1.
Már nem nézek
ámulva, mint csodalényre,
Megejtõ ez a haldokló
tapír,
Aki csigaként mászik
repedésbe,
S mint patkány
fut el a munka elõl,
Agatha Christie-t olvas
részegen,
Akárhanyadszor
olvasná megint.
Mégis furcsa, hogy
mit kibír a teste:
Arcát a sugárkezelés
kikezdte,
Szakálla kihullt,
bõre viszketõ,
Nyakán megbarnult,
megégett, rühös,
És rücskös
arca néhol szürke, zöld,
Súlyos, szakadt,
valódi, mint a föld,
Orra, mint fagyott krumpli,
viaszos,
S ha fogsorát már
a helyére tette,
Keserû sört
nyel reggel, estelente
Liter-, akószám,
s hozzá cigarett -
Gyógyszipkában
,
ellensúlyozandó
A mérhetetlen méregmennyiséget.
2.
Ült az elhúzott
függönyû szobában,
Elüldögélt
a tejfehér homályban,
Zsibbadtan, mint egy hatalmas
bogár,
Elõtte fémtálcán
a doboz sör, pohár,
És rosszkedvûen
krimit olvasott,
Fingott-böfögött
ötöt vagy hatot,
Száját piszkálta,
fájlalta hasát,
Feszülten és
kábán unta magát,
Míg meg nem jöttem,
akkor felderült,
Jó óra múltán
szótár is került,
És krallozott kissé
az Othellóban,
Mint egy döglõdõ
potyka a tóban.
*
3.
Nem tudta már, hányas
a szobaszáma,
Az útvonalat sem
jegyezte meg,
Feledve azt is, le vagy
fel a lépcsõn,
Jobbra vagy balra, vagy
netán elõre,
Inkább
lelépett:
majd
visszatalál,
Ha
Eckermann
jõ,
ez most én vagyok,
És beszélgettünk
már egy jó nagyot.
Hogy délben kolompolt
a kézilány,
Ülve maradt az út
túloldalán,
A kocsmában, a
sovány ülepén,
(Már ami a fenékbõl
maradt),
Egy kispárna a
feneke alatt,
S míg váltogatták
egy
korsó
sörét,
Kiolvasta a
Bouvard
és Pecuchet-
t.
Mert fájt feje
és kongott a bele,
Hosszabb verset írt
a könyvbe bele,
A vers, ahogy volt, a
papírra szaladt,
És mint mikor az
anyagcsere indul,
Megéhezett, látván
a szavakat,
Mit golyóstoll
rótt görcsösen papírra.
Étvágya
persze inkább irodalmi,
Nem szeret ételben
semmit, ami talmi,
Ebédül nehéz
szarvasragut rendelt,
Turkált benne bágyadtan
kicsinyég,
Míg ráborult
a szigligeti ég,
Bánatosan, mint
hajdan
Csocsoszán,
Torkán, mint könny,
gördült a falat,
És undorral nézte
a
Patkó
teraszán
Vadul zabáló
teutonokat.
4.
A kert és a terasz
nem érdekelte,
Sem az újság,
sem a tévé, sem a tó,
Hisz egyetlen bizalmas
jóbarátja
A német sör
volt és az altató.
Háromszor kelt
föl minden éjjel,
És elfeledte, hogy
mit álmodott.
A holmija ott hevert szanaszéjjel,
Hogy múljanak a
napok, arra várt,
Hogy múljanak az
órák, arra várt,
Mert minden percben várta
a halált
(Nemtörõdöm,
bár tanult közömbbel,
Mit rettegés színezett
hellyel-közzel),
Mint snájdig huszártiszt
vár jegyesére,
Zsebóráját
unottan nézdegélve.
5.
A szeme felvillant, ha
régi témák,
Politika vagy metatudomány,
Lélektan vagy nyelvi
bonyodalmak,
Latin szavak vagy francia
igék
Kerültek terítékre:
mint pedáns
Tudós, ilyenkor,
vagy lelkes diák,
Elõadott, megrágva
jól szavát,
Tudása tárháza
- a régi tárnák,
Hová lejárás
nincs, viszont: omlásveszély,
Elzárt fejtõk,
légszomj, vaksötét -
Megnyílt, s a rozsdás
csillesor remegve
Indult: elénk öntve
az elme
Antracitkemény
emlékképeit.
6.
Hagytam, hadd utazzon,
mit tehettem volna?
Ha menni akar, menjen,
ez a dolga.
Menni csak azért
akart, hogy mehessen:
Akarni
akart csak, kissé
meredten.
Ezt felfogva rögtön
telefonáltam,
Taxit Tapolcán
könnyeden találtam,
Húszezerbõl
lett tizenhétezer,
Végül is mindegy,
hogy mennyit ver el.
Autóba tettem féltíz
óra tájban,
Bõröndjébe
szórva a holmiját,
Megcselekedtem, kissé
rezignáltan,
Mit helyzet és
haza megkövetel:
A távozás,
akár a jövetel.
Mari kell, Mari nincs,
szólt
konokon,
Megcáfolgatni nem
volt sok okom,
Szurokszemében
égett valami,
Valami duhaj, gimnazista
vágy,
Hogy az legyen, ami eszébe
jut,
Ahogy szeretné:
csak úgy
gratuite.
Hagytam, hadd utazzon,
mért, mit tettem volna?
Ha menni akar, menjen,
ez a dolga,
Hadd érezze, hogy
él, ha egyszer él,
Hadd felejtse a nyár,
hogy itt a tél,
Hadd ünnepelje még
egyszer magát:
A páros magány
agg világbajnokát.
7.
Most úgy élek,
ahogy nélküle tenném,
Minden a helyén,
minden rendbe' van,
Persze hiányzik
az, hogy szétziláljon,
Hiányzik az, hogy
átkozzam magam,
A rossz álmok,
amiket okozott,
A szakadozott félbeszélgetések,
A nagy kérdés,
a folyton bogozott,
Az ezerszer levont nagy
tanulság,
Melynek lényege,
hogy
nincsen ott
-
A könyveimmel így-úgy
elvagyok,
Várom
Linát,
hogy
bukkanjon fel újra,
S míg eltakarja
szégyellt melleit
(Õ tudja, mért,
ez nála hagyomány),
S kacag göccenve,
ahogy nagyanyám,
Csak a vedelt söröktõl
túl savas
Gyomor hosszú nyikordulása
jelzi,
Hogy itt járt õ,
Barátom, az alanyi
költõ.
RÁADÁS
8.
Idill
Egy nõi kórus
szólt az alsó szinten,
A kertre nézõ
kis sarokszobából,
Míg engem folyton
hányt-vetett az ágyam -
Fogam csikorgatva, hogy:
mi
az isten!
(Ha délután
van, alszom általában.)
Ha már nem alszol,
dolgozni illenék,
Kemény széken
lesz kemény a fenék,
Kiültem a kertbe
az asztalunkhoz
Szivart is gyújtván
a kézirathoz.
A kórus tagjai most
egymás után
- A konyhalányok
barátnõi voltak,
Széles csípõjû,
szelíd asszonyok -
Becsukták a kertkaput
sután,
A kertkapu rendesen nyikorog,
Én dolgozni kezdtem,
s cseppekben a zápor,
Hullani kezdett a
Kleistre
magától,
A kapu nyílt-csukódott
szüntelen,
És borzalmasan
megfájdult fejem,
S a
málnahányás-csillagunk
,
a Mars,
Ragyogni kezdett távol,
mint a menny.
9.
S míg lassan tántorgott
az úton át,
gyûlölve õket,
s gyûlölve magát,
helyét nem találva
a régi házban,
megfõve szürke
öltönyében inkább,
feladva tervét,
miért idejött,
kiment, hogy sört
döntsön magába,
ha már dönteni
másban nem tudott.
S míg tántorgott
lassan az úton át,
egy napszúrástól
rekedt kutya sírt,
magányosan egy
kerítés mögött,
megbánta már,
hogy visszatért ide,
ahol egykor, mint legifjabbik
költõ,
a kártyában
csak veszteni tudott,
lézengõ
holtakhoz beszélt csupán,
az alkotóház
üres teraszán.
Így tántorgott
lassan az úton át,
kipállva rendesen
a téli öltönyében,
csak csontja zörgött
a májusi hõben,
magába dönteni
ment jéghideg sörét,
amit már úgy
ivott, hogy szinte hányt.
Jegyzet:
* Ez utolsó sor a
költõ szíves ajándéka.
http://www.c3.hu/scripta