Minden olyan volt, mint egy hatalmas fénykép, mely teljesen körbeöleli.
Itt született a lelke.

Hirtelen milyen jók lettek.
Hirtelen milyen jó lett minden.
Kivételesen csöndesen feküdt mindenki az ágyában a villanyoltás után.
Korbel Gyulának egy három hónappal ezelõtti, télen történt eset járt a fejé>ben. Ugyanígy elmúlt már tíz óra, mint most. Ebem közölte, hogy ki kell nyitnia az ablakot, mert a Fegyának kibírhatatlanul büdösek a patái.
- Tegnap voltam zuhanyozni! - rikácsolt Fegya, aki úgy látszik, még fent volt, pedig korán szokott feküdni, mert a reggeli laudesre járt ministrálni.
- Nem lesz itt semmilyen ablak kinyitogatva! - hörögte a Dög az õ ágya felett.
De Ebem oda se bagózott, vette a fáradságot, kimászott az ágyból, és szélesre tárta az ablakot.
- Itt a tavasz! - közölte.
Zúdult be a két fok Celsius.
Elõször a Kajla, aki a legközelebb feküdt, kelt fel, és csukta be az ablakot.
Ebem nyitott.
Becsukta a Dög.
De akkor már hangosan üvöltött mindenki. Ebem könyörtelennek bizonyult, közölte, hogy a jó francba kikúrja a Fegya ótvaros cipõit. Erre újból megmozdult a paplan alatt a szentlélek, és felmondta a káromkodási szótárt a-tól z-ig, amúgy nagy-alföldiesen.
Egy idõ után belefáradtak és visszahanyatlottak fekhelyeikre. És az Ebem utoljára is felkelt, és sarkig nyitotta az ablakot. Csöndben. Senki nem szólt egy mukkot sem.
Negyedóra telhetett el így. Korbel akkorra kezdett rettenetesen dideregni a paplan alatt. Közben egyre égetõbb mérget érzett, mígnem felugrott, és csapkodva becsukta az ablakot. Mezítláb odamasírozott Ebem ágyához, aki az emeleten feküdt, és a fülébe ordította:
- Ha még egyszer kinyitod az ablakot, rohadék kutyája, megöllek!
Ezt a "megöllek"-et most, május végén, nyitott ablak mellett már kicsit szégyellte, annyira túlzó. Különben is, hogy ölne meg õ bárkit is? Fõleg az Ebet!
Így éltek pedig évekig.
Ám amióta beköszöntött az érettségi szünet, hirtelen rádöbbentek: vége. Ez már a vége. S hogy minden, ami esztendõk során át kibírhatatlanul rossz volt, most jónak tûnt, mert fogyatékos kis lelkükkel valahogy megérezték, itt máris a múltban élnek. Ha van eszük, még rögzítenek valamit az utolsó pillanatokból. Nem hagyják elveszni ezt a pár maradék hetet, mint annyi elõzõt. De elveszett-e valami is? Vagy még csak nem találják.

A Dög. Kilencen testvérek otthon, kilenc fiú. Korbel és õ mégis vértestvérek lettek. Elvégre a testvéreit nem válogathatja meg az ember, legyenek akárhányan. Lent az arborétum fenyõi alatt vagdosták csehszlovák Astra zsilettpengével az ujjbegyüket. Kóstolták már elõtte saját bugyogó vérüket nemegyszer, ették a csirke sült vérét, mégis mikor a másik ember eleven vére a nyelvükhöz ért, megborzongtak. Ez a furcsa, felejthetetlen íz volt az örök kapocs köztük. Pedig utána hányszor vesztek össze, ahogy kell, minden marhaságon. Mikor a tollbetét rugóját a Dög szemébe lõtte. Meg az a négy összetört szánkó! Hallotta, ahogy mondták a hidegben (tél volt, fehér és - piros): ez az én vérem, ahogy tanulták.
Nézz oda, mormogta Korbel, máris emlékezem. Nem tudta, jó dolog-e ez, hogy van mire emlékeznie. A felnõtteket néha irigyelte, akik annyi érdekes történetet tudtak, háborúkról, menekülésekrõl, románokról, németekrõl, oro>szokról, ávósokról és titkos történeteket közeli ismerõsökrõl. Ezek fényében ér-e az õ élete valamit is?

Két hónapja tudta, hogy a Dög kispapnak jelentkezett.
- Ne aggassál má' ki! - a szemébe nézett.
A Dög csak vállat vont egy huncut mosoly kíséretében, mint aki most jól átveri a cimboráját. Mégis komolyan ez volt a helyzet.
Korbel igazából nem tudhatta, milyen a jó pap. És épp ezért azt sem sejtette, mire való egy pap. Õ nem volt Fegya, aki, ha kellett, vakon hitt, aztán könnyû szerrel lerázta magáról ezt a terhet a nap huszonhárom órájában.
De a Dög? Aki a négy év alatt mindent elkövetett, ami gazemberség létezik?
Talán épp ettõl lesz jó pap belõle?

*

Nem a saját autójával jött, hanem busszal, mint régen. A húsz kilométerre lévõ városban felült a távolsági járatra, s hagyta, hogy a közeledés háromnegyed órája során az emlékek kinetikus energiája felpukkassza benne az egyre mélyebben búvó burkokat. Lám, ez is valami régi kémiaóra emléke, mely szintén innét, a hegyrõl származik. Tele van a teste ismeretlen, furcsa anyaggal.
Ágnes tegnapelõtt befejezte a csomagolást. A két kislány anyósáéknál (ex>anyósáéknál, ez így remekül hangzik! - pedig szerette õket és most is szereti; csak a lányuk... érthetetlen) lakott már két hete. Ott állt a kivilágított elõszo>bában, és kiengedte az ajtón Ágnest, mint egy vendéget. A kulcs!, mondta Ágnes a lépcsõrõl visszafutva, de õ elhárító mozdulatot tett: Tedd csak el, mondta. Emlék?, kérdezte Ágnes, és Korbel vállat vont, valami kulcs-mondaton törte az eszét, de a pillanatot nem erre teremtették. Sokkal hátborzongatóbbnak érezte, hogy amikor becsukta az ajtót, kezében maradt a kilincs. Ki fogja az ilyesmit ezek után megcsináltatni?!
Így mentek végbe tizenkét év utolsó percei.
Mindig lecsúszott a busz mûanyagülésén. Alig látott ki az ablakon, a hó>szemetes tájra. Más egyéb képek után nehezére esett volna turkálni emlékeze>tében, abban a hatalmas, sötét barlanghoz hasonlító múlt-üregben. Igen, mintha valóban üreg lenne, de mégis inkább kongón, s csak masszív, öröktõl fogva álló falai meredeznének, amin úgyis betörik a feje. Á, túlbonyolítja.
Inkább nézte a téli, hideg párából kiváló hegyet, ahogy nõttön nõtt. A hegy irtóztatóan nagy, még akkor is, ha minden évezredben iderepül egy madár, megfeni rajta a csõrét, és egyszer teljesen elkopik majd. De az is lehet, hogy egy angyal érkezik, és a szárnyával suhint, amivel csak a port kavarja fel kissé, ha ugyan épp nem esik, akkor meg bolond lesz összesározni magát!
Jó lett volna elhinni, hogy semmi sem változott, miként így messzirõl tet>szett, és vele sem történt semmi. Hogy tizennyolc éves, és egy hosszú, végtelen álmú vakációról érkezik vissza. Pontosan ugyanúgy, mint szokta, a hosszabbik kerülõ úton döcögve végig, hogy végül magában gubbasszon a csotro>gányjáraton, és egyedül kászálódjon le a csúszós linóleumlépcsõkön az arbo>rétum kovácsoltvas kapuja elõtt.
Mert pontosan így lõn. Az ilyen pillanatokra lehet rá mondani: igen, úgy tû>nik, van föltámadás.
A nagykapu íve alatt rögtön meglátta Flórist. Valaha (istenem, hány mon>dat kezdõdik majd így az elkövetkezõ napok során!, gondolta) Dögnek hívták. És elkezdte mondani magában, mint egy imát, rezgett az ajka: kilencen voltak testvérek otthon, kilenc fiú. Mégis vértestvérek lettek õk ketten, a Dög és õ, akit valójában Rönyének hívtak.
A Dög volt az, aki maradt. Korbel sose tudta eldönteni, ez bátorság volt, vagy sokkal inkább gyávaság. Az biztos, közülük, akik mentek, senki se értette, mit akar. Talán még õ sem. Nem lehet többé Dög, és mégis itt marad? Megfogha>tatlan. Flórissá lett, és olyasmivel kezdett foglalkozni, amin addig a Dög maga is nevetett. Korbel ezt nehezen emésztette meg, s rettegett a pillanattól, mikor ugyanez elkövetkezik az õ életében is, mikor megteszi, amit addig sült marhaságnak tartott, ráadásul egyszerre bölcs tettnek érzi majd, és szégyenkezve próbál nem is emlékezni régi önmagára. Megfogadta akkor, hogy semmit se szégyell majd soha, és felejteni sem lesz hajlandó.
Mikor meggyõzõdött róla, hogy Ágnes mögött a lépcsõházkapu is becsu>kódik (nem, nem kísérte le), Korbel nem az elhagyott férjnek dukáló viszkis>pohárért nyúlt, hanem telefonált.
- Gyere, Rönyém - mondta Flóris.
- Emlékszel, érettségi elõtt a lelkünkre kötötték, bármikor szükségünk van rá, mi ide mindig hazajöhetünk, ugye?
- Ne izélj. Mondtam, gyere.
Kivette három évre visszamenõleg az összes szabadságát. Mert mindig úgy dolgoztam, mint egy állat, bólogatott a fõnöke elõtt. A foncsorozott szemüveges férfi kinyújtotta hatalmas kezét, és barátilag nyakon ragadta Korbelt. Te állat, tényleg, mondta. Ezen aztán röhögtek egyet, miközben Korbel duplán látta magát a szemüvegben tükrözõdni.
- Na, mivanka? - kérdezte Flóris, mikor Korbel megállt elõtte, kezében sporttáskájával.
Elvigyorodott. Mind a ketten, vértestvéri lelkükkel érezték, képtelenek máshogy beszélni és viselkedni, mint húsz évvel ezelõtt. Tévedés, hogy eltelt volna az idõ. Dehogyis nõttek fel! Röhej!
- Nem húzunk befelé? - szólt Korbel köszönés helyett. - Megleltük a hide>get, vagy mi.

Csodálkozott, hogy míg az udvarról felértek a klauzúra második, XVIII. században épült szintjére, tökéletes sötétség telepedett mindenre. Mentek végig a hosszú, alacsony, boltíves folyosón, és Korbel hónapok óta elõször megnyugodott. Nem a szent hely méltósága költözött a lelkébe, sokkal inkább valami profán öröm. Hogy ide valóban hazaérkezett, mert még így, a sötétben is kiismeri magát. A lépcsõn jövet felsejlett a néhai csorba lépcsõfok - és most is csorba volt! Ennél bensõségesebb fogadtatásra, úgy érezte, a világ egyetlen pontján se számíthatna. És mi kell neki több, mint ez a szótlan, amúgy is kimondhatatlan, kövekben, falakban, ajtókban bújó odaadás.
És a Dög, ez az értelmetlen nevû Flóris, aki ím, feltámadt, és van olyan kópé, hogy jelmezbált játszik itt neki, tanáraik fekete gúnyáját öltötte magára. Ebbõl még szép kis botrány lesz, beírás az ellenõrzõbe! - "Esztelen módon vi>selkedett..." - látott már ilyet a világ.
- Itt fogsz lakni - mondta a Dög, mikor az utolsó elõtti ajtóhoz értek. Korbelnek megint bevillant ugyanez a folyosóvég régrõl.
- Ez Sándor bácsi szobája - közölte, mint mikor hajdan az idegenvezetés>kor mutatta be a látnivalókat.
- Meghalt tavaly. Rengeteget szenvedett szegény. Ki kellett venni az egyik szemét.
Korbel maga nyitotta ki a sóskazöldre festett dupla ajtót. Ezt is hányszor! Hozta a németdolgozatot. Igazából azért jött, hogy szippanthasson a finom pipafüstbõl. Késõbb maga is pipázni kezdett. Aztán Ágnesnek nem tetszett, és lassan abbahagyta.
A szoba valóban spártai volt, fõleg, hogy hiányzott belõle minden élet. Se könyvek a falipolcokon, se mûvészi rendetlenség a hatalmas íróasztalon. És sehol egy pipa. A csíkos huzatú ágy megvetetlenül, a feltornyozott ágynemû a végében állt.
- Remélem, tökély - szólt Flóris. - Az ebédlõben szóltam, annyit mondj csak, hogy az én vendégem vagy. Különben azt csinálsz, amit akarsz. Csak arról ne feledkezz el, hogy reggel fél hétkor természetesen ébresztõ, torna, reggeli stúdium, és így tovább - sorolta a Dög a valahai diáknapirendet. - Nem kell berezelni, nem komoly. De rám még ma is érvényes.
- Ciki - lesett fel Korbel.
- És Rönyém - mondta az ajtóból Dög -, ha bármire szükséged lenne, állok rendelkezésedre, tudod, hol találsz. Már hogy ilyen hivatalos legyek. Amúgy meg nyasgem, de hát ezt tudod, mindig ez a vége.
- És az ámen? - meredt rá Korbel.
- No igen. De azzal azért csínján kell bánni.

*

Az ablakból a falura látott. Ott lent is pontosan ismert mindent. A fodrászt, a boltot, ahová mindig lekéredzkedtek fogkrémet venni, és a presszót, ahol a Döggel rendszeresen "mulattak", gesztenyepürét rendeltek kólával, és há>romnegyed óra erejéig, az egészségügyi séta alatt úgy érezték, valahol másutt, egészen messze vannak, és semmiféle hegy nem magasodik fölébük.
Hosszú, reszelõs köhögést hallott a fal másik oldaláról. Pedig ez nem vékony panel volt. Nem emlékezett, ki lakott régen az utolsó szobában.
Kipakolt, igyekezett mindenhová valami apróságot rakni. Az asztali kislámpát meggyújtotta. A térdeplõzsámolyt az ágy végébe állította, alája dugta a másik cipõjét. Hallotta, hogy valaki gyakorol a bazilika orgonáján. Legvégül a bõrönd oldalzsebébe passzírozott spirálfüzetet halászta elõ. Valahai versíró füzetét, megsárgult lapokkal. Az utolsó bejegyzés az érettségi elõtt két nappal született. Ezt olvasta:

Ehem behem
miezin hopkõ
veila rop eninen
letela sziontõ.
Ritka csekély alvás -

És azóta semmi. Lehet, hogy tényleg semmi sem történt két elröppent évtized alatt? És Zsuzska meg Petra? Megrázta a fejét. Hiszen elhatározta, hogy amíg itt lesz, akarattal nem gondol a kislányokra. Akkor talán nem hiányoznak majd.
Írni akart, rögzíteni valamit abból, ami most õ. Holnap majd átmegy a fõ>könyvtárba azért a régi, fekete lakkos Adler-írógépért, amin valaha a ferde vállú könyvtáros atya kopogtatta a katalóguscédulák sorait.
A sötét, boltíves klauzúra-folyosón úgy ballagott végig, mint a nagyon öreg atyák, akiket kisdiákként valósággal megcsodált, mikor idekerült, és akikrõl azt gondolta titkon, hogy sose halnak meg, mert ezek a falak nem létezhetnek nélkülük.
Megvacsorázott, és életében elõször minden ízlett. Pedig pástétomos kenyér volt brómos teával, az a menü, amit valaha az itteni lét elviselhetetlenségének egyik szimbólumaként tartottak nyilván. Nézte a mostani arcokat, hallotta a vihogást, az evõeszköz csörömpölést, a székzörgést. Tehát itt azóta is, mindig, ugyanúgy. Hiszen tudhatta! Arra gondolt, hogy ez mégis csak valamiképp az öröklét, és egyszerre maró fájdalommal kezdte irigyelni a Dögöt.
Aztán bent ült a prefektusi szobában, vagyis inkább elheveredett a zöld pokróccal letakart heverõn.
- Téged nem nagyon kínoz az emlékezés, mi? - kérdezte Korbel Gyula.
- Hogyhogy? - nézett fel Flóris atya a pipatömködésbõl.
- Mindig itt vagy. Nincs múlt meg jelen. Csakis ez van.
- És?
- Azt kérdezem, hogy ez most jó vagy rossz?
- Mit hazudjak erre? - szállt fel az illatos pipafüst. - Tudod te is, ilyen nincs, hogy valami "jó" vagy "rossz". Csak az Úristen jó maradéktalanul. Ez meg... na, hogy pontos legyek: jobb, mint rossz - mondta a pap, és leverte a skapuláréjára potyogott hamut.
- Akkor az jó, magyarán. Understandoltam a dolgot!
- Mért, irigyelsz tán? - csapott le Flóris, hangjában érezhetõ izgalommal.
- Majd bedöbbensz, Dögkeselyû! - igyekezett csúfondárosan nevetni Korbel.
Hallgattak, csak a pipaszár szörcsögése hallatszott.
- No, ne csak kérdezgess, mondjál is valami szépet, Rönyém! - mondta Flóris a fogai közül szûrve a szavakat.
- A pöttyös gatyának elszakadt a korca, a pék cipõjébe beleesett a morzsa! - hadarta maga elé.
- Ez mi a frászkarika?
- Férfiak póráz nélkül. Olasz film. Nem emlékszel? Együtt néztük a nagy>teremben. Tele volt pucér csajjal. Abban mondogatta ezt Ugo Tognazzi.
- Lehet - vont vállat a pap.
- Más szépet nem tudok - mondta halkan Korbel.
- A sorry húrjait pengetem. Rönye, ne akassz ki teljesen! Csak emlékezni vagy képes?
- Attól félek, igen. Én bûnöm, én bûnöm, én igen nagy bûnöm!
- Szerintem ez inkább a büntetésed - mondta némi tûnõdés után nagyon komolyan a pap, és olyan pillantással nézett a barátjára, amilyet Korbel Gyula még sosem látott tõle.

*

Majd' megvette az Isten hidege a padon, a bástyafal tövében. Olyan picire húzta össze magát, amekkorára csak bírta, a kezét a kabátzsebbe dugta. Innen szokta nézni a naplementét. Nem emlékszik, látott-e valamit is a narancssárga korongban, amely - úgy tûnt - az arca elõtt néhány méterrel bújt el a szemközti, havasoknak csúfolt dombocskák mögött.
Mi is az õ büntetése?
Hogy még él. Nem, ezt minden kudarc és rémkép ellenére sem gondolta így. Az igaz, néha már kicsit unta az életet, mint egy hosszú filmet, amiben minden lépés jó elõre kiszámítható. Mindegy is, hogy happy enddel végzõdik vagy tragédiával. Csak legyen vége már.
És hadd folytatódjék az élet.
Akkor hát hogy is van ez?
Nap nem volt az égen, sem egyetlen csillag.
Úgy fázott, mint ahogy mások imádkozni szoktak. Testestül-lelkestül.

*

Így ült Sándor bácsi is valaha a fotel mélyén, mint õ most. Végtelenül jóságos arca, hullámos, fehér haja a kis asztali lámpa sárga fénykörébe ért, minden mást sötétség borított. Hányszor gubbasztottak így! Még a Beethoven kilencediket is meghallgatták egyszer.
Tizenhat éves kis lelkével folyton irigyelte és sajnálta ezeket a férfiakat, akikkel egy fedél alatt élt az "ezeréves" falak között, azzal a bizonyos tudattal, hogy õ - mint valami kivételezett példány - majd eltávozik innen egy szép napon (nem sejthette, milyen csúnya, hideg-szeles, esõs júniusi nap lesz!), és... és nehéz ezt folytatni ép ésszel. Hiszen irigyelte is õket. Mit irigyelt? Azt hitte, így véli most, hogy nekik nem kell megvívni az élet harcait. Hogy nekik minden olyan egyszerû, nyugodalmas. Fûtött szoba, kislámpa fénye, pipa>füst.
De hát kivették a szemét, iszonyodott el, és be kellett hunynia a szemét.
Kopogtak.
Flóris atya, a Dög érkezett. Leült vele szemben, oda, ahol valaha az õ helye volt, az irigykedõ és szánakozó kisfiúé. Korbel behajolt a kislámpa fénykörébe.
- Sto novává? - fitogtatta valahai orosztudásának legjavát, miközben az elõtte heverõ papirosokat összeszedegette, és begyûrte a fiókba.
- Apám kórházba került - mondta a pap. - Holnap hazautazom hozzá. Kérni jöttem valamit.
- Tessék - mondta Korbel, és jól tudta, ezt most pontosan ugyanazzal a hangsúllyal mondta, mint egykori prefektusa, ha õ kért tõle valamit.
- Legfeljebb két napra tudok elmenni, mert aztán jön az egyházi iskolák szakfelügyelõje. Rád bíznám addig a fiúkat.
- Tessék? - mondta Korbel, egészen másképp, mint az imént.
- Rád bízom az osztályt. Mindent tudsz, mi a teendõ, nem? Végre megbosszulhatod a múltat!
- Ugyan! - krákogott Korbel. A lámpa fényébõl hátradõlt a sötétbe. Érezte, hogy tenyere hideg-nyirkos lesz, pontosan úgy, mint legutóbb, amikor Ágnes bejelentette, hogy elhagyja. "És a gyerekekkel mi lesz?", kérdezte akkor azonnal. - És a gyerekekkel mi lesz? - kérdezte most.
- A füleden ülsz, Rönyém? - hajolt feléje a Dög. - Két napig te leszel a góré. Ne mondd, hogy nem vállalod.
- Jó, vállalom.
- Valami baj van? - kérdezte a Dög halkan.
- Semmi, csak...
- Tudom, ne is folytasd. Másodszor lépsz bele ugyanabba az álomba. Csak most, miközben megint álmodsz, téged is álmodnak mások. Reggel már tiéd az ébresztés. Finom, nem?
Csak bólogatni tudott. És nem kérdezte meg, hogy mi is a Dög apjának a be>tegsége. Alacsony, kopaszodó, bajszos bácsira emlékezett, aki már húsz éve is idõsnek tûnt, ahogy ült a vaságy szélén, mikor évente egyszer eljött ide a fia>ihoz. Kilenc fiú, jutott eszébe megint, kilencen indulnak most haza.
És az õ "fiai", harmincheten, a harmadik emeleti hálókban. Harminchét álom készülõdik, harminchét hazavágyódás. Vagy ki tudja?
És Zsuzska és Petra, a két kislány, valahol. Csak rájuk nem szabad gon>dolni, rájuk nem!

*
Reggel már fél hatkor talpon volt. Gondosan megborotválkozott, fehér inget húzott, nyakkendõt kötött. Mint itt utoljára akkor, amikor érettségizni mentek. No most, most majd elválik, mit tanult! Miképp kell ébreszteni, és végigvezényelni egy egész napot, amire könnyû rámondani, hogy egy a sok közül !
A sötét folyosókon sötét, reggeli ájtatosságra csoszogó árnyak vették körül. Csak a boltív tövébe bepasszintott kétszáz éves óraremek ütötte csilingelõen szenvtelen hanggal az idõt. Megállt elõtte, és az üveges óraszekrényben egy pillanatra végigmérte homályosan derengõ önmagát. Úgy tûnt, mintha valamiféle függõleges verembõl, a mélybõl tekintene fel, a múltból, egy rég lezajlott élet után szökve vissza.
A klauzúráról a lilán ködlõ udvaron át sietett a kollégium épületébe. Aztán ott állt a harmadik emeleti hálóterem ajtaja elõtt. Lenyomta a kilincset és az ajtó magától kinyílt. Arcul csapta az a telealudott-teleálmodott, nehéz levegõ. Megkapaszkodott a legközelebbi ágy vastámlájában.
- Gyerekek, jó reggelt! Itt az ideje felkelni - mondta ugyanazokat a szavakat, amiket otthon szokott, mikor benyitott a két kislány szobájába.
Egyszerre gombócot érzett a torkában, és ijedten nézett körbe.
Az ágyak megmozdultak, és a paplanok mélyérõl borzas fejek és álmos arcok bújtak elõ egymás után az ismeretlen, nem eföldi, kedves hangra. Tágra meredt, csodálkozó szempárokat látott.
Zavarában megigazította nyakkendõjét. Valami feltolult benne, és többé már nem akarata szerint cselekedett.
Három éleset tapsolt, hogy fájt, és mindent elárulva száraz torokkal ezt kiáltotta:
- Gyönyörû szép reggel van! Új nap, új lehetõségek!
És a fiúk rögtön tudták, hogy néhány pillanatnyi pótálom után ez innentõl már a valós ébrenlét. Halk, szitkokkal elegy morgással kászálódtak ki az ágyból, és indultak botorkálva a józanítóan hûvös folyosóra reggeli tornázni.
Korbel Gyula pedig elfoglalta helyét a bizonytalan tornasorrá fejlõdött társasággal szemben.

*

Este tizenegykor, miután már harmadszor is ellenõrizte, hogy a hálóban csönd van, ott ült íróasztala mellett a kislámpa fényében. Régi spirálfüzete fölé hajolt, írt. Elõször lassan rajzolva a betûket, aztán egyre gyorsabban szaladt a golyóstoll hegye a papíron.
"Az élet nem folytatás.
A férfi a plébánia kis vendégkamrájában arra ébred, hogy magömlése volt. Nyitott szemmel fekszik, nézi az alacsony mennyezetet szétszabdaló, feketére öregedett gerendákat. Álmából egyetlen nõi testre vagy kéjérzetre nem emlékszik.
Megzördül az ajtó.
- Elmondjam a rituális szavakat? - hallja a pap hangját.
- Szerinted segítene valamit is? - kérdez vissza.
- A szavak? Hogy az ördögbe segítenének?
Nem jön bentrõl felelet.
- Történt valami? - egy más hang.
A férfi ujjai benyúlnak a pizsamanadrágba, a nyúlós, szõrös tocsogásba.
Újabb zörgetés.
- Mesterem, mintha kérdeztem volna valamit!
Lassan mozgatja a kezét. Valamit válaszolnia kell.
- Nem. Semmi rendkívüli nem történt.
- Már azt hittem! - távolodó padlónyikorgás.
Kis csönd után egy kiáltás bentrõl:
- Majd' elfeledtem, atyám!
- Mi a frászkarikát?
- Ugye, az imáiba szokott foglalni engem, vén bûnöst?
- Hát persze - jön a messzirõl kiáltott válasz -, elvégre ez az élet rendje!
Zörgés hallatszik, koppanás és halk zsörtölõdés.
Gyönyörû szép reggel van. És a többi."

A torony harangja, Korbel Gyula úgy érezte, körülbelül tíz centiméterrel a feje fölött, egyetlen hatalmasat kondult.
Már megint másnap volt.
 

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta