Örkény István írásai 1961-ben már több éve sehol nem jelenhettek meg, mert 1956 után szilenciumra ítélték az írót. Ebben az évben írt egy novellát Ólmos esõ címmel, s ezt az írást elküldte Nemes Dezsõnek, aki akkor a Népszabadság szerkesztõbizottságának a vezetõje volt, s akit még az orosz hadifogságból ismert. Örkény István úgy gondolta, Nemes talán hajlandó lesz segíteni az elbeszélés megjelentetésében. Postafordultával a következõ válasz érkezett:

"Kedves Örkény elvtárs! "Ólmos esõ" címû novelláját elolvastam. Nem mondhatom, hogy élvezetes olvasmány volt a számomra. Ugyanis a magamfajta egyszerû halandó nehezen ismeri fel e novellájának értelmét, vagy éppenséggel azt az értelmet, amit írója belemagyaráz. Ezért "használati utasítás"-ként mellékelhette volna a magyarázatot is. Ne gondolja, hogy ezt csak tréfából, vagy bántó éllel írom. Miért írta ezt a novellát? Azt kívánja bemutatni, hogy milyen nyakatekert a gondolkozásmódja és a mondanivalója? Miért van szüksége Örkény Istvánnak ilyen nyakatekertségre, alakjainak értelmetlen és misztikummal körített deformálására? Miért kell az emberi indulatokat - jókat és rosszakat is - ilyen értelmetlenné torzítani? Talán azért, hogy bemutassa: silány értelmû novellát is érdekfeszítõen tud megírni? Vagy talán azért, mert az indulatok értelmetlenné deformálása szolgál "írói eszközül" az egyenes és értelmes mondanivaló kikerülésére?
Ezt nem azért írom, hogy szót emeljek a közlés ellen. Azért írom, mert véleményemet kérte. Én csak a Népszabadságben való közlés ellen emelek szót. A Kortársban, vagy az Élet és Irodalomban való közlésrõl e lapok szerkesztõségének kell döntenie. Én Önnek, mint az írónak, nem tanácsolom, hogy ilyen írás közlését kérje, és közléséhez hozzájáruljon. Úgy gondolom, ebben egyetért velem - legalábbis elvileg -, hogy az írói hivatásnak a mi társadalmunkban nem az a célja, hogy az író egyéni érvényesülését, hanem hogy a népet szolgálja, még pedig nem akárhogyan. És aki azt akarja szolgálni elsõsorban, az nem engedi meg akármilyen írásának a publikálását csak éppen azért, hogy "három év után esetleg nyomdafestéket lássak" - amint ezt kísérõ soraiban írja.
Egyébként nem tartom kizártnak, hogy irodalmi lapunk, illetve folyóiratunk szerkesztõségének tagjai, segítõ szándékból egy ilyen "ólmos" novellát is közlésre ajánlanak. Engem is segítõ szándék vezérel, és ezért nem javaslom, hogy közlésre adja. Amint kísérõ soraiban közli, a novellát elküldte Dobozynak is. Én is elküldöm neki e levelem másolatát. Gondolom, neki is megírta, hogy írását én is megkaptam, s feltételezem, hogy érdekli a véleményem. "Ólmos" novellák helyett egyenes értelmû írásokat kívánva,
üdvözli: Nemes Dezsõ
május 16.

Ez után a válasz után természetesen egyetlen budapesti folyóirat sem közölte az írást. Néhány hónap múlva elküldte a már akkor bátor szerkesztõség hírében álló Jelenkor-nak. A lap, Tüskés Tibor fõszerkesztõ vezetésével vállalkozott a letiltott író novellájának közlésére. Tüskés Tibor elsõ levele:

"Kedves Barátom, ha az istenek is úgy akarják, az Ólmos esõ decemberi számunkban jön. Legalábbis a kéziratot nyomdába adtuk. Korrektúrát majd küldünk.
61. szept. 24. Szívélyes üdvözlettel Tüskés Tibor"

Második levél:

"Kedves Barátom, nyomdába adtuk kéziratodat, mégis vissza kellett kérnem. Azt hiszem, fölösleges hosszasabban fejtegetni a körülményeket, felsõbb helyrõl leintettek bennünket, s nem vállalhatjuk az írás közlését. Kérlek, értsd meg helyzetünket.
Azt hiszem, egy pesti irodalmi lapban történõ megjelenés oldhatja majd föl a megjelenését.
61. okt. 28. Baráti üdvözlettel: Tüskés Tibor"
 

A novella végül - jelenlegi ismereteim szerint - folyóiratban nem jelent meg, csak az 1967-ben napvilágot látott Nászutasok a légypapíron címû kötetben.
E három levél Örkény István Novellák I.-II. címû gyûjteményes kötete (Palatinus Kiadó, 1999) második kiadásának jegyzetanyagában lesz olvasható.