Szigeti Lászlónak hosszú idõbe tellett, amíg rávehette Mészöly Miklóst a kimerítõ beszélgetésre. Az interjú kezdetekor, 1994-ben a szerzõ a hetvennegyedik évében járt, s még innen volt azon a súlyos krízisen, melyet 1996 januárjában átélt. Hetvenötödik születésnapját, túl az életveszélyen, kórházban töltötte. A magas rangú állami kitüntetést nem vehette át személyesen, barátai, tisztelõi nélküle ültek ünnepet. Mindezt azért idézem fel, mert tiszteletre méltó Szigeti László fáradozása, akinek egyértelmûen nehéz dolga volt. Ha nem ilyen kitartó, akkor most, az ezredvégen egy jelentõs 20. századi emberi, életrajzi, történeti és szellemi dokumentummal vagyunk szegényebbek. Akik a "párbeszédkísérletbõl" a kísérlet szóra összpontosítanak csupán, azoknak figyelmébe ajánlanám, hogy a beszélgetés tónusa és menete az alkatból következõen csakugyan monologikus, ingázó, elkalandozó s mint ilyen, hiteles Mészöly-féle megnyilatkozás. Ez az elvonatkoztató, távolabbi összefüggésekre utaló modor a jellemzõ gondolkodás- és beszédformája. S azzal, hogy egyáltalán kötélnek állt, hogy hajlandó volt elfeledett, kitörölt, nehezen rekonstruálható eseményekre, személyes élményekre koncentrálni, helyenként megrendítõ, konfesszionális magatartást felvállalni, az annak az õszinte elfogadásnak és bizalomnak tudható be, amit Szigeti László személyével szemben tanúsított.
Mészöly Miklós többször ismétli, e beszélgetésben és másutt is: a személyes sorstörténethez és annak artikulálásához sosem tudott spontánul viszonyulni. Kétkedéssel viszonyul az írói-mûvészi attitûdhöz, az ezzel járó hiúsághoz, kitárulkozási- és szerepkényszerhez. Elvitatja a saját élettörténetnek mint közvetlenül elbeszélhetõ és elbeszélendõ tárgynak a lehetõségét és fõképpen a szükségességét , továbbá annak a személynek a kategóriáját, melyet a beszéd alanyaként a grammatikai elsõ személlyel fel kellene vállalnia. Az elsõ személyû megszólalás akadályát, a biografikus én elõtérbe állítását nemcsak az individum est ineffabile gondolat jelenti nála, hanem az a meggyõzõdés is, hogy az irodalmi fogások sokaságáért éppen azért kell megküzdeni, hogy a személyességet és az érzelmi önkifejezõdést eltávolítsuk magunktól. Vagy, hogy "helyesbítsünk a túlburjánzóan gazdag magunkra vonatkoztatottságon" (117). Mészölynek a vallomásos megszólalással kapcsolatos kételye azzal járul hozzá közvetetten mûvészetének megértéséhez, hogy felerõsíti a személytelen hangok és az énen túli látószögek keresésének jelentõségét prózájában.
A kérdéseket megfogalmazó Szigeti László, a válaszokat megszenvedõ Mészöly Miklós, magam, a beszélgetések jó részének kíváncsi és néma tanúja is, a kötet olvasóival együtt érzékeljük a megszólalás nehézségeit, az oldottság hiányát. Mészöly a köznapi kommunikációban is mintha az írott nyelv mércéjéhez igazítaná a beszédet. Szerkeszt, válogat, s ami igen jellemzõ beszédmódjára, fáradhatatlanul reflektálja a közlendõt. Ebbõl írói stratégia és a befogadóval szemben támasztott igény is kirajzolódik. A szubjektumként legtöbbször megfoghatatlan narrátorok nem feltétlenül eseményes kalandra invitálják, hanem szemlélõdõ, meditatív állapotok részeseivé teszik olvasójukat. Ha ráhangolódik az intellektus játékára, megkísérelhet csapást vágni a prózai mûvek lehetséges jelentéseinek nyomvonalain.
Mészöly e könyvben sem hagyja kommentár nélkül egyik alapvetõ gondolkodói és elbeszélõi problémáját, ami nemcsak az önkifejezés korlátozásával, hanem a dolgok és tények tárgyias közölhetõségével kapcsolatos. A Párbeszédkísérlet alábbi mondataiban mintha mégis felizzana a hangja. A különös közvetlenséget egy igen korai olvasmánya, az Erdély öröksége váltja ki az emlékezõbõl: "A lehetõ legmélyebben megérintett, mert ezek az erdélyi naplóírók olyan bennfentességgel és tömörséggel tudták leírni közvetlen életkörülményeiket, amitõl nekem állandó hasonlítgatnékom támadt. Magamat hasonlítgattam hozzájuk. (...) Vérbõ információt adtak és írói modellt, egy sokáig evidens löketet jelentettek számomra. Már akkor úgy éreztem, Szekszárdhoz így kell, és majdnem ezen a nyelven kell hozzászólnom, nem azon a licsipocsi magyar mesélõ hangon, amelyik elúszik a pontatlanul használt szavak, a kötõszavak meg a negédes vagy utálkozó jelzõk árjában. Nem abból a hebrencs nyelvi világból kell elõször megszólalnom, amelyben minden lucskosítva van, és cukrosan ragad, mint a sárgabarack. Vagy a fos. Semmi keménység. Hát micsoda keménység van abban az erdélyi cipészvargában, aki otthon, este, a kalapálás után fölírja, hogy aznap mi történt. Bejöttek ezek. Kimentek azok. Megöltek annyit. A kórházban ez volt. Fantasztikus. Dárda a mellbe! Le vagyok szúrva, nem tudok lélegzetet venni. Olyan visszafogott fegyelemmel, mégis félelmetesen lövell ki belõle az erõ, mint nemzésnél a hímbõl, s feszültségében ott reszket a hitelesség, a megismételhetetlen élet." (179-180.)
A Párbeszédkísérlet beszédfolyama semmiképpen sem merül ki abban, hogy értékes szempontokkal gazdagítja az életrajzi én és a Mészöly-prózában megteremtett szerzõ-kategóriát. Jelentõségét nem csak abban látom, hogy új adalékokkal mélyíti el a családtörténetrõl, az írói pálya alakulásáról, a nemzedéki kapcsolatokról, az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek közéleti viszonyairól alkotott képet. Még egy históriának szereplõje e személy, s ez a század magyar irodalomtörténete, amely ugyancsak megfogalmazta s bizonyos idõközökben újraírja a saját Mészöly-fejezeteit. Olvasatomban mindebbõl egy különleges narratív identitás bontakozik ki. A könyv válaszait megfogalmazó személy a válaszadás pillanatában élettapasztalatának anyagából ugyanúgy megkonstruálja élettörténetét, mint szereplõiét, s ezzel megformálja önmagát is. E személy és e személy saját története önálló és független vonulata annak a históriának, melyet egyfelõl a fikcionális mûvek szerzõjérõl, másfelõl elbeszélõi hangjairól kialakítottunk magunknak. A Párbeszédkísérlet ben olvasható Mészöly-történet tehát külön szólam abban a narratív folyamban, melyben a személy és története a tény, a tapasztalat, a história, az emlékezet és a képzelet bonyolult szövevényében a kor, az idõ, a régió egyik hiteles tanújaként létrehozza önmagát. Nyomozásának tárgya ebben az esetben a saját élettörténet, melynek nyelvi közvetítéséhez narratív formát, az elbeszéléshez pedig olyan éntudatot kellett találnia, ami az általa mindig szenvedélyesen kutatott külsõ látószög távolságtartásának megfelelne. Mészöly Miklós újra megvívta harcát a laza mesélõ hangok és öntetszelgõ vallomások hagyományával. Mértéktartása, szerénysége, visszafogott fegyelme most sem hagyta cserben.

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta