Azokban a napokban a szokásosnál is nehezebb volt bejutni Kollonich bíboroshoz. A bíborosnak sok elfoglaltsága volt, nemcsak a haditanácsban és a nemrég felállított gazdasági kamarában, valamint az Újjászervezési Vegyesbizottságban (amely a törvényes hatalom alá visszatérõ Magyarország zilált ügyeit volt hivatva rendezni), hanem, ha szabad ezt az újkeletû kifejezést használni, társadalmi téren is. Fontosnak tartotta, hogy minél többször mutatkozzék a nép, mármint a bécsi nép elõtt, méghozzá nem államférfiként vagy udvaroncként, hanem egyházi méltóságában. Az ilyen alkalmakat pihenésre is felhasználhatta; ilyenkor egy-egy órára megfeledkezhetett az országos vagy birodalmi fontosságú ügyekrõl, a szerteágazó, egymással összefonódó vagy egymásnak ellentétesen feszülõ érdekekrõl, miközben lelkét Isten felé fordíthatta, egyszersmind a jámborság és a kötelességtudat mintaképeként magasodhatott az összeverõdõ nyilvánosság fölé.
Ha körmenetet vezetett, ha könyörgõ vagy hálaadó istentiszteletet tartott a szabad ég alatt, olyankor éppúgy élvezte a napfényt, ahogy a szeszélyes formájú felhõkben is elgyönyörködött; ha pedig gyóntatott, valósággal felvidította az emberek együgyûsége. (Persze fõleg udvari hatalmasságok gyóntatója volt, ám fontosnak tartotta, hogy hetenként egyszer ismeretlen polgárokat, sõt nincsteleneket is végighallgasson. Ilyenkor alig tudta elhessegetni azt a gondolatot, hogy: egy széles látókörû személyiség milyen könnyen el tudná rendezni a földhözragadt emberek éppannyira sorsdöntõ, amennyire jelentéktelen ügyeit. Mennyire könnyû volna a gondok legnagyobb részét levenni keskeny vállaikról!)
Leginkább azonban az irgalmasság hét cselekedetét szerette gyakorolni a nyilvánosság elõtt: rabokat látogatott a tömlöcben és betegeket a kórházban, enni adott az éhezõknek és inni a szomjazóknak (havonként egy egész hordó bort küldött a szegényházba, de persze gondoskodni kellett róla, hogy részegeskedés ne forduljon elõ), felruházta a mezíteleneket, és elföldelte a holtakat. Minden évben kiszemelt három-három szegény haldoklót, akiknek aztán a saját költségén rendelt jómódú polgárhoz illõ temetést. Sírkövet is állíttatott nekik, s arra mindig a saját nevét vésette fel; miután pedig csaknem húsz éve, a nagy pestisjárvány óta kötötte fogadalom e kegyes szokáshoz, így a Szent Ruprecht templom kertjének egyik szögletében kis híján hatvan egyforma sírkõ viselte homlokán a bíboros nevének és címeinek aranycirádás gót betûit.
Ám ha foglalkoztatta is kedélyét és képzeletét a halál, az életre, ha tehette, legalább annyi szeretettel figyelt. Szívesen temetett, ám jóval szívesebben keresztelt. Szívesen keresztelt újszülötteket, ám jóval szívesebben keresztelt felnõtteket és nagyobbacska gyermekeket, akik józan ítélõképességük birtokában, saját elhatározásukból kívántak részesülni a szentségben.
Szeretnénk megnyugtatni az olvasót: ne higgye, hogy a bíboros az újrakeresztelõk tévelygéseivel vagy más eretnekséggel rokonszenvezett; õ csupán azt az örömpoharat kívánta fenékig üríteni, amelyet egy-egy pogány lélek megtérítése nyújt. Pogányokért, méghozzá megtéríthetõ pogányokért nem kellett messzire menni történetünk idején: a börtönök, sáncárkok, pincék és kazamaták tele voltak török rabokkal, nemcsak férfiakkal, hanem asszonyokkal és gyerekekkel is; és ha idõvel sikerült is eladni egy részüket (ami a gazdasági kamara ügynökeinek volt a dolga), egy-egy erõdítmény és a hozzá tartozó terület visszafoglalásakor tömegesen jött az utánpótlás. E tömegben mindig akadt néhány értelmesebb, vagy a többinél kevésbé megátalkodott személy, akik némi rábeszélés után hajlandók voltak ráébredni Krisztus üdvözítõ voltára. Ezeknek aztán attól sem kellett félniük, hogy gályára kerülnek, vagy bordélyba, vagy más olyan helyekre, ahová szétoszoltak e tömegek, és ahol egyénenként elenyésztek.
Éltek még az emlékezetben a vallásháború borzalmai (nagyjából úgy, vagy élénkebben, ahogy a mi korunk is közvetlen tapasztalatként õrzi még a második világháború emlékét). És nem olyan rég volt, hogy az örökös tartományokban a lutheránusoknak választaniuk kellett: vagy katolikus vallásra térnek, vagy elhagyják Ausztria területét. Kollonich bíboros pedig arra is jól emlékezett, mekkora felháborodást váltott ki protestáns országokban ez a máskülönben körültekintõ és bölcs intézkedés. Most hát itt a jó alkalom, hitbuzgó katolikusként úgy lépni fel, hogy annak a kereszténység minden felekezete csak örülni tudjon! Ezt hangoztatta, ha volt alkalma rá.
Kollonich bíboros a gazdasági kamara vezetõjeként pontosan tudta: Pozsonyban, Gyõrött, Bécsújhelyen és Bécsben hány és miféle török fogoly vár elszállításra, ezeknek mennyi az értéke, melyik után várható esetleg váltságdíj (és mennyi), melyik tud valaminõ hasznos mesterséget, s melyik hajlandó felvenni a keresztséget. Ez utóbbiak közül aztán válogatott; elvégre mindenkit mégsem lehetett megkeresztelni.
Az utóbbi néhány évben, amióta világraszóló gyõzelmeink sorát újabb vereségek szaggatták meg (például a törökök visszafoglalták Belgrádot, most pedig, vagyis történetünk idején a Tisza mentén nyomulnak elõre), amióta ismét kétségessé vált, hogy helyre lehet állítani a keresztény világ rendjét, egyre többen kezdték hangoztatni, hogy: aki pogány, az maradjon pogány! Bár Kollonich bíboros határozottan érezte, hogy minden egyes, általa keresztségben részesülõ pogány lélek megannyi csepp az idõk poharába, amely hamarosan be fog telni (egyébként a férfiakat és a fiúgyermekeket legszívesebben Lipót névre keresztelte, ami az õ keresztneve is volt, meg ahogy az uralkodót is hívták), egyre többen vélekedtek úgy, hogy a keresztelések miatt új marranizmus fog lábra kapni, ezúttal nem Spanyolországban, hanem Ausztriában; s mi magunk oltjuk az állam testébe a veszélyes ragályt!
Befolyásos udvaroncok és egyházi méltóságok mondogatták: ezek az újkeresztények szabadon járnak-kelnek közöttünk, ismerik nyelvünket és szokásainkat, legtöbbjük bizalmas szolgálatokat lát el magas rangú tisztviselõk házában. Honnan tudjuk, hogy nincsenek ártó szándékaik, hogy nem beszélnek össze, hogy nem húznak most is véreikhez és egykori hitsorsosaikhoz? Lehet, hogy volt egy kis irigység is ezekben a szavakban. Akik így beszéltek, gondolhattak volna gyakrabban is a tizedik parancsolatra: ne kívánd a te felebarátodnak se szolgáját, se szolgálóleányát. Kollonich bíboros azonban okosabb volt annál, semhogy holmi parancsolatra hivatkozzék. Hadd lássák a keresztény hatalmak, milyen az õsellenség, és milyenek vagyunk mi! Errõl igyekezett meggyõzni gróf Schallenberget.
Gróf Schallenberg a haditanács elnöke volt, és úgy értesült, hogy a törökök, élükön a szultánnal, már Kanizsánál járnak, és a napokban átkeltek a Tiszán.
Õk az egész világot akarják, így érvelt Kollonich bíboros gróf Schallenberg elõtt, kárhozatba dönteni; mi a kárhozatból ragadunk ki jobb sorsra érdemes lelkeket! Õk gyilkolva és gyújtogatva járnak, elõttük rettegés, utánuk nyomor; bennünk még a harc közepette is van annyi szeretet, hogy a jó hír ígéretével forduljunk azokhoz, akiknek van fülük a hallásra. Õk ágyúval lõnek ránk, mi keresztvizet hintünk rájuk, miután elnémítottuk ágyúikat. Ezt kell a kereszténységnek látnia! (Fõleg a franciáknak, mert ha meghal a spanyol király, kit a jó Isten tartson életben legalább egy-két esztendeig még, akkor nyugaton elölrõl kezdõdik a háború.)
