Pályi András ötödik kötete három könyv anyagát tartalmazza (vagy inkább három könyvre való anyagot tartalmaz), ahogyan azt közvetve a S uszterek és szalmabáb alcíme is jelzi. Az alcímben megjelölt "lengyel színházak, lengyel írók, lengyel sorsok" állnak a könyv különbözõ részeinek középpontjában. A címbe kiemelt drámaalakok, Witkiewicz 1934-es mûvének címszereplõi (akiket az eltérõ címfordítások alapján vargák illetve cipészek megnevezéssel is szoktak emlegetni), illetve Wyspianski 1901-ben bemutatott Menyegzõ jének jelképes és enigmatikus figurája révén Pályi jelzi, hogy kötetének homlokterében a lengyel kultúra huszadik századi történetében kiemelkedõ szerepet játszó drámairodalom és színházmûvészet alkotói és mûvei, illetve ezek kapcsolódásai állnak. Velük indul a kötet, melynek hét fejezetébõl az elsõ háromban színházi tárgyú írások szerepelnek, élükön a kortárs lengyel színház kiemelkedõ rendezõivel és szerzõivel, külön részben taglalva Grotowski illetve Gombrowicz mûvészetét. Õk volnának tehát az alcímbõl a színházak képviselõi. A negyedik-ötödik fejezet a lengyel prózairodalom és költészet alkotóit, egy-egy kötetüket, illetve külön részben a lengyelországi zsidó irodalom sorsát mutatja be. Íme az írók. S végül a két utolsó rész cikkei, publicisztikái a rendszerváltás elõtti és utáni korszak társadalmi-politikai jelenségeit illetve a lengyel-magyar kulturális kapcsolatokat tárgyalják. Itt lennének érintve ekképp a sorsok.
A mintegy három és fél évtized alatt keletkezett írások közül a legkorábbi 1964-bõl való. Az akkor 22 éves egyetemista beszámolója ez a Jagelló Egyetem alapításának hatszázadik évfordulóján rendezett ünnepségrõl. A Vigilia számára készült írás végén a tudósító a krakkói érsek, Karol Wojtyla beszédébõl idéz, melyben az igazságkeresésrõl mint a tudás végsõ értelmérõl esik szó. Az utolsó, 1997-es írások közül az egyik a kötet cím nélküli elõszava a polonistává válás személyes motívumairól (a Magyar Lettre Internationale- ból), s egy másik a "Tegnap és ma" címû elemzés a rendszerváltás utáni lengyel és magyar társadalmi magatartásról, annak múltba ágyazottságáról és különbségérõl (a Vigiliá ból).
Az emberöltõnyi idõszak alatt keletkezett lengyel tárgyú írásokból a 660 oldalas kötet 84-et tartalmaz, melyek zöme újraközlés folyóiratokból (a már említettek mellett: Színház, Nagyvilág, Kritika, Kortárs, Filmvilág, Új Symposion stb.), hetilapokból (ÉS, HVG stb.) és napilapokból (Magyar Hírlap, Népszabadság) , szamizdat kiadványokból (Beszélõ, Hírmondó) , illetve szépirodalmi kötetekbõl (fõként az Európa Kiadónál megjelent mûvek elõ- és utószavai). Az elsõ közlés helyének sokfélesége már jelzi, hogy maguk az írások is igen sokfélék, mûfajuk rendkívül heterogén. Szerepel a kötetben színikritika, tanulmány, mûelemzés, esszé, elõ- és utószó, könyvrecenzió, napló(részlet), tudósítás és más publicisztikai mûfajok. Hasonló sokféleségrõl árulkodik a legtöbbször említett személyek névsora. A Suszterek és szalmabáb leggyakrabban elõforduló lengyel nevei a következõk: Andrzejewski, B87>onski, Cie58>lak, Flaszen, Gombrowicz, Gomu87>ka, Grotowski, Michnik, Miczkiewicz, Mi87>osz, Mro81>ek, Ro81>ewicz, S87>owacki, Wajda, Wa87>18>sa, Witkiewicz és Wyspianski. Regényíró, teatrológus, színész, rendezõ, drámaíró, költõ, politikus.
A tárgy és a mûfaj sokfélesége mögött a szerzõi önazonosítás szerepjátékai is megfogalmazódnak. Egyik írását e szavakkal kezdi Pályi: "Nem vagyok színháztörténész, és még hivatásos színikritikusnak se nevezném magam." (555.) Egy másikat pedig így: "Nem vagyok se szociológus, se pszichológus..." (631.) Az elhatárolódások mellett azonban az önmeghatározás is szövegkezdõ helyzetben jelenik meg az egyik cikkben, ekképp: "Egy magamfajta mániákus polonista..." (383.) Ez volna tehát az a mozzanat, amely a szerzõi kontinuitást és a tanulmánykötet koherenciáját biztosítani és igazolni hivatott. Az írások többsége alkalmi jellegû, s az esemény (színházi- vagy filmbemutató, megjelenõ könyv, kulturális rendezvény), valamint a publikációnak helyt adó kiadvány kontextusa határozza meg a beszéd/írásmód karakterét. A Pályi-féle szemlélet- és írásmód azonban e fent érintett látszat ellenére sem szolgáltatja ki magát az esetlegességnek és a pillanatnak. A koherencia több annál, mint hogy lengyelekrõl szólnak az egyes cikkek s így a kötet egésze is.
Ez a különös, Pályi szövegeit jellemzõ kifejezésmód a legplasztikusabban a könyv elsõ felét/harmadát kitevõ harminc színházi írásban mutatkozik meg. E zömmel a hetvenes-nyolcvanas években született kritikák, tanulmányok a kor világszínvonalú lengyel színházáról s a klasszikus lengyel drámák akkori bemutatóiról szólnak. A mûvészetet egyszerre az alkotókkal való azonosulás és a szenzitív befogadás nézõpontjából vizsgáló, illetve a lengyelség habitusát és kulturális tradícióit, valamint a magyar szemlélõ horizontját eggyé olvasztó empatikus megközelítéssel. E polifon szemlélet paradoxonja Pályinál az, hogy olyan írástestet hoz létre, mely e heterogén komponensekbõl egylényegû korpusszá váló érzékiséget teremt. Amikor Pályi elhatárolja magát a színikritikától és a színháztörténettõl, pontosan jelzi azt, ami az írásaiban e mûfajoktól, diszciplínáktól eltér, noha nem nevezi meg a maga dikcióját. Úgy vélem, hogy (kerékbetört drámaírói pályakezdésére utalva) Pályi mindvégig a belles-lettres érzékiségében szólal meg, a szenzibilitás tónusában, s ez az írásmód való(já)ban közelebb áll szépírói munkásságához, mint a színházzal foglalkozó emlegetett területekhez.
A lengyel kultúráról való beszéd, s ezen belül is a lengyel színházmûvészettel való foglalkozás, és Pályi írói elhivatottsága kölcsönösen stimulálván egymást, megteremtõdik az a korszakban minálunk egyedül álló érzéki nyelv, amely alkalmassá válik a verbalitás által uralt magyar kultúra és a szó monopóliuma alá igázott magyar színház közegétõl oly annyira eltérõ (azzal gyakorlatilag oppozícióba állítható) lengyel teátrum elsajátítására, elemzõ közvetítésére. Pályi nemcsak elsõ kézbõl tudósít Grotowski, Szajna, Swinarski, Prus, Dejmek, Wajda rendezéseirõl, nemcsak beszámol, nemcsak elemez, de létrehozza azt a plasztikus nyelvet, mely alkalmassá válik rá, hogy a festészet által (is) ihletett huszadik századi lengyel dráma, és a látványt és az érzéki színjátszást elõtérbe állító színházmûvészet megnevezõje legyen. Hasonló jegyek figyelhetõk meg Nádas Péter ugyanebben az idõben (a hetvenes években) írott színházi esszéiben is, Pályinál azonban a szakterületben való jártasság elleplezi azt, ami a Nézõtér kötetben manifeszt módon megmutatja magát: a színházat az írói érzékenység stimulálójaként alkalmazó mentalitást.
Az írói jelenlét a nyelven túli gesztusokban is árulkodik. Pályi irodalmi hagyományokat követve szerkeszti meg a kötetet. Az egyes fejezetek (helyénvalóbban: ciklusok) címe mindig az egyik odasorolt írásé, s a könyvcím is azonos az egyik cikkével. Nem ad meg utólag egy, a különbözõ idõpontokban keletkezett írásokat tematikusan összekapcsoló/foglaló fejezetcímet, s az írások sorrendjébõl összeálló kép is inkább egy verses- vagy novelláskötetre emlékeztet, mint mondjuk egy színikritika gyûjteményre.
A kötet címadó írása varsói színházi tudósítás 1971-bõl, az Ateneum színház Witkie>wicz-bemutatójáról, melyben a rendezõ, Maciej Prus a Wyspianski Menyegzõ jében szereplõ szalmabábot a Suszterek elõadásában megjelenteti. Pályi e megoldás kapcsán utal a lengyel drámát és színházat jellemzõ tematikus kapcsolódásokra, a továbbélõ motívumokra. E drámatörténeti kapcsolatsort többnyire a Menyegzõ , A vízityúk , az Esküvõ és a Tangó vonallal szokás illusztrálni. Az elõadás színészi vetületérõl - egyszerre elemezve és megérzékítve a színpadi történéseket - ezeket írja: "Amikor szétszalad a zsákvászonfüggöny, a suszterek hosszú másodperceken át némán, ütemesen dolgoznak. Hamisítatlanul reális, mondhatnánk, naturalista kép. Mintha nem is színészek ülnének a színpadon. Csak épp a cipõk egyformák. És nem fogynak. A munka üteme gyorsul, egyre sebesebbé válik, s a filozófiai szócsaták során egyre stilizáltabbá lesznek, elmaradnak a cipõjavítás egyes fázisai. De ha nem lessük meg a színészi gesztusrendszer építésének belsõ mechanizmusát, úgy még akkor is teljesen valósághûnek tartjuk e suszterlegényeket, amikor már egyetlen kis darab cukorspárgát nyálaznak és húzogatnak két összecsípett ujjuk közt, tíz vagy tizenöt percen át. Pedig ez már maga a leplezetlen paródia. Csak szájbarágás nélkül, mintegy a nézõ tudatalattijára apellálva. S ami elbûvöl ebben a hihetetlenül precíz elõadásban, az mindenekelõtt e parodisztikus színjátszás itt és most ható többrétûsége, az elõadás során mind jobban kibontakozó, egymásra utaló dimenziói." (55.)
A fenti idézet egyszerre mesél és elemez, egyszerre használ érzéki és fogalmi eszközöket, egyszerre örökíti meg és távolítja el a színpadi történéseket. Mindennek mélyén ott rejlik a Pályi színházi írásaira oly jellemzõ, s a korszak magyar színházi beszédmódjában egyedülálló be(le)látás (insight) , azaz a lényeg meglátása. (Nem véletlenül emeli ki õ maga a fenti idézetben a belsõ mechanizmusok meglesésének szükségességét.) Noha a könyv cikkei lengyel tárgyúak, e színházi affinitás kapcsán meg kell említeni azt az úttörõ szerepet, iránymutató elsajátítási készséget és érzékenységet, amellyel Pályi az ugyanehhez a korszakhoz tartozó magyar mûvészszínházi jelenségekre reflektált, a kaposvári színház kisrealizmusának színházpoétikájától Jeles András elsõ posztmodern jellegû színházi rendezéseiig. E jelenségeknek a színházi publicisztikán túlmenõ elemzését, lényegük megragadását mindmáig Pályi szövegeibõl ismerhetjük meg a legárnyaltabban és a leghitelesebben.
A színházi írásokat uraló szenzibilitás és a megjelenõ érzékiség mögött rejlõ lényeg vezeti el Pályit a kötetben is kiemelkedõ súllyal szerepeltetett alkotóig, Jerzy Grotowskiig. A könyv legkiválóbb írása a "Grotowski a színházban és a színház után" (1987), mely úgy ad autentikus pályaképet a lengyel színházi gururól, mágusról, szentrõl és profánról, mûvészrõl és a test filozófusáról, hogy a felmagasztalás és tönkretétel alternatíváival szemben meg- és kimutatja a Grotowski-féle színházcsinálás filozófiai hátterét, szemléleti alapjait, valamint tréning- és elõadásbeli praxisát, továbbá parateátrális elágazásait. A Grotowski-jelenséget igen összetetten láttató tanulmány szorosan kapcsolódik a kötet más írásaihoz is, melyekben Grotowski (hazai: azaz lengyel, nemzetközi és magyarországi) recepciójáról is képet kapunk. S megjelenik a pálya íve Krakkótól Opolén és Wroc87>awon át a világhírig, majd az amerikai és az itáliai emigrációig.
Nem ebben az alaptanulmányban, hanem a cím nélküli elõszóban nyilvánul meg a következõképpen Pályi a Grotowski-jelenség rá gyakorolt hatásáról: "Megvallom, ha a világ végsõ dolgaiban való eligazodásról van szó, nekem Grotowski jelentette a legtöbbet. A kor, amelyben élünk, nemcsak a vallásos világképnek fordított hátat, hanem mindennemû belsõ értékrendnek, lelki kultúrának. Átvéve Grotowski fenti terminológiáját: úgy tûnik, mintha a mai embert igazi én-je nem is foglalkoztatná, csak az ¯egregor , a materiális boldogulás. (...) Grotowski, amikor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján elkezdett színházat csinálni, s rálelt a maga ¯negatív útjára a színészetben, egy homlokegyenest ellenkezõ irányba vivõ utat fedezett fel.
Mi ez az út? Õ kezdettõl ¯az életben hordott maszkok levetésérõl beszélt. (...) A színészi munka ebben az értelemben ¯keserves emelkedés , ami egyre közelebb visz a minden emberi lényben meglévõ lényeghez, maghoz, eredethez, amit a kultúra - több kulturális hámréteg - elfed elõlünk. Minél radikálisabb ez a folyamat, annál inkább igaz, hogy végül csak az marad meg, ami autentikus az emberben. (...) A ¯színház utáni Grotowski, amikor ¯parateátrális tapasztalatról , ¯találkozásról , ¯ünneprõl , végül ¯objektív drámáról beszél, ennek útját keresi. Kilépni a hétköznapokból, túljutni esendõségünkön és töredékességünkön, megtapasztalni helyünket a mindenségben, azaz megélni az egység dimenzióját - és visszatérni a világba, ahonnan kiléptünk." (14-15.)
Az 1999. január 14-én, 66. életévében elhunyt Grotowski Pályi számára több mint színházi vagy esztétikai jelenség, több mint egy polonista témája, vizsgálatának tárgya. A fenti, hosszú idézetbõl is látszik, hogy Grotowski valami olyasmit képvisel, ami hitelességében és következetességében rendkívüli, s ami ellene mozog a nyugati kultúrát jellemzõ és uraló trendeknek. E magatartás, szemlélet, gyakorlat, mely kezdetben a színházi intézményrendszer keretei között és eszközeivel nyilvánul meg, lassan elhagyja az intézményi környezetet, s annak érdekében, hogy minél beljebb léphessen a lényeg irányába, egyre kijjebb lép a társadalmi sztereotípiákból és intézményi formákká tárgyiasult feltételekbõl. A kötet tanúsága szerint ez az ember lényegiségét, fizikai és szellemi (transzcendens) létét felmutató magatartás, a Grotowski lényében és ténykedésében megtestesülõ példa az, ami Pályi számára a legfontosabb. S ez a magatartás integrálja magába a kötet különbözõ helyein feltûnõ rokon példákat, a diákként megidézett Wojtylat, az élmény- és útitárs Pilinszkyt, vagy a Laboratórium Színház színészét, Ryszard Cie58>lakot.
Pályi polonistaként a legmélyebben és a leginkább idõtálló módon akkor fogalmaz, amikor a színházról ír. Elemzései, beszámolói érzékileg és érzelmileg ragadják meg a tapasztalt jelenségeket. Évtizedek távlatából olvasva is elevenek a mondatok, a megidézett képek s az értelmezõi megállapítások. A Suszterek és szalmabáb címû kötetbe gyûjtött elsõ könyv, a színházi, kiváló. De miként a példaképnek, Grotowskinak, Pályinak is van "színház utáni" korszaka, ami ezúttal nem a paraszínházi tevékenységet, hanem az esszéista tárgyválasztásának megváltozását jelenti. Az ismeretterjesztõ jellegû írások (a második könyv), melyek a kötet közepén regényeket és versesköteteket mutatnak be a magyar olvasónak, már nem annyira izzóak és plasztikusak, de igen szakszerûek és informatívak. A harmadik könyvre való anyag, mely részben a "kiküldött tudósító" beszédhelyzetébõl elemzi a kilencvenes évek lengyel politikai eseményeit s ad politikus>portrékat, voltaképpen nem illik ide. Még a lengyel-magyar kapcsolatok egy-egy eseményét (például magyar színházak ottani vendégjátékát) ismetetõ beszámolók sem kapcsolódnak a kötet legjavához. A gyûjteményes kötet helyett kiugróbb és erõteljesebb lehetett volna a szelektálás, melybe a színházi tárgyú esszéket, tanulmányokat lehetett volna összeválogatni. Azokat, amelyekben azt a mivoltát mutathatta volna meg Pályi, amelyben a legkiválóbb, vagyis amikor: polonista a színházban.

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta