TANDORI DEZSÕ

"Alszom egy verset"

Nem akarom azt írni: "néhán verssor". Itt túlságosan magamról lenne szó: közel negyven évvel ezelõttrõl mennyire meghatározza azt, aminek velem (és én így akarom, legyen így!) lennie kell - pár verssor, mennyire elmond mindent.
Nem akarom távoli, de a legeslegközelebbi jó barátomat és pályatársamat, Jovánovics Györgyöt külön felköszönteni, és azt sem, hogy tanáromról ejtett szavaim bõségét (lehet elég az ily szó?) bárki sokallja.
Nemes Nagy Ágnes, akinek protagonistája szobrokat vitt a hajón és így süllyedt el... Jovánovics György, aki a legjobb magyar értekezõpróza hagyományai szerint s ezt a prózát megint továbbteremtve írt a szoboralkotás szüszifosziádájáról... mind fõszereplõi e dolgozatnak. Mely hamarosan rákanyarodik mégis igazi tárgyára. Nem egoizmusból, hanem ergoizmusból. Lásd 1979-es versemet, A szükségszerû végkövetkeztetés, vagy A logikus személyesség szabadalmaztatása, új címet adtam hát neki:

e d go

Ami J. Gy. legkedvesebb fõmûvét, azt a bizonyos 1970-es kiállításmegnyitót illeti, kedvenc minimalistáimnál (nem akarok vizsgázni itt) találtam egy neki dedikálható leleményt, leleményemet, mely bizonyítja, hogy ha az "Epres"-ben nehezen találkozhatunk is, mert mikor J. Gy. ott tartózkodik, én már rég elkezdem itthon (d.e. 1/2 10-tõl a felkészülést a másnapra, és errõl a verssoraim dolgában mindjárt lesz szó), tehát ha nehezen találkozhatom is vele és - nem magánszempontozás! - a verssoraimat nagyon jól ismerõ Jean Paul Inyivel, azért a szobrászati igyekezet a részemrõl megvan.
Kár, hogy 1972-73-as "szögezéseim", betûnyomásaim, indigógyûréseim-és-felragasztásaim, indigószögezéseim elvesztek, elpusztultak vagy kallódnak: de mikor Musil könyvét fordítottam, ép elmémet megõrizni igyekezvén igazából ekkor merészkedtem az amatõr "képzõmûvészkedésbe" (vízbe, hol lenn a szobrok hevernek a mélyben); s mikor madárkáink (Szpéróék) "jöttek", féltünk, hogy a magas könyvespolcokon elhelyezett improvizációkba beleléphetnének, beleülhetnének, irány a spájz, de attól félek, szobraimat nem spájzoltuk be, ellenkezõleg.
Tehát még két dolog itt: találtam ilyen padló-micsodát, megyek, hozom, Jovánovics már fejbõl vághatja, mi lesz az, s nyilván többféle is van, ez az enyém itt: a borítón elõször is: Frank Stella: Telluride, 1960-1961, tisztára padlóküllemû T-betû, s ha belegondolok, Rilke-beütésekkel bár, de a minimál-verseket épp 1960-ban kezdtem (Stella nekem úgy egyébként nincs ama kedvenceim közt, ahol Rothko, Ad Reinhardt, Elsworth Kelly nyitja a sort, de Poons, Barnett Newman, aztán Morris Louis, Clyfford Still és társaik nagyon ott vannak, de Stella is ott van, ha egy másik darabját nézem, padló az is - megkésett ötlet volt tõlem már "a föld és az ég"-re a "mindössze" 1974-76-os "A mennyezet és a padló", nem is olyan land art- os -, mondom, Stellától itt az Arundel Castle, 1959, és az igazi padlós dolgok, persze, Carl Andre, a Copper-Aluminium Plain, 1969, elöl a padló jól látszik, aztán rézzel és alumíniummal (6x6) felnégyzetezõdik (nem kell rettegni a 6-ostól a kockán kívül sem); majd ugyancsak Andre-tól az 1971-es Small Weathering Piece... Jovánovics Györgynek is köszönhetõ, hogy a minimalista szobrászat ilyen közel állhat hozzánk, érdemes egyébként utánamûvelõdni sok említett-említhetõ dolgozónak itt még: a helyiség- és padlótükrözõ Donald Judd, Sol LeWitt (õ festõnek sem akármilyen), vagy a vászonformázók közül Robert Mangoldnak, Richard Tuttle-nak stb.
Végeredményben az olyanfajta minimalizmus, ami az evidenciatörtekben van ("A legrövidebb út egy pont KÖZT", "Alszom egy verset"), évszámozástól független valami; 1960 ugyanolyan jó vele, mint 1995-1999.
Iderajzolom még J. Gy.-nek és N. N. Á.-nak ezeket:

N. N. Á. A visszajáró címû verse jellegzetesen olyan (eltûnt, meghalt, elkallódott) "alakról", figuráról szól, aki - Mándyé is lehetne netán - lesüllyedt a dolgok átalvásának mederaljába, széklábak közt lakik, minden tárgynak térdéig ér, õ, aki pedig egykor vállal vágott a térnek, semmi gond, mennyi madár volt, mennyi tér, és a szív úgy tele volt, hogy szinte madár-szilánkra robbant szét, szakadt szét... s akkor most a padló.
A minimalista szobrászat nagyon jól fölfedezte ezt a "padló"-t.
El lehet rajta üldögélni, padolni, ki lehet ülni, pedló. Úgy, mint kampó. Érdekes, hogy nekem megvan az a szoba-felsõ-sarka, ahová egy kampót akarnék beerõsíteni egy ideje. Nem az, hogy fel akarnám kötni magam, nem ennyire van ez - de annyira mégis, hogy a kampó helyét kinéztem. Reménytelen szobrozás, szoba-szobor az agyamban.
A visszajáróhoz hasonlóan én is sokat nézegetem a bútorok lábát. Szeretek alacsonyan feküdni olykor, s mikor még Szpéró élt, minimalista élmény, végighasaltam a szõnyegen, mindenütt csupa köles, fûanyag, madárhomok abban a szobában (is), és Szpéró (3 dkg) rám szállt, éreztem, mikor felébredtem, nincs rajtam ez a három deka súly, akkor õ már tényleg a széklábak közt szemezgetett, kapirgálom az életem, írta Pilinszky is.
Nagyon nagy verseket lehet aludni így a három dekával a vállunkon (ld. N. N. Á., egy madár ül a vállamon, s eldõlne már nélküle), nem dõlhetünk el mindig, sõt csak a legvégén, de sokszor el lehet gondolni mégis, és errõl lesz szó itt röviden s mindjárt.

Nem mondom, hogy ezek az alvásaim "versek" lettek volna, a vers csak a vers, itt engedményt ne tegyünk, mégis. De az alvás ott volt már a koanokban (1964-1968), s e sorban nem is oly késõn a "térképzetes" versekben. Nem is olyan kései viszonylag "A mutatványok búcsúja" (1965). Hajlok rá néha, hogy túlságosan húsosnak-levesnek tekintsem ezt a versemet, így siklottam keresztül pár elemén, melyeket természetesen csak jellegük szerint akarok így minõsíteni.
Persze, hogy már maga a cím is "szürrealista" inkább, tárgyias. Aztán az elsõ sor rögtön:

"Most ott, hol a múlt újdonságai partraverõdnek..."

A hangvétel rilkésnek mondható. De várjunk. Még a következõ sorra is elmondható, hogy jelen van a Nagy Késztetõ. De a harmadik és a negyedik más:

"Valami van miért idegen.
Valami nincs."

Bárhova tegyenek, ez nekem nem Rilke. A két sor közt van egy vágás, minimalistának nevezhetem azt az eszközt (jó, a minimalizmust 1966-ban nevezték nevén elõször, bár érdemben 1937-bõl is van efféle találgatás, és nyilvánvaló, hogy Malevics... Mondrian... De amióta tudjuk, hogy Wittgenstein - aki nem sokkal azelõtt halt meg, hogy itt "nálunk" minimalista-keleties versek kezdtek íródni, például az én írógépeimen is, Witti azt követelte volna, hogy tessék filozófiát, ha igazi hitelre vágyik a szerzõ, versben írni; és hogy Ad Reinhardt végül "mindig ugyanazt" a végsõ képet akarta volna festeni, fõleg azonban hogy - festészeti! - kiindulópontja abszolút filozófiai volt, miközben végeredménye abszolút festõi... amióta tudjuk mindezt, azt hiszem, a filozófiai indíttatás a vers plaszticitását sem veszi el okvetlenül). A két sor nem törekszik szépségre. Az elsõ "valami"-s még inkább kiéneklõdik, nem? De a "valami nincs" inkább popdal-jellegû.
Gondolom én.
Körülményeskedés vagy körülményjelölés (kényszerû beiktatás), ahogy az új szakasz kezdõdik:

"E visszaáramló üresség...

Megfigyelem egyébként, mennyire "héraklitikus" az egész, a víz elemével!
Ám utána: egészen durvák az eszközök. Minimalisták. Tessék:

"túl hamar mindegy, mi helyett,
túl hamar nincs késõn, hamar,
nincs mikor mindegy mi helyett."

Még szét is darabolódik, nem engedi egyértelmûvé válni egyik lehetõséget sem az utolsó verssor. Ha belegondolok, hogy az 1968-as "Koan III" ennyit állít:

"Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?"

- akkor ezt a "helyett"-kérdés nagyon izgathatta szerzõjét. Világos, hogy a >"Koan III"-ban a hang helyetti némaság: alapellentét. De a második sor szétszálazza ezt: végsõ soron "akkor már", ha a hang helyett van, mi helyett van a némaság, mi az, ami a hangra például következtetett volna - tehát majdnem valami "köztes idõ" becsúsztatásáról van szó, vagy egy nagyon erõsen érzett, szinte érzékelt virtuális valóságról (újabb valami helyett van a némaság, nem az elnémult hang helyett), tehát helyettesít (joggal), de ki is szorít (kérdésesen) valamit.
Tovább megyek "A mutatványok búcsúja" verssel. Magam jól tudom, nem biztos, hogy érzõdik is: ez a mû verssé össze nem állt elemekbõl lett eggyétákolva. Engem ez is zavarhat. De talán a harmadik szakasz hirtelenségét mások érdekességnek tekintik:

"Magadig érsz már. Semmi nem idéz föl..."

Most mindegy, hogy az "üresre tárt kezed cilinderébõl" egy más ízlés verse. Szürrealista inkább. De a "Magadig érsz már" olyan, mint egy szoba padlója, körben, mindenütt. Sõt. A vers fizikai elemei, melyeknek körében "agyat-gyomrot növeszt szived", tehát a "magadig érsz": olyasmi, hogy minden szerved, egész bensõd, de - képtelenmód - fizikailag is egyenértékû és -funkciójú... bocsánat az ügyetlen mondatért, a vers szelleme hatott, ott nincs, e régi munkák némelyikében sem képzelhetõ a teljes nyelvtani konzekvencia. Sõt! Az elcsúszások táródnak fel közlendõk hordozóiként.
Rilkés a befejezés, itt már fel is adtam az összefüggést, - - - - - - - - - - választja le az utolsó két szakaszt, s itt egy lágyabb Rilke ("csak õk fordultak benned át, csak / egyszerre olyan tájba álltak, / mely körül elfogynak a tájak...") mellett egy messze Rilkén-túli jön (nem azt mondtam, hogy Rilkénél "jobb"), és megnyalnám a tíz ujjam, ha biztos lehetnék felõle, hogy ezt mostanság felülmúlhatom, ezt a váltást:

"mindazt, ami lehetsz nekik,
tõled hirtelen elveszik".

Ez nagyon éles, minimalista, bár logikai. Valakiknek "te" valamiképp, valami dolgaiddal - lehetnél valami. De ahogy ezeket elveszik tõled, ahogy másképp-élni kényszerítenek, ezzel pillanatnyilag "megkapnak" valamit, de épp azzal veszítenek valami értékesebbet, hogy nem hagynak meg annak, ami lehetnél, ami voltál.
Szobrokat viszel így is a hajón, ezért süllyedsz el.

De miért? Két példa is elég lesz ennek érzékeltetésére. Hol nincs kiegyezés.
Épp a szomszédos vers, a "Mind, mind a részletek" viszi csaknem dühig a dolgot.

"Múljak csak! Hadd legyek
tompább és teljesebb..."

Ez nem kiegyensúlyozott követelés. Ez már dac stb. (Leszámítva a parányi "modort", de tényleg csak parányit, ami korábbi költészetekbõl kerül ide.) A "tompább és teljesebb" még csak hagyján. De a következõ két sor a tombolást folytatja:

"Rosszabb felére lel,
ami most jól se kell."

Lásd tõled hirtelen elveszik. Ennek van egy érdekes hangemlék-forrása. A II. világháborúban apám, aki tudott szerbhorvátul, vagy micsoda, az I. világháborúból még, megtanította nekünk a "zabráló ruszkik" kifizetésére ezt a mondatot, biztos nem jól idézem: "uzmi drugi vojnici", elvitték más katonák. Mármint a szajrét. "Tõled hirtelen elveszik." Ugyanaz a ritmus!
Weöres Sándor bátorít fel ilyen emlékidézésekre, s ezt nem tiszteletkörnek mondom, valóban így van, így tanulunk.
"Roszabb felére lel..." Az, amit ránk erõltetnek, megleli maradék felünket, ez azonban már elfeketül, megromlik, fás karalábé lesz, eleve a rosszabbik fél lehet bennünk az, amelyik a világnak - megtûrõleg - kellhet.
Most jön azonban a java.

"Mind, mind a részletek!
Hadd legyek csak övék.
Így lesz majd kevesebb,
mintsem hozzám elég."

A részletek: látszólag számsokaság. S készen leszek "övék". Hadd ne legyek. De mi ne legyek? Értékes? Semmi se legyek! Ez a düh oka. Ez nyereménye. Kiszúrás a világgal. Ha részleteimmé bontotok (el kell mennem szerepelni, beszélgetni kell sokat, nem tetszõ feladatokat kell vállalni stb.), megleszek, részletesebb - de ez kevés ahhoz, hogy egyáltalán legyek, hahaha! Ezt gondoltam már akkor is.

Nem akarom szaporítani a példák számát. Kínálkozó azonban az "Egy sem" címû vers.

"Aki elveszti egészét,
megleli részeit..."

A fentiek; más nézõszögbõl. Azért csak csodálkozom, hány és hány "nézõszögbõl" tudta látni ugyanazokat a dolgait az a huszonvalahány éves valaki.

"Õrzöd pár töredékét,
idegen egészeit."

És még ha van is benne annyi "Rilke", mint urán a tatai barnaszénben, valami azért feneette mód nem az már. A fanyarsága, ridegsége elõször hiteti el velem, hogy - tudtomon kívül? nem hiszem azért, inkább kipüfölte belõlem az emléket az idõ - történt itt valami. Ha ilyesmi számít egyáltalán. És szakmailag...?!

Vagy aludtak ezek a dolgok, ezek a tudatok, bennem, ki tudja, hol. A legjobb és befejezõ példa ide az 1965-ös "Koan bel canto". Engem ez izgat a legaktuálisabbként.

"Már csak azt a jövõ idõt
kívánom, ami elmúlt.
Ne legyen több pillanatom,
ami elõtte nem volt."
Nem akarnék semmi mást, csak ami volt. Nem az, hogy nem tudok másról "énekelni" (Kosztolányi). Wittgenstein azt is mondja, hogy a filozófiánk, etikánk stb. - a tényleges életünk. Én ezt a ténylegesen élt költészetet akarnám csak költészetként. Ahogy Jovánovics magát a teret állította ki, vagy Andre stb.
Egyszerûen: a madarak (úgyse ugyanazok) és a Koala Kártyabajnokság. Azért tartom feleslegesnek, hogy bárkivel beszélgessek, mert (nehéz ugyan bírni is a némaságot), de este, ha netán (Ad Reinhardt) monokróm nap után (jó, egy-két szakmai, gyakorlati kérdést meg lehet beszélni röviden, ez vele jár) lefekszem, s el is hiszem, hogy - bármi segédeszköz nélkül, mert jó alvó is vagyok amellett, hogy rossz alvó is - el fogok aludni, és akkor még halottaim iránti érzést is nehezen kaparok elõ magamban, magamból, fõleg nem valaki, bárki irántit. Nem érzek valóban semmit.

Ez újabb fejlemény. Nem érzek senki és semmi iránt tulajdonképpen semmit.

"Érzek, csak nem érzem" jeligére. Legalább ötéves mondásom.
Vagy csak eszményi, átmeneti alvás-állapot ez?
De elutazni sem akarok, semmi fáradságot "venni". Nem vonz semmi annyira, hogy bármi fáradás megérje. Nem akarom egyetlen pillanatomat se másképp, mint-ahogy-azt-én-tudom-a-legjobban. És ez nem egoizmus, hanem (legföljebb nem oksági, nem tárgyi) ergoizmus.
Valamibõl csak jöttek azok az 1960-68 közti versek. Valahova csak vittek?!
Vagy ennyi az egész? Hogy tényleg félre tudok hajolni a teljes térbõl? Jó vicc lenne; a "Koan bel canto" mindenesetre jelzést adott róla:

"Feledhessem, ami leszek.
Az legyen, aki nélkül.
S én - mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélbõl -"

Világos, miért nem fejezõdhet be ponttal, három ponttal, de valami kell, a gondolat jele. Lehet rajta gondolkozni. Nem okságilag.
Nem is mentem a magam állapotát okságokkal. Nem érzek, kész.

Jegyzet

* Vagy túlságosan is "kész": vegyük azt, hogy
ez már ott volt a "Hamlet"-kötetben. Így:

"Csak elhomályosítom, ami már
mögém oly élesen kirajzolódik:
tõlem csak egyre kihaltabb lehet,
egyre élõbb, egyre kihaltabb."

Hanem hát az se mondható, hogy valaki itt olyan nagyon
élne!