Eoae!, ez, akárhol vagyok, reggelidõn, mindegy, miféle ablakból, hangos vagy épp csak elgondolt kiáltássá, ébresztõvé vált, mely által is a belõlem elõlendülõ magánhangzóknak vissza kell fordítódniok a kinti dolgok körévé, itt a fává, amott a szomszéd házzá, az út vonalává közöttük, hátrébb a repülõtérré, a láthatár vonalává; meg kell nyitniok értõ érzékeimet az új világ-napja, a betûszerintiség, a leírhatóság elõtt. (Peter Handke) 1
 

I. Entelekheia

És amikor véget ér az elbeszélés, az elbeszélõ, hogy elveszített képeit visszanyerje, újra útnak indul. Minden egyes nekilódulásával az õseredet irányába átlépi a megszokott határt, következetes és pontos látásával a természetet és az architektúrát írásként olvassa, jegyzetel és rajzol, íráskép és látvány közt mindegyre újabb és újabb összefüggéseket és megfeleléseket fedez fel, s megtérve a Senki öblébe, elbeszéléssé formázza újra és újra a létezés fénylõ látszatát. "... eszerint valami megismételni és megújítani magát nem annyira az új cselekvésben, az utánacsinálásban engedte, hanem inkább az újabb körvonalazásban és kihasításban..." (192) A világ megtapasztalásának e közvetlensége a látszólag jelentéktelen dolgok, a természet és jelenségeinek kontemplatív megfigyelésében gyökeredzik. "... még ha a dolgot magát soha nem láttam is, és ha ez netán rég nem létezett a világon, akkor is, a dologból megannyiszor jött egy kép, pontosabban szólva, valami látszat." (168) És legyen az útonlét és látáslét során a kísérõ akár Cézanne (réalisation) , akár Heidegger (Ur-Sprung - 'ugrás az õseredetbe'), az elbeszélõ számára a cél mindig ugyanaz marad: az önmagukban lévõ dolgok és az önmagában lévõ szubjektum közti tér (Zwischenraum) összefüggésrendszerének a nyelvét mûalkotássá és tanítássá kódolni. A mindennapi lesz ezáltal az egyetlen olyan terrénuma az elbeszélõnek, amely a média totális, mindent leárnyékoló és gúzsbakötõ világuralma ellenében autentikus módon létezik. A létezés e majdnem-semmijének, az üres formáknak, a látszatnak betöltése a feladata minden egyes elbeszélésnek, melyek eposzi részekként egymásba érnek, mindig magasabbra törnek, a történelem ellen ismétlõdnek. "Persze: hogy így járj, járj akár szíved országában is, egy nap nem lesz többé lehetséges, vagy épp nem lesz már hatása. De akkor ott lesz az elbeszélés, az majd megismétli a járást!" (240) Az állandó írásban-lét, úton-lét és határ-lét nárcisztikus, önmaga körül forgó, de önmagát újraismétlõ (újraelbeszélõ) eposzt hoz létre, mely lényegét: elbeszélését és teóriáját egyaránt - Cézanne-t és Heideggert egymásra ismételve - a réalisation felnyíló magát-a-határba-bele-állításá ból nyeri. A létezés e látszat-felfedése olyan nyelvet alkot, amely önálló fogalmi apparátussal rendelkezik, és amely túllép a konvención alapuló jelölõ-jelölt kapcsolódáson: a jelöltnek adván az újrafelfedésen vagy ismétlésen keresztül az újrajelölõ elsõdlegességet: "... Mert a szó zuga nélkül a föld, ha fekete, ha vörös, ha zöldeltetett, azért csak egyetlen sivatag, és nincs az a dráma, nincs a történelemnek se az a drámája, amelynek az én szememben különb érvénye lehetne, mint az édes-egy világ dolgainak és szavainak - a létezésnek -, és a bomba, mely a marhacsapás-piramist fenyegeti, csapódjék be ott, olyan szóalakban, amelyik a ¯hosszúkás körtét jelöli puhán. Találok én majd kifejezést ekképp egy fehér gesztenyevirág sötét belsejére, a nedves hó alatti agyag sárgájára, az almán lelhetõ virágmaradványra és a folyóból felszökkenõ hal csobbanó hangjára." (176) Minden egyes szó sajátlagos megnevezõfunkcióval rendelkezik így, s bár érintkezésük (jelölõ és jelölt) eredete visszaidézhetõ, nem az ismétlés másodlagosságával érvényesítik autonóm világegészüket és -magyarázatukat. Az elbeszélõ e rendkívül szigorú poétika következtében könnyen sebezhetõ: érthetetlenséggel és érdektelenséggel, mi több, szereplehetõségének állítólagos túllépése következtében egyenesen határsértéssel vádolható: "...¯Világbirodalmammal nem túl sokat akartam-e? Ugyan ki voltam én?" (114) De ez is az entelek>heia következetesen poétikai felfedésének része. Az elbeszélés elbeszélõi minden esetben határegzisztenciák, Filip Kobal például: "Nézz ide, mit is jelent a mi nevünk: nem azt, hogy a széleslépésû , hanem hogy a határtermészetû ... Határtermészet, az peremegzisztencia, de nem peremfigura!" (189) És ahhoz, hogy a határegzisztencia realizálódjon, megnyíljon, feloldódjon, elbeszélésébe kezdhessen, mely maga az õseredeti megnevezés, a világkáosszal szembeni rend formájának megteremtése, át kell lépnie nemcsak önmaga, de a körüllévõ határát is. E poétikus tett eredményeképpen olykor eufórikus elbeszélés, olykor furorikus útinapló születik. Az egyik, mondjuk a szlovén "hazatalálásról" szóló nagy elbeszélés 1986-ból, Az ismétlés (Die Wiederholung ) , a másik, mondjuk a szerb "Lebenswelt" elbeszélése 1996-ból, a Téli utazás (Winterliche Reise). Saját poétikája szerint mindkettõ elbeszélés, míg azonban Az ismétlés t nagyregényként ünnepelték (holott az elbeszélõ kimondottan az úgynevezett polgári eredetû regény ellen írja középkori eposzregényeit), addig a Téli utazás t félresikerült és meggondolatlan esszéként olvasták (mely könnyedén ellentmond így a szerzõi eposzi szándéknak). Ez azonban már mûfajok és olvasati lehetõségek problémája, amelynek meanderszerû diskurzusában az elbeszélõ, Peter Handke vétlenül vagy véletlenül, de határesetnek számít.
Peter Handke kapcsán felvetõdik a kérdés, vajon egyes mûvei értelmezhetõk-e önmagukban, vagy életmûvét egy századvégi-ezredvégi óriáseposznak kell tekintenünk. Ha pedig elõfeltételezzük írás és olvasás kettõs meghatározottságát (Handke nem csupán írássá változtatja a természet olvashatóságát, de minden egyes elbeszélése más írások "ismételt", reflektált újraolvasását is jelenti), honnan nyerhetõ a Handkéról - vagy elbeszélésérõl - szóló diskurzus legitimitása. Vagy: mely Handke-szöveg(ek) ismeretének hiányában ne "beszélj" róla. 2 Az életmûben ugyanakkor - és leginkább az elmúlt évtized írásai a példák rá - egy úgynevezett (tematikus, látszólagos, õseredetû avagy ötletszerû?) alfejezet ismétlõdik, amelyet Handke jugoszláv utazásai írnak folyamatos egésszé (elbeszéléssé, esszévé és drámává). Az eposz és az újkeletû határátlépések epizódjai egymással állandó dialógusban állnak, melyet a recepció (a kritika és legelsõsorban a média) nem evidenciaként kezel, s ítéleteiben állandó anomáliákat gerjeszt, aktualizációs olvasataiban botránylehetõségeket lát. Mert nem olvas. Vagy mert nem pontosan olvas. Vagy mert - különösen Handkét - pontosan nem lehet olvasni.
Rolf Günter Renner kísérletet tett, hogy rendszeres kontinuus-olvasatban Handke mûveit organikusan írja le: az életmûvet a szerzõi érdeklõdési irányultság és az olvasás-írás fokozott "ismétlõdési" kényszere szerint korszakokra bontotta. 3 Az ellenolvasat Peter Pütz nevéhez fûzõdik: eszerint Handke minden új könyve az éppen azt megelõzõtõl történõ radikális elfordulásból következik. 4 Pütz tétele ugyanakkor nagyon is jól beolvasztható az "ismétlés" poétikus olvasatába, hiszen annak értelmében minden egyes Handke-mû az elõzõ "ismétlése" egy magasabb fokon, vagyis egyszerre "elfordulás" és "kiegészítés". Egyedül e poétikai egészben történõ gondolkodás, Handke korszakhatárainak és azok átlépéseinek poétikai ismeretében ignorálhatók az aktuális vakolvasatok. Ennek az elvárásnak felel meg Lothar Bluhm, aki a Téli utazás ról elmélkedve keresi Handke elbeszélés-elméletének és jugoszláv álmának köztes tereit, és Karl Wagner, aki Az ismétlés poétikai egészét hangsúlyozza a Szlovénia-központú értelmezések ellenében. 5 Miután egy organikus mû mozgásának-modifikációjának biztosítéka éppen a nyitottság, és ez Handke írásaiban tág határokat jelent, ahhoz, hogy az utóbbi évtized jugoszláv súlypontozású elbeszélései, esszéi és drámái ne a poétikai életmû zárványaiként legyenek számontartva, újra ismétlés re van szükség.
Handke alkotói tevékenységének kezdeti fázisában - a hatvanas és hetvenes évek politikailag elkötelezett és realista irányultságú irodalmával szemben (Gruppe 47) - kísérleti szövegekkel jelentkezik, melyek az avantgárd alapelveit követik, és a nyelvészet és strukturalizmus hatására állandó esztétikai megújulást tûznek ki célul. A mai Handke-olvasás bizonyos értelemben meg is reked ezen a szinten. A leginkább olvasott (és idézett) Handke-mûvek 1966 és 1970 között születnek, köztük a vak emlékezet rekonst>rukciós kísérleteként olvasható Die Hornissen (Lódarazsak), a Der Hausierer (A házaló) eseménytöredezett krimisémája, a nyelvi szocializációt kínvallatásként bemutató Kaspar , illetve a "klasszikussá" lett, skizofrén "másképp-látás"-t és "más-összefüggéseket-feltételezõ" A kapus félelme a tizenegyesnél címû regény. 6 A hetvenes években Handke az "új bensõségesség" irányvonalát követi. Ezzel olyan írói magatartást vállal, amelyet elõször a klasszikus modernizmus határozott meg: a világra újra a szubjektív elbeszélõ nézõpontjából tekint. A gyorsan klasszicizálódó mûvek sorozata: a Raymond Chandler-Gottried Keller-dialógusra komponált "amerikai road"-regény, a Rövid levél és hosszú búcsú (1972), az életrajzírás kanonizált és agyonbeszélt destrukciós kísérlete, a Vágy nélkül boldogtalan (1972), valamint az Eric Clapton-Johann Wolfgang Goethe-hommage, A balkezû nõ (1976). 7 Handke az önéletrajzi jellegû önreflexiót késõbb filozófiailag megalapozott poétikai reflexióval kapcsolja össze. Itt az egy kötetben is megjelent úgynevezett "Tetralógia" képezi a "lassú hazatérés" mítoszának és Handke "nehéz" olvasásának kezdetét (1979-1981): Langsame Heimkehr (Lassú hazatérés), Die Lehre der Sainte-Victoire (Sainte-Victoire tana), Gyerektörténet, Über die Dörfer (A falvakról). 8 Az elbeszélés egzisztenciál-ontológiai jellegének erõsödése következik az újabb körben: Handke itt már a poszt>strukturalizmus és a heideggeri filozófia hatására olyan valóságot rajzol meg, amely a szubjektum számára hozzáférhetetlen, mert nyelv és természet e koncepció szerint az ember elõtt jár. A hei>deggeri fordulattal felérõ Végre egy kínai (1984), a fõmûnek titulált Az ismétlés (1986) és a Die Abwesenheit (A távollét, 1987) címû haikuregény sorolandó ide. E három mû - trilógiaként akár - Handke elbeszéléstechnikájának legartisztikusabb darabja. Ezt az irányultságot követi a három létértelmezõ elbeszéléskísérlet: A fáradtságról (1989), Versuch über den Jukebox (A zenegéprõl, 1990) és a Versuch über den geglückten Tag (A boldog napról, 1991). 10 A Még egyszer Thukydidesnek 1993-as, néhány flekkbõl álló kis>eposzgyûjteményét, mely jugoszláv, japán és spanyol utazások és tartózkodások eseményeit: többek között egy hajó kirakodását, a hó hullását és olvadását, egy villám becsapódását beszélik el, követi a Mein Jahr in der Niemandsbucht (Egy évem a Senki öblében, 1994) 1993 "eseményeit" tartalmazó ezeroldalas nagyeposza. 11 E mûvel kapcsolatban már egyértelmûen megosztott recepcióról van szó: vagy az évszázad utolsó, mindent összefoglaló és meghaladó regénytablójaként értékelik e finomszövésû, életrajzi-esztétikai utaztató regényt, vagy az unalom és untatás mestermûveként utasítják el. Hasonló fogadtatásban részesül Handke "spanyol" regénye is, az eddigi legutolsó, az In einer dunklen Nacht ging ich aus meinem stillen Zimmer (Egy sötét éjszaka kimentem csendes szobámból, 1997) címû, amely a Végre egy kínai salzburgi történetének immáron életmûvön belüli, tényleges ismétlését folytatja egy "Európát" átszelõ álomutazás formájában.
"Az apolitikus magatartás és eszképizmus `60-as évekbeli vádját nem sokkal késõbb az állítólag nárcisztikus írói magatartás elutasítása követte. Nem kevésbé élesen bírálták a késõbbi szövegek ¯magasröptû hangvételét . Az irodalmi kritika polarizálódása az elutasítás és elismerés között máig tart, az utóbbi években azonban ez a kritika némileg alábbhagyott: a politikai és az esztétikai utópiák megszûnte után nyitva áll az út a szerzõ esztétikai önállóságának és elfogulatlanságának szabad vizsgálata elõtt." Renner jogos kívánalma mindenekelõtt Handke anti-politikus (?) jugoszláv megnyilatkozásai (utazásai) és a handkei poétika jugoszláv alfejezetének ismétlõdése miatt nem valósul(hatot)t meg. Handke poétikusan politikus és utópikus magatartása következtében ugyanis épp e kívánalom ellenkezõje történt: a kritika (és a média) mértéktelen támadást indított a Handke-mûvek összessége ellen. A vád: a semmi könyveinek monoton gyártása a barbár nacionalizmust támogató elkötelezettséggel párosul nála. Handke valóban (?) átlépi a saját határát. Miután 1986-ban - valóságreferenciális olvasat szerint - megteremtette Az ismétlés ben a Nagy Szlovén Mítoszt, minek következtében szlovén nemzeti költõnek kiáltották ki, 1992-ben, a szlovének legnagyobb megdöbbenésére, elutasítja a Szlovén Köztársaság legitimitását. 12 Ami a szlovén al-alfejezetet illeti: Handke 1994-ben, az Egy évem a Senki öblében címû mûvében leszámol Filip Koballal, Az ismétlés fõszereplõjével, a szlovén "hazával" és a mítoszalkotás vágyával; 1996-os szerbiai útinaplójában pedig megvalósulni látja Szlovéniától vett búcsújának argumentumait. És csak ezután következik az igazán szerb al-alfejezet: a Boszniában történt erõszaktételeken, Kusturica Underground címû filmjének nyugat-európai fogadtatásán és a nyugati sajtó egyoldalú (szerbellenes) tájékoztatásán felháborodva 1995 telén, majd "ismétlésként" 1996 nyarán Szerbiába utazik, és útiélményeit, valamint sajtószidalmait a Süddeutsche Zeitung ban, majd könyv formában is nyilvánosságra hozza. 13 Handke erõltetettnek tartja az európai integrációs kísérletet, megveti az amerikai kultúrhódítást, viszont józanul vállalja szinte egyedüliként mindazt, ami a média és a politika szolgálatába állított középszerûséggel és egységesítéssel szemben még rendelkezik a "tulajdonképpenivel" és "õseredetivel". "Ez a fehér kenyér jelenti nekem azóta, hogy Jugoszlávia." (102) Handke Jugoszláviában látta álma õsképét megvalósulni: "...És az a táj elõttem, az a vízszintesség, a maga akár fekvõ, akár álló, akár támaszkodó, belõle kiálló tárgyaival, az a leírható föld, az volt értésem foglalatában most ¯a világ ; és azt a tájat, anélkül hogy a Száva völgyét vagy Jugoszláviát érteném rajta, így szólíthattam meg: ¯Földem! ; és a világnak ez a megjelenése volt egyszersmind az egyetlen istenelképzelésem, mely évek során sikeredett nekem." (93) Hogy pedig elsõ és legnagyobb álmából, a jugoszláviai Szlovéniáéból (a "látszatlétbõl") valóságra ébredt (mert a tulajdonképpeni és az õseredeti csak ott érvényesül, ahol az államapparátus nem nyugat-európai mintákat követ, Szlovénia pedig önállósulni kívánt a nagy birodalom nélkül), hogy pedig a horvátok önállósulását - szerinte ismétlõdõ usztasapolitikájuk miatt 14 - érdektelenséggel figyelte, a Birodalom egyetlen, politikailag és erkölcsileg lejáratott népéhez fordult, hitetlenkedve és felháborodva a háborús közvetítések egyoldalú, szerbgyûlölõ beállítódásán, a szerbek elleni atrocitások agyonhallgatásán, és "jogosságot" követelt Szerbiának. A "Gerechtigkeit für Serbien" (Jogosságot Szerbiának) kifejezés látványosan félre is értõdött. A könyv (vagy pamflet vagy elbeszélés) poétikai üzenetére, melyben Handke a szerb 'Alltagswelt' elbeszélését tûzte ki célul, nem sokan voltak értõn ráhangolva: többnyire sértéshadjáratnak tekintették, mely azon nyugati újságok, újságírók és filozófusok ellen irányult, akik Balkán-szakértõként léptek fel, illetve Handke szerint ilyen szerepben tetszelegtek. 15 Handke legradikálisabb - és hozzá kell tenni: legkonzekvensebb - tettét követi el azzal, hogy Németország részvétele okán visszautasítja az ország legfontosabb mûvészeti kitüntetését, a Büchner-díjat, kilép a katolikus egyházból, és a NATO-bombázások ideje alatt rendszeresen beutazik Szerbiába. Újabb úti jegyzeteit az osztrák NEWS- magazin közölte folytatásokban. 16 És végezetül - legalábbis ami az eddigi köztes tereket illeti - 1999 júniusában Bécsben és Belgrádban szinte egyszerre mutatták be a Die Fahrt im Einbaum, oder Das Stück zum Film vom Krieg (Utazás a bödöncsónakban, avagy Darab a háborúról szóló filmhez) címû Handke-darabot, melyben egyedüli bûnösnek a közvetítõ média kiáltatott ki, a népek szétszóratott maradékai pedig önként vállalt szomszéd- és testvérgyilkosságért vádoltatnak.
A handkei 'õseredet' és 'természet' koncepciónak, valamint Jugoszlávia 'határ' és 'látszat' létének mint e koncepció 'alapjának' az életrajzi meghatározottságon túl 17 poétikai következménye van. Ezt pedig másként olvasni mint a mindenféle - nyelvi, politikai, történelmi, valóságos és kitalált - határok tudatos átlépését, nem lehet. Handke minden egyes elbeszélõi lépésével határt lép át - s határt sért nem fikcionális olvasatban. De ahhoz, hogy határ-létbe kerüljön (vagy mint híres elbeszélésében: a kapus kezébe kerüljön a labda), mindannyiszor fel kell nyílnia, elbeszélésébe kell kezdenie. Handkéval egyetérteni nem kell, de nem árt tudni, mindenkori elbeszélésének mi a tétje. Ez pedig már az entelekheia kísérlete, melyben az elsõ nagy ugrás az õseredetbe a határ átlépésével Az ismétlés elbeszélése. Az ismétlés minden ideológiától mentesen, aktuálpolitikai helyzettõl függetlenül, visszamenõleg is sérthetetlenül Peter Handke életmûvének legfontosabb darabja. És ilyen értelemben Az ismétlés nem csupán egy öntörvényû, lehetséges világegész és -magyarázat esszenciáját tartalmazza, de - aktuálisan: a rész egészeként - Handke poétikai politikumára is pontos választ adhat.
 

2. Ismétlés

Renner fogalmazta meg elsõként és azóta is mértékadóan Az ismétlés történet-poétikai jelentõségét: Handke írásmódjában "felhasználja a poszttörténelem tapasztalatait, amely ismertnek tekinti a mimetikus elbeszélést kétségbevonó posztstrukturalista nyelvelmélet elõfeltevéseit. Ugyanakkor mégis olyan elbeszélésrõl van szó, amely az elõfeltevések ismeretében is egzisztenciálontológiai világértelmezést juttat érvényre. Mindenekelõtt visszavonja a posztmodern destrukció törvényét anélkül, hogy visszaesne a modern tudás számára értelmetlen gondolkodásba és írásba. Handke e szövege nem sorolható be sem a posztmodern önkényes nyelvjátékába, sem az avantgarde nyelvi kísérletezésébe vagy a modernek nyelvszkepticizmusába, és még csak a metafizikai hagyományba sem. Írásmódja sokkal inkább képek és szavak konstellációit helyezi fogalmak és egyértelmû képek helyére, melyek evidenciájukat a vázlat/terv (Entwurf) komolyan vett játékából nyerik." 18
Az ismétlés magába foglalja a lét teljességének újbóli, ismételt körülírhatóságát. 19 Handke írói szándéka olyan összefüggésrendszer megalkotása, amely nem a mindenkori világ adott tényeinek struktúráját tartalmazza, hanem azon túllépve és azt meghaladva olyan mitikus kozmosz lehetõségét teremti meg, amelyben prototipikus alakjában minden a helyén van: az idõ mitikus idõvé lesz, a szavak és a nevek helyébe pedig belép az örökkévaló pillanatot hordozó kép. "Ugyan mik, e látszat ellenében, a tények?" Az ismétlés ugyanakkor konkrét elbeszélés: "Elbeszélés, minden jármûvek legtágasabbika, égi kocsi. Elbeszélés szeme, tükrözz engem, mert csak te ismered fel s méltányolod valómat. Ég kékje, szállj le e mélyületbe az elbeszélés által. Elbeszélés, rész-vét zenéje, irgalmazz, kegyeskedj, szentelj meg minket. Elbeszélés, kockád dobja a betûket friss rendbe, tedd szellõssé a szórendeket, szövõdj írássá, és add meg sajátlagosságodban, a mi közös mintánkat. Elbeszélés, ismételj, tehát újíts meg; mindegyre újból s újból halasztván ama döntést, melynek nem szabad meglennie. Vakablakok és üres marhacsapások, legyetek az elbeszélés sarkallói és vízjelei. Éljen az elbeszélés! Az elbeszélésnek folytatódnia kell..." (268) Az elbeszélés "kusza-eposz", melybõl olyan sorrendiséget kell kiolvasnunk, amely sorrendiségben minden meglel(het)i a maga helyét. Az elbeszélés szakadatlan folytatás (és- ben levés), 'ugrás', levegõvétel, örök útonlevés munkában-írásban, ismétlés. "... Elbeszélõ, ott, a te körbeburjánzott ég-alja kunyhódban, te, aki a helyet érted, elnémulhatsz nyugodtan, hallgathatsz akár évszázadokon át is, fülelve kifelé, elmélyülve mélyeden benn, ám akkor, király, gyermek, szedd össze magad, egyenesítsd derekad, támaszkodj föl könyöködre, mosolyogj körbe, végy mély lélegzetet, s vágj neki újra a te minden viszályt elsimító szavaddal: És... " (268)
A cselekmény helyébe Handkénál így lép az elbeszélés. És hogy a belsõ kontinuitás (írás és olvasás dialogicitásának poétikai folytonossága) tematikusan is jelezve van, íme Az ismétlés vándorló-emlékezõ írójának felidézése az elsõ publikációról: "A történetem annyi volt, hogy egy fiú a ház udvarán biciklit javítgat. Ezt a mûveletet részletesen leírtam, fénnyel, széllel, fák zúgásával, eleredõ esõvel..." (116) Filip Kobal, az elbeszélés hõse, kisgyermekek társaságában tesz elbeszélõként próbát, pusztán folyamatok felidézésével ("dongalábak járása, víz duzzadása, lidércfény közbebolygása"). E korai kezdemények a versmérték (eposzi hexameter) tudatában, de még megfelelõ szavak hiányában folyamatosan készülõdnek, hogy elbeszélhetõvé váljanak.
Az ismétlés - irodalmi hagyományában - az utazási vagy fejlõdési regény "magasabb fokú ismétlése": "olyan mûalkotásként kell felfogni, amely energiáit állandó jelleggel a határok egzisztenciájából nyeri". (Wendelin Schmidt-Dengler) 20 Ennek eredményeképpen - a más szocializációs és társadalmi környezet, egyáltalán: a határváltás hatására - elbeszélhetõvé, jelen idejûvé és kollektívvé változik a múlt. A határ tapasztalata és átlépése ugyanakkor a nyelv és az emlékezés problémáját veti fel. Handke elbeszéléseiben az emlékezés nem tetszõlegesen történik, a dolgok, képek, események nem pusztán visszatérnek, minden egyes visszatérésnek megvan a maga értelmezõ funkciója. Mindaz, ami volt, az újra-ismétlés során megmutatja a maga helyét a mitikus kozmosz összefüggésrendszerében. Az emlékezés a Handke-poétikában az elbeszélés szubkategóriája, feladata a történelem megszüntetése, és a nyitás a kollektív irányába. 21 Az elbeszélés, az ismétlés szintjén, 'megújítás' és 'elrendezés'. Az emlékezés pedig állandó munkában levés, a megnevezhetõség irányába történõ útkeresés. S mikor kimondásra éretté válik az emlék, megtalálja helyét abban a sorrendiségben, ami az elbeszélés. Az elbeszélõ akkor foghat neki elbeszélésének: "És..." Minden Handke-mû üres formáktól hemzseg, amelyek betöltésre várnak, hogy minden múltban történt a képzelet és a fantázia segítségével megelevenedhessen: 22 a vakablakok ismétlõdése láttatja meg az idõt Filip Koballal, az üres marhacsapások formája idézi fel egy másik, régen letûnt nép kultúráját. 23 Üresség, távollét, hiány és látszat - betöltésük, felfedésük, megálmodásuk az elbeszélés által -, ez a handkei õsvilág és birodalom alapmeghatározottsága. Ahogy Filip Kobal rendszeresen megcsodálja falujának címfestõjét-útmesterét, "miként varázsolja oda az üres felületre a következõ betût, mintha az már régen ott lett volna, s õ csak kihúzná...", úgy teremti meg maga Handke is útjárása során a látszatból írott-olvasott hazáját. Ugyanis Filip Kobal a kialakuló feliratban egy rejtett, megnevezhetetlen, ám éppen ezért annál pompásabb s mindenekelõtt határtalan világbirodalom jelvényeit véli felfedezni. Handke - poétikája szerint - a létezõ semmibõl, a fehér papírból és az útonlét üres formáiból álmodik világot magának. A mindenkori elbeszélõ - kiiktatva mindenfajta szerzõi és olvasói intenciót - az irodalmi kommunikációs folyamat hagyományos elemeit helyezi hatályon kívül, amikor a szöveg üzenetét a szöveg médium-mivoltába transzponálja. 24 A szöveg egyszerre üzenet és médium lesz. Nem a táj lesz írássá, hanem maga a táj rendelkezik egyfajta írásképpel, és leíráskor ennek az imitációja történik meg. Az elbeszélés nem az író nyelvén jön létre, hanem a leírt tárgy nyelvén. Ebben az "ismétlõ" poétikában Filip Kobal eltûnt fivére nyomain halad dél felé, s ismétli át annak jegyzetfüzetét (írásképét) és szlovén szógyûjteményét (a szavak eposzát). 25 A jegyzetfüzet írásképe "... olyan volt, mintha nem csupán rögzítene valamit, hanem tárgyával, minden betû a sorban afféle képhordozójaként, továbbmenne, tévedhetetlenül egy bizonyos cél felé... olyan vonalvezetést fedeztem fel, amely jól illik ehhez a vidékhez... olyan emberé, aki lendülõben van, és akinél az írás is ennek a része, nem valamely cselekvés folytatódásának puszta tényadatolása..." (127) Filip Kobal ennek megfelelõen tekint írásnak minden körüllevõt, s elbeszélése gyermekkoráról, nyelvvesztésérõl és bátyjáról akkor születik meg, mikor olvashatóvá válik a világ: "A kézírásból egy tisztán körülkerített birtok nézett vissza rám, ahol az olvasó aztán... mintha középen állna, a szerzõ helyén." (132) És ily módon az írásfolyamat mibenléte éppolyan fontos részletét alkotja a mitikus kozmosz szerkezetének, mint a 'megfigyelõ' határtalan figyelmébe került bármely 'esemény'.
Az elbeszélésre érdemleges események olyan õsképeket (mítoszokat és motívumokat) hívnak elõ, melyekben az emberiség állandóan megismétlõdõ tapasztalatai csapódnak le. 26 Filip Kobal élményei és tapasztalatai ennek az archetipikus helyzetnek megfelelõen kerülnek rendszerbe, és az erõ, mely õt cselekvésre készteti, írássá transzformálódik. A világ 'elbeszélõje' a "visszatérés meghatározója". Így születik meg az a "nyelvi emlékmû" (Sigrid Löffler), amely az elbeszélés egyik, de nem kizárólagos értelmezési tartományában a szétszóródott, elnyomott, államiság nélküli szlovén népnek irodalmi identitást, helyet, mítoszt és derûs jelen idejûséget biztosít a felejtés, a halál, a pusztulás ellen. E nyelvi emlékmû olyan emlékek visszaidézésén (újra-ismétlésén) keresztül születik meg, melyek áthatolva az idõn, örök és folyamatos jelenként artikulálódnak, az idõ eltüntette nyomok, ürességek kitöltõdnek. A képzelet segítségével megelevenedik egy sosem volt, de mindig jelenvaló birodalom: "Akkor, elsõ utamon, alig két hetet voltam útonjáró a Karszton, csaknem mindennap ebbõl mint valaki más. Nemcsak nyomkeresõ voltam én ott, de napszámos is, mennyegzõi vendég, részeg ember, falusi írnok, halottvigyázó. Gabrovicában láttam a templomtoronyból kiesett harangot, mely, bevágódván ferdén a földbe, hátán most gyerekeket játszatott; megijesztettem Skopjóban, ahogy a vadonból kiléptem, az egyik dolina alján magányosan kapáló agg-öregasszonyt; lerajzoltam Pliskovicában, az egyetlen templomban, mely munkanap is nyitva, az oltárabroszon mászkáló fekete-sárga lódarazsakat; megcsodáltam Hru12>evicában, a Karsztra egyöntetûen jellemzõ mód pataktalan faluban, Szent Nepomuk kõszobrát, melyet különben csak hidakon láthatni; Komen mozijából kiléptem a holdas éjszakába, mely világosabb és némább volt, mint a Mojave-sivatag, amin az imént még Richard Widmark küzdötte át magát; elbolyongtam Kistanjevica szelídgesztenye-erdein, ahol a Karszt egyedüli magas fái nõnek, és a lomb, mind az elmúlt években hullt lomb avarzörömbölése, bokáig, és a termések héjának ropogása, ahogy jársz ott, a világ semminõ zörejéhez nem hasonlítható; áthaladtam Temnica magában magasodó portálján, mely a földút szélétõl kivezet a sztyeppébe és vadonba; Tomajban meghajoltam a szlovén költõ, Sre69>ko Kosovel emléke elõtt a háznál, ahol meghalt, õ, aki még csaknem gyerekként a honi vidék fenyõinek, köveinek és csöndes útjainak gyógyító erejét evokálta, majd fölkerekedett, otthagyta e tájat, és - a háború végén, az idegen érdekû monarchia végnapjai után, Jugoszlávia kezdeteikor - bevonult (¯bezörömbölt ) fõvárosába, Ljubljanába, ahol, fivére pincéremnek és katonámnak, magasbaívelõ pályáján korának manifesztálója lett, ám ily új idõkhöz talán nem volt meg benne hosszú távra a kellõ pimaszság, túlságosan is meghatározta ráadásul a 'csend' ('ti12>ina', az õ elsõdleges szava), a Karszté - lásd jócskán elálló füleit! -, és hamarosan nem volt már az élõk sorában." (241)
A húszéves Filip Kobal magát kutatva keresi eredetét, délnek indul a Kilencedik Ország (szlovén) mítosza felé, s útja közben fogalmazódik meg - bár még éretlen formában - hazátlansága, magányossága. Az elbeszélés során a húszéves emlékeit a negyvenöt>éves idézi fel, s foglalja írásba, "teszi helyre" családja múltját és mítoszát, felfedezett népének és országának jelentõségét, önmaga lényegét és feladatát, abban a bizonyos mitikus kozmoszban, amely maga a sorrendiséget feltételezõ elbeszélés. 27
Az ismétlés elsõ része, A vakablak története beszéli el a húszéves fiú elsõ jesenicei éjszakáját, mintegy átismételve mindazt, ami addig történt vele, és ami mint tapasztalat és élmény számára útmutató lehet. A handkei elbeszélõ az egykor õt útjára bocsátó apai öleléshez fordul himnikus mondatával, "... bár átsegítene az ölelése ezen az elbeszélésen is, végig". Idegenségérzetét a családfõ elveszettségébõl, évszázados elhagyatottságából vezeti le, melyben fogolyként, számûzöttként éli az életét. A család mítosza 1713-ból eredeztethetõ, amikor is Gregor Kobal, a család õse a császár elleni lázadásért kivégzéssel, családja pedig elûzetéssel bûnhõdött. 28 Az osztrákok közé integrálódott szlovénság azóta sem lelt hazára, "itt... nem vagyunk otthon". Az apa hazátlansága együtt jár nyelvének felszámolásával, német ajkú feleséget szerez, aki viszont az egykor volt õs-család jogát, igazát hangoztatja: "Karavankák túlján van a haza, fel, földfoglalásra!" Az idõsebb testvér, aki a mítosz-hõs, Gregor Kobal nevét viseli, (õ hozza haza hírhedt-híres elõdjük történetét szlovén földrõl), nyelvet, hazát cserélve, mintegy visszatér az õsök közé. De a család a háború folyamán elveszíti vele kapcsolatát, eltûntnek nyilvánítják, s ez még inkább súlyosbítja a más hazában élõ gyökértelenek elhagyatottságát. A gyökértelenség az egyén sorsában, a társadalmon kívüliség állapotaiban jelentkezik: a fiatal Filip Kobal iskolaváltásaiban, elmagányosodásában, ön-ellenségével való örökös viaskodásában. A semmi, a rossz megérzésekor, a 'bántalmazás' pillanatában oldódik meg a nyelv, a szavak hoznak gyógyulást. De nem hosszú távon. Színre lép a valódi, külsõ ellenség is, és felfedezi az addig rejtekezõ ént: "Mi az, ha az ember szava teljességgel elakad?" Kifelé nem vezet út, marad a bensõ, kontemplatív élet és a "lassú" hazatérés. De az egykori összefüggésrendszer a hosszú, távoli tanulóévek alatt megbomlott. "Az illeszkedni nem tudó, az összefüggése vesztett én vagyok." Otthontalanságban és hazátlanságban születik meg az a belsõ igény a mesére és a mítoszra, amely a "szabadság" és a "birodalom" képében jelentkezik. Eltûnt fivére "trónjától megrabolt királyként" él a gyermek fantáziájában, az anya pedig udvartartással körülvett királynõvé formálódik. Önmaga a jog szerinti trónörökös. A szabadság e birodalma nem valamely népé, nem földrajzilag meghatározható, hanem a kollektív tudattalanban mindenkor létezõ egykori egység, melynek örök alappillérei az álom és a látszat. "Filip Kobal, és az õ látszatai." A feladat: visszatalálni az õs-világba, az õs-nép közé, és ami a legfontosabb, megtalálni az elfelejtett õs-nyelvet.
Az elsõ benyomások szín-, hang- és fényeffektusai után (teljes körû megfigyelés és leírás!) transzformálódnak gondolattá az élmények. "És most, az állomásépület elõtt, azon kaptam magam, hogy megérkezésem óta csöndben el is meséltem már barátnõmnek a napot. És mit meséltem neki? Nem ügyeket, nem is eseményeket, hanem csak mind az egyszerû történést, vagy egy hirtelen látványt, egy szagot csupán. És a kis szökõkút víz>sugara az utca túloldalán, az újságos kioszk pirosa, a teherautók benzinfelhõi: ezek, ahogy csendben meséltem õket, már nem maradtak meg önmagukban, nem, egyik a másikba belejátszott. És aki ott mesélt, egyáltalán nem én voltam, hanem az, maga az átélés. És ez a csendes elbeszélõ, legbensõmben, olyasmi volt, ami több, mint én. És a lány, akinek ez az elbeszélés szólt, átalakult közben, öregedés nélkül bár, fiatal nõvé, amiképpen a húszéves is, ahogy felismerte magában az elbeszélõt, kortalan felnõtté lett. És ott álltunk egymással szemközt, pontosan szemmagasságban. És a szemmagasság volt az elbeszélés mértéke! És éreztem magamban minden erõk legfinomabbikát. És ez arra biztatott: ¯Ugorj! Jesenice fölött, a sárgás gyári égen feltûnt egy csillag, önmagában is csillagkép, és az utca füstkavargásán fénybogár repült át. Két vagon összecsattant. A szupermarketben a pénztárosnõket takarítónõk váltották fel. Egy magasház ablakában, cigarettázva, egy férfi állt trikósan." (14-15)
Az üres marhacsapások története, a második rész, annak a "helye-nincs állam"-nak a mitikus világát beszéli el, amelyre Filip Kobal távol-létében tart igényt, lévén az õsei hazája. A tartós 'jelenlevés' gondtalan 'távollevéssé' alakul. "Itt titkon, elengedetten, fáradhatatlanul az enyémek mûködnek..." Együttpillantás, együttmozgás ("járásom lett"), hasonlóságok és szlovén szavak olvasása ("visszatérés a szavak gyermekkorába") teremtik újjá azt a képzeletbeli birodalmat, amely látszólag mégis megtalálja helyét a valóságban (érzékcsalódások útján). E birodalom akkor kezd igazán kibomlani a képzeletbõl, mikor Filip vándorútján megálljt parancsolva eléri a Wochein völgyét, sorra veszi fivérének jegyzetfüzetét, levéltöredékeit és végezetül szlovén-német nagyszótárát.
A Wochein völgye "õsfészektáj"-ként jelenik meg: "... én ezt mintha már láttam volna egyszer: mintha visszatérnék ide... egy rejtett életbe..." A látvány és annak "réalisation"-ja megteremti az örök jelenvalóságot, benne pedig az idõ által széttagolt individuális lét pillanatnyi szublimálhatóságát: "... egy gyermek megcsodálja mindezt, egy húszéves megbámulja, a negyvenöt éves áttekinti mindezt, és õk hárman ebben a pillanatban egyek és kortalanok".
A mesék meséje, az igazi gyermekkor a báty kísérletével, a jegyzetfüzet kert-leírásának megelevenítésével kezdõdik, ahol csend, meleg, színek és illatok töltik be a teret, középen a zöld úttal. E kert egésze ama gyermekkort idézi fel, mely az idõ martalékává lett: "csõsz vagyok egy nyomorúságos kertben", ismétli Filip Kobal apja szavait. De a pusztulás nyomai megmaradtak, belõlük az elbeszélõ még egészet tud varázsolni, "majd mesélek tinektek" a "nemes õsök emlékmûveirõl". A minta, a báty, ki szintén látszat-figuraként tölti be a képzeletet, útmutatást hagy maga mögött. Filip Kobal e levéltöredékekbõl azt olvassa ki, hogy bátyja megtalálta helyét õs-hazájukban. Bátyjának szavai a görög igazságkeresõkére vagy Orpheuséira emlékeztetik Filip Kobalt: "a szavak egész udvart kanyarítanak magukhoz, világot sugároznak ki". S bár a háború borzalmai elnémították Gregor Kobalt, s bár utolsó levelében el is átkozta a világot, nyomtalan eltûnése lehetõséget ad a legkisebb fiúnak, hogy képletesen a helyébe változzon, s õs-poétikáját jogos örökösként megismételhesse, egzisztenciális magyarázóelvvé emelje: "De ha látszat is: ha bennem egy õs él, már nem vagyok puszta egyes szám; egyenesebben ülök, másképp lépek; teszem és veszem, kimondom és elhallgatom, amit veszélyben tenni és venni, kimondani és elhallgatni kell." A szótárolvasás vezet az õs-nyelv megtalálása felé, Filip szétkiabálja szavait a szélbe, újra megnevez minden körüllevõt, rácsodálkozik az addig ismeretlen részletek más nyelven történõ kifejezhetõségére: "Az az olvasó ott, a táblafennsík délutánjain, tetszését nyilvánította a szavak eposzának, egyszersmind nevetett is: nem olyan nevetés volt ez, amivel mulatni szokás, hanem amelyikkel megismerünk s együttjátszunk. Igen, volt egy-szál-szó a felhõs ég derûs foltjára, a marhák ide-oda rohangálására, ha nagy hõségben a bögölyök csípnek, a kályhából hirtelen kilövellõ tûzre, a fõtt körték levére, a bika homlokán a foltra, a férfira, aki négykézláb kászálódik ki a hóból, a nõre, aki nyári ruhát ölt, a folyadék locsogására a félig telt lajtvödörben, a magocskák kisurranására a gyümölcsbéli tokból, a lapos kõ szökkenéssorozatára a tó vízfelületén, a téli fa jégcsapjaira, a fõtt krumpliban nyersen maradt részre és az agyagos talajon meggyûlt pocsolyára. Igen, ez az, errõl volt szó: a szóról!" E nyelvi mágiából rakja össze, olvassa ki és beszéli el Filip Kobal a maga õs-népét, õs-eredetét: "... összeállt elõttem egy nép... nem típusokká, karakterekké és szerephordozókká zsugorodva... A szavak egy vidékies néprõl szóltak... Ez a nép sosem alakított saját kormányt, és így mindenre, ami állami, közjellegû, sõt ami fogalmi jellemzõjû dolog volt, szó szerinti fordításokra szorult... viszont a kézzelfoghatónak, a dolgoknak, méghozzá nemcsak a hasznosaknak, egyenesen becenevük volt... ha jól meggondoljuk, nem is sajátlag a szlovén népet... ismertem meg... a szavak révén, inkább valami meghatározatlant, idõtlent, történelmen kívülit - vagy, helyesebben, egy olyan népet, amelyik örökké tartó, csak az évszakok által szabályozott jelen idõben él, az idõjárás, az aratás és az állatbetegségek törvényeinek engedelmeskedõ innenvalóságban, ugyanakkor túl minden historikumon, vagy elõtte, vagy utána, vagy mellette annak..."
Az ismétlés harmadik része, A szabadság szavannája és a Kilencedik Ország története már a megtalált nyelv birtokában beszéli tovább a vándorló fiú látszatálmát. Bátyját fizikai valójában nem leli meg, de elegendõ annak látszat-látása ahhoz, hogy betöltõdjön az üres forma aggasztó hiánya. "Nem az volt feltett szándékom, hogy meglelem a bátyám, hanem hogy mesélek róla." A folytatólagosan vándorló Filip Kobal számára az õs-világ egyre részletesebben bontakozik ki. "Az a néptelenség, mely állcsúcsom és a hajóorrforma, egy távoli nap fényével megvilágított hegycsúcs közt kiterült, ahogy nem volt más ott, csak a hideg hullámzás és a meleg esõ, inkább valami õsvilágra emlékeztetett, amely nem akarja, hogy jelölve legyen, hanem merõ magában létezik." (198)
Az õsvilág felfedése és bejárása Filip Kobalt, mint az 'Egyedül' nevû szörnyeteget 'osztrák' 'énjében' szabadítja fel: "... az osztrák kisvárosokban vagy lépten-nyomon eltérítették pillantásomat a kirakatok, a reklámplakátok, elsõsorban pedig az újságok fõcímei... az osztrák tömeg, az osztrák többség, úgy láttam, akár szélrõl haladtam, akár középen, mindig újra felmért, megítélt, vétkesnek talált, efféle vétkességmegállapítást egyre el- és elfogadott, anélkül persze, hogy tisztában lehetett volna vele, mi is lenne a vétkem..." (105) Filip Kobal megkülönbözteti egymástól Szlovéniát és Ausztriát társadalmi berendezkedésük, a látásmód lehetõsége, a színek viszonylagossága és a nyelv megnevezõképessége szempontjából. 29 A szlovén szótár csengõ neveivel a béke és a gyermekkor világa hívható elõ: "Hogyan vonható össze egy szóvá gyerekkor és környezet? Íme, s nem a másik nyelvén, hanem a magamén: ¯Gyerekezet !" (166) Matriarchális, laza viszonyrendszer és testvériség a határ egyik oldalán, kötött és szigorú törvények szerint szervezett társadalom, patriarchális, szûk és kényszeredett viszonyrendszer a másikon. 30 "Parancs magamnak: Távolodj apádtól!" (246) Teljeskörû feloldódását, azonosulását annak a motívumsornak egy csomópontja jelöli, amely örökös párhuzamot von a maják és a szlovének földje mint õsvilágok között ("ami a Földközi-tenger felett tölcsérek tömkelege, ott a trópusokon tornyos kitüremkedéseké és kúpoké..."), s a látszat-látvány, az archetipikus világ a maga õserdejével és népével, az indiánokkal, ráépül a "szlovén" reáliákra. 31 Handkénál így születik meg a kínai fal mintájára az Európai Fal, melynek nyomvonala a gyermekkor kertjének Zöld Útjából ered, s beletorkollik a mesés képzetekkel bíró Karszt-középsávba az Óceán felé, s az Alpok vidékén pedig lesüllyed a föld alá. S miután a múltat Filip Kobal örök jelenébe helyezte, végezetül a lehetséges jövõ modelljének képe egy dolina formájában bukkan elõ az elbeszélésbõl: "... még azt is képzelhettem, a Nagy Atomvillám ennek a dolinának mit sem árthat; a robbanás lökései elhullámzanak felette, csakúgy, mint a sugárzás. Ekképp elõrekalandozva, úgy láttam már akkor lábaimnál, a termékeny földteknõben a tevékenykedõket, mint az emberiség-maradékot a katasztrófa után, láttam, ahogy újrakezdik a gazdálkodást... Kép? Kiméra? Fata morgana? - Kép; mert érvényesen létezik." (233-234)
 

3. Coda

Peter Handkének van egy nagyon fontos, önreflexív tételmondata Az ismétlés poétikai egészének, benne pedig az úgynevezett "szlovén" õsvilág felfedésének nem-fikcionális olvashatóságára vonatkozóan: "... amit lelni lehetett, nem volt innen elvihetõ: nem afféle dolgokról volt szó, amilyeneket teletömött zsebekben hurcolnak el, hanem a modelljeikrõl, melyek, ahogy megmutatják magukat a fölfedezõnek, bele is ivódnak lénye mélyébe, ahol aztán, a cseppkövekkel ellentétben, kivirulhatnak és termékennyé válhatnak, átvihetõk bármely országba és legtartósabban az elbeszélésébe..." (229) E történet, legyen bár Peter Handkéé, Filip Kobalé vagy a magunké, ahogy a történelem minden története, az ismétlés útján jár. Mert az a bizonyos lehetséges jövõ, vagy jövõ-kép, amelyet az elbeszélõ a karszti tájnak mint õsfészeknek az atomtámadásnak is ellenálló modelljében vélt felfedezni, legtartósabban az elbeszélés kitalált országába volt átvihetõ. Az újra felfedezett ország a jugoszláviai Szlovéniában realizálódott, hogy az elbeszélés elbeszélése után öt évvel újra utópiává váljon. Szlovénia politikai státuszának megváltozása után Handke továbbszõtte álmát a maga elbeszélt Szlovéniájáról Az álmodó búcsújá ban, melyben az elbeszélõ a következõ érvet vetette fel szeretett országának - és választott hazájának önállósága ellen: az õseredet helyének érintetlennek kell maradnia a történelem kényszerétõl. Esszéjében Hofmannstahlt idézi (Briefe eines Zurückgekehrten) , aki a háború kitörését megelõzve Németországban veszíti el képességét, hogy a dolgokat dolgokként - önmagukban - lássa. A dolgok handkei precíz látása a határ (az osztrák-szlovén) ismételt átlépésével valósult meg, s Handke ugyanazt a tapasztalatot írja le - ismételt fokon - mint Hofmannstahl: Szlovénia a történelembe való beavatkozásával meggátolta a dolgok ottani 'természetes' látását. A vád elsõsorban a nyugatot illeti: "kívülrõl bebeszélték" az önálló állam fontosságát, mert a "kicsi a szép". Handke számára Szlovénia Jugoszláviával együtt jelentette a birodalmat (még ha egy álmodó látszat-birodalmát is), amely "önállóság" és "államiság" között a "történelemnélküliség" köztes terét teremtette meg. A szlovén államiság a Nyugat számára - Horvátországgal egyetemben - Európa déli határfalát hivatott szolgálni a szerbek, a bosnyákok "és a többiek" ellen. Az új határok problémáját azonban éppen az õsfészektájnak mint olyannak a veszélyeztetettségében látja: "... az új jugoszláv belsõ határok, úgy látom, nem kifelé, hanem a mostani részállamok mindegyikénél inkább befelé nõnek, a mindenkori országbelsõ felé; nõnek, mint a nemvalóság csíkjai vagy övezetei; a középig nõnek, amíg nemsokára már nem is lesz ország, sem szlovén, sem horvát - hasonlóan Monte Carlóhoz vagy Andorrához. Igen, attól félek, eljön a nap, amikor a ¯Szlovén Köztársaságban már nem ízlelhetem az országot, ahogy Andorrában is, ahol a Pireneusok szikláiba keresztül-kasul belerobbantott kereskedelmi utak - sûrûn körülhatárolva a mintegy a Manhattanbõl a Park vagy a Fifth Avenue meghosszabbításaként a hegységbe beinjektált beton áru- és bankmérföldkövektõl - már régóta megfojtották az ország, a környezet, a tér, a hely és a valóság minden ízét." 32 És búcsúzóul felemlegeti annak a bizonyos Kilencedik Országnak a mítoszát, amelyben a W. G. Sebald által is felismert matriarchális viszonyrendszer volt domináns: "Az egész szlovén történelemben csak az anya volt mindig jelen. Apánk mindig aludt. A hegy gyomrában... Legfeljebb rövid idõre bukkant elõ, mint valami álomittas vándor, ma itt, holnap ott.... majd nemsokára újból eltûnt. Most felébredt az apánk." Handke ezzel búcsút int a faktív?, a fiktív?, mindenesetre az õs-sajátosságától megfosztott 'világ'-nak, ahová meggátolhatatlanul betört a történelem. Vagy az is csak látszat volt - a történelem nélküliség? Mindenesetre "szünet a történelemben."
Az elbeszélésnek (azonban) folytatódnia kell.
Két évvel késõbb, 1993 telén Filip Kobal meglátogatja az elbeszélõt Párizs melletti "öblében", a Senkiében - a senkik otthonában (a valakik otthontalanságában). Õt az elbeszélõ itt már a búcsúesszéjében leírtak szerint mutatja be: hogyan lesznek a mítosz elbeszélõibõl a politika beszélõi. A vitaalap Jugoszlávia, amely Kobal számára a legnagyobb illúzióvá lett, míg az elbeszélõnek még mindig valóságként tündököl. Kobal szemére veti az elbeszélõnek, hogy õseredetvidéke helyett, mely meggyõzõdésbõl kell, hogy közös és saját legyen, a külföldet választotta lakhelyéül. A vándorlások és séták során a Senki öble körül Filip arra a meggyõzõdésre jut, hogy az elbeszélõnek itt semmi keresnivalója, itt semmi nyoma a mondaszerûnek, a mitikusnak. Haza kell térnie népéhez, az eredeti folytatásához. A (belsõ) vita haragvó szakítással ér véget, s csak Filip Kobal végsõ eltûnése után szakad föl az elbeszélõbõl a néma válasz: "Meglehet, hogy nálunk odahaza a mondaszerût és a mesei lényeget jobban ápolják, mint itt. Csak éppen ezáltal lesznek igazán tárgytalanok. Nem, egyelõre nem megyek haza. Mert ha haza is térnék, nem volna ott senki. Inkább még tovább fogok menni. Idõközben vadabbul történnek itt a dolgok, mint odahaza, az általam újrafelfedezett szikláknál, a szederbokroknál, a sárgafejû szitakötõknél és a lódarazsaknál, amiket a Szajna magasában annyira hiányoltál... És honnan veszed egyáltalán, hogy én még mindig õsképekrõl és õstörténetekrõl álmodom? És ha továbbra is arról álmodnék, a bizodalmam is megvan-e bennük?... Nem lehet, hogy bár a mítoszok még mûködnek, de ugyanakkor tönkretétettek, elrontottak, megrontottak? Talán végre meg kívánnék szabadulni tõlük, mert még velük tévelygek, ám mégse váljanak veszélyessé, hát eltüntetni kívánom õket, és miért ne napi feljegyzések, regiszterek, táblázatok gyakorlatában? Igen, idõközben néha felmerül, a mondaszerû még mindig igencsak csalogat a távolból, legbelül mégis mint kijárat nélküli labirintus mutatkozik meg. És ez ellen így a puszta jelent, most a napot, a mítoszmentes pillanatot kívánom érvényesíteni, a krónikás nyelvét kísérõként megragadni; mondakórságomat magamból kiirtani. És talán azért mentem el a te és az én hazámból, mert én, másként, mint te, ott nem vagyok képes testvéri távolságtartásra, legalábbis hosszú távon nem, az emberekhez túl közel kerülök, túl sokat tudok róluk, és e tudástól aztán kicsinyessé leszek. Igen, a saját hazában, bármily boldogan is térek haza, rövid vagy hosszabb idõn túl beszûkítve érzem magam, a különös néptõl éppúgy, mint a magam kicsinyességétõl. Külföldön, a nagyvárosoktól messze, egy olyan nyelv által körülvéve, amelyik nem az enyém és nem is lesz az, semmi mást nem tudok, mint a távolságtartást megõrizni, lehetõség szerint kitérni azelõl is, hogy az itteniektõl valamit megtapasztaljak (faggatni õket csak gyengeségbõl). Annál inkább érnek el a nekem oly sajátlagos sejtelmek, és így tudok, ami otthon lehetetlen volt a számomra, néha még errõl vagy arról a jelenvalóról mélyen álmodni, mint e hosszú téli éjszakákon, szinte csonkítatlan monda-, mese- vagy õstörténetformában." 33
Az elbeszélésnek (azonban) folytatódnia kell. És e téli jelenvaló álomból született meg a folytatás, a Téli utazás elbeszélése. Az egykorvolt látszatbirodalom utolsó senkifiaihoz fordul Handke határtalan figyelme. A szerb határ átlépése, bár már nem a poétikai kontinuitás õs-szerûségét hivatott felfedni, a Nyugat által diktált világmodellnek ellenálló Jugoszlávia-álom mégis mûködött, ezúttal az erkölcsi alapok és a józan ész ítélõerejébe vetett hit teljes megingásához vezetett - a határ minden oldalán.
Kérdés azonban, hogy Handke nyelve, mely komplexitása és mágiája következtében csak és kizárólag poétikai szinten értelmezhetõ, jelenthet-e konkurrenciát az információs társadalom nyelvének. A világ történéseirõl tudósító egyetlen legitim nyelvvel ugyanis, és ez az 1999-es Utazás a bödöncsónakban... címû darab egyik következtetése, a média rendelkezik, más nyelv pedig "szóba sem jöhet". 34 Nem meglepõ tehát, ha az olyan kijelentések, mint a Téli utazás elbeszélõjéé ("Mit tudhat errõl egy idegen?") vagy a "Bödöncsónak"-darab szereplõié ("Ébredj fel: semmi Isten nem néz itt le rád, csak az interkontinentális szatellit"; "Amit ma történelemnek neveznek, az puszta hamisítás"; "Nincs jobb érv a szeretetnél"; "És mennyire elhagyott és fáradt vagyok"; "A béke itt azt jelenti: vérzik a szív") patetikusságukban és naivságukban hatnak, nem pedig evidenciájukban. Holott Handke belsõ nyelvi határainak felszámolásával csak fokozottan ismétli a tautológiák, evidenciák és archetípusok örök jövõ-tervét, az utópiát. A "Bödöncsónak" szerzõje egy nyomtalanul eltûnt "õshonos", egy bemondó prezentálja a film vázlatának menetét és a szereplõket, a rendezõk (egy "amerikai" a lineárisan történetmondó és egy "spanyol" az európai polifonikus poétika szerint) pedig az archetipikus alakok monológjai, dialógusai szerint döntenek a filmrõl. Handke az összes olyan figura mögött ott van, aki a "vidékrõl" származik, legyen bár népgyilkos, testvérgyilkos, hazug államfõ, erdõjáró, helytörténész vagy megvetett ellenbeszélõ. A világ e végén azonban nincs megfelelõ forma a megtörtént dolgok elmondására. Legalábbis a film nem az. Mert "az emberek itt mindazzal, amit elmondtak, mindig valami egészen mást szerettek volna mondani. Gesztusaik, szemük és hangjuk ellentmondott a beszédüknek." És ennek - a botrány világméretûsítésében - újabb evidenciasorai vannak: "Három nagy elvarázstalanítás határozza meg a Föld népeinek történelmét, és nincs ellenük varázsszer. Az elsõ: életemnek ideje semmis, ha azt az univerzális idõhöz hasonlítom. A második: a Föld terében elveszettek vagyunk. És íme, a harmadik, mely a múlt század vége óta teljességgel érvényes: mi, emberek, és ez végleges, magunk közt a rossz útra tértünk, minden rendszer varázstalanítva; az ember embernek farkasa, a nép a népnek farkasa... Ez az emberiség végnapjai után elkövetkezett idõ." A jövõ reménye - a handkei összpoétika ismétlõdõ õselemeként - az erdõ lehet: málnabokraival, áfonyabokraival és fáival. A Bödöncsónak - Az ismétlés dolomitvölgyének új és megfelelõ archetípusaként - a történelem kezdeteit a jövõ elkövetkezésével, a folyókat a hegyekkel kapcsolhatja össze. "Hegyek völgyeit a bükkel és nyírrel; zöld hegyi folyók és hangtalan áramok partjai mentén szétszórtan magányos emberek: ez a Balkán! Hol két pillangó táncolja körbe egymást és háromként jelennek meg: ez a Balkán! Más országok urai kastélyt vagy templomot tiszteltek szentségként. A mi szentségünk itt a bödöncsónak. A folyónál állni: ez a béke. A folyóknál állni: ez lesz a béke."
És hogy hol található a bödöncsónak? Az egzisztencia köztes terében, hol látszat és valóság közös világot teremt. "Álom és ébrenlét határán. A legmélyebb sötétben. A tél közepében. Az áttelelésben."
Handke entelekheia-poétikájának konzekvens újraismétlése szerint.

Jegyzetek

1 Peter Handke: Die Wiederholung , Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1986. - Peter Handke: Az ismétlés , Magvetõ, Budapest, 1990. - Az elbeszélést magyarul idézem Tandori Dezsõ fordításában. A mindenkori idézet lelõhelyének oldalszámát közvetlenül az idézetek után zárójelben adom meg. A mottó a magyar kiadás 94-95. oldalán olvasható.
2 A Handke-szótár egyik specifikus elkülönböztetõ jegye: 'beszél', aki a világ aktualizáltsága szerint nyilatkozik, 'elbeszél', aki a világ 'Lebensweltjének' lehetséges és lényegi összefüggéseit képes a maga specifikusan egyéni látásmódjával nyilvánossá tenni.
3 Rolf Günter Renner: Peter Handke, Metzler, Stuttgart, 1985. - Uõ.: Peter Handke . In: Hrsg. von Hartmut Steinecke: Deutsche Dichter des 20-sten Jahrhunderts, Erich Schmidt Verlag, Berlin, 1994. 857-869.
4 Peter Pütz: Peter Handke. Frankfurt am Main, 1982.
5 Lothar Bluhm: "Schon lange ... hatte ich vorgehabt, nach Serbien zu fahren". Peter Handkes Rei sebücher oder: Möglichkeiten und Grenzen künstlerischer "Augenzeugenschaft". In: Wirkendes Wort, 1998/1. 68-90. - Karl Wagner: Ins Leere gehen. Handkes "Epos eines Heimatlosen": "Die Wiederholung". In: Hg. von Andreas Brandtner und Werner Michler: Zur Geschichte der österreichisch-slowenischen Literaturbeziehungen. Turia und Kant, Wien, 1998. 389-400.
6 Két mû olvasható magyarul a korai Handkétól: a Kaspar és A kapus félelme a tizenegyesnél.
7 Magyarul olvasható mindhárom könyv
8 A Tetralógia leggyengébb része olvasható csupán magyarul, a Gyerektörténet . A Lassú hazatérés pedig mégiscsak alapmû volna.
9 Magyarul igen rossz címmel olvasható a Végre egy kínai (1989), ill. Az ismétlés (1990) Györffy Miklós, ill. Tandori Dezsõ fordításában.
10 Magyarul egy "Versuch" olvasható: A fáradtságról (Pompeji, 1997/4.) a szegedi Germán Filológiai Intézet mûfordító-csoportjának munkájában.
11 Néhány Thukydides- szöveg Horváth Márta fordításában olvasható a Pompeji 1994/3 számában.
12 Abschied des Tr"umers vom Neunten Land (Az álmodó búcsúja a Kilencedik Országtól), Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1992. - Kertész Erzsébet fordítása - nem követve a Tandori által már magyarított 'szlovén' szakszavakat, s elég félreérthetõvé téve így magát az õsszöveget - Hetedhét ország trónfosztása címmel jelent meg (rövidített formában) a Magyar Lettre Internationale 1991. õszi számában.
13 Eine winterliche Reise zu den Flüssen Donau, Save, Morawa und Drina oder Gerechtigkeit für Serbien (Téli utazás a Duna, a Száva, a Morva és a Drina folyókhoz, avagy Jogosságot Szerbiának), Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1996. - Sommerlicher Nachtrag zu einer winterlichen Reise (Nyári utóbejegyzés egy téli utazáshoz), Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1996.
14 Handke nem adja alább: ha Dubrovnik ostromát "megrendezték", akkor az ön-gyilkosság, szemet hunyni felette pedig "vakság".
15 Lásd Bluhm tanulmányának recepcióanalízis részét.
16 NEWS 1999/14. 202-206.: "Belgrad mon amour" (Handke kézírásos nyílt levelei, a március 30. és április 2. közti szerb "háborús" élmények feljegyzései, fényképek a pusztulás nyomairól) - 1999/19., 138-144.: Das Interview (Handke egyetlen sajtónyilatkozata szerb missziójáról, háborús fényképeivel) - 1999/22., 140-144.: Handke am Ziel (A "Bödöncsónak"-darab premier elõtti hírverése és a Handke-sztori összefoglalása)
17 Handke karintiai születésû, a határ kétnyelvûsége (szlovén-német) gyerekkori tapasztalat, Az ismétlés félszemû Gregor Kobalját pedig anyja egyik unokatestvérérõl mintázta.
18 Rolf Günter Renner: Peter Handke: Die Wiederholung . In: Arbitrium, 1988/1. 100-105.
19 Renner heideggeri alapokon értelmezi Handkét, azaz minden funkciótelítettségû szó - filozófiai és poétikai értelemben egyaránt - egzisztenciális eredetû. A legfontosabb hívószavak Handkénál: az 'ismétlés', a 'határ', a 'lét', az 'idõ', a 'látszat', a 'természet', a 'semmi' és a 'világ'. Renner hei>deggeri értelemben használja õket, s mindegyiket az 'ismétlés' szubkategóriájának tekinti. Az 'ismétlés' Handke esetében három szinten értelmezendõ: 1. Ismétlés mint az életmû meghatározó témáinak visszaemelése és összefûzése. 2. Ismétlés mint az életrajz vissza-hozása a gyermeki állapotoktól az egyén szocializációján át, az elbeszélõ megszületése céljából. 3. Ismétlés mint úton a nyelv felé, melyben minden lépés az életbe és az idõbe vezet. A nyelvhez (a nyelvbe) vezetõ út magukra a dolgokra utal: a természet képei eggyé lesznek az írás képeivel. Azzal, hogy az elbeszélõ lemond az érzékelés rendszerezõ kategóriáiról, megnyílik az idegen, a szlovén nyelv érzékelõ-tapasztalati-konvencionális megnevezõ funkciója elõtt, és általa szabaddá válik az érzékelés: megtörténik a 'vissza-hozás' mint ismétlés. (i.m.)
20 Wendelin Schmidt-Dengler: Peter Handke: Die Wiederholung. In: Bruchlinien. Vorlesungen zur österreichischen Literatur 1945-1990, Residenz, Salzburg und Wien, 1995.
21 Jürgen Egyptien: Die Heilkraft die Sprache. Peter Handkes "Die Wiederholung" im Kontext seiner Erz"hltheorie. In: Text+Kritik 24, 1989.
22 "Handke múzsája az Üresség" (Egyptien, i.m.)
23 Karl Wagner "geopoétikának" nevezi Handke elbeszélõi metodikáját (i.m.)
24 Hárs Endre: Das letzte Buch. Über Peter Handkes "Noch einmal für Thukydides". In: Hrsg. von Karlheinz F. Auckenthaler: Die Zeit und die Schrift. Österreichische Literatur nach 1945. - Acta Germanica 4. JATE, Szeged, 1993.
25 Wendelin Schmidt-Dengler állapítja meg, hogy a gazdasági tanácsokat és leírásokat tartalmazó jegyzetfüzet tulajdonképpen Vergilius Georgicá ja (elõfordult már a Der Chinese des Schmerzes címû elbeszélésben is), a szótár pedig az 1895-ben kiadott szlovén-német nagyszótár. Utóbbinak szintén a határszerûsége az érdekes: ahogyan a két különbözõ nyelv szavai egymástól határozottan el vannak választva, mégis fennáll egymásba-olvasásuknak - a határ ilyeténképpeni eltörlésének - lehetõsége. (i.m.)
26 "Ha... egy archetípus az álomban, a fantáziában vagy az életben feltûnik, sajátos ¯befolyást vagy olyan erõt hoz magával, amely numinózusan, azaz megbûvölõen vagy cselekvésre ingerlõen hat." (C. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, Európa, Budapest, 1990.)
27 A negyvenöt éves elbeszélõ az eltûnés mûvészetét gyakorolja. "Minél többet megtudunk Filiprõl, annál kevésbé jutunk el az elbeszélõ 'most'-állapotához", állapítja meg W. G. Sebald. ( Jen seits der Grenze - Peter Handkes Erz"hlung Die Wiederholung. In: Unheimliche Heimat. Essays zur öster reichischen Literatur, Residenz, Salzburg und Wien, 1991. 162-178.)
28 Wagner szerint itt Handke látszat-családfát teremt saját magának. (i.m.)
29 Schmidt-Dengler aktualizálva emeli ki a másik nép nyelvének dicséretét. Azt írja: "Handke kísérlete, hogy a nyelvvel tegye a magáévá a szomszédos országot, problematikusnak tûnhet, de éppen napjainkban respektálandó. Akkor, amikor e vidéken újraéled a nacionalizmus, a nyelvi különbségek pedig nem egyesítõ, hanem ismét szétválasztó jelentõségre tesznek szert, Kobal filológiai szenvedélye mégiscsak elismerendõ, bátor tettnek számít." Ausztria és Jugoszlávia szembeállítását azonban, azon az alapon, hogy az elõbbi "visszataszító maskarádé", míg az utóbbi a "sajátlagos", Schmidt-Dengler megkérdõjelezi. Handke azért dicsõíti Jugoszláviát, mert - bár az "hiányország", de mint olyan "kibetûzhetõ" - egyfajta epifániával benne az élet egy teljesen új beállítódása ismerhetõ fel és érezhetõ ki. (i.m.)
30 Sebald (i.m.)
31 Ahogy elõbb Jungot, most Hamvas Bélát idézhetnénk: "A különbözõ népek kezdettõl fogva emlékezetes hagyományai azonban bármilyen egymástól eltérõ képvilággal éljenek, egymással ellentétben sohasem állanak. Az egyik a másik mellett nemcsak hogy fennáll, hanem sajátságosképpen az egyik a másikat alá is húzza, meg is támasztja, megerõsíti és megvilágítja. Miért? Mert mindenütt ugyanarról a létrõl, ugyanarról a változásról van szó. A perui és a héber hagyomány bármilyen távol van egymástól képekben és térben és idõben, egymást nem rombolja le. Mindegyik ugyanarról beszél." ( Scientia Sacra, Medio, 1995.)
32 Peter Handke: Hetedhét ország trónfosztása (i.m.)
33 Peter Handke: Mein Jahr in der Niemandsbucht, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1994.
34 Peter Handke: Die Fahrt im Einbaum oder Das Stück zum Film vom Krieg, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1999.

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta