Tolnai Szabolcs: Nyári
Mozi
*
Ájjon itt - akárha
tejjes hasonulás, ám semmiképp nem kérdés
gyanánt, mert az választ indukálna, sõt koncepcionálisan
préjelentene elõre! -, hogy a körülmények
vajjon bírnak-e az esztétikum ígéretének
szirénhangjaival, vagy éppen ellenkezõleg, a végleges
produktum az, amely az esztétikum kék atlettatrikóját
magára kapja, és sóvíz jelei térképként
igazítják el szerény szemlélõjét.
A szándékos
rontást az különbözteti meg az eleve hitványtól
- karcos, sötétülõ kérésznyersanyag,
tiszahomok vágta fénykvarcsúrlódással,
bevilágít a sötét, mekkora hívás!
végül árnypantomímelt hangmacera, levágja
a faszi fejét az éccaka, aztán a nappal, és
hûti a zummot az ártézivíz, szikes talajonnekalózkodj!
ennyi! -, hogy abban a túlhordott nagyotmondás készül
szóképileg lenni, míg a rossznyersanyag, rosszlámpa,
rosszderítõ, satöbbi (de addig ismételd a rossz-t,
míg magad is meglátod), na, az éppen kiadja az elégséges
jelentést. Sõt még azon is túl.
Az óperenciát
éppen Vajdaságnak hívják, noha a szó
mindahány semlegesség metszéspontja, közigazgatásilag
definitív ígyen. Ha büntetésül választunk
más neveket: bús, lomha, bácska, nátha, bánát,
gránát, hátha, bicska, bocskor, sör, rádiógyalogmûszerész,
távamatõr és tévhitelesített - akkor
közelebb vagyunk egy versztávnyit. Nehéz, fûszeres
szavak, dús képeket kívánnak, mindenképpen
olyasfélét, mely kecsegtet a befejezhetõséggel
és az újrakezdés lehetetlenségével.
La múr.
Beleszaladtam, hogy egy fájdalmas
szerelem miegymásai és, ah, szcénája volna
korszakos, beleírni ebbe a földbe, amúgy Onán
vagy ellenben kivert kanmacska, hogy senkise bírja nélküle,
- rohaggyonmeg lehetõleg mámamég! Az sem volna elég,
ha elpusztítani érkezne ide Hõsünk, ha maga is
aktív részese lenne e pusztításnak, ha maga
is megégne közben, szörnyû, forró, nyári
lángok között, Krisztus Szent Sebeire, nem hûsölni
az itatóban, böszme barmok! Birkát herülni kézikamerával!
Fotó. Pirosszem.
Nem! Éppen ellenkezõleg
választ a Fõhõs. Megkocsizik, ha úri kedvem
volna, mondanám: kikocsiz. Válasszuk el. Ki kocsiz. És
most a kérdõjel. ?
A szabadság mindig
passzió? Nézi az eget a föld? És az ég
visszanéz? Pillanat... Nézi vissza a föld az égben
magát? A fûszál, a sarjú? Mint birtokát
a? A rög és a tó? A csillagok pedig - úgy bizony,
Atyám! -, a csillagok leszaladnak egy kicsit a stáb tenyerébõl
enni! Hogy imbolygó lámpafény? Hogy kaszára,
kapára? Hazudóst kiáltani, sántakutya? Utolérni?
Jól van. A csillagok nem merõ kövek, ámbátor
reflektorfény. Legyen.
Látható, amint
birtokba veszik, ami birtokuk és ami távozott tõlük.
Satanas. Mégsem övék és hiába veszik vissza.
Olyan ez, mint saját várunkat víni, saját árnyékunkat
az elsõ sorokba dobva. Olyan, hogy álmodunk, aztán
kiderül, nem alszunk, csak valaki kiszúrta a szemünket,
de nem fáj, faszt, csak a meleg vér éppen a recehártya
elõtt folyik, vagy éppen leül a szemfenékre,
és onnan alvad tovább. Olyan, mint anyánkat baszni
látni, ami akkor sem jó, ha apánkat szereti nagyon.
Olyan, mint amikor apánknak titokban adunk szállást
éjszakára, pedig bejelentett lakhelyünkön, helyrajzi
számmal és irányítószámmal, s
egyéb hivatalos papírokkal bármely hatóság
elõtt igazoltan, legális otthonunkban vagyunk. Honviselõ
felek vagyunk, csak nem tudjuk, hogy kik viselik még golyóálló
mellényként ugyanezt a hont, honnan majd kilõhetnek,
mint ágyúgolyót a cirkuszos emberek, hiszemis, nemis.
Olyan, mintha zúgna a fülünk, pedig csak újabb
vízierõmû épült a fürdõszobánkban.
Olyan, mint amikor számunkra nem anya- s mégsem idegennyelven
valaki azt pofázza, hogy megvesz kilóra, csak legyünk
annyi kiló vagy nem is éppen, hogy nullát nyomjunk,
ne többet. És ne kevesebbet. Visszaveszik, s ettõl elveszítik
végképp, s mégis ettõl övék az
idõk végezetéig. Olyan, hogy végigfosod a lábad
szárát, aztán válasszál. Olyan, hogy
reggel lesz. Olyan, hogy ott a tenger. Szarás!
Aki kíváncsi,
az áruló lesz, alighanem.
Az elárulja, hogy
csak úgy és annyiban érdekli a haza, ahogy és
amennyiben az megfogalmazható. Ha nem, nem! Nem csinál belõle
ügyet. Ügyet sem vet rá. A pillantását,
azt igen! Azt reája veti. Lát tücsköt. Lát
bogarat. Látja a havert, ahogy szaratja a lázálmait.
Énekejjé má', haver! Mutatkozzá má'!
Hegedûjjé! Pofázzá'! Hogy mivan! Azt mongyad!
A kalandnak saját
az etikája. Azon nem kérünk számon olyan rendet,
melyet mi vágtunk. Az olyan, mint szembenézni a sorsunkkal.
Nini! Van sorsunk. Kezdõdünk. Következünk. Alighanem
rámegyünk. Elõbb. Utóbb már nem bánjuk,
kiúszunk a képbõl. Rendjén való, hogy
nem a portással próbálkoztunk, hanem átugrottunk
a kerítésen. Okés, hogy a szögesdrótot
mindvégig a talpunk alá terítettük. Istennek
tetszõ dolog, hogy csak akkor vettük elõ a kamerát,
amikor nem csináltunk semmi bajt. Ettünk vagy ittunk. Lubickoltunk.
Láttuk, porzik az út. Ez is megvolt - bólogattunk.
Hogy a fenébe hívják? Kérdeztük csak úgy,
foghegyrõl. Mert nincs itt. Mert meghalt. Amaz megõrült.
Mi elköltöztünk a városba. Mi visszajárunk.
Mi nem jövünk soha. Minket négyökrös szekérrel
sem lehetne visszavontatni. Mi titkos alagutakon járunk, kerékpárral,
mert ollan magosra ástuk, és nyalókát, azt
a robbanós belsejût, azt szopogatunk közben. Nem, ilyenkor
már nincs elöl a kamera. Ilyenkor már zötykölõdünk,
a fejünk maj' leesik a nyakunkról, de ahogy gurulna lenn, a
poros, kitaposott földön, csak észrevennénk! Arra
fölriadnánk. Föl ám!
Dionüszoszi
természete
van Tolnai Szabolcs
Nyári Mozi
címû filmjének,
megmutatja, hogy érvényes tájon, ha istenek nem is,
de az ember a földre leszállhat. Ott menetbe összefogódzkodhat,
ott felebarátja feleségét megkívánhatja,
ott ellensége vérét onthatja, ott elveheti, ami a
másé, ha mégis õt illeti, ott aztán
egyformán ragyogtathatja a napot szegényre, gazdagra, ott
letérhet az igaz útról, ha igazabbat lel, ott sûrû
sötétlõ erdõbe tévedhet, s tévelygésében
is tánc és muzsika kíséri, költészet
és bor, s a természet kifogyhatatlan kacaja. Ott célba
ér.
Habár a tenger nem
volna más, csak egy félbevágott tópart, s
Poseidón
is mitológiai tévelygõ fekete kutyaként a száraz
csapást nyalogatja, s a víz is, fekete-fehérben, inkább
zaccos pocsolyának tûnik, mi derékig, ha ér,
miben nyakig vizesen mutatkozni egyenesen tornamutatvány - gyerekkorunkban
másztunk behúzott lábbal a medence alján így,
törpésítve -, de haljak meg mégis izibe, szarás,
ha nem tenger az bizony. Én nem tudom, hogy hívják,
mert nincsen az odaírva a stáblistára, meg mondom,
csak olyan kiflinyi - akárha salak - karéj látszik
belõle, de szirének lakják, az igaz.
S lakja még a kék.
A kék emléke legalább. Bizonyosan lakja, csak olyan
rosszul látni, hogy hinni kell inkább, igen, felidézni,
idegesen horkantani, felvetni a fejeket, az orrokat a sós levegõbe
vágni fel, s akkor igen, csak ott, ott legalább, az orrok
emlékezetében és a testi sötétben megérezni
az Azúr illatát.
Aztán leblende.
Vagy fölfény.
Vagy kitömött madár.
Jegyzet
* Nyári Mozi, írta és rendezte: Tolnai Szabolcs, 1999, magyar, Duna Mûhely, fekete-fehér, zene: Lajkó Félix.
http://www.c3.hu/scripta