Búcsú Baránszky Lászlótól

Hosszan tartó gyötrelmes betegség után szeptember 19-én, hatvankilenc éves korában elhunyt Baránszky László.
Életének külsõ keretei nemzedékének jó néhány tagjáéhoz hasonlóan alakultak: Magyarországon cseperedett fel, ifjúkora meghatározó részét itthon töltötte, tanulmányait magyarországi iskolákban végezte, hogy 1956 után, még fiatalon, de már elegendõ otthoni tapasztalat birtokában szerencsét próbáljon és újrainduljon egy boldogabbnak, igazabbnak hitt világban. Három és fél évtizedig tartó emigrációjának fõ színhelyévé végül az Egyesült Államok vált. Foglalkozását tekintve mûvészettörténész volt, de szinte beleszületett az irodalomba: nevelkedése egy nagy apa, egy jelentõs tanárember árnyékában történt, akitõl nem tudott, és meggyõzõdésem szerint nem is akart elszakadni - szinte szükségszerû volt, hogy elõbb-utóbb õ maga is az irodalomnál kössön ki. Azt hiszem, abban is osztozott hasonló sorú kortársaival, hogy amikor a nyolcvanas évek végétõl -- elõbb könyveivel, az utolsó években aztán már valóságosan is - visszatért saját közegébe, az élõ magyar irodalomba, akkor egy jobbára figyelmetlen, türelmetlen, nem nagyon ráérõ és beszélgetni kevésbé szeretõ irodalmi kultúrába érkezett vissza, akár nagyobb elemeit, akár hétköznapi apróságait tekintjük ennek az irodalmi kultúrának.
1991 könyvhetének nyitónapján ismerkedtünk meg, a Vörösmarty tér forgatagából egyszer csak valahogy az Anna presszó Duna felé esõ, akkor éppen eléggé üres teraszán találtuk magunkat, Keresztury Tiborral hármasban. Laci a kifejezés legjobb értelmében "a szavak embere" volt, mindenkor dõlt belõle a beszéd, függetlenül attól, hogy Amerikából hív telefonon vagy a hóvégi Írók Boltja-beli Jelenkor-csütörtök asztalánál ül. Káprázatosan pazarul bánt ezzel az adottságával, finom, választékos retorikával és öniróniával tudott elõadni bármirõl, mesélõkedve minden tárgyat maga alá gyûrt, akár az ötvenes évek Budapestjén "rum" néven forgalmazott ital minõségérõl, akár a debreceni Déri Múzeum fõépülete elõtt álló szobor viszontagságairól esett szó, akár Szõts István negyvenes években forgatott filmjérõl, akár Jim Morrison halálának pontos körülményeirõl, és emlékezetem szerint soha nem fordult elõ, hogy az évek során valamit kétszer mondott volna el. Kicsit furcsa, vagy nagyon is tanulságos, hogy a kiejtett és leírt szavak az õ esetében mennyire fordított arányban álltak egymással. Irodalmi munkája négy karcsú verseskötetet számlál, és e kötetek darabjai is inkább kihagyásosak, enigmatikusak, mint bõbeszédûek. Pedig ha valaki jól figyelt rá, nagyon pontosan mûködõ kulcsot kapott azokhoz a rejtélyes, rövid terjedelmû szabadversekhez, amelyekbõl például az éveken át írt, alighanem fõmûvének tartott kosztolányi húga címû utolsó gyûjteménye összeállt. Egyszer rákérdeztem az egyik félsoros utalására - ha emlékezetem jobban mûködne, most aprólékosan felidézhetném körülbelül háromnegyed órán át tartó válaszát, mely a külsõ Váci út történetének elmúlt fél évszázadát monografikus aprólékossággal, rendkívüli személyességgel tekintette át.
Azt hihetnénk, hogy ez a kommunikáció egyoldalú volt; de hadd mondjak el én is egy rövid történetet. Kilencvennégy õszén nagyon szerettem volna meghallgatni Sosztakovics operáját, a Kisvárosi Lady Macbeth et. Magyarországon ez akkoriban éppen beszerezhetetlen volt. Laci egyik nap felhívott, hosszan beszélgettünk, ami persze nem definiálja ezt az alkalmat, mert mindig hosszan beszélgettünk, vele nem lehetett röviden beszélgetni. Szóba került az opera, a megszerzése körüli bonyodalmak, de érintõlegesen, talán másfél mondatban, amit szükségszerûen követtek Laci különféle megjegyzései Sosztakovicsról, Sztálinról, arról, hogy az operában éppen egy nõ teszi mindezt, nem csoda, hogy Sztálin ezt már nem tudta lenyelni, és elõadás közben kirohant a díszpáholyból. Soha többé erre a kérdésre nem tértünk vissza. Több mint két év telt el, már Dunakeszin lakott, 1996 karácsonya elõtt néhány nappal elhívott Budára, egy vendéglõbe, és az ebéd végeztével elõhúzta a táskájából a Lady Macbheth et: Visnyevszkajával, Rosztropoviccsal, azt a bizonyos vörös borítós lemezt, karácsonyi ajándékként.
Rettentõen szomorú vagyok, hogy nincsen közöttünk többé, és hogy ezt a gesztusát soha nem tudom viszonozni.
 

Csuhai István

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta