Kedvencem, Odó Márkár nevét mindaddig franciásan ejtettem, mígnem egy napon egy német barátom, maga is fikcionász, fel nem hívta a figyelmem egy bizonyos Márkvárd ra, akirõl - miután személye felõl megállapodtunk - megtudtam, hogy nevét - tekintet nélkül hugenotta õseire - németül viseli.
Nos, nevezett írja egyik tanulmányában, hogyha egyáltalán beszélhetünk más, mint fiktív módon valós és fiktív ellentétérõl, annyi egészen biztos, hogy e két fogalom manapság aligha tárható fel másképp, mint egymás különbözõ arányú ötvözeteként. 1 Ilyen ötvözésre avagy az ilyen típusú ötvözés átgondolására hív meg az Önéletrajz/fikció tematikus megjelölés is. Éspedig mintha egyfajta logikai vagy idõrendi egymásutániságot sugallna: elõször lett volna az, amit az önéletrajzról mint nemfikcionális mûfajról gondoltunk, s azt követõen annak leleplezõ viszonyba-állítása a latin fingere összes vonatkozásával. Tehát: az önéletrajz mint fikció. Értsd: Márkvárd mint Márkár , esetleg Márkár mint Márkvárd , amely személyeknek Gottlob Fregével szólva úgy volna közük egymáshoz, mint az Abendstern nek a Morgenstern hez. Hiszen: ' Der Abendstern, das ist der Morgen stern', 2 amit a magyarban egy szóötvözet juttat kifejezésre: az 'esthajnalcsillag'. Ez utóbbi nyelvi megoldással szemben Fregének persze volnának ellenvetései, nevezetesen, hogy a Vénusznak más az értelme az esti és más a hajnali égen. Így arról a fáradságról, amit a derék hugenotta család nevének évszázadaira fordít(hat)ott, sem lehet mondani, hogy megfeleltethetõ annak, amit a tudatlan olvasó, aki én voltam, e név kiejtésének kitalálásába fektetett. (Bár az avatottabbak tudják, hogy a félresikerült névhasználatot Frege inkább szubjektív képzetnek, 3 mintsem értelemnek tekintette volna.)
Az önéletrajz fiktivitásának felvetése csakugyan bír egyfajta diszkurzív aktualitással. Annak az átfogóbb tudományos elképzelésnek egy vonulata, amely általában beszél a valóság fikcionalizálásáról. Irodalomtudományunk helyett az érdekesség kedvéért olyan diszciplínákkal példálóznék, melyeknek a miénknél nagyobb ambíciója az igazság keresése.
Marquard például fentebb említett tanulmányában úgy gondolja, hogy a valóság fogalmának az utóbbi évtizedekben megfigyelhetõ fikcionalizálása tulajdonképpen régi történet: az újkori filozófia azon fáradozásának mindenkori kísérõje, hogy az eszkatológiai gondolkodás által megelõlegezett világvégét kompenzálja. Éspedig oly módon, hogy az evilágnak a Szent Pál-i "úgy éljenek, mintha nem volna [feleségük, etc. H. E.]") 4 gesztusával jellemezhetõ fikcionalizálását a fikció hasznának, szükségességének, s végül valóság-státuszának felmutatásával korrigálja. E folyamat végeredményeként "[a] fikció - [korábban] mellékes jelentõségû - filozófiája jelenleg a fikció - központi jelentõségû - filozófiájává alakul át, amelynek tárgya a filozófiának illetve az Emberi fikciófüggõ realitásának a fikciója." 5
De nemcsak a filozófia, hanem egy ideje tudvalevõleg a történettudomány is komoly figyelmet szentel a valóságfogalom - bizonyos tudományos kérdezésmódok szempontjából cseppet sem ártalmatlan - felülvizsgálatának: mindig öröm Hayden White-ot olvasni. 6 A kulturális antropológia egyes irányzatai pedig, ha szabad ezt mondani, épp a fikció és a valóság határainak problematizálása mentén tornászták fel magukat etnológiából azzá, aminek ma hívják, illetve amiként ma mûvelik õket. 7
Kérdés, hogy jót tesz-e ez a szemléletváltás a professziók ama szûkebb csoportjának, amely - Platón óta termékeny defenzívából - mégiscsak magáénak vallhatta azt, amin most mindenki osztozkodik: a filozófusok, a történészek, a kultúrantropológusok - a médiatudományról vagy a fikcionalitással szembeni mulasztásaikat lassan, de biztosan ledolgozó természettudományokról nem is beszélve. 8 Ezt a kérdést azonban most átjátszanám egy másikba, ami a következõképpen hangzik: Mi volna, ha megfordítanánk az Önéletrajz/fikció témamegjelölés kínálta sorrendiséget, éspedig valahogy így: A fikció mint önéletrajz?
Elsõ látásra ennek nem sok értelme van. Leszámítva persze azt az esetet, amire itt határozottan nem gondolnék: a fiktív önéletrajz mûfaját. Az önéletrajz fiktivitásának teoretikus perspektívájából nézve ugyanis azoknak a fikcionális szövegeknek a játéka a referenciával, amelyeket elbeszélõjük, néha szerzõjük, néha olvasójuk önéletrajzként pozícionál, látszatra inverze ugyan, de csak mint metareflexió inverze az önéletrajz-mint-fikció viszonynak. Ha a korábban nemfikcionális mûfajként kezelt önéletrajzot új ismeretelméleti státusza nem különbözteti meg a fikcionális szövegektõl, azoktól a szövegektõl sem különbözik érdemileg, amelyeket a metafikció önéletrajzzá avat. És vice versa .
Én tehát más szempontból nevezném elsõre képtelenségnek az önéletrajz-mint-fikció viszony megfordítását. Az önéletrajzról mint mûfajról vagy szövegtárgyról mondhatjuk, hogy fikcióként választottunk hozzá egy modalitást, az igazságkritériumok egyfajta pozicionálását vagy egy olvasásmódot, amely meghatározza a hozzáférhetõséget számára, illetve számunkra. Megfordítva ez a viszony azonban nem látszik stimmelni. Hiszen festhetjük zöldre a kutyát, de nem festhetjük a zöldet kutyára. Más szóval azt az elvont fogalmat, amit a 'fikció' szó jelöl, nehéz volna arra a tárgyiasságra, illetve - illúzió ide vagy oda - arra a személyességre vonatkoztatni, amit az 'önéletrajz' jelöl.
Ezzel tehát egyszerre hoztam magam nehéz és hálás helyzetbe: szabad a pálya, de mihez? A következõkben három argumentatív lépésben szeretnék közelíteni ehhez a teoretikus senkiföldjéhez. Elõször a narrativitás antropológiai dimenzióinak felidézésére hívom segítségül két, különösebb szisztéma nélkül választott szerzõ elképzeléseit (1). Ezt követõen, mintegy az elvonttól a konkrét felé ugyancsak szerzõk mentén haladva azokat a konzekvenciákat veszem számba, amelyekkel a narrativitás antropológiája az Én-re vonatkozóan szolgál (2). Harmadik lépésként a fikció, a referencia és a közvetítés (a szövegimmanencia megszûntével) újból aktuális problémáját érintve szeretnék a személyesség és az egyszeriség egy olyan fikcionális fogalmához érni, amely lehetõvé teszi, hogy a fikció-mint-önéletrajz viszony iménti problémás szó-szerintiségében is jelentésessé váljon (3). Az elsõ lépésnek mindjárt nagyon szép címet is adtam, ezt:
 

(1) A narrativitás antropológiai heurisztikája

Újraolvasott szerzõkhöz folyamodom, s illik, hogy - ha csak röviden is - összefoglaljam szóba jövõ mûveik jelen összefüggésben fontos mozzanatait. Ki ne emlékezne például >Jean-Fran‡ois Lyotard nevezetes téziseire a narratív tudás pragmatikájáról? Leírását Lyotard két szempont között lebegteti: a narratív tudás egyrészt a tudományos tudás által kizárt tudásformák (például hagyományok, megszokások, kulturális kompetenciák, "a tenni tudás, az élni tudás, a meghallgatni tudás") 9 refúgiuma, másrészt az a nagyobb halmaz, amely a tudományos tudást is magában foglalja.
Lyotard koncepciójának jelen összefüggésben három mozzanatát érdemes kiemelni (a-c). (a) Az elsõ, hogy a narratív tudás a tudományos tudás objektivációs kísérleteivel szemben "egy szubjektumban megtestesülõ egyedi forma, amely az azt konstituáló különbözõ kompetenciákból tevõdik össze". 10 (b) A narratív tudás legmeghatározóbb tulajdonsága, s itt kiemelendõ második mozzanata, hogy a narratív forma által uralt: "[a]z elbeszélés ennek a tudásnak par excellence formája". 11 Lyotard-t ez a feltétel segíti hozzá a nagy elbeszélések legitimációs történetének megalkotásához. (c) A narratív tudás itt számba jövõ harmadik mozzanata azonban az idõre gyakorolt hatása. Hogy, hogy nem, Lyotard a tudományos tudáshoz rendeli az idõ diakronicitásának emlékezõ-projektáló fenntartását, s a narratív tudáshoz azt "a különös idõbeliséget, amely teljességgel ütközik tudásunknak azzal az aranyszabályával, hogy 'Ne felejts!'" 12 Mivelhogy "[a] közösség a maga kötelékének az anyagát nemcsak az elmondott elbeszélés jelentésében találja meg, hanem az elmondás tevékenységében is. Az elbeszélések hivatkozása a múlthoz tartozónak tûnhet, de igazából mindig egykorú ezzel a tevékenységgel. A mai tevékenység az, ami az Én hallottam -tól a Majd meghalljátok! -ig tartó röpke idõt kibontja." 13
Narrativitás és temporalitás viszonyának e meglepõ meghatározása jó apropó egy másik szerzõ bevonásához a vizsgálódásba. Természetesen Paul Ricoeur-rõl van szó, aki minden körülményessége ellenére, illetve annak dacára, hogy nagy barkácsoló hírében áll, 14 igencsak fontos teoretikusa e témának.
Ricoeur terjedelmes Temps et récit [Idõ és elbeszélés] címû munkájának tézise szerint "az idõ oly mértékben lesz emberi idõvé, amely mértékben elbeszélõ módon artikulált"; s e tétel akár meg is fordítható: az elbeszélés "akkor nyeri el teljes jelentését, amikor az idõbeli létezés feltételévé válik". 15 Ezt a folyamatot modellezi Ricoeur a mimézis I-II-III (ahogy õ nevezi) lépcsõivel, amelyek középsõje volna a hagyományosan vett fikció "birodalma". 16 A fikció nem más, mint a gyakorlat (pragmata) mezején prefigurált idõtapasztalatnak a cselekményszövés (tulajdonképpen: müthosz) ideje általi konfigurációja, mégpedig az idõtapasztalás újrabefogadása, refigurációja céljából.
E csupán terminológiájában komplikált, valójában egyszerû - már-már triviális -, de épp akként rendkívül érdekes elképzelésbõl most csak két mozzanatot emelnék ki (a-b). (a) Az elsõ a kizárólagosság. Ricoeur szerint a történetmondás tevékenysége és az emberi tapasztalás idõbelisége közötti korreláció "transzkulturális szükségszerûség". 17 Az idõ csakis narratív módon férhetõ hozzá a tapasztalás számára, a narratíva pedig végsõ soron az idõtapasztalat közvetítõ átírásával teljesítheti be küldetését. Ha ezt - Ricoeur intenciói ellenében - szó szerint vesszük, valahogy így: narratíva=idõ, megnyílik a dolog Lyotard iménti, látszatra gyökeresen ellenkezõ a narratíva feledtetõ funkciójára vonatkozó tanulsága felé. Az elbeszélés nem jelenti az idõt, hanem a cselekményszövés (valószínûségeinek és váratlanságainak) menetében igénybe veszi, magának az idõnek a megtapasztalása, s nem pusztán annak közvetítõje; a mimézis III nézõpontjából úgy is mondhatnánk, hogy "magát az idõt tanuljuk olvasni - visszafelé". 18 (b) A második mozzanat megragadásához - csupán az érthetõség kedvéért - kicsit megint körülményesen kell fogalmaznom: a mimézis III, vagyis az idõ refigurációja, egy olyan idõtapasztalásnak a mimézis II konfiguratív közvetítése általi újraértése, amely már a mimézis I, az idõ prefigurációjának síkján jelen volt. Még egyszer, másképp: A mimézis III síkján refigurált idõtapasztalat a narratíva befogadásával "az élet, a cselekvés és a szenvedés alkotta homályos háttér[be]" 19 helyeztetik vissza, vagyis éppen abba az egyéni életbe, ahonnan prefiguratív idõtapasztalatként kivétetett. Arisztotelész terminusaival szólva a pragmá k alkotta praxisz t utánzó-egyberendezõ müthosz végül is a pragmá k világában, világon és idõn belül nyer értelmet. Erre késõbb még visszatérek.
Addig is Lyotard és Ricoeur téziseit körülbelül így összegezném: Az élet miértjeiben és hogyanjaiban való eligazodáshoz szükséges kulturális kompetenciák kitüntetett létformája a narratív módon történõ hagyományozódás illetve performancia. A narratív tudás referenciája - anélkül, hogy túlságosan strapálni akarnám Heidegger terminusát - az egzisztenciális idõnbelüliség. 20 Performancia és egzisztenciális idõnbelüliség metszéspontjában pedig egy olyan (folyamatosan) felfüggesztett identitás helyezkedik el, amely egyéni és közösségi formájában egyaránt a szubjektum szóval jelölhetõ. S ezzel elérkeztem okfejtésem második fejezetéhez, amit ezzel a címmel látok el:
 

(2) A történet, amint az Én-t meséli

Paul Feyerabend Against Method. Outline of an Anarchistic Theory of Knowledge [A módszer ellen] címû könyvében (többek között) arra figyelmezteti az egzakt tudományok mûvelõit, hogy egyetlen elavult vagy abszurd elképzeléstõl se búcsúzzanak el véglegesen, mert az bármikor jó lehet még valamire, ideális esetben valamely uralkodó elmélet vakfoltjainak feltárására. 21 Így volnék én a Marquard és Ricoeur által egyaránt emlegetett Wilhelm Schapp-pal, akinek 1953-as In Geschichten verstrickt [Történetekbe gabalyodva] címû könyve a maga fenomenológiai alapokon nyugvó és (mégis) elképesztõen egyszerû nyelvezetével - ha szabad ezt mondani - Gadamertõl Hayden White-ig majd mindenki problémáját már jó elõre megoldja. A könyv címében is szereplõ tézis így foglalható össze: az ember történetekbe van bonyolódva, fonódva, gabalyodva, esetleg ágyazódva, aszerint, hogy ki hogyan fordítja ezt a verstrickt -et, s mennyire ragaszkodik a szó fonál-, csomó-, háló-féle implikációihoz. Annyi mindenesetre biztos, hogy "a történet és a történetbe-ágyazottság olyan szorosan összetartoznak, hogy a kettõt talán még gondolatban sem lehet szétválasztani". 22 Vannak ugyan különbözõ történetek, például az emberrel viszonyba kerülõ dolgok történetei (" Geschichten der Wozudinge "), a mások történetei (" Fremdgeschichten "), a saját-történetek (" Eigengeschichten ") és közösségi történetek (" Wirgeschichten "), de a lényeg az, hogy az ember és a világ csak e történeteken keresztül hozzáférhetõ: " Die Geschichte steht für den Mann. " 23 Ami e prefeminista korszakban körülbelül annyit jelent, "A történet rávall az emberre" (Angyalosi Gergely fordítása), 24 retorikatudatú korszakunkban pedig akképp is félrefordítható, hogy "A történet az ember helyébe áll". E konzekvencia feszültségét maga Schapp is felméri: hangsúlyt fektet arra, hogy leltározza mindazt az emberit, amit a történetek hálója nemcsak felfog, de a szó szorosabb értelmében helyettesít is. Az ember nem csak úgy általánosságban történet, hanem testi és lelki valójában, éspedig részletekbe menõen. Mesél az arca és mesél a teste, mesélnek a vágyai, a szenvedélyei, a szeretete, a gyûlölete; szomorúsága, öröme, esze és értelme. Mindnek külön története van, s minél közelebb hajolunk, annál több történetre esik szét (értsd: annál sûrûbb a háló, ami felfogja). De senki se gondolja, hogy aki közelebb hajol, maga nem ugyanígy van ezzel. Fülek és szájak váltóin történetek közlekednek ide-oda a nagy hálóban, amin kívül ha van is valami, másképp nincs, mint történetek által.
Schapp koncepciója és megfogalmazásai, mint például az, hogy "Története által egy önmagával kerülünk érintkezésbe", 25 közel viszik egymáshoz az elbeszélést és az Én-t, s hozzásegítenek ahhoz, hogy a narratívák fentebb tárgyalt kulturális-antropológiai heurisztikáját a történet által feltárt (vagy letakart) egzisztencialitásra fókuszáljuk. Ebben - csakhogy ne legyen olyan egyszerû - ismét Ricoeur siethet segítségünkre 1990-es Soi-mˆme comme un autre [Az önmaga mint a másik] címû munkájának már a Temps et récit -ben megelõlegezett egyik fogalmával, a "narratív identitással" (vagy, ahogy a magyar fordításban szerepel, az "elbeszélt azonossággal"). 26
Ricoeur elhatározása, hogy a filozófia történetének a " cogito filozófiáihoz" - az Én akár empirikus, akár transzcendentális tételezéséhez illetve visszavonásához - fûzõdõ apóriáit feloldja egy az "Önmaga hermeneutikája" 27 kínálta közvetítõ modellben. A Soi-mˆme comme un autre értekezései három "filozófiai intenciót" 28 követnek (a-c); Ricoeur azon meggyõzõdésén nyugszanak, hogy (a) a szubjektum identitása csak reflexív közvet(ít)ettségben nyerhetõ el (innen a címben szereplõ soi és a mˆme elsõbbsége a je elõtt); hogy (b) az idõbeliség az identitás kétféle értelmezését kívánja meg, s végül, hogy (c) az identitás a legtermékenyebben az önmaga és a másik dialektikájában ragadható meg.
Nos, a "narratív identitás" a második intencióhoz, az idõbeliség megosztó hatásához kapcsolódik. Ricoeur a latin idem [ugyanaz; az alany azonosságának jelölõje] és ipse [maga, õ maga] különbségeire támaszkodva határolja el egymástól a személyiség identitásának azt a pólusát (felfogását avagy dimenzióját), amelyet az idõbeli állandóság, s azt, amelyet a fokozott változékonyság jellemez. Elõbbi nagyjából a magyar fordításban szereplõ "ugyanazonossággal", utóbbi az "õmagasággal" 29 hozható kapcsolatba. Ugyanazonosság és õmagaság párosa annyiban komplikált, hogy egyrészt az állandó és a változó (idem és ipse) Ricoeur feltételezte dialektikájának lenyomata; másrészt viszont e dialektikus feszültség ugyanazonosság és õmagaság párosából ez utóbbiban már eleve megoldódik: Az õmagaság "dinamikus identitás", amely idõbeli struktúrájának köszönhetõen "megkerüli az ugyanaz és a másik dilemmáját", 30 egyszerre tolja el és tartja fent a személyiség egységét. Itt azonban nem is a fogalmi dialektika és hierarchia zavarba ejtõ interferenciája fontos, hanem az, hogy az õmagaságot jellemzõ dinamikus identitás modellje megfeleltethetõ az elbeszélõ szöveg költõi kompozíciójából eredõ dinamikának. Ricoeur ez esetben is kitüntetett szerepet szán a narratívának. Mintegy megismétli a hármas mimézisrõl mondottakat, de úgy, hogy az idõt felváltja az Én/önmaga fogalma. Az elbeszélés nem az idõ, hanem az Én/önmaga újraírására szolgál. Ami közel ugyanaz, amennyiben az elmesélhetõ idõn nagyjából egzisztenciális idõnbelüliség, elmesélhetõ Én-en/önmagán pedig idõnbelüli egzisztencia értendõ. Amiként az az idõvel is történt, most is egy folyamat válik refigurálhatóvá a cselekményszövés (valószínûségeinek és váratlanságainak) konfiguratív menetében, éspedig az Én (önmaga) állandóságának illetve változásának váltakozása. A konfiguráló aktus (tudjuk, a fikció birodalma) azt kapja feladatul, hogy az ellentétes pólusok dialektikájából egyrészt elbeszélõ módon a szereplõi, 31 másrészt elbeszélõ-olvasó/újraelbeszélõ (refiguratív) módon a referenciális (szerzõi-olvasói) Én/önmaga elbeszélt azonosságát megteremtse:
"Ezért mondhatjuk az önmagáról, hogy az elbeszélõ konfiguráció reflexív alkalmazása által refigurálódik. Az õmagaság szempontjából konstitutív narratív identitás az ugyanaz elvont identitásától különbözõ módon képes arra, hogy az életösszefüggés változását és mozgását is felölelje. Ebben az esetben, ahogy azt Proust kívánta, a szubjektum úgy képzõdik meg, hogy egyidejûleg saját életének olvasója és szerzõje is." 32
Kérdés, elegendõk-e a felsorakoztatott szempontok és fogalmak arra, hogy az életét író Én-t/önmagát a narratíva meséltjeként szemlélhessük. A hármas mimézis két mozzanatának iménti ismertetésekor némileg nyitva hagytam a másodikat, nevezetesen azt, hogy a pragmá k alkotta praxisz t utánzó-egyberendezõ müthosz mindezt csak azért csinálja, hogy visszavezessen a pragmá k, a cselekvés és a szenvedés világába. Vagy ha úgy tetszik, az egzisztenciális világon- és idõnbelüliségbe. Ricoeur ezzel kapcsolatban késztetve érzi magát a circulus vitiosus gyanújának elhessegetésére. És sikerül is viszonylag sértetlenül kiugrania a körhintából; amivel én viszont most fordulnék még egyet.
A Temps et récit -ben a teoretikus rövidzárlat gyanúja (többek között) így fogalmazódik meg: "[M]iként beszélhetnénk egy emberi életrõl úgy, mint egy éppen születõfélben lévõ történetrõl, amikor a létezés idõbeli drámáit egyedül azokon a történeteken keresztül tudjuk csak megközelíteni, amelyeket mások vagy mi magunk mesélünk róluk?" 33 Azaz: mitõl volna a keletkezõ történet az idõ újszerû egzisztenciális elsajátítása, ha egy már mindig óta mesélt történet folytatása? Rögtön kiderül, mire is akarok kilyukadni. Ugyanezt Ricoeur ugyanis alkalmazza a Soi-mˆme comme un autre -ban is: "az elbeszélés már azelõtt része az életnek, mielõtt az életbõl az írásba számûzetnék; majd visszatér az életbe az elsajátítás sokféle módja szerint". 34 Vagyis: az írás az életet, amely már eleve és lényegileg elbeszélés, csak megismétli. Igaz, Ricoeur szerint magasabb (tudati) szinten: a történet nem ugyanahhoz tér vissza, hanem spirálszerûen meghaladja önmagát. És mégis jogos a kérdés, hogy ugyan mitõl lehetne az Én/önmaga akár refiguratív, akár önleíró módon õmagává, ha nem attól, hogy mielõtt nekilátna, még ha darabosan is, még ha másoknak (a mások történeteinek), a sors avagy Isten szerzõségének köszönhetõen is, de már elõzetesen (és folyamatosan) mesélve van? Quod erat demonstrandum . Azazhogy mégsem, mert íme, az utolsó fejezet némi hitetlenkedéssel veszi kezdetét:
 

(3) De hová lett a fikció?

Az imént a narratíva antropológiai státuszától odáig jutottam, hogy azt, aminek az elbeszélés kizárólagos formája, az idõnbelüli egzisztencialitásban, az õmagaságban fedeztem fel. Hála Ricoeur-nek - kicsit Schapp-nak. Felvetõdik azonban ezzel kapcsolatban egy-két kérdés. Az elsõ, hogy azok a történetek és elbeszélések, amikrõl itt szó volt, rendelkeznek-e egyáltalán fikcionális kijelölhetõséggel. Más szóval: fikció-e egyáltalán az, amirõl itt körmönfontan kiderítettem, hogy az élet (egyetlen lehetséges) rajzolata. Nos, Ri>coeur épp ez ügyben hoz egy jó érvet - legyen ez a kérdésre adott válaszom. Arra az arisztotelészi posztulátumra emlékeztet ugyanis, hogy a történeteknek volna elejük és végük, míg a történelmi eseményeknek nem. És pont errõl van szó: épp azért, mert a történeteknek van eleje és vége, az életnek pedig nincsen, hisz a születésre nem emlékezünk, a halálhoz meg már késõ lesz, épp ezért van szükség az elbeszélés kezdetet és véget s egyben narratív identitást teremtõ hatalmára. Ez azonban azt a belátást erõsíti meg, hogy az az élettörténet, aminek van eleje és vége, nem az életbõl meríttetett . Hanem hát fikció: "Éppen a valós élet megfoghatatlan jellege folytán van szükségünk a fikció segítségére ahhoz, hogy az élõ tapasztalatot mintegy visszatekintve megszerezzük [...]. Így azoknak az elbeszélõ kezdeteknek a segítségével, melyekhez az olvasás bennünket hozzászoktatott [...], mi magunk rögzítjük a valós kezdeteket [...]." S ugyanígy a fikció "társunkká lehet a halálra való készülõdésben" 35 is.
A második kétely súlyosabbnak tûnik. Nem arról van-e szó, hogy csak annyit - és azt is körülményesen - sikerült megvilágítanom, hogy a fikció=életrajz, de ennél többet nem. Hogy tehát útközben elvesztettem az életrajzról az ön-t. Erre Ricoeur talán azt fe>lelhetné, hogy az élet narratív elsajátításának az írott önelsajátítási formákra való vonatkoztatásával az õ szempontjából végrehajtottam ugyan egy indokolatlan szûkítést az elbeszélés fogalmán, de ez nem oszt, nem szoroz, mert az is bennefoglaltatik a fikció azon (kizárólagos) képességében, hogy elbeszélje az azonosságot.
De nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy nincs-e itt elvétve az Én - akit Ricoeur Soi mˆme comme un autre-beli elsõ intenciójával az önmaga javára már eleve ejtett - az elbeszéltség túlzott elõzetességében? Nos, erre az a válasz adható, hogy nemcsak idõbeli elõzetességrõl van szó, hanem az idõben tetten érhetõ logikairól is, amely az élettörténet létrejöttének minden egyes (hipotetikusan diszkrét) pillanatában jelen van. Hisz az élettörténet minden egyes pillanata rendelkezik valamilyen, a múlt esetlegességeit és a jövõ valószínûségeit egybefogó történet-horizonttal. Nem véletlenül mondja Ricoeur az ugyanazonossággal az önmaga idõnbelüli dimenziójaként szembeállított õmagaságról azt is, hogy az mint a "testiség õmagasága" mindig "addig terjed, ameddig a testileg lakott világ". 36 Az õmagaság olyanfajta identitás, amely, ha tényleg "számol az idõvel", 37 s tényleg az idõben zajló önmegõrzés, alaposan ki van téve a peripeteia hatalmának is, s folyamatos önkorrekcióra szorul.
Az önkorrekció (hipotetikusan) diszkrét pillanatai viszont arra engednek következtetni, hogy nemcsak ugyanazonosság nincs, de a valószínûségek és váratlanságok dinamikájának köszönhetõen olyan õmagaság sincs, amely mint olyan azonos volna. Amelyet tehát utólag vagy kívülrõl át lehetne tekinteni. Más szóval, ha az õmagaság nem is tartalmaz az Én-re/önmagára, mint ugyanazonosságra (cogito -ra) utaló mozzanatokat, az én õmagaságom kizárólag olyan mozzanatokból áll, amelyek az idõnek kiszolgáltatottak és nem önazonosak ugyan, de éppen ezért a saját és a mások története szempontjából mégis szingulárisak.
Itt köszön vissza Wilhelm Schapp azzal a feltevéssel, hogy mindenkinek saját története van. (Saját az õmagaság testi, az ipse birtokviszony-vonatkozása értelmében.) Ami persze szétesik saját kis történetekre: a karmolásra az arcomon és a sebhelyre a szívemben, s ezáltal mellesleg a mások és a mi történeteinkre is, amelyekbõl - félreértés elkerülése végett - mindenki õ maga részesedik. Életem életrajzi narratíva, amit nem írok, hanem élek, az élet olyan rajzolása, aminek épp a cselekvés és a szenvedés világába való belevetettsége garantálja a másokétól és az önmagamétól való elkülönbözõdést. E dinamika hatásaitól azonban a mûfajként és szövegtárgyként értett önéletrajz sem mentesül, amennyiben - hamis életnapló gyanánt - egyetlen horizontikus történet-pillanatot ruház fel a véglegesség ideologikumával.
A közös elõzetességnek ez az alapvetõ elkülönbözõdése, narratív fluxus a tehát egyszerre számolja fel (mint identikust), s - megfosztva az elnyerhetõ (ön)ismeret konzisztenciájától - adja vissza (mint szingulárist) az azonosságot az idõ szétszórtságában. Ugyanaz nincs, viszont minden egyedülálló. És mégis, ki nem tapasztalja e mindennapos egyedülállásban, mennyire jólesik a másikét olvasni, a másokéban osztozni, mert mintha az is ugyanarról szólna. Ha az eddig felhozott két kételyt nem sikerült volna teljesen eloszlatnom, s még bárki kételkedne abban, hogy fikció=önéletrajz, most, végezetül és váratlanul íme még egy érintõleges argumentum: mintha ez a minthá ban való osztozkodás a narratív elõzetességrõl tanúskodna. Csak minthaság és fikció az, ami a másokéra emlékeztet, de emlékeztet, mert ami az enyémre emlékeztet(het) benne, az a sa>játom fikcionalitása. És a sajátom, amint a másé is, mégsem egészen csak a fingere értelmében fikció, hiszen csak ez van : a fikció mint az interszubjektivitás csúcsteljesítménye.
Ami a minthán túl van, értelmez(het)etlen (=elmeséletlen). Történetem moduszát viszont menthetetlenül ez a mintha határozza meg. Ennek értelmében az elbeszélés antropológiai dimenziójának önéletrajzi modalitása így foglalható össze: mintha é/Én lennék . Kisbetûvel és nagybetûvel - egyszerre.
Kinek Márkár , kinek Márkvárd , kinek Abendstern , kinek Morgenstern . - Említett német barátom apósát például, aki a professzorom - lám-lám, hogy bonyolódnak a történetek - már az Úristen sem tántorítja el attól, hogy Hárs t mondjon, amikor pedig Endré t akar.
Befejezésül emlékeztetnék arra a kérdésre, amit közben majdnem én is elfelejtettem: hogy megkárosítja-e az irodalomtudományt, ha más diszciplínák is rákapnak a fikcióra. Azt kell mondanom, hogy nem, sõt. Azt követõen, hogy a fikció szûkebb tudománya Platón óta termékeny defenzíváját a szövegimmanenciába történõ bezárkózással próbálta érvényesíteni, megújítani, mi több végleg biztosítani, most talán visszaszökhetne a referencialitásba azon a fikción keletkezett résen át, amin a többiek éppen benyomulnak. Ilyesfajta kísérletet látok Marquard ötletében, hogy a szellemtudományokat "elbeszélõ tudományokra" 38 keresztelje át. Vagy ugyancsak az õ nota bene nem adornói és nem is realizmus-elvû javaslatában, hogy egy át- meg átfikcionalizált valóságban a mûvészet a személyes tapasztalás 39 antifikcionális szerepét vállalja magára. Azt hiszem, hogy nevezett résen átbújva, ha nem is az irodalomtudomány maga, de legalábbis az irodalomtudomány tudománya valami olyasmivé alakulna át, amit irodalmi antropológiának neveznek.
 

Jegyzetek

1 Odo Marquard: "Kunst als Antifiktion - Versuch über den Weg der Wirklichkeit ins Fiktive", In: Uõ: Aesthetica und Anaesthetica. Philosophische Überlegungen , Paderborn (Schöningh) 1989, 82-99, 82. o.
2 Gottlob Frege: "Über Sinn und Bedeutung", In: Uõ: Funktion, Begriff, Bedeutung. Fünf logische Studien , Göttingen (Vandenhoeck&Ruprecht) 6 1986, 40-65, 47. o.
3 Vö. Bernáth Árpád: "Gottlob Frege jelentéselméletének irodalomelméleti vonatkozásai", In: Uõ: Építõkövek a lehetséges világok poétikájához. Tanulmánygyûjtemény , Szeged (Ictus-JATE Irodalomelméleti Csoport) 1998, 173-210, 175. o.
4 Pál elsõ levele a Korinthusiakhoz, 7/29, In: Biblia. Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése , Budapest (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya) 1975, Az Újszövetség könyvei : 230. o.
5 Odo Marquard: "Kunst als Antifiktion", i. m. 83. o. - Fordítás tõlem - H.E.
6 Lévén szó manapság felkapott szerzõrõl, megelégszem a hivatkozással: Hayden White: "A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás", Ford., Heil Tamás, In: Uõ: A történelem terhe , Budapest (Osiris) 1997, 68-102. o.
7 "A fikciónak, a retorikának és a valóságnak az irodalomtudomány számára központi jelentõségû kapcsolata [...] az etnológiai reflexió tárgyává vált. A fikció éppenséggel nem a valóság ellenfogalma; a valóság azon tulajdonságára vonatkozik, hogy nem adott dolog, hanem konstruktum. A kultúrát illetve a kultúra leírását jellemzõ fikcionalitás és részletben-valóság kiindulópontul szolgál a kultúra retorikájának új szemléletmódjához" - írja Doris Bachmann-Medick etnológia és irodalomtudomány érintkezési pontjait keresve. Doris Bachmann-Medick: "Einleitung", In: Uõ (Szerk.), Kultur als Text. Die anthropologische Wende in der Literaturwissenschaft , Frankfurt/M. (Fi>scher) 1996, 7-64, 36. - Fordítás tõlem - H.E.; Ugyancsak e témához kapcsolódik még: Eberhard Berg-Martin Fuchs (Szerk.): Kultur, soziale Praxis, Text. Die Krise der ethnographischen Repr"sentation , Frankfurt/M (Suhrkamp) 1993. o.
8 Elégedjünk itt meg egyetlen homályos hivatkozással: Paul Feyerabend: Három dialógus a tudásról , Ford. Tarnóczi Gabriella, Budapest (Osiris-Gond) 1999.
9 Jean-Fran‡ois Lyotard: "A posztmodern állapot", Ford. Bujalos István, Orosz László, In: Uõ: Jürgen Habermas: Richard Rorty: A posztmodern állapot , Budapest (Századvég-Gond), 1993, 7-145, 45. o.
10 I. m. 46. o. - Itt, akárcsak a következõ mozzanatnál, érdemes volna Hans Blumenbergre hivatkozni, hely szûkében azonban csak megjegyzem, hogy mondandóm elõkészítéséhez az õ Arbeit am Mythos címû munkájának (Frankfurt/Main [Suhrkamp] 1979) néhány tézisét is választhattam volna.
11 I. m. 48. o.
12 I. m. 53. o.
13 I. m. 53. o.
14 "Valószínû", írja Szegedy-Maszák Mihály, "hogy [...] található olyan értekezõ, aki Paul Ricoeurnél több joggal tarthat igényt eredetiségre, azt azonban bízvást lehet állítani, hogy korunk nem ismer még egy gondolkodót, kinek látóköre olyan sok tudományágra terjedne ki, mint az övé." Szegedy-Maszák Mihály: "Utószó", In: Paul Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok , Budapest (Osiris) 1999, 413-424, 423. o.
15 Paul Ricoeur: "A hármas mimézis", Ford. Angyalosi Gergely, In. Uõ: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok , Budapest (Osiris) 1999, 255-309, 255. o.
16 I. m. 274. o.
17 I. m. 255. o.
18 I. m. 280. o.
19 I. m. 256. o.
20 Ricoeur kedvelt argumentatív technikája az alacsonyabb (ilyen például a mimézis I) és magasabb (ilyen például a mimézis III) szintek hierarchiájának megfordítása, és a kölcsönös függõség kétirányúságának felmutatása. A Temps et récit harmadik részében Heidegger meghatározásait követve az idõnbelüliség védelmére kel a történetiség és az idõbeliség fogalmaival szemben, mondván: "Ha az egyik idõalakzattól a másik felé [az idõnbelüliségtõl a történetiségen át az idõbeliség felé, H.E.] haladva egyidejûleg van szó a tulajdonképpeniség csökkenésérõl és az eredendõség növekedésérõl, nem fordítható-e meg a három alakzat mentén létrehozott rend? A történetiség valójában folyamatosan elõfeltételezi az idõnbelüliséget; datálhatóság, kifeszítettség és nyilvánosság nélkül nem mondhatnánk a történetiségrõl, hogy egy kezdet és egy vég között bontakozik ki, hogy e között ben terjed ki és válik a történelmi sors együttes-történésévé. A naptár és az óra bizonyítékok erre. És ha a történetiségtõl visszatérünk az eredendõ idõbeliséghez, menthetetlenül feltûnik, hogy a történeti nyilvános volta a maga módján megelõzi a fundamentális idõbeliséget, amennyiben annak értelmezése elgondolhatatlan a nyelv nélkül, amely már mindig is megelõzte a halálhoz viszonyuló lét vonatkozásnélkülinek számító formáit." Paul Ricoeur, Zeit und Erz"hlung , Band III: Die erz"hlte Zeit , Aus dem Französischen von Andreas Knop, München (Fink) 1991, 153. o. - Fordítás tõlem - H.E.
21 Paul Feyerabend: Wider den Methodenzwang [Against Method. Outline of an Anarchistic Theory of Knowledge] , Übersetzt von Hermann Vetter, Frankfurt/M. (Suhrkamp) 6 1997, 55ff
22 Wilhelm Schapp: In Geschichten verstrickt. Zum Sein von Mensch und Ding , Hamburg (Richard Meiner Verlag) 1953, 1. o. - Fordítás tõlem - H.E.
23 I. m. 103. o.
24 Paul Ricoeur: "A hármas mimézis", i. m. 291. o.
25 Wilhelm Schapp: In Geschichten verstrickt , i. m. 105. o. - Fordítás tõlem - H.E.
26 Paul Ricoeur: "Az Én és az elbeszélt azonosság", Ford. Jeney Éva, In: Uõ: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok , Budapest (Osiris) 1999, 373-411. o.
27 Paul Ricoeur: "Vorwort: Die Frage der Selbstheit", In: Uõ: Das Selbst als ein Anderer [Soi-mˆme comme un autre] , Aus dem Französischen von Jean Greisch in Zusammenarbeit mit Thomas Bedorf und Birgit Schaaff, München (Fink) 1996, 9-38, 13. o.
28 I. m. 11. o.
29 Paul Ricoeur: "Az Én és az elbeszélt azonosság", i. m. 373. o.
30 Paul Ricoeur: Zeit und Erz"hlung , Band III: Die erz"hlte Zeit , i. m. 396. o. - Fordítás tõlem - H.E.
31 "Az elbeszélés az elmesélt történet azonosságát építve építi a szereplõ azonosságát, s ez utóbbit nevezhetjük elbeszélt azonosságnak (identité narrative). A történet azonossága alkotja a szereplõ azonosságát." Paul Ricoeur: "Az Én és az elbeszélt azonosság", i. m. 384. o.
32 Paul Ricoeur: Zeit und Erz"hlung , Band III: Die erz"hlte Zeit , i. m. 396. o.
33 Paul Ricoeur: "A hármas mimézis", i. m. 289. o.
34 Paul Ricoeur: "Az én és az elbeszélt azonosság", i. m. 405. o.
35 I. m. 403. o.
36 I. m. 387. o.
37 Vö. Paul Ricoeur: Zeit und Erz"hlung , Band III: Die erz"hlte Zeit , i. m. 132. o.
38 Odo Marquard: "Über die Unvermeidlichkeit der Geisteswissenschaften", In: Uõ: Apologie des Zuf"lligen. Philosophische Studien , Stuttgart (Reclam) 1986, 98-116, 99. o.
39 Hogy ez miben is állna, azzal kapcsolatban talán érdemes felidézni Gadamer megjegyzését, hogy "kettõs értelemben beszélünk tapasztalatról: beszélünk egyrészt olyan tapasztalatokról, melyek várakozásunknak megfelelnek, igazolják azt, másrészt viszont arról a tapasztalatról, amelyet 'szerzünk'. Ez utóbbi, a voltaképpeni tapasztalat, mindig negatív. Ha egy tárgyon tapasztalatot szerzünk , akkor ez azt jelenti, hogy mindaddig nem láttuk helyesen a dolgokat, s most már jobban tudjuk, hogy mi a helyzet. A tapasztalat negativitásának tehát sajátosan produktív értelme van." Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata , Ford. Bonyhai Gábor, Budapest (Gondolat) 1984, 248. o.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor -2000

http://c3.hu/scripta