Gróf Schallenberg tisztában volt vele, hogy a bíboros, aki fiatal korában jól forgatta a kardot, és a máltai lovagrend tagjaként számos csatában kitüntette magát a törökök ellen, korántsem a gyengeséget vagy az engedékenységet akarja magasztalni látványos kereszteléseivel. Tisztában volt azzal is, hogy a törökök befogadását ellenzõk pártja valójában a protestáns magyar mágnásokkal akar egyezkedni; sõt egyesek azt is ellenzik, hogy a haldokló spanyol király trónját Miksa Emmánuel bajor választófejedelem kiskorú fia foglalja majd el. Ezért némi gondolkodás után belátta, hogy a bíborosnak igaza van; és mivel az õ házában is voltak török rabok, illetve fõleg rabnõk, hozzájárult, hogy az egyiket keresztelje meg a bíboros. Egy fiatal szobalányt szemelt ki erre a célra, mert azt azért mégsem szerette volna, hogy egy újdonsült Lipóttal kelljen egy fedél alatt élnie; ellenben, hogy jelezze, mennyire közel áll politikai felfogása Kollonich bíboroséhoz, vonakodás nélkül vállalta a keresztapaságot.
Aznap, vagyis 1697 szeptember tizenkettedikén, amikor Károlyi Sándor másodszor próbált bejutni Kollonichhoz, a bíboros a mariahilfi templomban tartózkodott, és annak a szobalánynak adta a Krisztina nevet a keresztségben, akit gróf Schallenberg még mint apró gyermeket vásárolt, más török foglyokkal együtt, Pfeffershoven generálistól, Buda akkori parancsnokától, néhány hónappal az erõdítmény visszavívása után. A kislány, akit akkor még, vagyis egészen a mai napig, illetve az itt olvasható bekezdésig úgy hívtak, hogy Kártigám, eleinte ügyességével, szorgalmával, szerénységével és engedelmességével vívta ki sokak szeretetét, még többek megelégedését; késõbb, ahogy múltak az évek, bimbózó és fokozatosan kifeslõ szépségével vonta magára a figyelmet. Ekkor már jóval kevesebben voltak vele megelégedve.
Van igazság abban a példabeszédben, amely szerint a nyíló rózsa a szépségének köszönheti pusztulását; mert ha nem volna szép, vagy ha nem bontogatná szirmait, nem is akarná leszakítani senki. Bár az ihletett Angelus Silesius úgy vélekedik, hogy a rózsa önmaga virágzásában leli értelmét, s nem kérdi, miért, hanem egyszerûen csak virágzik; de ha így van is, ezt észlelni kellett, majd a barokk alexandrinus csattanóra hegyezett, párrímes formájába kellett önteni. Márpedig az észlelés nem pártatlan, és a forma soha nem önmaga virágzásában leli értelmét. Más szóval, az is a rózsa leszakításáról szól, ha elmulasztjuk vagy lemondunk róla. Erre kell gondolnunk azon kisebb-nagyobb ajándékok láttán, amelyeket Kártigám az utóbbi hónapokban kapott a Schallenberg-palota két gyakori vendégétõl, gróf Andrótól, aki pedig már nem volt fiatal ember, és Tuszánói Sándortól, akinek azonban a hadszíntérré vált Felsõ-Magyarországra kellett vonulnia. Így hát a legjobbkor történt a keresztelõ: ha Kártigám nem változna, jóformán szemünk láttára, Krisztinává, csakhamar tarthatatlanná vált volna helyzete gróf Schallenberg háztartásában. Gróf Andró pedig a történetünk idején súlyosan beteg, szinte már haldokló spanyol király követe volt.
Gróf Schallenberg felesége, született Lorindó marquise már csak életkora és erkölcsi felfogása miatt sem öltözhetett a tizenhetedik század végén elharapódzó ledér divat szerint, a szemünk elõtt zajló esemény kegyes voltáról nem is beszélve; de azért az ilyenkor szokásos ékszereket, amelyek súlya összesen kitett kilenc és fél fontot, nem mulasztotta el magára ölteni, sem pedig szemhéjára felhordani a templom félhomályához illõ kékeslila festéket. "Kis bolondom, kis bolondom" - hajtogatta kedvesen, de a kelleténél egy kicsit hangosabban. Többen oda is fordultak, pedig a bíboros nemcsak bölcsen és magasztosan, hanem igen szép hangon is beszélt. Az egész férfiból a hangja volt a legszebb.
Nem érezzük magunkat elég erõsnek ahhoz, hogy saját szavainkkal próbáljuk érzékeltetni Kollonich bíboros háromszáz éve elzengett hangját. Röviden és szárazon csak annyit jegyzünk meg, hogy a hang rezgése felizgatta a hölgyeket, sõt az alsóbb néposztálybeli nõket is, pedig azok nem mindig értették, mirõl van szó. Az is igaz ugyan, hogy a kereszteléskor elhangzó mondatok maguktól értetõdnek; ezért voltak olyan sokan a mariahilfi templomban. Akadtak férfiak is, de legalább négy-ötször annyi leány és asszony tülekedett az oszlopok mellett, a padok között. Némelyikük már közel volt az ájuláshoz.
Bécsben a legszebb hitszónok Tobias Pötzl volt, pirospozsgás fiatalember. Az õ szamócára emlékeztetõ, duzzadt ajkait is el lehetett nézegetni, de közben arra gondolt a hallgatóság, hogy: miért is nem lett ebbõl a délceg emberbõl katona? Athanasius Kleinschroth viszont sápadt volt, kurtán és pattogó hangon beszélt; ráadásul beszéd közben gyakran elhallgatott, és beharapta a szája szélét. Ez nemigen tetszett. Fölöttébb népszerû volt a híres Abraham a Sancta Clara, rendes nevén Ulrich Megerle, akit egy évszázaddal késõbb Schiller tett halhatatlan epizódfigurává: õ a kapucinus barát a Wallenstein táborá ban. Mondott õ sziporkázóbb és (ha szabad magunkat így kifejeznünk) zaftosabb elmésségeket is, mint Schillernél meg van írva; csakhogy õ csúf ember volt. Egyszerre bohóckodott és vádaskodott, viccelt és fenyegetõzött; ezenkívül hatalmas bibircsók volt az orrán, és (amit a vastagon dübörgõ tirádák olvastán senki sem gondolna róla) erõs és messzire ható, de kellemetlenül sipító hangja volt. Ha õ beszélt, hasból feltörõ nevetés harsant, és kezek szorultak ökölbe. Õt a mesterlegények szerették; meg a császár. (Bécs egyik nevezetessége volt, hogy a mesterlegények ízlése hasonlított a császáréhoz, és hogy a császári udvarban ugyanazt a kásásan hangzó tájszólást beszélték, amit a sáncvonal mentén települt külvárosi mûhelyekben. Már csak ezért sem volt jó pattogó hangon prédikálni.)
Mielõtt Kártigámot végleg átkeresztelnénk Krisztinának, el kell tûnõdnünk rajta: vajon szép-e az a jelenet, amelyben (hogy óvatosan fogalmazzunk) a szépség erõteljesen és közvetlenül fejti ki hatását? Hogarth Vilmos, a kiváló angol festõ és rézmetszõ, aki a most elbeszélt eseménnyel egyidõben, 1697 õszén született, néhány évtizeddel késõbb úgy fog vélekedni, hogy a szépség a hullámvonalak belsõ arányán és kiegyensúlyozottságán alapul; hozzá kell azonban tennünk, hogy Hogarth nem a szépség megörökítõjeként vált híressé. Van egy templomi prédikációt ábrázoló metszete, amelyen az elragadtatott nõi mozdulatok egészen különbözõ hullámvonalai figyelhetõk meg, sõt egy félig-meddig alélt asszony szétterpesztett lábbal fekszik a szószék alatt, és a szoknyája alól kisnyulak bújnak elõ. Az ilyesmit persze nem tarthatjuk sem szépnek, sem kiegyensúlyozottnak.
A mi keresztelési jeleneteinkben szoknya alól kibúvó kisnyulak nem fordulnak elõ; éppen csak utalunk rá, hogy voltak hölgyek, illetve leányok és asszonyok, akik jellegzetes mozdulatokkal követték a bíboros dikciójának ütemét, és a többiek is alig bírtak uralkodni magukon. De hát uralkodott-e magán a mariahilfi templomot freskókkal és aranyozott angyalszobrokkal ékesítõ Roberto Altomontane, aki nem értelmezni igyekezett a szépséget, hanem habzsolta és árasztotta, s aki ezáltal az áhítatot (hogy ismét óvatosan fogalmazzunk) meglepõen közel hozta a kacérsághoz? Kollonich bíboros csiklandozó hangjával együtt rezegni mégiscsak szelídebb és finomabb élvezet volt a nyilvános kivégzéseken való részvételnél. A grófnét, aki Schallenberg felsõ-magyarországi csapatszolgálata idején sokat unatkozott eleinte Kassán, késõbb Eperjesen, egy-egy karóba húzás látványa minden tekintetben kárpótolta a magányosan töltött éjszakákért. (Beleszámítva, hogy rendszerint idegrohamot kapott.) Joggal mondogathatta tehát, hogy: kis bolondom, kis bolondom.
A keresztapa, gróf Schallenberg jóval kevésbé volt elragadtatva. A szertartás elõtt a bíboros, már teljes díszben állva, kinyitotta az anyakönyvet, és az anya nevét kérdezte; mire a gróf, akinek fontosabb ügyeken járt az esze, és aki még gyermekkorában elveszítette az anyját, egyszerre szórakozottan és fájdalmasan ejtette ki a drága nevet, amelyet a bíboros furcsálkodva bár, de vonakodás nélkül jegyzett fel egy üresen álló rovatba. Csak amikor az apa nevét is megkérdezte a bíboros, derült ki, hogy félreértésrõl van szó, mert õ természetesen a keresztelésre váró török szobalány szüleinek nevét kívánta feljegyezni; s az imént felírt hosszú nõi nevet vastag, erélyes tollvonásokkal keresztülhúzkodta, így törölve õt mint oda nem tartozót a nagy könyvbõl.
Mindjárt rájött, hogy ezt nem kellett volna tennie, legalábbis nem így és nem a gróf szeme láttára; de akkor már késõ volt. Gróf Schallenberg összevonta szemöldökét, és közölte a bíborossal, hogy: az uralkodó Caraffát óhajtja megbízott és felhatalmazott követeként Spanyolországba küldeni, hogy ott a trónöröklésrõl tárgyaljon. Ez több okból is kellemetlen hír volt. A gróf gyûlölte és megvetette Caraffát, akinek a nyolcvanas években, éppen az eperjesi bûnvizsgálat idején alá volt rendelve, s aki minden ok nélkül megszégyenítõen bánt vele; bosszúsan vette tudomásul, s nagyrészt Kollonich bíborosnak tulajdonította Caraffa újabb elõmenetelét. A bíboros, aki nem válogatott sem a személyekben, sem az eszközökben, csakugyan sokat köszönhetett Caraffának, és a jövõben is szeretett volna támaszkodni rá; éppen ezért neki sem jött jól, hogy ez a sokakra veszélyes, neki hasznos férfiú, akit azonban eddig õ mentett meg a bukástól, hirtelen ennyire távol kerül.
De nemcsak a császár Madridba készülõ követe zavarta meg a keresztelõ magasztos áhítatát, hanem a spanyol király bécsi követe is. Abban a pillanatban, amikor a török szobalány, immár Krisztinaként, kipirult orcával és elhomályosuló szemekkel felemelte fejét, belépett a mariahilfi templomba népes kíséret élén Andró grófja, családi nevén don Guzmán de Moreto y Sanchez. Villámló tekintetet lövellt Krisztinára, majd leemelte fejérõl tollas kalapját, és csengõ hangon azt kiáltotta, hogy: három nappal ezelõtt elszökött egy török rabszolgája, aki Ahmed névre hallgat, és akit rossz magaviselete miatt a nussdorfi sáncbörtönbe kellett volna szállítani. Ez a rossz magaviseletû rabszolga, akit õ drága pénzen vásárolt Mamuca della Torre drinápolyi ügyvivõtõl, és akinek vakmerõ szökésében egy Nicolaus Liszkay nevû magyar nemesember is közremûködött, éppen ide szaladt be, a mariahilfi templomba, amelyrõl neki, Andró grófnak azt kellett megtudnia, hogy egy régi kiváltság jóvoltából menedékhelynek számít, viszont a menedékjog idõtartama három napra van korlátozva. Vagyis ha valaki, bármilyen súlyos vétek miatt üldöztessék, itt kér menedéket, három napig nem háborgatható; ám ezen idõtartamon túl senkit meg nem oltalmaznak a törvény szigorától a mariahilfi templom falai.
Mármost õ, Andró gróf, a spanyol király bécsi követe éppen három napja figyelteti a templomot mind a négy égtáj felõl; emberei mindenkinek, aki csak a templomból kilépett, fürkészõn az arcába néztek, mindenkit alaposan kifaggattak; tehát biztosra vehetõ, hogy a szóban forgó Ahmed most is itt tartózkodik a templomban, itt kell keresni a jelenlevõk között.
Mire Krisztina felsikoltott, és ájultan rogyott össze; ám ez fel sem tûnt senkinek. A leányok és asszonyok java része éppen akkor kezdett ocsúdni.
Kollonich bíboros haragtól izzó arccal kérdezte: és ez igaz?! Az elõresietõ mariahilfi plébános hadart és hebegett: hogy én ezt már többször is akartam Tekimagaslóságod elõtt említeni, de sohasem volt rá érkezésem. És mintha tyúktojásnyi jeget nyelt volna, úgy szállt a bíborosban a gyanú egyre lejjebb: egy ember, aki a sekrestyében olyan szolgálatkészen vette ki a szekrénybõl az asztallap nagyságú anyakönyvet; bizony, az lehetett a szökevény rabszolga! Fennhangon viszont így szólt: ha csakugyan letelt a három nap, úgy semmi akadályát nem látom annak, hogy teljesüljön a spanyol követ úr kívánsága, miszerint a szökevény rabszolga neki mint jogos tulajdonosnak haladéktalanul kiadassék.
Ám a kiadatásnak mégiscsak volt egy lényeges akadálya: az, hogy semmiféle török fogoly nem került elõ, hiába kutatták át a sekrestyét és a többi oldalsó helyiséget, s hiába vettek szemügyre mindenkit egyenként. Elõször Kollonich zöld bársonyzekés, fehér gyapjúharisnyás inasainak kellett kivonulniuk, majd a köztiszteletben álló, elõkelõ polgároknak családjukkal együtt: az õ személyazonosságuk minden gyanú fölött állt. Utánuk a nép következett, elõbb a leányok és asszonyok (de rájuk csak annyiban figyeltek, hogy nem bujkál-e köztük nõi ruhában a szökevény), majd a férfiak, akik közt, helybeliek lévén, szinte mindenkinek volt ismerõse, nem is egy; kölcsönösen igazolták egymást, és jót nevettek a spanyol követ felsülésén, aki akkor már kidülledõ szemmel, fújtatva toporzékolt a tehetetlen dühtõl.
A botrányossá fajuló jelenetnek véget kellett vetni (mert az asszonyok felhajtották a szoknyájukat, és mutatták, hogy õket, lám csak, nem Ahmednek hívják, és hogy: nyalja ki a bizonyítékot a nagyméltóságú követ úr), különben is, mindössze két idegen találtatott a sokaságban. Az egyik egy szõke, hórihorgas tímárlegény volt, és olyan ízes tiroli tájszólással beszélt, hogy nem gyõzték a vállát veregetni. (Nem olyan régen halt ki a Habsburgok tiroli ága, s került a tartomány közvetlenül bécsi fennhatóság alá. Az ilyesmit a bécsiek mindig is tudták értékelni. Ha majd a spanyol Habsburgok is kihalnak, Spanyolország is a miénk lesz. Meg Nápoly meg Szicília meg a többi tartományok. Ja persze, meg Amerika, Mexikótól a Tûzföldig. Az ember szédül, hacsak belegondol.) Szóval, a tiroli szõke legény semmiképp sem lehetett Ahmed, ezt még a spanyol követ sem tételezte fel.
A másik idegen csak latinul volt hajlandó megszólalni; õ, mint kiderült, magyar nemesember volt. És hát egy magyar nemest mégsem lehet összetéveszteni egy török rabszolgával, bár a kettõ lényegében egykutya. Pontosan erre gondolhatott Andró gróf is, mivel: "Megvagy, kutya", ezt bömbölte, és az idegenre vetette magát. Aztán bocsánatot kellett kérnie, mert a magyart nem Liszkay Miklósnak hívták, mint õ hitte, hanem valahogy egész másképp. Valami hülye magyar neve volt, amit rendes ember, legalábbis Bécsben, ki sem tud mondani. Szolgája is volt, aki mostanáig a templom falánál, kora õszi verõfényben, kõmûveslegényekkel snúrozott (már akkoriban is így hívták ezt a játékot, amelyben inkább számított az ügyesség, mint a szerencse, és kevesebbet lehetett veszteni rajta, mint a kockán); de most, amikor gazdája segítségére kellett sietnie, alaposan összerugdosták Andró gróf szolgái, mielõtt a városi õrség, amely éppen Andró gróf kívánságára vonult fel a mariahilfi templom elé, kiszabadította volna a csizmák alól.
Azt is mondta ez a magyar nemes, hogy azért jött ki a városból Mariahilfbe, mert megtudta, hogy pillanatnyilag itt van Kollonich bíboros, akivel okvetlenül beszélnie kell. Pedig a bíboros elrobogó hintójának addigra már a pora is leülepedett. A városi õrség sem volt már ott; futólépésben kellett visszatérniük a belsõ várfal mögé. Egy lovas hírvivõ hozta a parancsot, mondván: a Löbl-bástyánál harcban állnak a törökök!
Az olvasónak nem kell túlságosan csodálkoznia, hogy a törökök 1697-ben bejutottak a bécsi bástyafalak mögé: természetesen követjárásról van szó. Igaz, a szultán követeit és azok népes kíséretét mindeddig a kis Duna-ág, a késõbbi Duna-csatorna túlpartján, a császári vadaskert mellett volt szokás elszállásolni, ahol jelenleg a Práter óriáskereke magasodik a lakóházak fölé; most azonban a császári udvar meg akarta mutatni, mennyire biztonságban érzi magát, mennyire nem tart már a török haderõtõl, s így ezúttal a vár közvetlen közelében, a Mennyország kapuja utcában jelöltek ki a követ úr számára egy eléggé tágas, kényelmes házat, amely persze tíztagú polgárcsalád, nem pedig negyven fõbõl álló küldöttség befogadására épült. (Rossz volt nézni, ahogy egymás hegyén-hátán össze voltak zsúfolva azok a szerencsétlenek. Meg az istállóban a lovak és a tevék!) Még azt is megengedték, hogy a követ úr, egy bizonyos Zülfikár effendi, valamint a kíséretében utazó két írástudó, a titkár és a tolmács, magánál tartsa kardját, hegyestõrét és pisztolyát; a többieknek persze le kellett adniuk fegyvereiket. Mint aztán kiderült, e nagyon is helyénvaló intézkedés végrehajtását nem ellenõrizték, legalábbis nem a kellõ szigorral.
Mindjárt az elsõ napokban súrlódásokra került sor. A szpáhikat, akik amúgy is hajlamosak voltak panaszkodni a zsúfoltság és a rossz ellátás miatt, vérig sértette, hogy fegyvertelenül kell mutatkozniuk az utcán (nem tudhatták, hogy a császár a "várbékességnek" nevezett intézkedési jogkört éppen történetünk évében, 1697-ben terjesztette ki az épülõ sáncvonalakig), ráadásul a németek egyszer át is kutatták a házat valami Ahmed nevû szökevény miatt, akit aztán nem találtak ott meg. A tolmács viszont, noha rengeteg elfoglaltsága miatt még az árnyékszékre kimenni sem ért rá, arra mégiscsak szakított egy kis idõt, hogy bizalmas levelet írjon a drinápolyi ügyvivõnek, és tudassa vele: Zülfikár effendi kicsinyes alkudozásokba bonyolódik, a döntõ megbeszélések idõpontja változatlanul bizonytalan; holott csak a vak nem látja, hogy napról napra romlanak a tárgyalási esélyek!
Zülfikár effendi béketárgyalásokat akart kezdeményezni. Az volt a célja, hogy a török csapatmozgások megfélemlítõ hatását kihasználva, még a tél beállta elõtt olyan békeszerzõdést hozzon tetõ alá, amelyet mindkét fél hasznos elõrelépésként, vagy inkább visszalépésként könyvelhet el. (De hát a politikában a kettõ nagyjából ugyanaz.) Húsz évi fegyvernyugvást akart ajánlani, valamint az 1552-es határok visszaállítását. Eszerint török kézen maradna Buda és tõle délre a Duna jobb partján egy húsz-harminc mérföld széles területsáv Eszékig, továbbá a Duna-Tisza köze és a Temesköz. A bécsi király viszont megtarthatná Hatvant, Egert, Váradot, Székesfehérvárat és más fontos erõdítményeket, majdnem az egész Dunántúlt és Tiszántúlt (mindent, ami túl van); és ami a legfontosabb: a fényes Porta hajlandó volna tudomásul venni vagy legalábbis húsz évig eltûrni, hogy az erdélyi fejedelemséget a bécsi király kormányozza. Zülfikár effendi meg volt gyõzõdve róla, hogy ez már igazán nagyvonalú ajánlat; harminchárom évvel ezelõtt, a vasvári békekötéskör ennél jóval kevesebbnek is örült ugyanez a bécsi Lipót király. Pedig akkor még fiatal volt; és vén korában az embernek ritkán jön meg a hadakozó kedve. (Szlavóniát és a Szerémséget fel kell osztani, lehetõleg méltányosan.) Ti is erõsek vagytok, mi is erõsek vagyunk. Az egyik évben mi döngetjük Bécs kapuját, a másik évben ti teszitek Budát a földdel egyenlõvé. Ti az egyik évben elveszitek tõlünk Belgrádot, mi meg a másik évben visszavesszük. Hát nem jobb ennél az értelmes megegyezés, a békesség?
Nagy kár, hogy ezt a bölcs álláspontot Zülfikár csak a titkára elõtt fejthette ki. (Aki viszont élõszóban üzente meg Dzsáfer pasának, a temesvári beglerbégnek, hogy Zülfikár effendi megbolondult.) Érkezése másnapján nagy tisztességgel fogadták, hatlovas hintó vitte a Vár belsõ udvarába; ott gróf Starhemberg három lépést ment elébe, majd kézen fogta és a baljára ültette. Kapott Zülfikár effenditõl a gróf egy zománc és elefántcsont berakásos, vörös bársony nyerget, hozzá sárga atlasszal bélelt, rózsákkal és liliomokkal kivarrt nyeregtakarót, szegélyén kis gyöngyökkel, valamint egy aranycsillagokkal kivarrt vörös bársonytokot, amelyben a nagyvezír levele volt összegöngyölítve; ez az irat a padisah békés szándékairól igyekezett volna meggyõzni olvasóját, ha végigolvasta volna valaki. Hasonlóan értékes ajándékokat vett át a fõudvarmester, a fõkamarás, a fõmarsall és a birodalmi alkancellár (bár az egyik aranysarkantyúról utóbb kiderült, hogy aranyozott ezüst), akik még tapsoltak is a megbízólevél átnyújtásakor; csakhogy harmadnap tárgyalások helyett vadászatra került sor a Kis-Duna túlsó partján, a negyedik napon a császári pár ünnepelte házasságkötésük huszonötödik évfordulóját (magasított széken ültek, de mindkettejük palástja leért a földig). Az ötödik napon táncmulatság zajlott, opera és balett adatott elõ; végül a hatodik napon, ez volt szeptember tizenkettedike, amikor Zülfikár effendi sétalovaglásra indult volna, szolgái lerángatták a lováról, és ütlegelni kezdték; mire õ mindkét pisztolyából egy-egy lövést adott le rájuk, majd, miután az utcára nem tudott kimenekülni, a hátsó lépcsõn felszaladt abba az emeleti szobába, ahol a kardját és a tõrét hagyta, és amelynek ajtaját a titkár éppen az elõzõ pillanatokban torlaszolta el belülrõl; úgyhogy szolgái, testõrei és egyéb segítõi elõl, akik: "Eladtál minket, büdös kutya!", ezt kiáltozva nyomultak utána, Zülfikár effendi már csak a padlásra futhatott.
Ott aztán felkapott egy vasdorongot, amellyel tûzvész esetén lehetett leverni a tetõrõl a zsindelyt, és tõle telhetõen védekezett: nem is eredménytelenül. De aztán kövekkel kezdték dobálni, s egy erõteljes dobás halántékon találta. Legfõbb ideje volt a várból kitóduló császári testõrség beavatkozásának (a városi õrség valamiért kint volt Mariahilfben); mert mire keresztül nyomakodtak a lövések hallatára összecsõdült sokaságon, mire betörték a tágas, kényelmes polgárház kapuját, mire lefegyverezték a szpáhikat (s közben az volt az utasítás, hogy nem szabad megölni senkit) és feljutottak a padlásra, addigra már annyira szoros volt Zülfikár nyakán a hurok, hogy azonnal el kellett vágni karddal. Egy kicsit véres is lett a nyaka, s beletelt vagy egy fertályórába, mire magához tért. Nem ez volt azonban a meglepõ, hanem valami más. Zülfikár effendi mintha nem is örült volna, hogy a császár testõrei megmentették az életét. Egy csöppet sem látszott hálásnak. Mondta, hogy nem õt kellene megfojtani, de a szolgáit, ha egyszer egy maroknyi keresztény ellen nem tudják megvédeni magukat. És ha már ilyen gyászosra fordultak a dolgok.
Ezt viszont nem értették a bécsi király testõrei, de nem is törték a fejüket rajta. Vállat vontak, és, mint akiknek nincs több tennivalójuk itt, kivonultak a Mennyország kapuja utcából. A Mariahilfbõl visszasietõ városi õrségnek sem itt, hanem egy kicsit beljebb, a Szent István székesegyháztól a Kis-Duna felé vezetõ Vöröstorony utcában akadt egy kis dolga; nagyjából azon a helyen, ahol történetünk idején Szûz Mária faragott képmása volt felállítva. Ezt a képmást egy kelet-magyarországi búcsújáró helyrõl szállították Bécsbe, és az volt a nevezetessége, hogy 1683 nyarának végén, Bécs ostromának legválságosabb napjaiban könnyezett; és már az is csodaszámba ment (hiszen a szobor annak idején még Magyarországon volt), hogy a csoda híre még aznap eljutott Bécsbe, amelyet pedig minden oldalról körülzártak a törökök. (Állítólag valaki megálmodta, és aztán kiderült, hogy igaz.)
S ha tizennégy évvel ezelõtt nem láthatták is a bécsiek saját szemükkel, amint az Istenanya sírva könyörög értük; most, a törökök újabb elõrenyomulásakor megismétlõdött a csoda. A szobor megint könnyezett, és ezt most mindenki láthatta, még a hitetlenek is. (Történetünk idején az írástudók közt már elharapódzott a módszeres kételkedés, de az alsóbb néposztályok még nagyrészt érintetlenek voltak.) A Vöröstorony utca melletti Gyapjú-soron az egyik ácsmester arról volt híres, hogy lehozta a csillagot az égbõl.
Õ volt az, aki történetünk elõtt hat évvel, 1691-ben egy bátor kéményseprõvel és annak három fiával együtt leszerelte a Szent István székesegyház tornyáról azt a csillag formájú díszítményt, amely egy viharos éjszaka után szemlátomást félrebillent, és bármikor a járókelõkre zuhanhatott volna. Ódon barát-írással telerótt papirosok és régi pénzek voltak a csillag üreges belsejében. A város népe két álló napon át lélegzetvisszafojtva bámulta a merész vállalkozást. Pedig láthattak az ostrom idején elég sok merészséget; Bécsben akkor mindenki merész volt, kivéve a császárt, aki, bár sírva kérlelték városának lakói, ne hagyja õket magukra, keresztülgázolt az átkozódó sokaságon, áthajtatott a Vöröstorony-kapun, és a Duna menti országúton Linzbe menekült. Ezt a bécsiek elfelejtették; az ácsmester hõstettét annál kevésbé. Kapott az ácsmester jutalmul háromszáz tallért, ám ennél is nagyobb jutalom volt, hogy mindenki megismerte az utcán, mindenki szerette, mindenki meg akarta vendégelni. Nem tett jót neki a túl sok szeretet: néhány év alatt iszákos, rongyos ember lett belõle. Most már egy parasztház ereszérõl is leszédült volna, nemhogy a székesegyház tornyáról.
Ez az ácsmester szeptember tizenkettedikén abban a kocsmában ült, amelynek ablaka a könnyezõ Mária-képmásra nézett, és valamiért az jutott eszébe, hogy a zsidók nem bírják, ha a keresztények deszkán vagy gerendán kopognak, mert ez Krisztus megfeszítésére emlékezteti õket. És én aztán csak tudom, hogy mit beszélek, mert kopogtam én életemben eleget fönt a magasban. És úgy nézzetek rám, hogy közben sohasem kapaszkodtam sem a szarufába, sem a lécekbe, mert meg van írva a Bibliában, hogy átkozott minden, ami fán függ! És a zsidókat harmincnégy évvel ezelõtt kitiltotta innét a városból õ császári felsége, de mostanában kezdenek visszasettenkedni, egyik a másik után! Ez utóbbi állításból annyi csakugyan igaz volt, hogy Oppenheimer Sámuel bankárnak egyéni elbírálás alapján engedélyezték a beköltözést, háza népével együtt; s alighogy az ácsmester szavai elhangzottak, véletlenül abban a pillanatban lépett be a kocsmába Oppenheimer bankár egyik szolgája, Hirschfeld Efráim. Nem azért jött, hogy felhajtson egy pohár bort, ám hogy mit keresett ott, azt nincs idõnk elmondani, mert felismerték: no lám csak, éppen itt jön az egyik! És ahányan csak ott ültek, mindenki ütemesen kopogni kezdett az asztalon. Ütemesen kopogva felálltak; felemelték a padot, amelyen addig ültek, és a padon kopogva lassan elindultak Hirschfeld Efráim felé.
Mire Hirschfeld, akinek egy szörnyû gyermekkori emlék miatt rosszak voltak az idegei, a rémülettõl eszét veszítve, égnek meredõ hajjal, sikoltozva kiugrott az ablakon, és a könnyezõ Mária-képmás lábaihoz rogyott. (Nem kell aggódni, földszintes ház volt.) A kocsmai vendégek pedig nagyot nevettek, visszaültek az asztalhoz, és valami másról kezdtek beszélni. De még mielõtt belemerülhettek volna a beszélgetés újabb folyamába, egyszerre csak megjelent a városi õrség; felállították az asztal mellõl az ácsmestert, hátracsavarták a karját, és miközben kifelé vonszolták, egyikük puskatussal gyomorszájon is vágta. Az ácsmester cimborái: "Miért gyomrozzátok azt a derék embert?", így kiáltottak, "hiszen hozzá se nyúltunk a zsidóhoz, nem is szóltunk hozzá egy árva szót sem!" A kocsmáros pedig bizonygatta, hogy ez így igaz.
Hiába: az ácsmestert láncra verték, és elvitték. Csakhogy addigra már csõdület verõdött össze; kiabálás hallatszott innen is, onnan is. Lám csak, az ártatlan embert, aki lehozta nekünk a csillagot, láncra verve hurcolják, megcsúfolják, leköpdösik, ütlegelik; s ti ezt eltûritek, ti keresztények? Márpedig tûrni kellett; ám ettõl az ordítozás nemhogy csitult volna, hanem egyre hangosabb és haragosabb lett. Némelyek a városi kormányzatot szidták, mások a vérszopó uzsorásokat; végül valaki azt rikoltotta, hogy: agyon kell verni minden zsidót, aki csak a szemünk elé kerül. Ekkor aztán a tömeg nagy zúgással és ökölrázással felkerekedett az Oppenheimer-ház felé, amely történetesen a Róka fogta csuka utcában állt, a Hollóhoz címzett fogadóval szemben.
Hogy aztán az Oppenheimer-házat miként rohanták meg és dúlták fel, hogyan zúzták be az ablakokat, hajigálták az utcára az edényeket és az ágynemût, szórták szét adóslevelek után kutatva az irattárat: ennek részletekbe menõ leírását már csak azért is mellõzhetjük, mert maga Oppenheimer Sámuel, aki már az elõzõ nap reggelén jónak látta átköltöztetni házának összes lakóját az alsó-ausztriai tartományi gyûlés épületébe, szeptember tizenkettedikén a gazdasági kamara vezetõ tisztviselõivel tárgyalt egy jelentõs összegû hitelrõl, amelybe tõkeerõs amszterdami üzlettársait is be kellett volna vonni. Csodálkoztak a jelenlevõk, amikor váratlanul belépett a kamara díszes tanácstermébe Oppenheimer fõkönyvelõje, Rosenfeld, és anélkül, hogy az udvari hatalmasságokat a szokásos módon üdvözölte volna, halálsápadtan a bankárhoz lépve, a fülébe súgott valamit. A bankár egy pillanatig elmosolyodott, majd annyit mondott nagy általánosságban, és közben elnézett Kollonich bíboros feje fölött valahová a semmibe, hogy: õ azt reméli, Bécsben személyes vagyonbiztonság van. Reméli, hogy azokat, akik vétenek ez ellen, a hatóság példásan megbünteti. Reméli továbbá, hogy akik azért költöznek Bécsbe, hogy szerény eszközeikkel az uralkodó rendelkezésére álljanak, nem fognak emiatt üldöztetni vagy kárt vallani.
Néhány perccel késõbb dragonyosok jelentek meg a Róka fogta csuka utca végén, s lépésben elõrenyomulva, kezdték a tömeget kiszorítani az utcából; ám ahhoz már nem voltak elegen, hogy az utca mindkét végét lezárják. Így a felbõszült sokaság a hátuk mögött ismét beözönlött az utcába; kövek röpültek, lövés dördült, vér folyt. S ki tudja, még mennyi vérontásra került volna sor, ha ugyanekkor be nem vontatnak a Vöröstorony-kapun tizenkét ágyút. Híre ment, hogy ezek kartáccsal vannak töltve; mire a népség szanaszéjjel futott, és csend lett.
Pedig nem kartáccsal voltak töltve azok az ágyúk, még csak nem is golyóbissal, hanem disznóhólyaggal, amely akkor is nagyot pukkan, ha páros lábbal ráugranak; hát még ha ágyúból lövik ki! A következõ percekben a hétszer tizenkét üdvlövés fog elhangzani egy örömteli esemény tiszteletére. Mindjárt azt is elmondjuk, mi volt ez az esemény, de még az örömsortûz eldördülése elõtt szeretnénk megnyugtatni az olvasót: az iménti puskalövésnek sem lett végzetes következménye, bár kétségkívül folyt némi vér. A golyó egy ötvös feleségének a vállát horzsolta, és a fiatalasszony, miután helyreállt a békesség és begyógyul a seb, még vagy tíz évig hajlandó lesz megmutatni a heget a dragonyosoknak és a muskétásoknak, ha szépen kérik rá. Az ácsmesterre viszont, akit még a délután folyamán szabadon engedtek, miután bebizonyosodott, hogy tényleg nem nyúlt Oppenheimer szolgájához sem õ, sem a kocsma többi vendége, éjszaka rátörték az ajtót; õt magát lerángatták a felesége hasáról, a várbékesség megbontása miatt haditörvényszék elé állították, majd nem sokkal több idõ múlva, mint amennyi alatt megfõ egy tojás, kivezették, és még mielõtt magához térhetett volna kábulatából, felakasztották az Oppenheimer-ház egyik utcai ablakának keresztfájára. Nem sokkal késõbb valakinek eszébe jutott, hogy az uralkodó közkegyelmet hirdetett a nagy-nagy örömre való tekintettel; nem sokkal késõbb, így szokás mondani, de az ácsmesterre nézve késõ volt már. De hiszen meg van írva, hogy: átkozott minden, ami fán függ.
A nagy örömnek egy hír volt az oka, amely az imént érkezett, és amely szerint a török sereget, amelynek legnagyobb része átkelt, nem Kanizsánál, hanem Zentánál a Tiszán, és amelytõl tegnap még mint halálos veszedelemtõl rettegett a keresztény világ, ma reggel a Savoyai Jenõ fõparancsnoksága alatt álló császári hadak megrohanták, beszorították védmûvei mögé, s akit ott le nem mészároltak, az a Tiszában lelte halálát, mivel tüzérségünk már elõzõleg szétlõtte a törökök hajóhídját. Sok más fõemberrel együtt maga a nagyvezír is elesett, a szultán pedig a túlsó partról tehetetlenül nézte hadainak teljes pusztulását. Íme, bizonyságul a szultán aranypecsétje, amelyet a nyakában hordott a nagyvezír; a szultán ereje még a mai napon elenyészett, mert maga a nap sem akart elõbb nyugovóra térni, míg ragyogó szemeivel Felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézhette.
És mialatt megkondultak a harangok városszerte, majd a városon kívül is egész Ausztriában, végül Ausztria határain túl is mindenfelé: ezalatt a világraszóló zentai gyõzelemnek egyre több részlete vált ismertté: hogy én például, Nehem tábornok, lovasságomal egészen Temesvárig üldöztem az ellenséget; mi viszont elfogtuk Dzsáfer pasát, a temesvári beglerbéget, és én, Vaudemont herceg majdnem elfogtam a szultánt is; kár, hogy nem ismertem fel, mert alig volt karnyújtásnyira tõlem! Én pedig úgy vélekedem, és ne legyen Dietrichstein gróf a nevem, ha tévedek, hogy: a szerencse, miközben ránk mosolygott, keserves fintorával egyszersmind gúnyt is ûzött az oszmánokból, mivel az õ szerencseszámuk a kilences, márpedig én, Rabutin de Bussy tábornok egy szál magamban kilencszer kilenc, vagyis nyolcvanegy török hadizászlót zsákmányoltam és terítek most Felséged elé, a Vár udvarának fényes kövezetére!
Felzendült a Szent István székesegyházban a Te Deum: nem hiába könyörögtél érettünk drága könnyeiddel, Istent szülõ boldogságos Szûz! Gyõztünk, ahogy Eleázár fia Fíneás võn hatalmas diadalt a midiánitákon, Számláltatás könyve 25. rész, és elfordítá az én haragomat Izráel fiairól (így szólt az Úr), mivelhogy az én bosszúmat megállta. Gyõztünk, ahogyan Júdás Makkábeus legyûrte Antiochust, Makkábeusok elsõ könyve harmadik rész, ahogyan Jefte fölébe kerekedett az ammonitáknak, Bírák könyve tizenegyedik rész! Gyõztünk, ahogyan Józsué, miként a kikeleti szél a pitypang bóbitáit, úgy szórta szét Hásor királyát, Mádon királyát, Simron királyát, Aksáf királyát, és a velük jövõ hadakat, melyeknek száma, mint a tenger partján a föveny, Józsué könyve tizenkettedik rész, halleluja! Gyõztünk, ahogyan Ábrám szabadította meg Lótot a szorongattatásból háromszáztizennyolc próbált hûségû legényével, Genezis könyve tizennegyedik rész; és ahogyan az Úr e nagyszerû gyõzelem után örök idõkre szóló szövetséget szerzett Ábrámmal, és ne légy ezután Ábrám, hanem legyen a te neved Ábrahám, szintén Genezis tizenhetedik rész, és ahogyan Simonból Péter lett, Máté tizenhatodik rész, Saulusból pedig Paulus, Apostolok cselekedetei kilencedik rész, ugyanígy, édes atyámfiai, a mi városunk többé ne Bécs városa, hanem Dics városa legyen mindörökké, ámen.
Így prédikált a Szent István székesegyházban Abraham a Sancta Clara, s közben annyira kipirult az orrán található bibircsók, hogy szinte világított a félhomályban. Emlékezzetek rá, feleim, hogy sóval édesített Elizéus is, Királyok negyedik könyve második fejezet, ahogyan Szûz Mária is keserû könnyeivel tette veszedelmünket édessé. Mézzel és cukorral édesíteni a bolond is tud; lám, az evangéliumi gazdag ember, Lukács tizenhatodik rész, öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozván: ez a gazdag ember, lám csak, oly módon gyakorolja az irgalmasság hét mûvei közül a holtak temetését, hogy eltemet sok halott kappant és jobblétre szenderült fácánt bíborral fedett hasába. Gyalázatos elméjével pedig nem átallja hinni, hogy másnap reggel az árnyékszéken bekövetkezik a feltámadás! Hát idehallgass, te gazdag ember: honnan veszel cukrot és mézet, ha majd a pokol kénköves lángjai közt sisteregve sülsz?
Sejteni lehet, hogy e szavak éle Kollonich bíboros ellen irányult; õ azonban vajmi keveset törõdött ezzel, mert a mai napon, szeptember tizenkettedikén még egy újabb korty pezsgett az öröm poharának alján. A zentai gyõzelemmel egyidõben érkezett híre annak is, hogy a hollandiai Ryswickben sikerült megegyezni a békérõl a francia király megbízottaival. Igaz ugyan, hogy e hír miatt nem verõdtek félre harangok, nem lövetett örömsortûz, nem fakadt ujjongó prédikációra a kapucinus bugris, másfelõl azt is oktalanság lett volna hinni, hogy évszázados aranykor vagy örök békesség veszi kezdetét; de az legalább várható volt, hogy most, amikor talán Szerbiából és Boszniából és talán Bulgáriából és talán az egész Balkán-félszigetrõl sikerül kiszorítani a félhold hatalmát, most nem kell nyugat felõl is ellenséggel szembenéznünk, s nem kerülünk két tûz közé, mint annyiszor.
Kollonich bíborosnak tehát, noha nem szívesen osztozott az alacsony tömeg örömében, szintén jókedve volt. Még a spanyol követtel támadt nézeteltérést is el tudta simítani: Andró gróf aznap délután, még a nagy harangzúgás-durrogtatás elõtt felkereste Kollonich bíborost annak Tükör utcai házában (azt már nem írja Lukács evangélista, hogy a gazdag embernek palotája is volt: egyszerû polgárházban lakott a bíboros, mint a többi polgár). A fogadóterem fala szõlõvenyigékkel volt sûrûn borítva, piros és halványzöld fürtök csüngtek súlyosan, tömören; elvégre verõfényes kora õsz van történetünk lapjain. Frissen zúzott szõlõszemek illatát lehetett érezni, és csakugyan volt a fogadóterem közepén egy jókora kád, majdnem színültig tele szõlõvel. Azt egy perccel ezelõtt még taposták valakik. Úgy bizony. Kis kecses talpak csillogó nyoma vezetett a fehér márványpadlón a terem túlvége felé, ahol egy helyütt össze voltak kuszálódva a venyigék. Ott egy tapétaajtó lehetett. Gróf Andró éles diplomataszeme két vagy három ledobott mídert is észlelt a sarokban; azokat persze muszáj volt ledobni, hogy kényelmesebb legyen a taposás mûvelete.
A követ úr lekapta fejérõl és elegáns mozdulatokkal meglobogtatta kócsagtollas kalapját, és a tõle megszokott hangon azt kiáltotta, hogy: nem szeretne oly kiváló férfiúval, mint aminõ a bíboros úr õkimagaslósága, haragot tartani. Ha hibát követünk el, és az nem jár visszafordíthatatlan kárral vagy sérelemmel, tegyük jóvá. Õ, Andró grófja, don Guzmán de Moreto y Sanchez, életében eddig huszonkilenc vitéz nemesemberrel állt ki párviadalra; ezek egy részét megölte, másokat megsebesített. Ne vélje tehát a bíboros úr a hunyászkodó gyengeség jelének, ha most õ, Andró grófja köntörfalazás nélkül, egyszerûen és keresetlenül kijelenti, hogy megbánta ma esett hirtelen felindulását, és férfias nyíltsággal bocsánatot kér.
Mire Kollonich bíboros elmosolyodott, megcsóválta fejét, majd hirtelen magához ölelte Andró grófot, és csak annyit mondott, hogy: akkor szüret! Azzal kibontakozott az ölelésbõl, és kezében az egyik mídert himbálva, elindult a tapétaajtó felé. Mielõtt azonban odaért volna, belépett egy lakáj, és jelentette, hogy: egy magyar mágnás, báró Alexander Károlyi de genere Kaplony kíván Tekimagaslóságod színe elé járulni, és hogy: õ azt állítja, Tekimagaslóságod azt üzente neki, ma délelõtt rövid audiencián fogadja õt Mariahilfben; csakhogy Mariahilfben, valami közbejött esemény miatt, a meghallgatásra mégsem került sor, azért a szóban forgó magyar úr szépen kéri, szánjon rá Tekimagaslóságod néhány percet!
Ezt hallván, a bíboros bosszús arccal vállat vont; ledobta a mídert, hogy az csak úgy csörömpölt, és intett, hogy takarítsák fel a márványpadlóról a rózsaszínû, ragacsos lábnyomokat. Aztán meggondolta magát (õ maga ugyanis vincellérnek volt öltözve, posztósüveg volt a fején, puttony a hátán); és amikor azt is meghallotta, hogy báró Alexander Károlyi már másfél órája várakozik odalent: "Hát akkor várhat még egy vagy két órát az a magyar", így kiáltott mély benyomást keltõ hangján, "vagy talán nem ér rá?"
Amibõl Károlyi Sándornak meg kellett volna értenie, hogy alkalmatlankodásával Kollonich bíboros jóakaratának, sõt már türelmének is utolsó morzsáit emészti fel. Õ azonban semmit nem értett meg. Vérbe borult arccal támolygott ki a polgárháznak látszó Kollonich-palotából, és meredten bámult a kezére: miért, hogy olyan kicsi a keze, mint egy kisasszonynak? Miért nincs akkora marka, hogy az egész világot egyetlen szorítással meg bírná fojtani? Hanem ezt egyszer még nagyon, de nagyon meg fogják keserülni! Nemigen tudott volna számot adni róla, mit is fognak megkeserülni és kicsodák; ennél sokkal fontosabb volt, hogy: majd egyszer, és hogy: nagyon, de nagyon.
Szolgája, Kos Miska (ha még emlékszik rá az olvasó) gazdájánál jóval elégedettebb volt. Fel volt kötve a karja valami kendõvel vagy kapcával, és errõl megismerték õt Andró gróf szolgái. Ujjal mutogattak rá a Kollonich-palota elõcsarnokában. Ezt látván a követ úr, pedig már fölfelé iramodott a lépcsõn, visszafordult, és kérdezett valamit, amit Miska nem értett; mindenesetre azt felelte, hogy azért, mert eltört a karja. Erre a szolgák összevissza povedáltak; a követ úr közelebb lépett, õ is mondott valamit. Jól van már, beszéljetek csak, ti bolondok! Ha legalább tótul ugatnátok, akkor értenék is néhány szót belõle. De a követ úr csak nem hagyta annyiban, mire Miska illedelmesen azt felelte: hát mit csináljunk, nagy jó uram, tûrnie kell a szegény magyar embernek. És jó nagyot ordított, amikor a követ úr meg akarta nézni a karját. Végül aztán a követ úr annyi fájdalomdíjat fizetett (úgy látszik, jó kedvében volt), hogy Miska elvigyorodott.
Azt kívánta: bárcsak így rugdosnák meg, hetente legalább egyszer.
Ahogy mendegélt a gazdája mögött (az ember sehogyan sem ismeri ki magát ezeken a furfangos bécsi utcákon), egyszerre csak ismerõs arcot látott. Nagyságos úr, nézze már, ki van itt! Hát az bizony a Miasszonyunk, a pócsi Szûz Mária volt. Kár, hogy úgy elcsúfították õt a bécsiek. Valami csillogó gyantát vagy üveggyöngyöt ragasztottak a szeme alá, hogy úgy nézzen ki, mintha sírna.
Károlyi Sándor leemelte kalapját (német ruhát viselt, amit legszívesebben letépett volna magáról, és beletaposott volna az utca közepén csordogáló trágyalébe), térdet hajtott, és keresztet vetett, ahogy illik. Elgondolkodott egy pillanatig. Egyszer, még növendék gyermekkorában, amikor a törökök Bécset ostromolták, és Thököly fejedelemsége Szatmártól Pozsonyig terjedt (úgyhogy neki tanítójával, Jászberényi Mihállyal együtt Lublóra kellett menekülnie): az idõ tájt híre ment, és õ hitt a hírnek, hogy a pócsi Mária-képmás szemébõl kicsordult a könny. De hát mennyivel szívesebben elhisszük azt, amit mások mondogatnak, mint amit magunk látunk saját két szemünkkel!
Õ most éppen azért nem akarta hinni, hogy a Mária-képmás valóban könnyezik, mert látnia kellett, hogy a fából faragott arcon végigfolyik a csepp. És ha ez csak szemfényvesztés? Vagy csak egy csepp esõ? (Egyetlen felhõ sem látszott az égen.) És ha valóban könnycsepp, amelynek domború felületén tükrözõdik a lemenõ nap, valamint az erõtlen sugaraktól beragyogott egész világ: akkor is, mit számít a könny? Egy kis kibuggyanó vizenyõ, morzsányi sóval ízesítve. Elmosódott emlék egy réges-rég betemetett óceánból; a vízözön utolsó szökõárjának utolsó habja, szétoszolva sokmillió szemkocsonyában. Ennyit ér a sírás, ennyit számít a könny: végiggördül az arcon, aztán lehull - és rádöbbenünk, hogy ez mind semmi.
Károlyi Sándor azonban arra döbbent rá, hogy a Mária-képmás miatta sír. Hiszen igaz is: a pócsi Mária-kép neki földije; õ az egyetlen, aki ebben az álnok és gõgös nagyvárosban szívén viseli a becsületes magyar ember sérelmeit és félelmeit, elárvult szívének minden keservét. Mivé lennénk, ha még a Szûz Mária sem állna mellettünk ebben a nyüzsgõ elhagyatottságban! S míg egyetlen csepp gördült végig a képmás arcán, Szatmár vármegye fõispánjának szemébõl úgy ömlöttek a könnyek, mint a záporesõ. Ám ezt nem tekinthetjük csodának. Õ is elszégyellte magát: magyar nemes német ruhában, Bécsben a nyílt utcán sír! Letörölte az arcát; volt ott egy kocsma, közvetlenül a képmás mellett, oda gyorsan bement.
A kocsma teljesen üres volt; kint a városban valami ünnepség vagy nagy vigasság lehetett, mert harangok zúgtak, ágyúkból sortûz dördült, hogy csak úgy rezgett és gyûrûzött a korsókban a bor. A kocsmáros azonban szomorúnak látszott, mogorván rakosgatott a kármentõ mögött, és a hozzá latinul intézett kérdésekre egy árva szóval sem felelt. Az ilyen búval bélelt helyen kár volna sokáig maradni.
Az is volt, kár: mert mire Károlyi Sándor visszakeveredett a Róka fogta csuka utcába, látnia kellett, hogy a Holló fogadóval szemközti házat (Oppenheimer bankár házát, mint késõbb megtudta) csúful megtépázták az ünneplõk és a vigadozók. Kár volt a földre tenyerelnie, amikor megbotlott: az utcakövet üvegszilánkok borították, mivel be voltak törve az ablakok. Sötéten tátongtak a falban; este volt már, és nem akadt, aki gyertyát gyújtson a kifosztott házban. Károlyi Sándornak az jutott eszébe, amikor felnézett az egyik ablak keresztfájára: ez is csak arra jó, hogy valakit felakasszanak rá. Nagyon berúghatott abban a kocsmában (pedig azt neki nem lett volna szabad), mert amikor megint felnézett, ám addigra már hideg volt, és a telihold rávilágított az Oppenheimer-ház falára, akkor úgy vette észre, mintha tényleg ott lógna egy akasztott ember.
Ez már sok volt neki. Mondta szolgájának, Miskának, hogy: hagyjál má' békén, és hogy: mingyá' letöröm a másik karodat is, csak rázogassál! Azzal behunyta szemét, és tovább aludt az üvegszilánkokkal borított, hideg és mocskos utcakövön. Pedig vetett ágy várta odafönt.
Itt akár le is zárhatnánk ezt a fejezetet. Nem akarunk azonban úgy fordítani hátat Kollonich bíborosnak, amilyen udvariatlanul õ rázta le történetünk fõhõsét. Ezért egy búcsúpillantásra visszatérünk a Tükör utcai palota venyigékkel borított fogadótermébe, ahol a kádban teljesen ki van taposva már a szõlõ, és ahová a ruházatát rendezgetõ spanyol követ most jön vissza a tapétaajtón keresztül. Most már, hogy így összemelegedtünk, nem hallgathatom el Tekimagaslóságod elõtt, hogy gróf Schallenberg rossz magaviseletû szökevény rabszolgámért kárpótlásul nekem ajándékozta keresztleányát, aki a pogány Kártigám név helyett a Krisztina nevet nyerte a keresztségben, Tekimagaslóságod nagyszerû hangjától. Illetve, mivel keresztény úrnak nem lehet keresztény rabnõje, nem ajándékba kaptam õt, hanem egy barátságos megbeszélés után önként átszegõdött az én szolgálatomba; és hogy milyen bájos volt, ahogyan sírva fakadt a döntés hallatán, hát azt nem is lehet elmondani. Mivel pedig nem ajándék ló, tehát megnéztem a fogát. Nincs-e foga ott, ahol ne is legyen.
A bíboros erre azt felelte, hogy: szép dolog a szabadság, de csak az úgynevezett regényekben, ismertebb szóval római fabulákban vagy románhistóriákban fordul elõ. A regényekben a megkeresztelt rabnõ mindjárt grófi rangot is kaphat az uralkodótól; feltéve, hogy találkozik vele a palota kertjében, és alkalma van szívhez szólóan elbeszélni élete megható fordulatait. (Ezen jót nevettek mind a ketten.) Mi azonban úgy képzeljük, hogy hús-vér emberek vagyunk, valódi férfiak, nem pedig egy regény szereplõi. Ezért a mi cselédházainkból nincs átjárás a császári palota kertjébe; a mi szolgálóink és cselédeink pedig némák, már csak azért is, mert életüknek nincs története.
Én is mindig megnézem (tette hozzá sóhajtva), hogy nincs-e történet ott, ahol nem szabad lennie.
Errõl egy kópé csínytevés jutott eszébe Andró grófnak. Árulja már el Tekimagaslóságod: nem bujkál-e vajon az én Ahmed nevû szökevény rabszolgám itt ebben a házban? Ígérem, hogy nem követelem vissza; csak tudni szeretném az igazat!
A bíboros pedig hallgatott.
Hiszen kaptam érte kárpótlásul ezt a Krisztina nevû Kártigámot, akinek szépségével, bár nem vagyok jóllakva, de annál inkább meg vagyok elégedve; ám a teljes kárpótlás mégiscsak az volna, ha tudnám, hogy mi történt Ahmed nevû rabszolgámmal. Nem baj, ha itt bujkál a házban; csak néhány szót szeretnék vele váltani!
A bíboros pedig nem szólt egy szót sem, csak elmosolyodott. Éppen az imént fejtette ki véleményét e dologról.
Mert én úgy sejtem, hogy az én szökevény szolgám Tekimagaslóságod egyik szolgájának zöld zekéjét és fehér gyapjúsharisnyáját öltötte magára, s ezért nem ismertem rá a mariahilfi templom kapujában; pedig az orrom elõtt ment el! Úgy sejtem, hogy az én szökevény szolgám itt bujkál ebben a házban; talán az elõbb láttam is, csak az öltözéke tévesztett meg; talán õ volt az, aki jelentette, hogy egy magyar mágnás várakozik odalent; talán ebben a pillanatban is ott hallgatózik az ajtó mögött! Nem baj, ha Tekimagaslóságod becsapott; csak mondja meg!
A bíboros pedig vállat vont, és félrefordulva megkérdezte Andró gróftól, teljes nevén don Guzmán de Moreto y Sancheztõl: vajon a követ úrnak van-e tudomása róla, bogy Antonio Caraffa tábornok, akit õ császári felsége most készül kinevezni rendkívüli és meghatalmazott követnek Madridba, Nápolyban született és nevelkedett a spanyol király alattvalójaként, és hogy mind a mai napig a madridi trón alattvalója maradt: errõl tud a követ úr? Nem gondolja követ úr, hogy egy ilyen ember követként való szerepeltetése, hogy tehát a Habsburg-ház osztrák ágát képviselje a spanyol király megbízottaival szemben, éppoly hátrányos volna Bécsre, amilyen sértõ Madridra nézve? Nem érez késztetést a követ úr, hogy királya nevében erélyesen tiltakozzék a készülõ tapintatlanság ellen, méghozzá most azonnal, mielõtt megszületik a döntés?!
Mire Andró gróf akkorát rúgott az egyik míderbe, amely a lába elõtt hevert a csatakos márványpadlón, hogy szanaszéjjel fröcskölt a piros lé; fejébe nyomta kócsagtollas kalapját, és köszönés nélkül távozott.
Caraffa tábornok, aki a magyar történelemben az eperjesi vértörvényszék irányítójaként vált hírhedtté, már javában készült madridi megbízatására, már csomagolt, amikor értesítést kapott, hogy: az udvar nem tart igényt szolgálataira többé. S hogy bölcsen tenné, ha sürgõsen elköltözne Bécsbõl. (Tehát mégsem csomagolt egészen hiába.)
Zülfikár effendihez pedig aranyszegélyû levél érkezett; ebben a levélben további tanácskozás végett hazarendelték. Mamuca della Torre, történetünk idején drinápolyi ügyvivõ mesélte két évvel késõbb a karlowitzi béketárgyaláson, ahol a Velencei Köztársaság tolmácsaként volt jelen, hogy: szegény Zülfikár csak Belgrádig jutott, ahol mutattak neki egy másik, megvasalt szegélyû levelet, majd karon fogták, és egy oldalsó helyiségbe vezették, ahonnét már csak hûlõ testét hozták elõ, nem egészen fél óra múlva.
Így tehát ennek a fejezetnek azt a címet is adhattuk volna, hogy:
A követjárás nehézségei

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta