezt, és sírt,
a három közül a harmadik
nevében, aki fehér köveket
rak középre, -
feloldozlak az ámen alól,
mely süketebb, minden szavunknál,
feloldozlak az acél fénye
alól, mely az áment tartja,
ott, ahol toronymagasan a tengerbe lép,
ott, ahol a szürke, ahol a galamb
a halálon innen és túl
fölcsipeget minden nevet.
Maradsz, maradsz, maradsz
egy halott gyermeke,
vágyam tagadásának
szentelve, eljegyezve az idõ szakadásának,
az anyaszó vezetett elé,
hogy egyszer
megremegjen a kéz,
mely újra és újra
a szívemért nyúl!
Kunyhóablak
(Hüttenfenster)
A szem, sötét:
mint egy kunyhó ablaka. Összegyûjti,
ami világ volt, világ
marad: a vándor-
keletet, a lebegõket, az
embereket-és-zsidókat,
a felhõk népét,
mágnesként
közeledik, szívujjakkal
hozzád, föld:
jössz, jössz,
lakni fogunk rajtad, lakni, valami
- egy lélegzet? egy név? -
kering az elárvultban,
táncolva, esetlenül,
az angyal-
szárnyak, a láthatatlantól
elnehezülve
a sebesre nyúzott lábra
esnek,
a fejnél kiegyenlíti
a fekete jégesõ, amely
ott is hullott, Vityebszkben,
- és akik e földbe vetették,
mimetikus páncélökölhorgokkal
utolsó magját is kiírják!
-,
míg õ kering, kering,
keresi,
keresi lent,
keresi fent, messze, keresi
a szemmel,
lehozza az Alpha Centaurit, az Arktust,
és a sírokból felhozza
a fényt,
a gettóba tér, az édenbe,
leszüreteli
a csillagképet, amelyre neki,
az embernek, szüksége van,
hogy lakozhasson,
itt, az emberek között,
lelépi
a betûk hosszát és
a betûk
halandó-halhatatlan lelkét,
az alefhez tér és a zsidóhoz
és tovább
felépíti a dávidcsillagot,
felragyogtatja, egyszer,
és hagyja kihunyni - ott áll,
láthatatlanul,
az alfánál és az
alefnél,
a zsidónál, másoknál,
mindenkinél:
benned,
Beth -
ez a ház, ahol az asztal áll
a gyertya fényével, a gyertyafénynek.
SCHEIN GÁBOR fordításai