Kényszerû szabadulás

Nemhiába mondták a régi bölcsek, hogy minden órában útra készen kell várni a hívást, jöjjön az akár a haláltól, akár földi hatalmasságoktól: mert másnap reggel üzenet érkezett a Hollóhoz címzett fogadóba. Nagyságos vitézlõ Alexander Freiherr von Károlyi haladéktalanul jelenjen meg õkimagaslósága elõtt, aki a Károlyi nemzetség iránti jóakarattól indíttatva, most azonnal rendezni kívánja a nagyságos vitézlõ fõispán úr és annak fivére közt felmerült bizonytalanságot. Õkimagaslósága oly nagyon szívén viseli a Károlyi-fivérek ügyét, hogy értékes délelõtti perceibõl hasít ki erre a célra egy széles negyedórát; pedig ebben a napszakban a Német-Római Szent Birodalom adminisztratív kérdéseivel szokott foglalatoskodni, utána pedig a jövõ hét elején tartandó diadalmenet megszervezése fogja lekötni magasztos figyelmét. Vesztegetni való idõ tehát egy pillanat sincs.
A nagyságos vitézlõ fõispán úr, akit nagy ívben kikerültek a járókelõk, nagy nehezen tápászkodott fel az utca kövezetérõl. Értetlenül bámulta szakadozott, mocskos ruháját, véres tenyerét. (Még jó, hogy kicsi volt a keze: kis kézzel kevesebb üvegszilánkra lehet rátenyerelni.) Aztán felnézett a szemközti ház ablakára, de annak keresztfáján nem függött senki; nyilván csak álmodta, hogy ott egy akasztott ember lóg. Pedig nem sok hiányzott, hogy az éjjel õ maga is odakerüljön az ácsmester helyére: annak õrizetlenül hagyott holttestét ugyanis magukkal vitték és elrejtették a rokonok; az éjjeli õrjárat pedig, rávilágítván a földön fekvõ emberi testre, azt hitte, hogy hoppá, itt az akasztott ember. Az özvegy meg a sógorok, lám csak, levágták a kötélrõl, de megneszelték, hogy közeledünk, így hát ide ledobták és elszaladtak. Nosza, kössük vissza a helyére, ahová való! Még szerencse, hogy a fogadós pártában maradt húga, aki nem szerette, ha beszélnek az ablak alatt, meg aztán tilos is volt éjjel hangoskodni, félszendergésében a megszokott bosszús mozdulattal kizúdította az éjjeliedény tartalmát az utcára; mire az õrjárat olyan hangos gyalázkodásban tört ki, hogy a fogadós teljesen felébredt, és elmagyarázta, hogy: ez nem az ácsmester, hanem az õ vendége, egy elõkelõ, finom úr. És roppant vallásos ember: a délután is órákig imádkozott a Mária-képmás elõtt, azonkívül ifjúkorában fogadalmat tett, hogy hetente egyszer a szabad ég alatt, a csupasz földön hálva tölti az éjszakát.
Mondta Károlyi Sándor, hogy ebben a szennyes öltözékben nem járulhat Kollonich bíboros elé; adjanak egy kis idõt, hogy átöltözzék és rendbe szedje magát. Erre az a válasz érkezett, hogy: végtelen sok idõ van, de nem az õ számára, és hogy: amint õkimagaslósága nem az evangéliumbeli király, aki menyegzõt szerze fia számára, azonképpen a fõispán úrnak sem kell menyegzõi ruhában megjelennie, s legfõképpen attól nem kell félnie, hogy helytelen öltözéke miatt arra a sötét helyre fogjuk vetni, ahol sírás lészen és fogaknak csikorgatása. Õkimagaslósága megszokta, hogy mindenkit olyannak lásson, amilyen valójában; egy szóval, tehát, nincs haladék.
Kollonich bíboros igen szívélyesen fogadta Károlyi Sándort, amin az elõzmények ismeretében csodálkozni lehet; ám õ éppen az ilyesfajta csodálkozást óhajtotta elõidézni jóindulatának váratlan fordulataival. A fogadóterem közepén kézen fogta a csapzott magyar urat (pedig annak még mindig vérzett a keze), és egy másik, valamivel kisebb terembe vezette, ahol a könyvtára volt. Itt aztán, aranycirádás gerincû, komoly könyvek százaival a háta mögött, rögtön a tárgyra tért. Hogy õ a fõispán úr bátyját, a fogságból szerencsésen kiváltott Károlyi Istvánt selyem köntösbe öltöztette, huszonegy forint harminc dénár. Dolmányra és nadrágra való posztó 12 forint 30 dénár. Ezüstgombok, ötvös munkája, gomboztatás 11 forint 10 dénár. Süveg ára 18 forint, öv anyaga (másfél rõf karmazsin selyem) 9 forint. Kard, hegyestõr, pisztoly, ezüstcsatok összesen éppen 50 forint; lóding, tarsoly, skófiumvarrás 11 forint 40 dénár. És nekiállt, hogy kiszámítsa a végösszeget; mintha nem lett volna piros tintával odaírva. Ja igen; az Arany Medve fogadó számláját bizonyára megkapta vitézlõ nagyságod.
Károlyi Sándor kérdezni akart valamit, ám a bíboros értésére adta, hogy még nem fejezte be szózatát. A szmirnai beglerbég által követelt váltságdíjat végül is nem õ fizette ki (hiszen õ császári felsége minisztere holmi privát ügyek miatt nem keresheti meg a szultán tisztviselõit), hanem egy Farrimptom vagy Farrington Vilmos nevû angol kereskedõ; a mi kimagaslóságunk csupán kezességet vállalt. Annyiban tettünk fizetményeket, amennyiben küldtünk Farrington szolgájának, egy Nicolaus de Liszka nevû magyar embernek 150 tallért Velencébe, hogy vitézlõ nagyságod bátyját egyáltalán el tudja ide hozni, s hogy ne kelljen azután se koldulniuk. Ezt az összeget hozzászámítjuk a többihez. Károlyi Sándor egész arca olyan színûre vált, mint ajka fölött a leborotvált bajusz helye. Százötven tallér megfelel kis híján háromszáztíz rénes forintnak, rossz rágondolni is. Na most kérdezhet vitézlõ nagyságod; kérdezzen csak, ha jólesik!
Mire Károlyi Sándor nagyot nyelt, és megköszörülte torkát; megköszönte a bíboros fáradozását és iránta való jóakaratát. Mindazonáltal hogyan bizonyosodott meg Tekimagaslóságod arról, hogy akit a szmirnai rabságból kiváltott, az csakugyan az én bátyám, Károlyi István? Hiszen többen is látták, hogy odaveszett a zentai csatában!
Kedvetlen redõkbe húzódott a bíboros arca. Talán fel sem fogta rögtön, hogy a vitézlõ fõispán úr nem a tegnapi világraszóló gyõzelemre, hanem a tizenegy évvel ezelõtti csetepatéra gondol, amelyben a néhai Veterani tábornoknak több szerencséje volt, mint évekkel késõbb Lugosnál. Egy pillanatig azt hitte, a fõispán gúnyolódni merészel. Aztán csak annyit felelt, hogy: de hiszen uraságod mindjárt megláthatja õt szemtõl szembe. Döntsd el te magad, hogy a testvéred-e vagy sem! Vagy azt akarod elhitetni velem, hogy nem ismered meg a saját édes testvéredet? Latinul zajlott ez a beszélgetés; így nem hangzott annyira bántóan, hogy egyszerre csak elmaradtak az illõ megszólítások; mindenesetre Károlyi Sándornak el kellett hallgatnia, hogy bátyjáról már csak halvány és összefüggéstelen emlékfoszlányai vannak.
A bíboros hátrafelé nyújtotta karját, és intett. Mintha az aranycirádás könyvek egyikének parancsolta volna, hogy: tessék szétnyílni, és hogy: lépjen elõ a könyv lapjai közül Farrington Vilmos angol kereskedõ meg a szmirnai pasa legszebb felesége! De semmi efféle nem történt. Csupán egy kopaszodó kis ember pattant elõ a könyvállvány mögül, és hajlongott, mintha nem akarná abbahagyni. A bíboros pedig ügyet sem vetett rá: idehallgass, te báró Alexander Károlyi, te fõispán! Három szavahihetõ embert is odaküldtem. Egymástól függetlenül, egybehangzóan mind a hárman azt vallották, hogy: semmi kétség, õ valóban a te bátyád. A fogság évei megrongálták testét, megtörték szellemét; ám ettõl eltekintve szinte semmit sem változott. Vagy azt gondolod, hogy mind a hárman hazudnak? Az egyiket úgy hívják, hogy Medve Boldizsár, a másikat úgy, hogy Kiss Balázs, a harmadikat úgy, hogy Toldy Ferenc. Meg vagy velem elégedve?
Károlyi Sándor az imént még sápadt volt, most azonban elvörösödött. Ismerte a jómadarat, Medve Boldizsárt: õ Holló Zsigmond kamarai tanácsos beavatott embere. Kiss Balázsnak pedig, aki Veterani alatt szolgált kapitányként, van egy öccse, akit úgy hívnak, hogy Kiss Albert; és ez több okból is roppant kínos volt Károlyi Sándorra nézve. Úgyhogy ismét elsápadt, és remegve találgatta magában: vajon ez még csak próbatétel vagy már vallatás?
