Pedig az Írás olyan, hogy a gyermekkel együtt növekszik, de én nem akartamkisdeddé válni s dagadva az önhittségtõlmagam elõtt igen nagyszerûnek tûntem fel . 1
Naivitásom pedig arra késztetett, hogy csak az ismert jelentéseket vegyem szemügyre, ráhagyatoztam, rémüldöztem, mindig rosszkor.
A két kezdet és a másik
A pontosságra törekvõ
regényíró nem regényt ír a Dunáról
- azt kíséreli meg, azt írja, azt kíséreli
meg írni, hogy a regény a Duna. Azt, hogy mi a regény
és micsoda a Duna, nem jó elõre tudni, még
az olvasónak sem. Szent Ágoston idézett olvasási
stratégiájára gondolva: akkor az olvasó dagad,
nem a Duna, nem a regény.
Két kezdet: induljunk el onnan,
hogy nem tudni, mi a regény, mi a Duna, és olvassuk a könyvet,
ezt a téglatest alakú tárgyat, melyben betûk
sorakoznak egymás után. Az olvasás lineáris
folyamata során tudható meg (ha egyáltalán),
hogy mi a regény, mi a Duna. Nem általában, a következtetések
csak erre a regényre, erre a Dunára, erre az olvasatra érvényesek.
Az olvasásnak ebben a pillanatában.
Hogy némi támpontunk mégiscsak
legyen arra vonatkozóan, minek a kezdetét keressük,
megvizsgáljuk, a betûket tartalmazó téglatest
alakú tárgyban hogyan viszonyulnak egymáshoz a "Duna"
meg a "regény" rendezett betûhalmazok. "A Duna nincs, ez a
napnál is világosabb. A Duna az nem valami, nem a vize, nem
a vízmolekulái, nem a veszedelmes mederviszonyok, a Duna
az
egész
, a Duna a forma. A forma az nem köntös,
mely alatt megbúvik valami nálánál fontosabb
és szeriõzebb. (In concreto: a víz...) Mit jelent,
hogy egy könyv formája a Duna? Olyan forma volna ez, mint a
szonett? Mi itt a tizennégy? Nem szonett, inkább regény?
Ott még tizennégy sincs; mi a regény? Ezt, manapság,
minden regény külön elmondja magáról, azaz
a definíciók visszakanyarodnak magukba, forrásból
az ereszbe és viszont; egyidejûek, nem voltak és nem
lesznek, csupán vannak."(27
2
) Tegyük e Duna-regény
reláció mellé Flaubert számtalan irányba
nyitó, Esterházy könyveiben igen gyakran megjelenõ
regény-definícióját: "Bovaryné én
vagyok", amely itt a szintén sokszor idézett Musil-féle
én-meghatározással folytatódik: "ez az ¯én
azonban nem koholt személy, hanem a regényíró,
dolgokban jártas, keserû, csalódott ember..."(131)
3
Összegezvén: a Duna, a regény, Bovaryné, "én",
valamint a regényíró ekvivalencia-relációban
állanak egymással. Nem könnyíti meg e felismerés
a könyv kezdeteinek keresését, e meghatározás-láncolat
nem sokban különbözik a Gertrud Stein-féle rózsázástól:
a rózsa helyett Duna van ("A Duna az Duna az Duna..." - 186), a
Duna meg a regény, Bovaryné, "én", a regényíró.
Egyhelyben toporgunk, de a toporgás íve éppen a könyv
elsõ mondatához vezet (s ha nem volna az a rengeteg cím,
mondatcím, örülhetnénk is, hogy megvan hát
a kezdet. Nincsen. Mert egy kicsit korábban már olvastunk
mondatot: "Ne csácsogj. Növeled a káoszt." E két
mondatra késõbb visszatérünk, maradjunk egyelõre
"az elsõ mondatnál", amely legjobb esetben is a harmadik)
félre: "Volt nekem egy távoli, fantasztikus és titokzatos
nagybátyám, akit mindenki csak Robertónak hívott,
mintha olasz selyemfiú lett volna, kivéve apámat,
õ nem hívta sehogy, ¯nevét nem vette ajkára
." (5) Mégis, ez a Roberto kapcsolatban áll a regényíró
Robert Musillal, illetve
A tulajdonságok nélküli
ember
t elbeszélõ "én"-nel, magával a regénnyel,
azzal a nagytestû befejezetlen Monarchia-regénnyel, meg e
"fantasztikus nagybáty" unokaöccsével, a Duna-regénnyel.
(És gondoljuk mindezek mellé Wittgenstein észrevételét,
figyelmeztetését: "Annyira nehéz a
kezdetet
magatálni. Vagy inkább: nehéz a kezdetnél kezdeni.
És nem megkísérelni tovább visszamenni."
4
)
Kijózanításképpen
olvassuk, miként vélekedett Maimonidész a maga utazási
regényében,
A tévelygõk útmutatójá
ban
a kezdetrõl. Elõször is: nem vélekedik,
idéz
.
"Így mondják talmud bölcseink: ¯Halandó
embernek a teremtés mûvének hatalmáról
szólani, lehetetlen, azért beéri a szent írás
ez általános mondattal: Kezdetben teremtette isten stb. "
5
Szólani lehetetlen, ezt a szólni nem-tudást viszont
el kell mondani egy folyóról íródó regényben,
akkor is, ha már nagyon sokszor és sokféleképpen
el volt ez mondva. Mit lehet tenni? Föl
idézni
emlékezetünkben
a megformált hallgatásokat. Mint amilyen a Martin Heideggeré.
Utazó eltéved, Messkirchben
találja magát (nem találja, de ott van), a kezdetet
másként-kezdetként, "a kezdet felé megnyíló
gondolkodást mint egy mindig újraismételt öndestrukciót"
6
tekintõ korai Heidegger-írások szerzõjének
városában. Annak a szerzõnek a városában,
aki
két kezdetrõl
beszél: az elsõ a
rácsodálkozás korszaka, azé az elgondolásé,
hogy egy helyes Hérakleitosz-olvasattal megalapozható a filozófia,
a második kezdet pedig a megrökönyödésé,
megrökönyödés az önmaga által létrehozott
helyzettõl, ennek visszavétele, a türelmetlen közel-hozási
szándék eltávolítása. Nem, az utazó
nem találkozik Martin Heideggerrel. Az utazó idéz,
zárójelben, egy "sváb anekdotát", miszerint
az Úristen itt akarta a Dunát visszafordítani, s közben
bekopogott "Heideggerékhez". A Duna visszafordításáról
késõbb nem esik szó, de a könyv megíródik,
szép rendben eljutni Mauthausenen át - ezt nem akarta az
Úristen? - a Fekete tengerig. Viszont Heidegger egy szót
sem szól. Az Úristen újra meg újra kérdez.
"Hallani-tudni - írja Heidegger, megõrizvén hallgatását
- egy mondani tudásnak felel meg, mely a lét kérdésességébõl
szól. Mert ez az a legcsekélyebb, amit a szó terének
elkészültéhez nyújtanunk kell."
7
Heidegger
a hallani-tudást szembeállítja a létfeledõ
fecsegéssel. Az Úristen kérdéseire következetesen
hallgat. Esterházy korábbi regényében, a
Hrabal
könyvé
ben van egy ehhez hasonló szituáció,
ott Hraballal beszélget az ugyanezt a nevet viselõ személy,
és derûsen megegyeznek abban az egy kérdésben,
hogy "az asszonyok a Világ mérlege".
8
Hraballal fecsegnek, Heideggerrel hallgatnak?
Fecsegés, hallgatás, Duna: "Fecseg a felszín, hallgat
a mély"? Apponyi gróf "négy nyelven, hibátlan
kiejtéssel" (213) hallgat Trianonban, a Duna-regény méltóságteljesnek
írja ezt a hallgatást, mindazonáltal az adott kontextusban
(mi az adott kontextus? Ez is a könyvnek egy olyan helye, ahol Olvasó
kitérhet más könyvek felé, el is tévedhet
akár, és megtudhat még néhány dolgot
az elsõ világháborúról, mint a
Hahn-Hahn
grófnõ pillantása
egy epizódjáról),
tehát az adott kontextusban a hallgatás és a mélység
relációja újragondolásra szorul.
"A nyelv a hallgatáson alapul -
írja Heidegger -. A hallgatás a legrejettebb mérték-tartás.
Azáltal tart mértéket, hogy elõször szab
mércét."
9
Megszabja a mértéket? Elõír?
Az elõírás több szándékszik lenni,
mint írás,
stréber írás
, Esterházy
kifejezésével élve, "sok".
10
Hasonlóképpen,
az elõíró vagy elõírt hallgatás
is lehet redundáns, dagályos, dagadt,
turgidus.
Claudio Magris Duna-könyvében
ír
két város, Donaueschingen és Furtwangen eldönthetetlen
vitájáról, melyikükben is ered a Duna, illetve
ismerteti az eresz-hipotézist, ezt idézi a maga Duna-könyvében
Esterházy Péter, a Heine Marxhoz írott levelében:
"Már nem is tudom, kicsoda említi
11
könyve német
kiadásának 28. oldalán, hogy Dielhelm beszél
egy kocsmáról a Freiburgba vezetõ út mentén,
hogy annak az ereszérõl egyfelõl a Rajnába,
másfelõl a Dunába folyna a víz. Hát
én nem vagyok ez az eresz." (19) Ennek az epizódnak az olvasatai
egyfelõl más könyvekhez vezetnek, kideríteni,
mit írhatott Heine és mit nem (józanul szemlélve
a dolgot, Magrist például aligha idézhette, viszont
megtörténhet, hogy Magris szövegének van korábbi
verziója, s akkor újra kérdezhetjük, hol az eredet?),
másfelõl megkísérelheti ebben a szövegben
elgondolni az egyes szám elsõ személyt. "Én":
aki nem az az eresz, amelyikbõl a Duna ered, az "én" nem
eredet, a Duna, a regény viszont mégiscsak ered, igaz, nem
tudhatni, honnan.
John Bunyan utazási regényének,
A
zarándok útjá
nak kezdete finoman jelzi ezt a nem-tudást,
tudáson kívüliséget, az út, a könyv
imaginárius
mivoltát: az egyes szám elsõ személyben mesélõ
narrátor egy barlanghoz (az angol kiadásban lábjegyzet
utal a lehetséges kapcsolatra e barlang és a bedfordi börtön
között, ahol Bunyan "utazott"), tehát a narrátor
egy barlanghoz érkezvén elalszik, az õ
álma
ez a könyv. A páros rímekbe szedett konklúzióban
az olvasás-újraolvasás szerepérõl úgy
beszél, mintha nélküle a mû, nem több s nem
kevesebb,
nem lenne
: "s ha ellököd, mint hiábavalót,
nem tehetek mást, újraálmodom."
12
Bunyan tehát
radikálisan számol egy lehetséges másik kezdettel,
azaz megtörténhet, hogy semmi sem történt, újra
kell álmodnia az egészet elölrõl. Ha nem olvassuk.
Vagy ha hiábavalónak olvassuk. Következésképpen
újra kell gondolnunk olvasat-leírásunk kezdetén
oly naivan megtett olvasat és Duna-regény közötti
megkülönböztetésünket.
Kezdet? Eredet? Megismerhetetlen, megtapasztalhatatlan,
bonyolult, radikálisan értelmezésre szoruló,
folyton újraíródó
páros
rímekbe
szedett álom. Ebbõl nem az a végsõ soron pihentetõ
megoldás következik, hogy ne volna kezdet, ne volna eredet(iség).
A helyzet ennél rémisztõbb: van, de megfoghatatlan.
A két könnyû kis folyó, Breg és Brigach
elválaszthatatlanok, bár egyik a másiknak anyja, "soha
nem tudtam, hogy melyik melyik" (70).
Idõrésekben tautochrónia
Utazási regényünk 15.
része a
Grádicsok
címet viseli. Károli
Gáspár zsoltár-fordításaiban az általánosabb
"zarándokének" felirat helyett "grádicsok éneke"
van. A héber szöveg, az eredeti, erre vonatkozó kifejezése
nem érthetõ pontosan, "valószínûleg ¯lépcsõk
-et jelent".
13
Zarándokolni: "Ulm óta?, nem tudom,
mióta, igen, Ulm óta, én folyamatosan csak Mauthausen
felé közeledtem." (87) Lépcsõk: 768 lépcsõfok
az ulmi templomtoronyban, fölfelé, 186 a mauthauseni kõbányában,
lefelé. A szöveg sûrûn hallgat a mauthauseni lágerrõl,
nem beszámoló, hanem törés, hirtelen váltások,
a mauthauseni kõbánya lépcsõinek, az "egyenetlen,
durván kifaragott kõtömböknek"
14
a zökkenõi.
Nem folyamatosan íródik a
szöveg, nem folyamat. (Ha a Duna folyam, akkor ez nem Duna.) Amiként
nem volt meghatározható a kezdet, úgy nincsen folytatás
sem. Esterházy minden mondata kezdet, nem kapcsolódik közvetlenül
az õt megelõzõ mondathoz, nincsen közöttük
oksági viszony. És nem alárendeltjei a történetnek,
a történet, ha van, minden egyes mondatban benne kell hogy
legyen. Ez a gondolat jelenik meg Szent Ágoston utazási regényében,
a
Vallomások
ban. Mondható szavakat keresvén
kérdezi: "Vagy mindenütt egészben vagy jelen s semmiféle
dolog téged egészben be nem fogad?"
15
Szerkezeti
szempontból: minden mondat egészben a regény, illetve
nincsen olvasat, mely egészében képes volna felfogni?
Mert "léte nem tömeg, mert a tömeg részeiben kisebb,
mint egészében ha pedig végtelen [a tömeg], kisebb
valamely térben határolt részére nézve,
semmint végtelenségében ..."
16
Nem belsõ
és külsõ, jelölõ és jelentés,
forma és tartalom stb. dichotómiájának elmélyítésérõl
van szó, hanem arról, hogy "mindenütt egészben"
és "semmiféle dolog egészben". A mondatok nem utalnak
rajtuk kívüllevõ valóságra, a mondatoknak
magukon kell bemutatniok, testükön, a valóságot:
"nagyságod és szépséged te magad vagy".
17
"Milyen szép, milyen anekdotikus,
ahogy állnak sorban a lágerlakók, arra kényszerítve,
hogy végignézzék egy gyerek kivégzését,
és valaki azt sziszegi, hogy akkor most hol az Isten?, mire a mellette
álló a gyerek felé bök, nem látod?, ott!"
(91) Ez a mondat egy hosszúlábú amerikai lánnyal
való kocsmai beszélgetés egy epizódja, a kocsma
Mauthausenben. A láger szó viszont ekkor jelenik meg elõször.
Kizökken a beszélgetés a maga Duna-medrébõl,
s újra más lesz a Duna. Nem folyam, hanem lépcsõk,
grádicsok, zsoltárok, Danilo Kis
44. zsoltár
ának
története ez. A mondat erõs viszonyban lesz a regény
vége felé szereplõként mutatkozó Danilo
Kissel, a
"személlyel"
(226 - kurzív az eredetiben).
A szöveg megtörik, a kapcsolódások nem közvetlenek,
nem szomszédosak, nem azonnaliak, hanem, ha egyáltalán,
ha az olvasás folyamán a viszonyok kiderülnek:
megtörténnek
.
Nem is a mondatokban, hanem a közöttük lévõ
viszonyban:
TÁVIRAT
De hát melyik az a kõ,
amely a hidat tartja?
Megbízó (Bérlõ)
VÁLASZTÁVIRAT
A hidat nem az egyik vagy a másik
kõ tartja, hanem a belõlük formált ívvonala.
Utazó
TÁVIRAT
Mért beszélsz nekem kövekrõl?
Engem csak az ív érdekel.
Megbízó (Bérlõ)
És viszony nincsen mondatok nélkül,
"a mai prózaíró olyan, hogy az élete olyan,
hogy az nem halad valahonnét valahová. Így azután
a regény sem jut: innét: oda. Vagyis ugye a cselekmény,
az ív ...":
18
VÁLASZTÁVIRAT
Kövek nélkül nincsen
ív.
Utazó
Ebben a Duna-regényben ilyen kövek
és ívek: Mauthausen - a mauthauseni kõbányákból
ered a budapesti Lánchíd alapköve (151) - a budapesti
Duna hídja, a Dunáé, amelybe "42. január, 44.
november satöbbi, jégen lékvágás, zsidók,
szerbek belepuskázása ..." (209)
A
táviratok
által
a regény látványos megtörése jön
létre. Ezek az iratok három szinten radikalizálják,
teszik eredendõvé
a távolságot
: elõször,
megszakítják a szöveget, olykor mondat-közben,
eképpen a távolság a szövegen belül jön
létre; másodszor, a Megbízó figurája
távolságot teremt szerzõ és szöveg között,
pontosabban a szöveg két különbözõ intencióját
hozza létre; harmadjára pedig a leginkább kéznéllevõ,
a távirat megnevezésébõl adódó
távolság, a Megbízó és Utazó
közötti
térbeli
távolság. Ez utóbbinak
van egy ontologikus vonatkozása, a Bunyan-féle radikalitás
párja: abban az esetben ugyanis, ha Megbízó hiányzik,
tételeztessék fiktívnek, az utazás meg történjen
úgy, mintha lenne (122). Bunyan szövegével együttolvasva,
a regény és Isten ontológiai státusának
viszonyára
19
vonatkozó nem-tudás a könyv
kezdetérõl vázlatosan a következõképpen
értelmezhetõ: ha nincs nem vagyok, ha nincs legyen. A nem-tudom
tehát eretnek átjárás differenciált
létállapotok között.
A szövegbe integrált, a cikloid
attribútumát érzékeltetni hivatott szõlõmunkás-példázatban
a Megbízó szintén távol van, másképp
van. A történet azért botrányos, mert az általa
fölfogadott
(bérelt)
szõlõmunkások
ugyanannyi fizetséget kapnak, függetlenül attól,
hogy hajnaltól vagy pedig csupán késõ délutántól
dolgoztak. A Duna-szöveg úgy értelmezi a dolgot, hogy
a Megbízó egy cikloidra hívta a munkásokat,
a cikloid pedig, mint azt Jacob Bernoulli kimutatta, az a görbe, melynek
bármely pontjától ugyanannyi idõ alatt érni
el a legalsó pontig, azaz a cikloid egyidejû (tautochron).
Ugyanez a terminus állt ott is, ahol a szöveg a regényhez
mint mûfajhoz fûzõdõ viszonyát taglalta:
"mi a regény? Ezt, manapság, minden regény külön
elmondja magáról, azaz a definíciók visszakanyarodnak
magukba, forrásból az ereszbe és viszont;
egyidejûek
,
nem voltak és nem lesznek, csupán vannak. Lenni - az már
késõ." (27 - kiemelés tõlem - S. ZS.) A történetnek
alárendelt mondatok abban reménykednek, hogy lineárisan
elõrehaladva, céljukat elérvén,
lesznek
.
A nem alárendelt mondatokból álló szöveg
széttart,
ex-stasis
ban van, minduntalan kimegy magából,
mint a Megbízó a szõlõmunkásokról
szóló példabeszédben.
20
"Arról hallgattam, amit az ajtórésben
láttam" (7) - ezzel a mondattal zárul az elsõ fejezet.
Nem zárul, ellenkezõleg: megnyit. Kérdést támaszt,
mi történhetett az ajtón túl? És e kérdés
mindvégig megmarad kérdésnek, a regényben -
hacsak nem szimplifikáljuk az értelmezést - még
utalást sem találunk rá. A hallgatás nem átmeneti,
a kérdés nem retorikus, a történeten itt valóban
rés van. Nem feszültség-teremtés, melyet késõbb
követne a megnyugtató magyarázat, itt a feszültséget
újabb feszültségek követik (és a mesét
újabb mesék). Ez a könyv nem akar elég lenni
magának, van is a végén szakirodalom, dunai horgászkalauztól
rendszerelméletig. De nem azért, hogy a szöveg réseit
betömjék, olykor éppen újabb rések keletkeznek.
21
A Duna-regényben a
folyam
atosság
kísértés? A Duna mentén nem lehet utazni, csak
turistaként "abszolválni" a látottakat, s folyni tovább?
Mert olyan ez a folyó, hogy ha megállunk akár egyetlen
pillanatra is, ha belemegyünk egy történetbe, igen nagy
a valószínûsége, hogy nem tudunk továbbmenni?
Eláraszt a költészetre vonatkozó adornói
ítélet, és eláraszt a hérakleitoszi
más és más víz , a konkrétumok sokrétûsége,
a vulgáris valóság?
A Dunát végigutazni, a Dunát
végigírni retusált jövõ-kép, utópia:
"És a legnagyobb csábító és félrevezetõ
a Duna! Egyszerûen rossz példát mutat, mégpedig
azzal, hogy állandóan folyik elõre! Mintha itt valami
gyõzelemrõl volna szó, hogy lám! Oly sok viszály
után mégis! És ha törik, ha szakad, bele fogunk
torkollni a tengerbe." (182) Pedig torkig lehetne már. Egy aszketikus
mondatban: "Nagyétkû erre a Duna." (209) S zárójelben
szikár felsorolás, fordított nemzetség-táblázat,
rések (lékek a Dunán) a történeten.
A könyvben sok szó esik az
evésrõl, ételreceptekrõl, nagy körültekintéssel
elkészített pocsék ételekrõl, drágákról
és szofisztikáltakról, tehetséges szakácsról,
születésnapi lazacokról, romániai miccsekrõl,
lónyál ízû sörökrõl. Amikor
megkérdezik "ént", hogy országuk alkotmánya
melyik alkotmányon alapszik, "én" a karamellkrém után
nyúl. Vagy fölidézhetjük a birkapörköltes
történetet: ül az ifjú latinóra után
a
Góbé
ban az ablak mellett, az ablakon kívül
egy nõt ver egy férfi, nekiesik az ablaknak, vére-nyála
folyik, az ifjú eszi a birkapörköltjét. Mindkét
epizód egyes szám elsõ személyben. Az én
megtöri a dualizmust, az ítélet mögötti kívülállóságot
("Mintha egy akváriumban volnánk, nem eldönthetõ,
mi a kint, mi a bent." 176.). Ez különbözteti meg Magris
szellemes sérelem-listájától, a Ferdinand Thran
nevû építész által összeírt
Otrombaságok
lajstromá
tól, melyben négy gyermeke halála
éppoly kitolás-számba megy, mint a reggeli nyirkos
köd.
22
A nagyétkû Duna nem kérdez,
hanem integrál, folyik tovább. "Ennem kell - írja
a román Heidegger-tanítvány, André Scrima szerzetes
-, hogy ellenállhassak az engem fölfaló idõnek,
eszem, mert éve vagyok. (...) (A böjt elsõsorban nem
aszkézisként teljesedik be, hanem mint ami kivon az idõbeliség
emésztõ rendjébõl.)"
23
Az ehetetlent enni nyilván más
kérdés. Utazót vallatják, Roberto levelét
megeszi. János utazási regényében, a
Jelenések
könyvé
ben is a kalauz ráparancsol Jánosra,
hogy egye meg az írást (Jel. 9,10.). André Scrima
ezt összefüggésben látja az eucharisztia titkával,
az "angyali
tempus discretum
mal", amely átlépi, fölhasítja
a kauzalitások láncolatát, a lineáris idõbeliséget.
24
Angyali struktúrájú a szöveg: "Ha utazom, a létezõ
védangyala vagyok." (95) -, ha nem a valóságot eszi,
jelentése nem a referencialitásból következik.
Comenius utazási regénye,
A világ útvesztõje
és a szív paradicsoma
hasonló szövegszervezési
eljáráshoz vezet: nem a referencialitásban, de a szöveg
szíve hajlékában találni jelentést.
Azazhogy rést, sebet. A
Bevezetés
...-ben a sebek arcokon,
városokon hernyók, itt Dalma arcán széles,
durva sebhely, õ maga nevezi hernyónak. Nincsen indoklása,
csak ott van; a történet már menne tovább, de
a seb még mindig ott, Dalma kérdezi Utazót: "ugye
holnap is látom?", nincs válasz, csak a seb van: "A seb egyszerre
volt rettenetes, mintha egy rés, szakadék lett volna az arcán,
valami
régi
ügy, valami ott maradt, archaikus botrány,
amirõl inkább nem beszélünk, és egyszerre
bagatellizálta is mindezen elképzeléseket, inkább
megfiatalította az arcot, egy rosszcsont kölök képét
vetítve az asszonyéra." (126-127) Tempus discretum: a seb
átsurran a lineáris idõ alatt, s az arc megfiatalodik
és archaikus botrány hordozójává válik
egyazon pillanatban.
Az imaginárius szem pillantása
Elhalasztottuk még az útitársról,
a kalauzról való írást, de említettük,
hogy vele (meg az apával, meg az anyával) kezdõdik
a könyv. Ki Roberto? Magris
Duná
jában egyetlen
egyszer jelenik meg Roberto nevû férfi, aki hatvanéves
Paolájára úgy tekint, hogy számtani középarányosát
számítja a Paola éveinek, a huszonöt, a harminc
stb. éves Paoláknak, a végösszeg így igen
biztató.
25
Ebben a Dunában viszont Roberto külön
nõket ad össze, de számítani nem számítanak.
"Rejtélyes dolgok történtek,
de én akkoriban nem féltem a rejtélytõl, nem
ijedtem meg az egymással össze nem függõ daraboktól,
se a sötéttõl; Roberto miatt nem ijedtem meg, mert azt
láttam, hogy õ kiegészíti ezeket a töredékeket,
illetve hogy az összes homály és sötétség
benne gyûlt össze, õ pedig sugárzott, fénylett."
(71-72) Elhalasztottuk az írást az útitársól,
mert éppen a töréseket próbáltuk megfigyelni,
melyeket Roberto kiegészít.
Roberto a mondat mondat hátán,
a folyam, mely ha törik, ha szakad, beleömlik a Fekete tengerbe.
Ott, ahol valóság megszakad, fikcióval pótol.
De a valóság megszakadása nem ürességet
jelent, nem semmit, ott a szakadás maga a valóság.
Utazásuk kezdetén Roberto azt mondja, hogy megbeszélte
a közös utat az apával (Esterházynál: atyámmal),
Sigmaringenben utolérik õket a szülõk telefon-hívásai
- akkor tudták meg, hogy Utazó vele van.
A rések természete, hogy
a kiegészítésük önellentmondáshoz
vezet. Meg további, végtelenített kiegészítésekhez,
az apai terminussal élve, csácsogáshoz: "Remélem,
nem okozt
unk
fájdalmat nekik. Mi?! Így igazibb, nem
gondolod? Nekiesünk a Dunának, lesz, ami lesz." (55) Nekiesni
a Dunának: a fausti
streben
gesztusa, elõre törni,
feljebb, egyre fel,
26
haladni és halasztani, nem beleveszni
a részletekbe, valami nagy történet fikciójában
nem-figyelni a történetekre, a résekre: "a fikció
szükségszerûen tett turistává a vágyott
utazóság helyett." (163) Ez Hahn-Hahn grófnõ
vak
szemének a pillantása, a képzeleté. A képzeletet
itt úgy értelmezzük, mint nagy történetet,
melynek mondatai alárendelt szerepet kaptak. Pontosan: szerepük
van, funkciójuk, de nincs
külön
létük.
Akár az imaginárius számok esetén: bár
nem létezik olyan szám, amelynek négyzete negatív
szám volna, mégis lehet velük mûveleteket végezni,
úgy, hogy a végeredmény valós szám legyen.
Törless elõbb matematikai szinten kérdezi, késõbb
a bõrével, ez a kérdése Musil
A tulajdonságok
nélküli ember
ének. (Ezért is nagybátyja
Esterházy utazási regényének.) Mert érthetetlen,
hogy a réseket elfedõ képzelet maga is rés.
Mi történt például
Donaueschingenben Robertóval, mit tett, hogy az évek óta
nem beszélõ valamikor fényes tehetségû
atomfizikus Adalbert bácsi egy éjszaka megtöri többéves
hallgatását, s egy nevet mond ki gyûlölettel:
Roberto? Mi köze e név-kimondásnak a Robertóéhoz,
amikor éveken át kínozzák az Andrássy
út 60-ban, az "Államvédelmi Hatóság
Hauptquartierjében", hogy egy nevet kiverjenek belõle? (Ez
a folyamat különben a könyv legfragmentáltabb része.
A megtörés nem verbalizált, hanem megjelenített
a szöveg töredezettsége által:
A városok és a név.
3.
"Egy nevet."
Tájleírás.
[Két oldalon át más
fragmentumok, táviratok a kövekbõl formált ívrõl,
mely a hidat tartja, és újra:]
A városok és a név.
4.
(...)
"Tudom, hogy elcsigázott. Majd
én mondok nevet, maga csak bólintson. Ne
féljen.")
Roberto a többi szereplõhöz
képest nagyon érzékien és precízen van
megformálva, két hiposztázisban: "Roberto most különösen
szép volt, seprûs, nagy szempillái, mint egy olasz
nõé, és a melegben a barna bõre olajosan csillogott,
már-már kékes, fekete haja szorosan hátrasimult.
Úgy tetszett, mintha épp a fürdõkádból
szállt volna ki." (12-13); "Puffadt, nagy, mint egy luftballon.
(...) Olyan undorító a teste. (...) Hájtömegek
lógnak le róla, mintha döghúsok. A saját
hájával van betemetve." (231). Érzéki megjelenítése
ellenére - mellett! mellett! - viszonyai kétértelmûek,
fiktívek (Utazón kívül senkiben sem bízott),
mintha csupa rések volnának. "Én" anyjával
valami különös közelség, "én" tud róla,
de hallgat - "Arról hallgattam, amit az ajtórésben
láttam." (7) -, emlékszünk, ez volt a könyv elsõ
elhallgatása. Az apa, meg sem hallgatva a káosz-apológiát,
határ
ozottan
megszakítja ezt a viszonyt: "Kifelé!" Ettõl fogva
lesznek utazók. Roberto és "én" viszonyában
is elhallgatás: "Túl komoly lett minden, s ettõl féltem,
mert nem értettem." (32)
Az elsõ kiûzetés-történet,
a második beavatás. Roberto története megjeleníti,
jelen idõben újrajátssza az egykor legszebb angyal
történetét. Dante utazási regényében,
az Isteni színjátékban Vergilius odavezeti az utazót
a jégbe fagyott Luciferhez. Szépsége az ellenkezõjére
fordult, "Ha szép olyan volt, mint most rút amilyen", most:
arca fehér és sárga, szõrös, könnyezik
és csöpög a nyála.
27
Méreteiben
óriási. Akkor már azt képzeli magáról,
hogy õ a Duna. És Dalma minden éjszaka kezét
végigviszi a hatalmas testen, végig a Dunán. Azt mondja,
undorodik. "Én" megcsókolná a kezét, Dalma
arcul üti "ént".
Nem tudhatni Roberto és az õt
kihallgató tiszt viszonyáról sem, a tiszt kérdez
és fenyegetõzik, majd, rendkívül rafináltan,
emberi hangot üt meg, Roberto kis híján mindvégig
hallgat, mint ahogy Heideggeréknél történt. Roberto
végül kimondja a nevet. Együtt olvasva a két "beszélgetést",
"kihallgatást", különbségek mutatkoznak meg. A
helyszín tekintetében: elõbbi Heideggeréknél,
utóbbi az Államvédelmi Hatóságnál.
A kérdezõ személyét illetõen: a kihallgató
tiszt a végére ellágyul, nem kérdez, hanem
mond, magáról kezd beszélni, arról, hogy másiknak
semmi esélye nincs megmenekülni, végül fölajánlja
segítségét, vége; az Úristen mindvégig
kérdez, nem "segít" a végén (nem akar a végére
érni), még most is beszélgetnek, illetve hallgatnak,
ha meg nem haltak.
Az András kihallgatására
vonatkozó töredék leginkább Dalma kezének
történetéhez hasonlít. A sötét megtapasztalása
itt nincs szétválasztva az önmaga megtapasztalásától:
"része vagy a sötétnek", rémület, de "minden
a helyén van, õ kihallgat, én hallgatok, õ
úgy nyomorult és én így. Sötét
van, de a félelem elmúlt." (246)
Szigeti Csaba ír az imbrikáció
alakzatáról, a kétszer hármas szókapcsolatról,
ahol az egymáshoz tartozó szavak nem közvetlenül
egymás mellett állnak. "Az imbrikáció, számomra
legalábbis, eredendõen és formálisan a szerelem
és a szeretkezés leképezése a nyelvben (...)
a szerelmi alaphelyzet (...) nem kettõs, (...) ternális (...)
Lényegében vagyunk mi ketten, meg a szerelem."
28
Esterházy imbrikációja: "Utazó köteles
nem egyéniség lenni, lenni akárki, azaz tartozik bóklászni
a valaki és a senki között, tartozik lenni a végtelen,
vagy álszerényebben a létezõ, a forma, lenni
egy
bödön, egy bõrönd, egy börtön, mézestül,
zoknistul, rabostul.
" (38)
Az utazás ebben a könyvben
többször a szeretet mellé kerül: "Azért az
elég grandiózus elgondolás, hogy a világ a
szeretetre van felépülve. Szolidnak nem szolid, de grandiózus.
Mi más volna az utazás is?" (122) És: "Volna valami
Dylan Thomas-verssor, hogy a szeretõk összeroppannak, de a
szerelem túlél vagy hogy. (Ez igaz az utazásra is.)"
(106)
A Megbízó egyszer azt táviratozta,
hogy ne áltassa magát vigasztaló mesékkel.
Vagyis ne tömje be a réseket. Ha két mondat között
beláthatatlan a távolság, akkor - beláthatatlan
a távolság. Lehet-e szeretet-viszony a börtön és
a rab (a bõrönd és a zokni, a bödön és
a méz) között? Nem, ha szereteten folyamatos gyöngéd
érzelmet értünk. Igen, ha a szeretet a nem-tudás
precíz belátása, annak belátása, hogy
van rés, a történet töredékes, mert megtört.
A grádicsokon, melyekbõl 768 fölfelé az ulmi
toronyba ugyanannyi, mint 168 lefelé a mauthauseni kõbányába.
* Selyem Zsuzsa és Bagossy László itt olvasható írásai elõadás formájában 1998. október 3-án, a hatodik alkalommal megrendezett JAK Tanulmányi Napok az átírásról szóló konferenciáján hangzottak el. A másik két elõadást, Thomka Beáta Aluljárók, felüljárók, belsõ járatok: átjárhatóság, valamint Szigeti Csaba A belsõ fordításról címû munkáját márciusi számunkban adtuk közre. - A szerk.
1 Szent Ágoston vallomásai. Fordította Balogh József. Akadémiai Kiadó-Windsor Kiadó, 1995. 88.
2 A csak oldalszámmal jelzett hivatkozások Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnõ pillantása címû könyvébõl valók (Magvetõ Könyvkiadó, Bp., 1991).
3 Robert Musil: Korai tanulmányok és "gondolatlapok" . In: A tulajdonságok nélküli ember . Fordította Tandori Dezsõ. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1995. III. kötet, 601.
4 Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról. Fordította Neumer Katalin. Európa Könyvkiadó, Bp., 1989. 126.
5 Maimonidész: A tévelygõk útmutatója . Fordította és e jegyzeteket készítette Klein Mór, Logos Kiadó, Bp., 1997. 32.
6 Bacsó Béla: Adódik-e egy másik kezdet? In: Határpontok . T-Twins Kiadó, 1994. 91.
7 Martin Heidegger: Beitrage zur Philosophie . In: Gesamtausgabe . 65. köt. Klostermann, 1989. 422. - idézi Bacsó Béla, i.m. 94.
8 Esterházy Péter: Hrabal könyve. Magvetõ Könyvkiadó, Bp., 1990. 185.
9 Heidegger, i.m. 510. - idézi Bacsó Béla, i.m. 95.
10 "Apám figyelmeztetett volt, hogy ha elkésünk az iskolából, akkor vagy azt kell mondani, hogy a Kálvin téren leszakadt a villamos vezeték, vagy azt, hogy megtámadott egy tigris, de hogy a leszakadt vezetékû villanyost tigris tartotta sakkban, ez sok..." (136)
11 Claudio Magris említi: Duna . Európa Könyvkiadó, Bp., 1992. 21.).
12 "But if thou shall cast all away as vain,/ I know not but 'twill make me dream again." - John Bunyan: The Pilgrim's Progress from this World to that which is to Come , London, W. Wright, 13, 1843, 214.
13 A Magyar Bibliatársulat által kiadott, magyarázó jegyzetekkel ellátott Biblia, Kálvin János Kiadó, Bp., 1996. 120. Zsoltár jegyzete, 700. o.
14 Claudio Magris: Duna . Fordította Kajtár Mária. Európa Könyvkiadó, Bp., 1992. 156. o.
15 Szent Ágoston, i.m. I. kötet, 6. o.
16 Szent Ágoston, i.m. I. kötet, 94. o.
17 Szent Ágoston, i.m. I. kötet, 154. o.
18 Esterházy Péter: A kitömött hattyú . Magvetõ Kiadó, Bp., 1988. 7.
19 "Nem állítom, hogy a regény akkor és csak akkor halott, ha Isten halott. Nem állítom, hogy ha Isten halott, halott a regény. Nem állítom, hogy ha a regény halott, halott az isten. De a kérdésre, halott-e stb., nagyon határozott és konkrét válaszom van: NEM TUDOM." (27)
20 "Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szõlõjébe. ... Amikor kiment kilenc óra tájban ... Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban...késõ délután öt óra tájban is kiment ..." (Mt. 20,1-6. - a már idézett biblia-kiadás szerint)
21
Például ha utánanézünk
a cikloid kérdésének a Simonyi Károly írta
A
fizika kultúrtörténeté
ben (Gondolat Kiadó,
Bp., 1978. 205-206.), arról olvasunk, hogy Huygens tette fel, önmagának
(nem pedig Johann Bernoulli a bátyjának) a kérdést,
van-e olyan görbe, amelynek tetszés szerinti pontjából
(a talpponttól tehát
bármilyen messze esõ pontból)
indított test mindig ugyanakkora idõ alatt érkezik
a talppontba (i.m. 205.) A kérdés pontos, a kérdés
története viszont eltér. Mintha fölcserélõdnének
a szerepek, a történet lesz a rés, a látszólagos
ellentmondás mögötti kérdés.
22 Claudio Magris, i.m. 79-80. E sérelem-lista is folyamatos bír lenni, akárcsak a sérelmeket elfedõ gyõzelmi ének. Magris írja: "A radikális nevetés természetesen nemcsak a rendbe és az értékekbe vetett hitbõl ûz csúfot, hanem a káosz és a semmi elbizakodottságából is..." (i.m. 401.)
23 André Scrima: Timpul rugului aprins [Az égõ csipkebokor ideje, esszék]. Humanitas, Bukarest, 1996. 101.
24 Scrima, i.m. 102-105.
25 Magris, i.m. 159.
26 Johann Wolfgang Goethe: Faust. Elsõ rész és Õs-Faust . Fordította Franyó Zoltán. Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadó, Bukarest, 1958. 60.
27 Isteni színjáték . Fordította Babits Mihály, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1986. 230-233.
28 Szigeti Csaba: Szegény az magyar nyelv? Imbrikációs alakzat Esterházy Péter prózájában . Jelenkor, 1994/6. 526.