Kiss Albert a Bereg vármegyei Gersenyi László jobbágya volt, de megszökött, és a császári kézen levõ Hajnácskõn beállt a végvári katonák közé, ott azonban különös kegyetlenséggel meggyilkolta a várnagyot, Szabó Istvánt. (Öreg ember volt már, szívós ember: csak a harmincadik szúrás után halt meg.) Ezek után Fülek tájékán kóborolt; a vár kapujában összevitatkozott az egyik õrrel, agyonlõtte, s ezért a fülekiek azt kérték az akkori kassai generálistól, Kaprára Éneásztól, hogy Gombos Imre putnoki kapitány adja át nekik a szökevényt, illetve addigra már leghûbb és legderekabb katonáját, ahogy Gombos a nemleges válaszban Kisst emlegeti. Ugyanakkor Gersenyi László is visszakövetelte szökött jobbágyát; és mire Kaprára eldönthette volna, melyik félnek adjon igazat, addigra a putnoki vár egész õrsége átállt Thökölyhez, Kaprára Éneásznak pedig egy hónap múlva menekülnie kellett Thököly elõl.
Kiss Berci Thököly mellett volt a jószerencse zenitjén, amikor Kara Musztafa nagyvezír Bécs kapuján dörömbölt kardja markolatával, hanem aztán egy hét múlva menekülnie kellett a felmentõ sereggel érkezõ lengyel király elõl. Kitartott Kiss Berci a kuruc király mellett annak siralmas bukása után is; állítólag elkísérte Thökölyt a zernyesti csatába, majd a keresztényszigeti országgyûlésre, ahol Thökölynek, alighogy a három nemzet képviselõi nagy ujjongással megválasztották erdélyi fejedelemmé, tüstént, még aznap menekülnie kellett a Vaskapun át benyomuló s onnét Hátszeg felé menetelõ bádeni õrgróf csapatai elõl; mi több, Kiss Berci a törökországi bujdosásban sem vált hûtlenné Thökölyhez.
Nem bizony; nem akkor vált hûtlenné, hanem egy kicsit késõbb, amikor Thököly egy török pénzszállítmány õrzésével és védelmével bízta meg; õ pedig, alighogy puskalövésnyire távolodtak, lemészárolta a török pénztárnokot és annak helyettesét, a pénzesládákkal aztán, elvetemült cinkosától kísérve, átment Karánsebesre Veterani tábornokhoz, aki alatt Kiss Balázs már Szeged 1686-os visszafoglalása óta kapitányként szolgált, és aki ennek öccsét, Bercit is tiszti ranggal ruházta fel (ami nyilván az átállás egyik elõre kialkudott feltétele volt).
Károlyi Sándor ezek után, 1693-ban került elõször közelebbi kapcsolatba Kiss Bercivel; ugyanis amikor Veterani az Arad környékén portyázó tatárok üldözésére küldte Kisst, az nemcsak a parancsot messze túlhaladva kergette az ellenséget egészen Szatmár tájékáig, hanem a szatmári parancsnok jóváhagyása nélkül fosztogatott is Nagykároly határában, s ezért Károlyi Sándor elfogatta. Rögtön jelentkezett a régi földesúr, Gersenyi László: közjegyzõileg hitelesített felszólításában követelte szökött jobbágyát, ezenkívül mindazon kárának huszonkét évre visszamenõ megtérítését, amely a meg nem fizetett járandóságokból, valamint az elvégzetlen robotból és úrdolgából háramlott rá. Valamit azonban félreértett a becsületes Gersenyi: a szatmári fõispán Kiss Albertet nem elfogatta, hanem elfogadta, mármint a szolgálatait.
Úgy hisszük, ennek a fordulatnak is megvoltak az elõzményei. Amennyire jó viszonyban volt a régi fõispán a régi szatmári parancsnokkal, annyira meggyûlt a baja az újonnan kinevezett Auersperg ezredessel az apja helyébe nemrég beiktatott Károlyi Sándornak. Jól jött neki, hogy rendelkezésére áll a törvény és a bûn határvidékén bujdosó szörnyeteg: meglátja majd Auersperg uram, hogy minket és jogainkat nem lehet ám büntetlenül semmibe venni. Hanem aztán Károlyi Sándor látta meg, hogy jobb lesz oly veszedelmes embertõl, mint aminõ Kiss Berci, szépszerével megszabadulni. Ajánlására Szatmár vármegye fogadta zsoldjába Kisst, és elküldték õt, valamint régi cimboráit (akik napról napra szivárogtak hozzá mindenfelõl, úgyhogy végül már legalább kétszázan voltak): tüstént induljanak és fogják el a Nagybánya környékén garázdálkodó hegyi tolvajokat. Ezúttal is támadt azonban egy kis félreértés: Kiss Berci és cimborái úgy képzelték, hogy a kialkudott zsoldot megkapják még indulás elõtt; a vármegye azonban akkorra helyezte kilátásba a vérdíjnak is tekinthetõ pénzt, ha majd visszatérnek az élve vagy holtan kézre kerített haramiákkal és vezérükkel, a hírhedt Pintye Gligorral.
Ezért nem is lehet furcsállni, hogy hamarosan híre terjedt, Kiss Berci ahelyett, hogy elfogta volna Pintye Gligort, szövetséget kötött vele; párducbõrösen, cifrán járván, kuruc hírt költenek magukról, kuruc fõembereknek, mikor Szirmay Andrásnak, mikor Jánoky Zsigmondnak, mikor Petrõczynek hazudják magukat, s az avassági falvak lakóit sorra Thököly hûségére esketik. Az arra járókat kifosztották, s noha meg nem ölték õket, lábszárukat mégis eltörték, hogy ne jussanak messzire, mondván: lassan járj, úgysem érsz tovább. Néhány hét alatt annyira megerõsödtek, hogy Nagybányát és Felsõbányát, noha megrohanni még nem merték, de legalábbis teljesen elzárták a külvilágtól.
(Megsiratták a jó magyar hazafiak még száz évvel ezelõtt is, amikor Budapesten a Zugló felé vezetõ országutat elnevezték Thököly útnak: jaj, de kár, hogy Thököly akkor be nem jött az országba vagy legalább Nagybánya környékére! Mennyivel dicsõségesebben alakult volna az egész magyar történelem! De hát harc után hadat vágni késõ: akik az idõ tájt látták a Károlyi Sándornál csak egy évtizeddel idõsebb Thökölyt, és õ vagy a nikodémiai fürdõkben gyógykezeltette magát, vagy Drinápolyban kínlódott és nyomorgott, azok tanúsítják, hogy szinte már mozdulni sem tudott a köszvénytõl és a csúztól. Hiába mondogatta, hogy Magyarország-szerte hazavárják hívei, nem kapott engedélyt újabb hadi vállalkozásra. A szultán megvetette, mert elárulta törvényes uralkodóját, a bécsi királyt, és a megvetéshez társult az a tapasztalatoktól erõsített babonás hie delem, hogy Thököly szerencsétlenséget hoz. Végül, amikor a drinápolyi pasa intrikái nyomán és a francia katonai attasé unszolására a szultán mégiscsak hajlandó lett volna útnak indítani Thökölyt, hogy illessze homlokára a magyar koronát, ha tudja: akkor aztán az ünnepélyes fogadáson a köszvényes Thököly, a szultánt akarva üdvözölni, tett egy erõlködõ kézmozdulatot, amellyel azonban leütötte saját fejérõl a süveget, és az végiggurult a földön. Elborzadtak a jelenlevõk; a szultán pedig intett, hogy vezessék el a nyomorultat, és a török hatalmasságok attól fogva szóba sem álltak Thökölyvel.) Így álltak a dolgok, amikor, történetünk elõtt alig néhány hónappal, Károlyi Sándor barátságtalan hangú levelet kapott Nigrelli Oktáviántól, aki a dicstelenül távozó Kaprára Éneászt követte a kassai fõkapitányságban, hogy: azonnal hirdessen vármegyei felkelést, a Nagybánya környékén felzendült haramiákat lecsendesíteni.
Soha bizony én azokat le nem csendesíthetem vármegyével, mert az, ha összegyûlik is a felkelés lobogói alá, ki görcsös bottal, ki vasvillával megyen; a nemesség pedig le nem szállna lováról a világért, lóhátról pedig hegyi tolvajoknak mit sem lehet ártani.
Igazán nem a jószándék hiányzott belõle; de azt azért mégsem írhatta meg Nigrellinek, hogy összes fegyvert fogható embere beállt a haramiák közé. Mindenesetre a kassai fõkapitány megüzente, hogy: már akár lóhátról, akár vasvillával, de sürgõsen teremtsen rendet az Erdõd és Felsõbánya közti hegyekben; mert ha õ, Nigrelli jön rendet csinálni Szatmár vármegyébe, azt a fõispán úr nem köszöni meg. Ugyanakkor Gersenyi László is küldött egy ingerült hangú iratot, amelynek borítékjára valaki tréfás kézzel bilincset és akasztófát rajzolt: amennyiben a fõispán úr az õ szökött jobbágyát, Kiss Albertet azonnal vissza nem szolgáltatja és egyéb idevágó követeléseit nem teljesíti, úgy õ, Gersenyi tájékoztatni fogja a szepesi kamarát (és ha ez nem elég, akkor Bécsben a kancelláriát is), hogy a fõispán úr támogatja nevezett Kiss Albert felforgató gyülevész kurucbandáját.
Károlyi Sándor akkor: "Köhög a bolha!", csak ennyit mondott, és nevetett az ostoba fenyegetõzés olvastán. (Hiszen Magyarországról, ha minden fenyegetést komolyan vennénk, már a köveknek is rég el kellett volna menekülniük.) Most viszont nem tudhatta, mit ismer Kollonich: vajon csak Nigrelli helyzetjelentését vagy Holló Zsigmond kamarai tanácsos rágalmait is? Vagy netán azért emlegeti Kiss Balázst, mert eljutott hozzá Gersenyi László Kiss Berci végett írt feljelentése?
Csorgott a homlokáról a verejték.
Ráadásul az a kopaszodó kis ember, akit néhány bekezdéssel föntebb ugrasztott elõ a bíboros a könyvállvány mögül, még mindig hajlongott, és még mindig nem szólt egy szót sem.
Meg vagy velem elégedve? Ez a kérdés hangzott el egy hosszú lélegzettel ezelõtt; és Károlyi Sándor nem tudott õszintén válaszolni rá. Na jól van, Kiss Albertrõl és Medve Boldizsárról annyit legalább tudunk, hogy kicsodák és mifélék. De ki a harmadik szavahihetõ ember, ki ez a Toldy Ferenc? Károlyi Sándor ismerte a Toldy családot: Bihar vármegyei nemesek. Egyik õsük volt az a híres-nevezetes Toldy Miklós, aki szarvánál fogva állította meg az elszabadult bikát egy rég elmúlt évszázadban, valamikor Magyarország fénykorában. Akkor még érdemes volt magyarnak lenni. A Toldyak mindig is becsületes, derék emberek voltak, már amelyik; mert például a Zsákán élõ Toldy Gergely ordas parázna hírében állt, az Örvénden élõ Toldy Jakab pedig merõ mulatságból egy kis pénzhamisítást is ûzött. Hanem ettõl még a vér nem válik vízzé. Mindenesetre Ferenc nevû tagja nem volt a Toldy családnak, Károlyi Sándor egy ilyet sem ismert. Úgyhogy ez a Ferenc a Toldy nevet csak úgy ragasztotta magának; elhiheti nekem kimagasló bíboros uram. Ez a Toldy Ferenc egy közönséges névbitorló. Nem mintha valami bajom volna vele; sohasem láttam, azt se tudom, ki fia-borja. Azt azonban tudom, hogy aki névbitorló, az nem lehet szavahihetõ ember.
Aztán beléhasított egy másik fajta rémület: hátha õkimagaslósága nem is azt mondta, hogy Toldy Ferenc, hanem azt, hogy "toll' Differenz", ami németül van, és magyarul eszeveszett különbség, azt jelenti. Ezzel valamire célozni akar a kimagasló bíboros úr? (Most már késõ, most már nem lehet megkérdezni. Annyi biztos, hogy valaminek valamitõl különböznie kell.)
Kollonich bíboros, miután kigyönyörködte magát az elõtte álló ember félelmében (aki ugyanúgy úr volt, mint õ, csak éppen tized- vagy századannyira), egy székre mutatott, ahová Károlyi Sándornak végre szabad volt leülnie. Ekkor az történt, hogy a hajlongó ember kiegyenesedett, és megszólalt. Nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek hajlongás közben látszott. És mint amikor vasfazékban forrni kezd a víz, úgy hogy a felfelé tülekvõ buborékok éppen akkorák, mint egy pisztráng szeme, éppen olyan sisteregve és pukkadozva bugyborgott fel a most még névtelen emberbõl a mondanivaló. Nem sokáig tart névtelensége, mert máris eláruljuk, hogy õ volt Liszkay Miklós.
Amit mondott, az nemcsak hihetõen hangzott, hanem õt magát is kedvezõ színben tüntette fel. Hogy õ, mint neve is mutatja, Olasz-Liszkán született, Sárospatakon tanult, innét Andrássy uram alumnusaként eljutott a Hollandiában mûködõ leideni egyetemre. Mikor aztán Andrássy uram bajba került (az is de régen volt már), õ nem akart sem hazatérni, mert a nagyurak botlását a szolgák szenvedik, sem a többi peregrinus magyar diákon élõsködni Lugdunumban, hanem beállt a királyi nyomdába korrektornak. Ott megismerkedett egy könyvárussal, ennek egyik vásárlója volt az a Farrington Vilmos nevû kereskedõ, akinek õ a kedvezõ ajánlat hallatán habozás nélkül szolgálatába állt. (Szép munka volt a korrektorság, de sovány és nehéz kenyér. Andrássy uram ösztöndíjából meg már kirongyolódtam.) Farrington úr javarészt szõnyeggel kereskedik, meg persze fügével, mazsolával és más effélékkel, úgyhogy az év egy részét rendesen Szmirnában tölti, én pedig úgy ismerem Szmirnát, akár a tenyeremet.
Mutatta is a tenyerét. Ez a magaslat itt a hüvelykujj tövében, ez a Pagos, vagyis Domb nevû domb. A hüvelyk- és a mutatóujj által formált karéj, ez a Szmirnai-tengeröböl, mélyen benyúlik. Ez a bõrszegély, ez itt a kikötõ. Ez a mutatóujj felé futó redõ, ez választja el a Törökvárostól a Zsidóvárost, egyik piszkosabb, mint a másik; itt meg, a középsõ ujjam tövében, a bazársor mellett, itt van a Frank-negyed. A muzulmánok ugyanis valamiért frankoknak hívják az északról jövõ keresztényeket, azok laknak itt. (Az igazat megvallva, a Frank-negyed utcái is elég piszkosak voltak, legalábbis Liszkay Miklós tenyerén.) Ez a kis bõrkeményedés, tetszenek látni, ez itt a gazdám, Farrington Vilmos háza. Állítólag ebben a házban született Homérosz, a világtalan történetmondó, aki a Trója-regényt kitalálta. Milyen kár, hogy a végével adósunk maradt!
Ne tessenek türelmetlenkedni, most már csak a lényeget mondom. A lényeg itt ez a szemölcs a Pagos és a kikötõ között, a valóságban egy kicsit közelebb a kikötõhöz. Ez a szemölcs a szmirnai börtön, egyszersmind kaszárnya is. Ez az egészben a legfontosabb. A Frank-negyedbõl, ha az ember nem akar elmenni a raktárak és a kikötõi õrség elõtt, a börtönt a Görögvároson át, majd az örmények lakta Felsõváros domboldalra futó keskeny utcáin keresztül lehet megközelíteni. Errõl a két negyedrõl a gyûrûsujjam és a kisujjam tövében az elõbb nem is beszéltem, pedig a város lakóinak legalább kétharmad része vagy görög, vagy örmény, ezt azért jó tudni. Mint érdekességet megemlítem, hogy a Melész folyó (itt van, tessék, a csuklómon ez a kanyargó kék vonal), tehát a Melész folyó kanyarulata mögött vannak a Három Nõvér-hegyek; a hagyomány szerint kõvé váltak, és a nagy Szophoklész írt róluk szomorújátékot, amely azonban elveszett; milyen kár. Ez meg itt a Két Fivér-hegy; az egyik csúcsát úgy hívják, hogy Igaz Bátyám, a másikat úgy, hogy Hamis Öcsém.
Ebbõl Károlyi Sándor végre megértette (pedig hamarabb is megérthette volna), hogy Liszkay nem a vakvilágba nyújtogatja tenyerét: abba valamit rakni kell. Méghozzá nem is egy tallért, hanem inkább kettõt vagy leginkább hármat-négyet; és e gyümölcsözõ felismerés nyomán Liszkay a pénzzel együtt zsebre vágta Szmirna városának szutykos alaprajzát is.
Idén tavasszal, hogy gazdámmal Szmirnába érkeztünk, többször is találkoztam a bazárban egy kolduló rabbal, kiért honfitársai, Rajna-vidéki német lévén, kezességet vállaltak, s így a tömlöcbõl egy-egy napra kijöhetett, hogy összegyûjthesse szabadulásának díját. Õ mondta nekem titkon, hogy senyved a tömlöcben egy magyar, ki egyedüli magyar lévén, kezesei nem akadván, eddig egyszer sem jöhetett elõ. Pedig nagyságos úr az apja, s ha negyvenezer tallért kívánnának is érte, azt az õ rokonsága megadná, meg bizony. Mármost igyekezni kell, mondta nekem a rajnai koldusrab, mert a szmirnai pasa holnapután gályapadra ülteti a rabokat, hol a te kiéhezett és legyengült honfitársad napjai meg vannak számlálva. Sürgõsen szabadítsd ki, ha meg akarod menteni az életét; én pedig (mármint a rajnai német) szerény díjazásért minden üzenetet a legnagyobb óvatossággal közvetítek.
Siettem gazdámhoz. Sírva kértem: szabadítsuk meg ezt a szegény embert, ha van rá törvényes mód. Mondta Farrington úr, hogy megpróbálhatjuk, ha ez nekem annyira fontos, de csakis közvetítõkkel. Mert ha õ mint becsületes úriember a saját nevére kéreti, hiába ajánlana tízezer tallért is, meg nem szabadulna szegény magyar. Most is találtatik azon tömlöcben rab, ki bizony ötezer tallért is megadna, a szmirnai pasa mégsem ereszti. De bár ennek is csak a felét adná meg õnagysága szolgálatos fáradságomért, bizony meg volnék azzal is elégedve!
(Ehhez pedig olyan arcot vágott, mint aki mindjárt kézhez is fogja kapni az említett összeget. Közben fügét majszolt; egy tálról vette, amelyrõl eddig nem volt szó, és ezután sem lesz. Apró magok fröcsögtek szanaszéjjel:)
Úgy én akkor megkerestem az Örményvárosban egy jóakarómat, Morovján Pentheuszt és a Görögvárosban Kandavlisz Márciust; véletlenül tudomásom volt róla, hogy mindkettejüknek nagyobb összeggel tartozik Ibrahim pasa õnagysága. Na most õket kitanította az én gazdám, mit mondjanak és mirõl hallgassanak; így aztán elmentem velük a pasához. Mondja neki a görög meg az örmény, hogy vagyon itt valami magyar fogoly a tömlöcben, kivel én együtt szolgáltam egy urat, ki gyermekkorunktól fogva együtt nevelt bennünket, és kit aztán a törökök tizenegy esztendeje csatában levágtak; mi ketten pedig rabságba estünk. Mármost én koldulással hat esztendõkkel ezelõtt kiváltoztam a rabságból, papírom is van róla, tessék; társam rab maradt. Itt Szmirnában szerencsésen egymásra találtunk; én úgy szeretem õt, mint édes testvéremet: hat esztendõk óta fáradsággal kuporgatott pénzecskémet kész vagyok letenni érte.
Úgy tessék ezt hallgatni, vitézlõ fõispán uram, hogy ebbõl egy árva szó nem sok, annyi sem volt igaz. Ezt az egész történetet az én gazdám (aki nagyon okos ember), Farrington úr találta ki, Morovjánnak és Kandavlisznak pedig szóról szóra meg kellett tanulnia; mert másképp semmi reményünk nem lett volna hozzá, hogy kiszabadíthatjuk azt a szegény magyar foglyot. Kérdi tõlem a pasa: mi a neve annak a magyar fogolynak, és milyen a külleme? Mondom neki, hogy ilyen és ilyen a külleme, és az a neve, hogy Nagy Gergely; vagyis, mivel a becenevén emlegettük, inkább csak Nagy Geci.
Ne tessék csodálkozni, fõispán uram: ez is így volt kitalálva. Mert ha én azt mondom, hogy a magyar fogoly báró Károlyi Pista, és hogy alezredes vagy mi a szösz volt Veterani tábornok seregében, és hogy nem is én vagyok a testvére, hanem a szatmári fõispán: hát akkor vitézlõ fõispán uramnak a gatyája is ráment volna, hogy visszakapja hõn szeretett fivérét.
Na mármost nagyságod biztosan azon töpreng: honnan tudhatta már akkor ez a szédelgõ rongy ember (ez volnék én, vitézlõ uraságod véleménye szerint), hogy az a magyar fogoly, aki a szmirnai tömlöcben sínylõdik, csakugyan Károlyi István?
Azt pedig onnan tudom, hogy mielõtt elmentünk a pasához, jártam a tömlöcben és beszéltem kegyelmed bátyjával. Jó barátom az Ober-Tömlitzer (így hívják a szmirnai börtönben a felvigyázót): egy kis pénzért, ami tíz rénes forintra rúgott, beengedett. Mondta, hogy azt beszélünk, amit akarunk, õ úgysem tud magyarul. Vagy ha tudott is, azt már elfelejtette. Szegény magyar fogoly a fülembe súgta a nevét, és hogy õ Károlyi László legidõsebbik fia. Elbeszélte, hogy tizenegy évvel ezelõtt részt vett Buda visszavívásában, majd a szegedi hadjáratban. És hogy Szeged alatt, Zentánál az egyik csatában elõrelovagolván, az ellenség bekerítette. Õ vitézül forgolódott, és már majdnem sikerült az életveszélybõl kiszabadulnia. Hegyestõrét egy reá támadó idõsebb török tiszt oldalába merítette tövig, ám azt kihúzni már nem volt érkezése, mert lova megbotlott egy holttestben, õ egyensúlyát veszítette, s még ugyanebben a pillanatban egy szpáhi a mellébe döfte dzsidáját, úgyhogy õ az öreg törököt magával rántva a földre zuhant. Meg is mutatta nekem a sebhelyet: itt van a mellkasán, baloldalt.
(Mutatta Liszkay a saját mellkasát, ám hiába mutatta, nem akadt rajta semmiféle behegedt lándzsaszúrás. Olyan sima volt az, mint a szilágysági szalonna. Akkor már inkább a hátán látszott a nyoma valami régi korbácsolásnak.) A szerencsés végzet azonban úgy intézkedett, hogy uraságod bátyjának az a török aggastyán mentette meg az életét, akinek életét õ az elõzõ pillanatban kioltotta; ugyanis amint zuhanás közben átölelték egymást, a holttest felfogta az élõ testnek szánt újabb dzsidaszúrásokat és kardvágásokat. Méghozzá nem akárkinek a holtteste volt ez, hanem fõember volt, nagy vitéz és a temesvári pasa rokona. Így aztán Dzsáfer pasa megparancsolta, hogy ne csak az öreg Szelim holttestét vigyék magukkal, hanem a keresztény testet is. Mivel pedig Károlyi István testében, ha útra készen is, benne lakott még a lélek, azért kegyelmed bátyja testestõl-lelkestõl török rabságba esett.
Dzsáfer pasa, amikor meghallotta, hogy az a fiatal keresztény, aki megölte a vitéz öreg Szelimet, még él, kegyelmed bátyját rögtön karóba akarta húzatni. Csakhogy azon a mocsaras tájékon, ahol táboroztak, sehol sem akadt karónak hegyezhetõ, egyenes növésû fa. (A fûzfákra pedig legfeljebb akasztani lehet, azt meg a pasa nem akarta.) Végül nagy nehezen találtak egy szép fiatal kõrisfát, amelyet az Isten is arra teremtett, hogy takarosan kifaragva keresztülverjék a vonagló emberi testen, a végbéltõl egészen a lapockáig. Tessék figyelni, mert hajszálon múlik, hogy nem ülhetünk itt a bíboros úr tudós könyveinek árnyékában, és nincs történet, amelyet elmondhatnék nagyságod bátyjának éppoly valószínûtlen, amennyire valóságos életben maradásáról.
Mert Isten, akirõl az imént szó esett, úgy intézte, hogy legyen azon a fán egy madárfészek sipákoló, csupasz fiókákkal; Dzsáfer pasának pedig megesett a szíve rajtuk. Mondta, hogy õ csak azt bünteti, aki büntetést érdemel. Azzal megkegyelmezett a madárfiókáknak, és mivel másik fa nem volt, ráadásképpen kegyelmet adott nagyságod bátyjának is.
Ennyit mondott el vitézlõ nagyságod bátyja. Mondott volna más dolgokat is, de az Ober-Tömlitzer, aki eddig is az ajtó mögött hallgatózott, most elkezdett hangosan krákogni. Tehát vagy be kellett fejeznünk a beszélgetést, vagy adnom kellett volna további tíz rénes forintot. Mondtam szegény rabnak: találjunk egy alkalmatos nevet kegyelmed számára, de gyorsan, mert Károlyi István néven soha innét ki nem szabadul! Olyan embertõl kell név, aki egy kicsit létezik, tehát vannak szülei vagy más rokonai Magyarországon; ugyanakkor hiányzik is, tehát nincs meg, és nem lehet pontosan tudni, hová lett.
Bíboros úrnak igaza van, ügyetlenül fejeztem ki magamat. Ha ügyesebb volnék, én is ilyen vastag könyveket írnék, mint amik itt sorakoznak a polcon, és akkor nekem is volna legalább egy aranycirádás gerincem. Csakugyan: olyan nincs, hogy valaki egy kicsit létezik. Vagy létezik, vagy nem létezik; ezt el kell dönteni egyszer s mindenkorra.
Mondta nekem vitézlõ nagyságod bátyja, hogy: na jól van, szabadulásom reményében egy idõre hadd legyek Nagy Geci. Kérdeztem tõle: miért épp Nagy Geci? Hát, mert hirtelen ez a név jutott az eszembe. Nyalábvári gyerek volt, részeges naplopó; aztán elbujdosott, beállt katonának; így mondta kegyelmed bátyja. A jó Isten a tudója, hol és hogyan veszett el; én tehát (mármint kegyelmed bátyja) magamra veszem a nevét.
Mondom tehát Ibrahim pasa õnagyságának, hogy a magyar fogoly neve Nagy Geci. Erre a pasa elneveti magát: ha már a neve Nagy, legyen a váltságdíja is nagy! Na mennyi pénzed van, valld be szépen! Hány ezer rénes forintot lopkodtál össze hat év alatt, mióta kiszabadultál? Mondom a pasának: van száztíz tallérom, vagy talán százhúsz is megvan; de nem loptam én azt, hanem becsületes munkával kerestem, dénáronként ragasztgattam össze. Õ meg most már a hasát fogja a nevetéstõl: elég nagy bolond vagy, ha tényleg nem loptál! Még bolondabb vagy, ha loptál, de csak száztízet vagy százhúszat; ám akkor vagy a legbolondabb, ha azt hiszed, hogy százhúsz tallér miatt szóba állok veled. Vakarodj el innét, ne is lássalak!
Olyan dühös arcot vágott, hogy meghûlt az ereimben a vér. De akkor Morovján Penfajsz mondott neki valamit örményül, amit nem értettem; annyi azonban világossá vált, hogy igazából nem haragszik a pasa, csak ezt így szokás csinálni. Megint hozzám fordul Ibrahim õnagysága: hiába rimánkodol, ma reggel az összes rabot fölrakattam a gályára. Az a gálya most indul, ezekben a percekben, vagy talán el is indult már. Mit akarsz tõlem: a te koszos kis pénzedért küldjek gyorsnaszádot a gálya után? Fordítsam vissza a te kedvedért? A sors könyvében az van megírva, hogy a te Nagy Geci testvéred gályapadon fog megrohadni. Nem teljesítem kívánságodat, kotródj innét.
Úgy mondta ezt Ibrahim pasa õnagysága, mintha olvasni tudna a sors könyvében, vagy mintha éppenséggel õ írná tele a sors könyvének lapjait, saját kezûleg. Pedig ebben a pillanatban jött egy öreg hajós: ma reggel, midõn ellenõriztük a gályát, váratlanul kiderült, hogy valami szúbogarak vagy férgek vagy pondrók megrágták a fõárboc tövét. Kívülrõl nem látszik semmi, csak egy kis liszt-forma fehér por, hanem belülrõl olyan lehet az, mint a szivacs, vagy mint a szuvas fog. Azért hát Galériás Mehmed, a kapitány és Kormányos Hasszán a legnagyobb tisztelettel kérdeztetik: nem volna-e helyesebb a gálya indulását egy héttel késõbbre halasztani, mialatt a fõárbocot kicserélnénk? Nahát, akkor láthatta volna vitézlõ nagyságod, milyen az, amikor Ibrahim pasa tényleg haragszik.
Nem villámlott a szeme, nem is ordítozott, hanem egy kicsit szélesebb lett az orra, keskenyebb a szája. Ezzel a keskeny szájával egészen halkan azt felelte, hogy: õ annyi idõ múlva, amennyi alatt ezek a keresztények megisznak egy pohár bort, kimegy a kikötõbe; s ha a gálya addig nem indult el, õ Kapitány Mehmedet és Kormányos Hasszánt hanyagságuk miatt a fõárbochoz kötözteti, és ezzel a nadrágszíjjal meg ezzel a két kezével fojtja meg õket.
Akkor tényleg bort hozatott: hogy nem kell egy kortyintásra felhajtanunk. De ha meglátom, hogy húzzátok az idõt, úgy a poharat is lenyomom a torkotokon! S miközben iddogáltunk, Ibrahim pasa mondott valami szomorút és furcsát. Hogy volt õneki fiatalkorában egy ragyogóan szép felesége, akibe szerelmes volt mindhalálig. Így kell mondani, hogy mindhalálig: mert két gyermeket szült õnagyságának, egy fiút és egy leányt; és a leányka születésekor meghalt. Õt vissza nem kapja már; ám gyermekeiben, akiknek egyike napról napra szebb, másika napról napra erõsebb, okosabb és bátrabb lett, vigasztalódhatott; csakhogy a fiát is elvesztette. Ahmed volt a fiú neve, és két évvel ezelõtt rabbá esett Lugosnál, ahol Veterani tábornok elveszett ugyan, tisztjei azonban számos török foglyot ejtettek. Ibrahim pasa õnagysága hiába küldött váltságdíjat, Ahmed nevû fiát nem kapta vissza.
Mi pedig ennél is nagyobb fájdalom: leányában sem találhat vigaszt, pedig annál kedvesebb jószág nem akadt a föld kerekén. Kártigám volt a leány neve, és tizenegy évvel ezelõtt, Buda visszavívásakor tûnt el. Kérdi vitézlõ nagyságod, hogyan került Budára Kártigám, aki akkor még csak hét vagy nyolcéves volt; hát úgy, hogy a pasának Bécs ostroma után viszketett egy kicsit a nyaka. Amikor Konstantinápolyba rendelték, nem tudhatta, mi vár rá; tehát kislányát, illõ kísérettel és ajándékokkal, elküldte Budára, s aztán már nem tudta visszahozni. Azóta sem tudja, mi lett vele. Kérdi tõlem a pasa: visszaadod a lányomat, Liszkay? Ugye, hogy nem adod. Hát én sem adom vissza a testvéredet.
Addigra megittuk a bort; a pasa felállt, és már indult volna a kikötõbe. Na, gondoltam: vitézlõ nagyságos báró úr, vagy inkább drága Pistikém, immár segítsen rajtad a jó Isten, mert én, úgy látszik, nem tudok segíteni. Ebben a szempillantásban jött egy másik hajós, egy fiatalabb: hát, hogy a fõárboc, amikor kezdték volna kibontani a vitorlákat, nagy recsegés-ropogással kidõlt, és agyonvágott kilenc embert, köztük Kapitány Mehmedet és Kormányos Hasszánt. Az elõbb úgy menekült meg nagyságod bátyja, hogy Isten állva hagyott egy fát, amelyet emberi kéz ki akart vágni; most meg úgy, hogy Isten kidöntött egy fát, amelynek emberi számítás szerint állnia kellett volna.
Akkor azért egy kicsit megszeppent a pasa. Talán rögtön vissza is kaphattuk volna kegyelmed bátyját, ha egy kicsit bátrabbak vagyunk. De Morovján és Kandavlisz annyira meg voltak rémülve, hogy engedelmet kértek távozni (szégyellték is magukat aztán). Én azt hittem, legalább egy hét, amíg egy ilyen hajót kijavítanak; de nem tartott az három napig sem. Nem is tudom, hogyan csinálták, mert még a közelébe sem volt szabad menni, pedig adtam az Ober-Tömlitzernek tíz márkát, aki megígérte, hogy elintézi, de aztán mégsem. Aztán letelt a három nap; az Ober-Tömlitzer azt mondta, hogy most már hagyjam õt békén. A gályát kijavították, indulófélben volt; immár végképp nincs menekvés.
Hanem akkor mi történt? Jött egy ember; úgy hívták, hogy Gigász vagy Gégész, és a kezembe nyomott egy pecsétes iratot. Õ volt a pasa írnoka, és azért hívták így, mert irdatlanul sok bort leküldött a gigáján vagy gégéjén. Pedig az mohamedánoknak tilos. Ezért, hogy ne lássák, amikor iszik, eljárt Kandavlisz Márciushoz berúgni, s ha nagyon berúgott, olyankor ott is aludt Kandavlisz házában. Hát, amikor ez a huzavona volt a gályával meg nagyságod bátyjával, és Kandavlisz minden ízében remegve megy haza a pasától, egyszerre csak beállít ez a Gigász vagy Gégész, és azt mondja, hogy: bort! Feleli Kandavlisz: máris hozom a bort, édes jó Gigészem; hanem azt elhiszed-e, hogy az én feleségem a legszebb asszony a világon? Erre föl Gigász vagy Gégész: már hogyan hihetném el, amikor nálunk, igazhitû mohamedánoknál a nõket csak lefátyolozva lehet megpillantani.
Kandavlisz Március meg felkacag, mert addigra már mind a ketten jól berúgtak: nahát, Gügész, ha eddig csak lefátyolozott nõt láttál, akkor most az egyszer láthatsz meztelen nõt!
Azzal beviszi Gégészt a felesége szobájába, elbújtatja egy szekrény mögé, õ maga meg elvonul az árnyékszékre pipázni. Kisvártatva jön Kandavlisz Márciusné, teljesen gyanútlan. Egy darabig tesz-vesz az ablaknál, aztán behúzza a függönyt, kibontja földig érõ haját, és tényleg, szép lassan vetkõzni kezd. Nézegeti magát a tükörben, hogy még mindig annyira szép-e, mint amilyen tegnap ilyenkor volt.
Még szerencse, hogy csak a saját szépségére figyelt, mert az ostoba Gigász nem bírt magával; egész idõ alatt izgett-mozgott a szekrény mögött. Végül akkorát sóhajtott, hogy azt nem lehetett meg nem hallani. "Ide hallgass, te nyomorult" - mondta neki az asszony, amikor elõreráncigálta a szekrény mögül -, "két lehetõséged maradt, válassz. Vagy kiszabadítod a gályáról Nagy Gecit (mármint nagyságod bátyját, Károlyi Istvánt), vagy magad is odakerülsz melléje!" Mit is tehetett volna szegény Gigante? "Hát jól van" - sóhajtja -, "megírom Nagy Geci szabaduló-levelét." Azzal elõveszi a ceruzáját, és szépen, gondosan írni kezd a kínálkozó hártyákra, közben háromszor vagy négyszer le is pecsételi. Hát ezt az iratot nyomta a kezembe; mert aztán otthagyta a félig ájultan heverõ, kipirult asszonyt; beköszöntött az árnyékszékre, ahonnét még javában gomolygott a pipafüst; aztán rohant hozzám a becses okmánnyal.
Gyorsan csónakba ültünk, mert a gálya már elindult, már az öböl közepe felé járt. Alig bírtuk utolérni. Igen ám, de valamire nem gondoltunk. Mégpedig arra, hogy a pasa is ott van a gálya fedélzetén. Hát persze; azért volt annyira mérges, amikor kibicsaklott a fõárboc, mert ünnepélyesen be akart vonulni Leszbosz szigetére. Az ott van Szmirna mellett, alig egy köpés. (Mutatta is, mekkora köpésre gondol. Most már valóban közel van Szmirnához Leszbosz.)
Már kétszer lefûrészelték a vasakat nagyságod bátyjáról, de a pasa meggondolta magát, harmadszor is vasra verette. Közben órák teltek el, a messzeségben már látszottak a leszboszi partok; ha oda megérkezünk, soha többé ki nem szabadítom nagyságod bátyját. Mondtam a pasának, de közben nyújtogattam felé pénzmagtól duzzadó zacskómat, hogy: Leszbosz szigetén semmi szüksége nem lesz Nagy Gecire, ne tegye már magát nevetségessé. Láttam a szemén, hogy mindjárt én is odakerülök, vasra verve, nagyságod bátyja mellé. De aztán csak vállon veregetett, és harmadszor is kivágatta nagyságod bátyját a vasból. Elõhozatta, megitatott egy pohár bort vele; végül nagyságod bátyjának becsületszavát kellett adnia, hogy soha többé nem harcol a törökök ellen. És akkor szabadok voltunk, mint a madár.
Az én gazdám, Farrington úr megvendégelte nagyságod bátyját becsülettel, aztán felültetett mindkettõnket egy Velencébe tartó hajóra. Hogy azóta mi történt, azt fölösleges elbeszélnem, mert én azt megírtam nagyságodnak hosszú levélben, nem egyszer, nem is kétszer. Ha ugyan eljutottak ezek a tudósítások nagyságod kezeihez.
A dolog úgy áll, hogy eljutottak. Károlyi Sándor 1697 nyarán egymás után öt levelet kapott Liszkay Miklóstól, s mind az öttel komótosan pipára gyújtott. (Õ is az árnyékszéken szeretett pipázni.) Velencébõl voltak keltezve azok a levelek, s nem volt az biztosra vehetõ, hogy Liszkay tovább merészel menni Bécsbe; arra még kevésbé lehetett számítani, hogy ott a hatalmasságok színük elé bocsátják, és meghallgatják. Pedig ez történt, méghozzá éppen Kollonich bíborosnak a Károlyi nemzetség iránti jóakarata miatt történt így.
Maga Kollonich bíboros meglepõdve, sõt megütközve pillantott Károlyi Sándorra. Mint aki most hallja elõször az esetnek ezt a mozzanatát. Lehetséges volna ez? A fõispán úrnak már a nyár elején tudomása volt róla, hogy sokat szenvedett bátyja Velencében szûkölködik ezzel a derék emberrel együtt, és a kisujját sem hajlandó mozdítani értük? Mivel volt a fõispán úr épp elfoglalva?
Ki tudja, milyen sötétre színezte volna Károlyi Sándor arcát a szégyenpír, ha Liszkay nem próbálja kihasználni az elõnyösnek vélt pillanatot, és nem mond egy számot, ami egy bizonyos összeg akart volna lenni, méghozzá nem is rénes forintban, hanem tallérban. Nem áruljuk el, mekkora összeg akart ez lenni, mert Károlyi megkérdezte: van-e Liszkaynak írásbeli meghatalmazása vagy más hitelt érdemlõ okmánya gazdájától, Farrington úrtól? Ugyanis a Gigász vagy Gégész által írt szabaduló levélre nem kíváncsi, azt Liszkay megtarthatja zsebkendõnek vagy akár szemfedõnek is.
Ezt követõen pedig annyi idõ alatt, ameddig egy piszkos fogadóban töltött éjszaka után a távozó vendég lerázza ingérõl a poloskákat, Károlyi Sándor lealkudta ezt az összeget négyszázötven rénes forintra. S még ennél is lejjebb alkudta volna, ha ekkor be nem lép egy lakáj zöld bársonyzekében, fehér gyapjúharisnyában, kezében teleírt papirossal, és Kollonich bíboros meg nem kérdi tõle, hogy: mi járatban vagy, kedves Ahmed?
Nem vagyunk benne biztosak, vajon a nyelve botlott-e a bíborosnak, vagy inkább gonoszkodó tréfának szánta ezt a megszólítást? Mert azt viszont elbeszélõi tisztünknél fogva kénytelenek vagyunk tudni, hogy a zöld zekés, fehér harisnyás lakáj a szent keresztségben a Lipót nevet nyerte. Mégis, Liszkayn olyan erõs izgalom lett úrrá, hogy nem bírt magával: felkapott az "iratrothasztónak" nevezett oldalsó asztalkáról egy nyomtatott lapot: egy körözést, amely véletlenségbõl éppen Kiss Albert kézrekerítõjének ígér magas jutalmat, oltalmazóinak és cinkosainak pedig szigorú büntetést. Ennek hátoldalára kezdte felrajzolni egy darabka szénnel a kedves Ahmed arcvonásait, elõször szembõl, aztán oldalról: mint aki tüstént indulni akar Szmirnába, hogy megmutassa Ibrahim pasa õnagyságának. Hátha elveszett fiára ismer a kuruc rablógyilkosról szóló tudósítás verzóján!
Kollonich bíboros igyekezett hasznát venni a lélegzetvételnyi szünetnek: átfutotta az iratot, amelyet a lakáj az imént nyújtott át neki, valamit írt a margójára. Aztán az ablakhoz lépett, kihajolt, és a Tükör utca végérõl odalátszó toronyóráról leolvasta az idõt. (Volt pedig az õ könyvtárszobájában is egy szép asztali óra, s a toronyórát minden reggel ahhoz igazították; ám a bíborosnak jobban esett kihajolni, mert a toronyóra újra meg újra azt juttatta eszébe, hogy a tehetetlenül egy helyben forgó idõ ugyanúgy fel van feszítve a falra, mint a keresztre a Megváltó teste.) Aztán becsukta az ablakot, leszámolt egy ládikából négyszázötven rénes forintot Liszkay Miklós elé; s miközben a zöld zekés, fehér harisnyás lakáj kivezette a bólintgató és csettintgetõ Liszkayt, aki elégedettségében talán Szmirna térképét is ledörzsölte a tenyerérõl, õkimagaslósága íratott egy adóslevelet Károlyi Sándornak az imént mondott összegrõl, mindössze tizenkét és fél percent kamatra.
Azt Károlyi Sándornak alá kellett írnia; s még szégyellhette is magát, amint üvegszilánkoktól összevagdalt kezével megérintette a ragyogó fehér lúdtollat. A tintacseppre pillantott, amelybõl a következõ pillanatban aláírása fog elõkacskaringózni; s errõl az jutott eszébe, hogy elõzõ nap kint az utcán, az arra járók szeme láttára sírt. Mennyivel becsesebb nedû a tintánál a könny! Pedig a tintacsepp száz meg ezer talléros aláírásokká kígyózik szét, hazugságokat és rágalmakat hirdetõ gondolatok, tévedések és valótlanságok formálódnak belõle. Hiszen aki füllenteni vagy mocskolódni akar, az egyebet sem tesz, csak nekiáll, és papírra vet egy igaz történetet. És hát az írás, ellentétben a kimondott szóval, nem tud szállni! (Károlyi Sándor nem volt mûvelt ember, de azért ismerte a fontosabb latin közmondásokat.) Az írás meg van kötve, mint a gályarab, vagy mint a dühöngõ bolond, vagy mint a házõrzõ kutya! Csak nagy ritkán homályosulnak el ezek a lidércfényként imbolygó csúszómászó módjára tekeredõ leírt szavak: olyankor, ha cseppnyi könny perdül rájuk írás közben. Könny, amely egyébként nyomtalanul enyészik el! (Nem volt könnyû megállnia, hogy a négyszázötven forintos adóslevél aláírása közben sírva ne fakadjon.) Vagy legyen az embernek ereje, hogy védekezzék az injuriák ellen; vagy esze, hogy megértse, miért kell szenvednie; vagy kötele, hogy felakassza magát!
Pedig tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy az öngyilkosság van olyan súlyos bûn, mint a vértagadás, amelynek még a látszatát is el akarta kerülni, akár súlyos pénzáldozatok árán is. Már most el kell mondanunk: nem hitte, hogy az a férfi, akit Liszkay Miklós állítólag a Szmirnai-öbölben a gályáról szabadított meg, valóban az õ rég eltûnt bátyja, Károlyi István, akinek arcvonásait már egyáltalán nem tudta felidézni, bárhogyan kutatott is gyermekkori emlékképei közt. Ám épp, mivel tisztában volt a memória gyarló és veszendõ voltával, nem hihette az ellenkezõjét sem. Nem hihette, hogy ez az ember nem az õ testvére, mert nem akarta, hogy Isten és a világ elõtt kiderüljön: szíve szerint kettejük közül õ, Károlyi Sándor a hamis testvér. Ennél még az adóslevelet aláírni is jobb, a tizenkét és fél százalékos kamattal együtt. Bolond, aki magát akasztja fel; inkább az uzsorásokat kéne felakasztani! (Nem tartotta magát hétpróbás gondolkodónak, de azért érezte, hogy ez már nem annyira bûnös gondolat, mint az elõzõ kettõ. Igaz is: honnan támadnak bûnös gondolataink?)
Kollonich bíborosnak is az járhatott az eszében, hogy aki valóságos vagy vélt érdekei szerint (vagy esetleg csak önmaga gyönyörûségére) hazudni akar, annak legcélszerûbb leírnia egy igaz történetet, vagyis igaz történetek egymásba kulcsolódó sokaságát. Mondta Károlyi Sándornak: milyen szép és igaz történetet adott elõ ez a gazember Liszkay! Csak a fabulákban van ez így: hogy a történet menete párhuzamos a szereplõk útjával, mert a szereplõk éppoly hihetetlen, amennyire hiteles bonyodalmak útvesztõjén keresztül úgy menekülnek beteljesülni kész vágyaik felé, ahogy a mindenkit kielégítõ befejezés felé menetel a cselekmény maga!
Tudja-e vitézlõ nagyságod, mik azok a római fabulák vagy románhistóriák vagy, újabb keletû szóval, egyszerûen csak regények? Nem tudja vitézlõ nagyságod. Nem baj. Nem kell mindent tudni. Elég, ha én tudom, hogy: a románhistóriák mindenféle szerelmes újdonságok és ritkaságok istenekrõl, hõsökrõl, fejedelmi vagy másmilyen rangú személyekrõl, csodálatra méltó szerelmi ármányokkal zsúfolásig tûzdelt viszontagságokról, amelyek leleményesen váltakoznak másfajta bámulatos kalandokkal, tanulságos beszélgetésekkel és váratlan, de az elõzményekbõl szükségképpen következõ fordulatokkal. E történetek sokasága fakadhat olykor történelmi búvárlatokból, sõt nagy ritkán akár személyes tapasztalatokból is, legtöbbször mégis a köznapi dolgok fölé emelkedõ, szellemgazdag és tiszta spekuláció szüleménye. Ugyanis a történeteket (valamint a bennük szereplõ személyeket és dolgokat) nem annyira találni, mint inkább kitalálni sikerül. Ebben az értelemben a teremtett világ is egyfajta igen terjedelmes regény, amely még nincs is végigírva, s ennek megfelelõen végigolvasva sincs. Az a különlegessége, hogy a készülõ mûnek maguk a szereplõk is olvashatják egy-egy részletét, legtöbbször a róluk szóló, vagy inkább mellékesen õket is tartalmazó bekezdést; már amelyik szereplõ úgy van kitalálva, hogy olvasni tudja a világ regényét és a benne létrejövõ többi római fabulákat.
Amint báró Alexander Károlyi ráemelte kialvatlanságtól véres, értetlenségtõl dülledt szemét, Kollonich bíborosnak látnia kellett, hogy Szatmár vármegye fõispánja nem azok közé tartozik, akik folyékonyan olvassák az újdonságok és ritkaságok gyûjteményeként értelmezett világot. (Nem mintha nem tudta volna ezt. Hiszen jól ismerte a Károlyi családot, és igen súlyos elõítéletei voltak a magyarokkal szemben; talán mert sok magyart ismert és fõleg, mivel õ maga is magyarnak vallotta magát.) Mégsem adta fel a reményt, hogy megoszthatja vele végtelen sivatagként nyújtózó tudásának legalább néhány homokszemcséjét.
Uraságod nyilván tisztában van vele, hogy a római fabulák vagy más néven regények száma végtelen; így tehát minél több regényt olvasunk, annál többet hagyunk olvasatlanul. Minél árnyaltabban, vagyis minél igazságosabban ítélünk meg egy-egy románhistóriát, annál igazságtalanabbak vagyunk az összes többivel szemben, legyen szó hozzáférhetõ vagy elkallódott, még csak ezután létrejövõ vagy esetleg soha meg nem születõ regényekrõl. Hogy csak a leghíresebbeket és legfontosabbakat említsem: a Porából megéledett Afrikai Tarnolast, írta Balduinus Cabillavius, az élet összes ügyes-bajos dolgában hasznos útmutatással szolgál, úgyhogy nemcsak államférfiak forgathatják haszonnal az uralmi formákról és a fejedelem kötelességeirõl szóló hosszú fejezeteket, hanem a gáláns levelezésnek is jól hasznosítható mintapéldányait adja. Lohenstein úr a Gyõzedelmes Arminius címû történelmi regénytöredékében egy-két nyomtatott lapon annyi tudományt sûrít össze, amennyit más közönséges ember hosszú évek alatt sem tud elsajátítani, pedig az Arminius elkészült elsõ három része összesen 6200 oldal; hogy ez a torzóban maradt csodálatos regény a régészeti, földrajzi, hadtudományi és csillagászati ismereteknek micsoda hatalmas tárháza! Honore d'Urfé úr Floridon avagy A gibraltári kalózok címû heroikus-komikus regényében, amely azonban az idillikus pásztorélet mesterkéletlen ábrázolásának is tág teret nyújt, könnyûszerrel ráismerhetünk az összes európai, kisázsiai és kelet-indiai uralkodóház tagjaira, valamint az õket körülvevõ politikusokra, és a tizenkettedik kötet végén háromhasábos regiszter könnyíti meg a fõszereplõk azonosítását, azonkívül ez a tökélynek ritka magas fokára jutott mû nemcsak felcsiklandozza kedélyünket, hanem pallérozza a társas életben megkívánható beszédmódot is. (Milyen kár, hogy uraságod anyanyelvén eddig nem születtek regények, s nyilván ezután sem fognak létrejönni. De hát két- vagy háromszáz éven belül úgyis kivész a magyar nyelv; nemhogy olvasni, de még csak beszélni sem fog senki magyarul.)
Az általunk ismert legkiválóbb regény azonban kétségkívül Menander alkotása, A páratlanul szépséges török fogolykisasszony életének és szerelmének igaz története. Mert ez nem úgy igaz történet ám, ahogy az igaznak mondott históriák és fabulák: hogy valaki szemlélõdik és hallgatózik, ismereteket szerez a körülményekrõl és a szereplõkrõl; aztán hozzátold, elvesz belõle, csûri-csavarja, ferdít, képzelõdik, hazudozik, már ahogy jólesik neki, és ahogy ezt az igaz történetek meg is kívánják. Nem; ugyanis Menander története attól válik igazzá, hogy öntõformája eleve készen áll, és a szereplõk, akik ebbõl az öntõformából hullottak ki az úgynevezett valóságba (amelyben mi magunk, valódi férfiak is élünk), fejezetrõl fejezetre olvashatják, s így láthatják elõre, mi fog történni velük - ha úgy tetszik, mit fognak szükségképpen és elkerülhetetlenül cselekedni.
Ez a felülmúlhatatlan (vagy legalábbis igen sokat ígérõ) alkotás kicsiben olyan, mint a teremtett világ: még nincs végigírva, tehát végigolvasva sincs. Ugyanakkor a szereplõk, bármennyire valóságosnak hiszik is magukat, az elkészülõ fejezetek alapján ismerkedhetnek meg tulajdon történetükkel és annak meghökkentõ fordulataival.
Másrészrõl azt is tudnia kell uraságodnak, hogy története csak annak van, aki méltó rá vagy aki megérdemelte; a szolgasorban tengõdõ alacsony tömeg csak díszítmény a világ allegorikus freskójának szegélyén. A történetek egy része velünk született, mint a fõúri származás; más történeteket örökölni lehet, mint a vagyont; megint más történetek érdemek által nyerhetõk el, mint a hivatalok és a kitüntetések, és a legbájosabb történetek a sors ajándéka gyanánt pottyannak az ölünkbe.
Menander káprázatos regényében úgy lépnek elénk a szereplõk, mint akiknek nincs történetük. Mert hát miféle történettel szolgálhat okulásunkra egy Ahmed nevû szökevény rabszolga és egy Kártigám nevû hûséges rabnõ? Rabnõk és rabszolgák számunkra éppoly némák, mint a halak. Könnyen lehet, hogy a halak sikoltoznak a gyönyörtõl ívás közben és a fájdalomtól, amikor horgunkra akadnak, csakhogy mi ezeket a hangokat nem vagyunk hajlandók meghallani. Igen ám, de a szerzõ világos utalásokkal értésünkre adja, hogy szereplõink mégsem lehetnek akárkik, ha már egyszer történetük van; és csakugyan, mindjárt a következõ utáni fejezetben egyikük (érdemeire való tekintettel) grófi, másikuk (szépségére és makulátlan erkölcseire való tekintettel) hercegnõi rangot és címet nyer; ez pedig további regényes bonyodalmak forrása lesz, amennyiben... De nem; ez a fordulat még nincs megírva, s a mindenkori olvasónak éppúgy nincs tudomása róla, ahogy a mindenkori szereplõnek sejtelme sincs. Figyelembe véve, hogy Menander nagyszabású regényében, amelynek minden részlete azonos lesz a teremtett világ egy-egy rétegével vagy szeletével, minden szereplõ olvasó, de nem minden olvasó szereplõ.
A páratlanul szépséges török fogolykisasszony legutóbbi szakaszában úgy intézte a szerzõ, hogy a szereplõk lépten és nyomon szembekerüljenek egymással, de ne ismerjék fel egymást. Ahmed, aki irtózik a keresztény nõktõl, még csak egy szórakozott pillantásra is alig méltatja a Krisztina nevû fiatal komornát (ugyanis erre a névre keresztelõdött Kártigám); Kártigám viszont, hiába tetszik neki a Lipót nevû délceg lakáj, ebben a fejezetben még nem tudhatja, hogy Lipót a valóságban Ahmed. Kérdés persze, hogy mi a valóság. Hiszen a keresztvíznél nincsen valóságosabb; márpedig Ahmed a Lipót nevet nyerte a szent keresztségben.
S ha már a neveknél tartunk: a szerzõ neve természetesen álnév, ám hogy ki rejtõzik a Menander név mögött, az maradjon titok. Annyit mondhatok uraságodnak, hogy roppant elfoglalt ember, akinek figyelmét legnagyobbrészt az állam ügyei kötik le; ám valahányszor ki tud hasítani értékes délelõtti perceibõl egy-egy széles negyedórát, olyankor tüstént nekiül, és papírra veti római fabulájának vagy igaz történetének újabb fejezetét, hogy a szereplõk, Ahmed és Kártigám, tehát a valóságban Lipót lakáj és Krisztina komorna (akikrõl csak az igaz történet legvégén derül ki, hogy mindketten Ibrahim szmirnai pasa gyermekei, azaz testvérek) minél hamarabb értesüljenek róla, mi fog történni velük belátható idõn belül.
Kollonich bíboros hosszabb szünetet tartott a beszédben, s a válla mögül hátratekintve figyelte, miféle hatást gyakorolnak regényrõl vallott nézetei. Azok bizony azt a hatást gyakorolták, hogy Károlyi Sándor elaludt. Félrebillent fejjel üldögélt a karszékben, és éppen horkantott egy nagyot. Ki tudja: talán Kártigám és Ahmed igaz történetének egyik megíratlan fejezetét álmodta meg. A bíboros még hátrább csavarta fejét, és az asztali órára pillantva megállapította, hogy a délelõtti széles negyedóra nagyjából eltelt, már csak egyetlenegy perc van hátra belõle. Nem akarta felébreszteni az alvót: elvégre faragatlan tuskó, de azért úr, sõt hatalmas úr a maga szemétdombján. Tehát nem kell végképp elkeseríteni. Az volt a szándéka, hogy egy perc múlva, nem késõbb, nem is hamarabb, csöndes léptekkel távozik; akkor aztán lássa vitézlõ fõispán uram, ha majd felébred, miképpen szabadul a zegzugos palotából, amely persze polgárház.
A sors könyvében azonban úgy volt megírva, hogy egy szokatlanul nagy testû, kimerült õszi légy éppen a lehunyt szemhéjon keresett és talált pihenõt; mire Károlyi Sándor felnyitotta és megdörzsölte szemét. Az egész jelenetbõl csak annyit értett, hogy összesen legalább kilencszáz rénes forinttal megkárosították; s hogy arról a szélhámosról, akit Liszkay Miklós a nyakára hozott, mostantól a saját jól felfogott érdekében neki, Károlyi Sándornak kell bizonygatnia, hogy az valóban az õ testvére. (Kérdés persze, mi az, hogy való. Mintha errõl beszélt volna a bíboros, csak õ nem tudta követni.)
A bíboros egy pillanatig szótlanul gyönyörködött áldozatában, de végül nem bírta megállni, hogy be ne fejezze gondolatmenetét. Sietve beszélt; mert még a déli harangszó elõtt át kellett vennie az elevenen szétfûrészelt Szent Vince holttestének egy bebalzsamozott porcikáját, amellyel a pápa kedveskedett neki a zentai gyõzelem tiszteletére; viszont egy másik, valamivel kevésbé fontos ereklyét, egy kisebb szent alsó állkapcsát õ szándékozott a budai Mátyás-templomba küldeni, kegyes ajándék gyanánt. Kihajolt az ablakon, s miután megállapította, hogy a toronyra feszített idõ azonos az õ asztali óráján láthatóval, odalépett Károlyi Sándorhoz, és a fülébe súgta:
Uraságod most azon töpreng, hogy egy annyira elfoglalt férfiút, mint a mi kimagaslóságunk, miért foglalkoztatnak éppen a római fabulák? Tanulhat-e az államférfi a regényben felhalmozott ismeretekbõl, ha minden világi tudásnak úgyis õ a kútfeje? (S ha egyházi méltóság az illetõ, akkor nemcsak a világi tudásnak.) Minek fürödjék regényes ábrándok illatfelhõiben (kérdi uraságod), aki valóságos tettek mozgatórugóin és döntések emeltyûin tartja kezét? Röviden válaszolok, mert sürget az idõ, és mert uraságodnak hosszú utat kell megtennie még. Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik regénybõl okulhatnánk (hiszen a regényírók többnyire hóbortosak, mint hõseik, sõt némelyik szerzõ a töredékét sem tudja annak, amit pontosan tudnak a képzelete szülte szereplõk), hanem arról, hogy maga az uralom, a politika mûvészete is mindinkább regényessé válik.
Kérdi uraságod, hogy értem ezt. Én ezt úgy értem, hogy a törvényes hatalom, annak fokozatos kiterjesztése és megszilárdítása is mindinkább fejezetrõl fejezetre íródó, készülõ regénnyé változik, amelynek lapjairól a szereplõk leolvashatják (ha tudnak olvasni) küszöbön álló tetteiket és szenvedéseiket. Miközben pedig leolvassák, arra is rá kell döbbenniük, hogy már javában történik velük az, amirõl azt hitték, hogy teszik. Pedig nem teszik, csak tudják. Ezt a lélekemelõ kényszerûséget nevezhetjük más kifejezéssel szabadságnak is. Feltéve, hogy nem egészen azt értjük szabadságon, amit a magyar mágnások és nemesek; tisztelet a kivételnek. (Vagy még csak nem is tisztelet.) S ha már a magyar ügyeknél tartunk: vajon uraságod valaha is gondolkodott-e rajta, mi az, hogy Magyarország? Nem gondolkodott, nem baj. Nem kell mindent végiggondolni.
Elég, ha mi végiggondoljuk, hogy: Magyarország csak papíron létezik. Egy alkotmányjogi regény lapjain. Ne háborodjék fel uraságod, nem édes magyar nemzetünket gyalázom; én is magyar vagyok. Csakhogy a törököket sorscsapásnak, ideig-óráig tartó büntetésnek tekintettük, s nem vettük észre (vagy nem vallottuk be magunk elõtt sem), hogy az emberöltõk letûntével az ország is letûnt. Most itt ez az óriási terület, amely visszatér a királyi törvényesség alá; ez azonban csak üres keret, amelybõl a régi mozaikkép nagyrészt kipergett. Magyarország nincs; ami azt jelenti, hogy még nincs, de lesz.
Az a Magyarország, ami volt, százötven évvel ezelõtt elenyészett. Azt a Magyarországot, ami lesz, most kell kitalálni; és mi kitaláljuk úgy, ahogy a legmegfelelõbb. Máris dolgozunk az újjárendezés nagy mûvén, amelynek lapjairól ki-ki leolvashatja magát példásan gazdálkodó földesúrként, rendezett városok tiszteletreméltó polgáraként, nagy hozamú bányák fellendítõjeként, vagy egyszerûen csak elégedett adófizetõként. Menjen uraságod, vigye haza testvérbátyját, és találják ki közösen a Károlyi nemzetség jövõjét. A többit ránk bízhatják.
Mindezt pedig olyan szép és kellemes hangon mondta Kollonich bíboros, hogy Károlyi Sándor megremegett a gyönyörûségtõl. Tudta õ nagyon jól, hogy az egészbõl egy szó sem igaz, hogy a bécsi udvar csak ki akarja fosztani az országnak azt a részét, ami még úgy-ahogy egyben maradt a harcok után; de azért jólesett hallania ezt a sok magasztos újdonságot. Olyan érzése támadt, mint amikor egy nálunk jóval nagyobb szellem közelében hirtelen teljesen átengedjük magunkat az õ hatásának. Annál is megrendítõbb volt ez az élmény, mivel Károlyi Sándornak eddig még nem volt része benne. Világosan látta, amint ruházatából úgy tûnnek el az éjszakai szennyfoltok, mint márciusi verõfényben az olvadó hó; sebektõl szabdalt tenyere pedig úgy simul ki, mint hideg téli éjszakán az erdei tó felszíne. Érezte, hogy mostantól éppannyira hinni fog a csodákban, amennyire Magyarország fejezetenként kitalált jövõjében is.
Pedig semmiféle csoda nem történt, vagy ha mégis, az mérsékelt csoda volt. A nagyságos vitézlõ fõispán úr az elbeszélõi mûvészet hatása alá kerülvén, egy pillanatig elfeledkezett a sebekrõl és a szennyrõl. Mihelyt azonban Kollonich bíboros kiment a könyvtárterembõl, tüstént el is múlt a mûvészet hatása, és Károlyi Sándor, felocsúdván, kérdezni akart valamit a bíborostól, ezért utána sietett. Ám a sötét folyosón belebotlott valakibe.
Nem lehetett látni, ki ez az ember; õ azonban rögtön rájött, hogy a testvére, Károlyi István, senki más. Zömök testalkatú, erõs férfi állt az útjában, a dolmányon keresztül is lehetett érezni a karján duzzadó izmokat. Erõs izzadságszagot árasztott, és hangosan zihált a sötétben. Bizonyára futva érkezett, sürgetõ hívásnak engedelmeskedve. Szatmár vármegye fõispánja sarkon fordult, a ziháló ember azonban utána nyúlt, és megragadta a könyökét. A következõ pillanatban pedig ott termett Kollonich bíboros és egy zöld zekés, fehér harisnyás lakáj, aki a kezében tartott gyertyával a testvérekre világított.
Hosszú pillanatokba, talán percekbe is telt, míg a vitézlõ fõispán úr végre megértette, hogy bizony addig innét nem távozik, amíg át nem öleli testvérét, vagy akit szavukhihetõ emberek annak nyilvánítottak. Csak úgy ropogtak a bordái a verejtéktõl gõzölgõ, izmos karok szorításában.
Ezen az áron szabadult meg a bíboros Tükör utcai palotájából, majd kis idõ múlva Bécs városából is.

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta