Édesapám nehezen adta meg magát, mert nem bízott igazán a fiában. Az meg csak ütötte, ütötte.
*
Egy reggel, mikor apám kitántorogván a konyhából, mert szinte elájult a dögszerû elmosogatlan edények akkora tömegétõl, különösképpen egy ezüst-, de inkább alpakka tálcától, melybe teljesen beleragadt a sárgás tojásmaradék, s bemenvén a fürdõszobába nem találta a fogkeféjét, a fogmosópoharát, a borotváját s a WC-kagylót, és nem találta az arcát a tükörben, majd onnan a belsõ szobába imbolyogván látta az ágyát feltúrva, benne a sárga hajú kis nõt, mint egy macskát gömbölyödni, akkor odament az íróasztalához, rádûlt kissé s egyben megtámaszkodott, majd erõsen a fia szemébe nézett (a fényképen a fiú tekintete szigorú volt, szája csücsörítve), és azt mondta. Elúrhodott, nagyfõnök, rajtad a kevélység.
*
Maga derûs és megértõ és belátó és elnézõ, egy intelligens társalgó, egy színes valaki, aki mindenben keresi a szükségszerût, aki nem akarja megváltoztatni a világot, hanem elfogadja, elfogad mindent, ami létezõ, és eszébe sem jut, hogy a világ lehetne másképp is, pontosabban nem ez jut az eszébe, magát kielégíti a létezés gazdagsága, ez az, amit elfogad, ez a gazdagság, ahol a rossz, a csúnya nem kiegyenlíti a jót, a szépet, nem semlegesíti, hanem növeli, nem emezeket, hanem egymást - és mindez azért van így, mert nem állt még sose kivégzõosztag elõtt, mondotta édesapámnak a kivégzõosztag vezetõje, munkaidõben.
*
Édesapám már rég nádor volt, aranygyapjas és belsõ titkos, midõn elismerte, soha nem volt képes szabadulni attól a gyanútól, hogy a teremtés célja nem etikai természetû, nem lehet az, ezt a gondolatot soha nem bírta magából végérvényesen kiûzni, vagyis nem úgy járt el, mint az Úristen az elsõ emberpár esetében, meglehet, nem azonos pozícióból kellett az ügyeiket intézniök.
*
Édesapám volt a püspök. Van ilyen. Egyszer
egy jobbágyokból álló deputáció
járult elé, hogy a rossz termésre való tekintettel
engedné el apám a tizedet. Apám nem akarta elengedni,
jó termés esetén is tizedet kap, nem többet,
mi a faszt akarnak, tessék inkább rendesen dolgozni, nem
pedig az állam, jelen esetben a püspökség, in concreto
az apám csöcsét színi. Mindazonáltal szerette
a tréfát, és megkérdezte. Melyik kendtek közt
a legokosabb? Elõállt erre a bíró. Én
volnék, ha volnék! Hát ha egy kérdésre
meg tud felelni, elengedem a tizedet. Hány szál haj van a
fején? Úgy hinném, vakarta meg a tarkóját
a bíró, legfönnebb ha kilenc. Mert ha tíz volna,
a tizediket régen elvette volna méltóságod.
Nem rossz, húzta el apám a száját, de nem engedte
el a tizedet. Ez is hozzátartozott a tréfához, a tréfássághoz,
a történelmi mókához, mert más egy jópofa
mondat és ismét más egy zsák búza. Másfelõl
II. József, midõn Egerben idõzött, természetesen
apám vendége volt, nem állhatták egymást,
de mivel együtt kellett mûködniök, együttmûködtek.
Apám ráolajozott a kapcsolatra, nagy pompával vette
körül a császárt, s egymás után adta
a fényesebbnél fényesebb ebédeket. Valahogy
vacsorát sose. Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott.
Vagy túl>ette magát, vagy kötekedõ kedvében
volt II. József (vagy mindkettõ), mert így szólt.
Püspök úr, kegyelmed az apostolok utódja, csakhogy
az apostolok nem éltek ám ily gazdagon. Hékám!
Teve, tûfoka, he?! Apám nagyot nyelt (evett), és hallgatott.
Másnap azonban, midõn az ebédet jelentették,
tálalva, mondta Thomas, apám hû embere sértetten,
apám a császárt egy szûk szobába vezette,
cellaszerûségbe, hol még csak az udvari pap volt jelen.
Az asztalon agyagtányér, fakés, favilla. Az ebéd
három tál egyszerû ételbõl állott.
A császár, ki jobban tisztelte a gyomrát, mint a magyarokat
(vagy, tegyem hozzá, az osztrákokat!), csak várta,
várta, hogy e furcsa kezdetnek, miszerint antipastának mi
lészen a rafinált folytatása. Hiába, mert bizony
nem hoztak még üres tálat sem. A császár
nem palástolhatta bosszankodását. Püspök
úr! Miféle tréfa ez? Semmi tréfa, fenség,
mondotta apám szigorúan és kissé kedveszegetten.
Tegnap gróf, itt apám neve következett, vendégelte
meg felségedet, ma pedig az egri püspök, az apostolok
szegény és méltatlan utódja. Mit volt mit tenni.
Közbevetésül: apám tudományának nagy
híre lett külországokban is, és amikor egy itthoni
fiatalember a híres németországi professzort, Detlef
Groebnert látogatta meg, az épp édes>apám egyik
(vagy másik) könyvét lapozgatta. Él-e még,
itt apám neve következett?, kérdezte a professzor. Él,
de folyvást iszik. Hát aki nem iszik folyvást, mért
nem ír ilyen könyveket!, szólt bosszúsan a becsületes
Detlef. Valahogy szívesen turkált II. József apám
zsebében. II. József, császár ide, császár
oda, nem volt arisztokrata, több is volt, kevesebb is volt. Ezért
is fürdött be végül is: nem volt helye. Az egri líceum,
amelyet édesapám épített, kivívta a
kalapos király bámulatát is. Quanta costa? Ki van
fizetve, felség, válaszolta, itt apám neve következik.
(Köztudomású, hogy apám a fényesen fölszerelt,
nagyszerû intézet költségeire vonatkozó
minden írást megsemmisített, hogy sohase tudhassák
meg, mennyijébe, quanta, került a tudomány e csarnoka.)
A császár faggatódzni akart a fõpappal. Szép
nagy épület ez a líceum, jó lesz kaszárnyának,
mondta farkasmosollyal. (Ami felettébb ízléstelen
megjegyzésnek tetszik, hisz éppen az õ édesanyja
volt az, aki Egertõl, Barkóczy Ferenc prímás
javaslatára, ki a tervben a bécsi és a nagyszombati
egyetemmel szemben egy nemzeti irányzatú nevelési
intézmény létrehozásának szándékát
sajdította, megtagadta az egyetemi rangot; erre föl apám
magára vállalta a Consistóriumtól, tehát
a káptalantól is, az építkezés összes
költségeit, azonnal fölmondott a bécsi udvarhoz
közel álló ifj. Gerlnek, Barkóczy emberének,
és megbízta a megbízható Fellner Jakabot, aki
nem volt egy Borromini, még csak egy Pilgram sem - aki Pilgrammal
apám annak idején együtt rajongott Róma szépségéért,
apám mint a Collegium Germanico-Hungaricum nagy reményû
növendéke, Pilgram meg fiatal építészjelöltként
-, de szolid, lelkiismeretes szakember volt, egy férfi, akire számítani
lehetett; Barkóczyt látszik igazolni, hogy apám sz-es
alakban írta a nevét, hogy ezzel magát megkülönböztesse
a család aulikus ágaitól, erre jegyezte meg édesanyám
éleselméjû gonoszkodással: Meglehet az "sz"
nem aulikus. Ám hosszú ez a név.) Felséges
uram, ezt nem a püspök, hanem a gróf építette,
válaszolta apám kevélyen. Végrendelete úgy
is szól, hogy a líceum, ha valaha elvonnák eredeti
tudományos céljától, szálljon vissza
a, itt apám neve következett - családra. Item: mikor
a templomba léptek, József császár (és
király) levette a kalapját, édesapám pedig,
aki eddig födetlen fõvel szerényen követte az uralkodót,
föltette birétumát. Felség, mondta halkan, fenyegetõen,
gõgösen, itt én vagyok a fejedelem. Item: Nézegeti
a császár a címerünket. Már megint szórakozik.
Hát az micsoda állat benne?, kérdi apámat.
Griffmadár, felséges úr. Aztán mondaná
meg kend, hol a bujdoklóban teremnének ezek a madárok?
Ott ahun a kétfejû sasok, tromfolt apám, majd meggyóntatta
a császárt. A császár megvallotta, hogy nem
hisz Istenben, legalábbis nem ebben a személyes, az egyház
által kiközvetítettben. Az egyházat ne is említsd,
fiam, hárította el apám az esetleges mentegetõzést.
A hitetlenségedben pedig ne bízz olyannyira. A hitetlenségnek
is vannak rossz napjai. Fogsz te még térden állva
könyörögni Uradhoz, Istenedhez. Fenyeget, püspök
úr? Ugyan, legyintett apám bosszúsan, õszintén.
Erre meg a császár legyintett, hamarabb meghalok én
annál. Kurta csönd lett. Azután édesapám
egy utánozhatatlanul lágy, bölcs mozdulattal megfogta
a császár csuklóját, finoman, két ujjal,
könnyen és szomorúan, akár egy régi, családi
ékszert, úrmutatót, Szilassy János lõcsei
ötvösmester munkája 1752-bõl, tûzben festett
zománcképei Mária és Krisztus életébõl
vett jeleneteket ábrázolnak, aranyozott ezüst, magassága
77,5 cm, és gonosz, primitív mosollyal visszatette a császár
kezét az õ combjáról a sajátjára.
Édesapám a fejét csóválta. Akkor még
mindig ott a halálos ágy, visszavonni, megtérni. Item:
Nem állotta a németet, édesapám. Egyszer a
Dunántúlon utazva, egy kisvárosban kora reggel zajra
ébred. Mi baj van, kérdi inasától. Semmi, kegyelmes
uram, csak egy német vándorlólegény felakasztotta
magát a fára. Bár minden fa ilyen gyümölcsöt
teremne, sóhajtotta apám, az embergyûlölõ
Timon görög bölcs híres mondását idézvén.
El is vitték Sopronkõhidára, együtt ült
Zsilinszkyvel meg Jávor Pállal, akinek többször
is begyulladt a fogínye.
*
Meglazult a nautiluszkagylós díszserleg (Németország, XVII. század második fele; aranyozott ezüst, trébelt, öntött, cizellált díszítés). Édesapám némileg megcupfolta a nagy nürnbergi ötvös, Hans Petzolt munkáját, fentrõl leszerelte (elõ>vigyázatosan) Prudentia allegorikus alakját, alulról meg a delfinen lovagló triton plasztikus figuráját. Az edénytestet képezõ, amúgy felbecsülhetetlen értékû gyöngyházkagylót azután úgy hasznosította, miként állítólag a rövid pihenõt tartó kamionosok a kulcscsomót. Délutánonként, akár Nagy Sándor, csak õ elefántcsontgolyóval, kezében a gyöngyházkagylóval tért nyugovóra, s ahogy elszendergett, kisvártatva kiesett a kagyló a kezébõl, õ fölriadt, s máris dolgozhatott tovább, mûanyag csatokat kellett vacakolni, darabbérbe, egy maszeknál, aki szívességbõl munkát adott édesapámnak, mert õ hivatalosan nem bírt elhelyezkedni, pedig nem csinált semmit 56-ban, igaz, gondolni gondolt, ami egy forradalomban túl kevés, forradalom után pedig túl sok.
*
Édesapám beleszeretett a kvantummechanikába. Anyám õrjöngött, kipirult, lefogyott, meghízott, csapkodott. Apám színes selyemnyaksálakat kezdett hordani, angol playboyok sálkötési módszereit vizsgálván; órákat töltött a tükör elõtt, ennyit addigi életében összesen nem; minden nap új inget, új zoknit, új alsónadrágot kért, idáig evvel sem volt ennyire aggályos, és új boxer-alsókat is vett. Anyámat állandóan a vasalással vegzálta. Mégiscsak túlzás, fintorgott anyám. Apám ájtatosan homlokon csókolta. Se beszélni, se hallgatni nem tudtak egymással. Édesapám fölismerte, hogy a newtoni mechanikával ellentétben a kvantummechanika törvényei elvileg nem zárják ki, hogy a szobánkban álló asztal (apám írógépével, a Hermes Babyvel) egyszerre csak minden külsõ hatás nélkül fölemelkedjék a levegõbe. Az asztal minden egyes elemi részecskéjének a helye véletlenszerû, így elvileg elõfordulhat, hogy egy bizonyos pillanatban éppen mindegyik egy magasabban levõ helyen találja magát, amitõl, hopszasza, az asztal fölemelkedik. De ugyanevvel az erõvel, pontosabban szólva, fáradsággal az asztal egyik pillanatról a másikra akár griffmadárrá, akár Einsteinné, annak reinkarnációjává is átrendezõdhet, amennyiben, apám bûbájosan mosolygott, mint egy fiatal káplán, midõn ékesszólóan és cáfolhatatlanul bebizonyította a nála alig fiatalabb ifjakból álló csoportjának Isten létezését, amennyiben van benne ehhez elegendõ mennyiségû elemi részecske. Vagy te. Hogy az asztal átváltozik énné vagy belém vagy hogy? Te gyári hülye vagy, így anyám. A káplánt nem rendítette meg a sátán beszéde. Kedvesem, elvileg ennek még sincs akadálya. A statisztika törvényei sem akadályozzák meg, csak rendkívül valószínûtlenné teszik. Annak valószínûsége, hogy ez az asztal egyszerre csak magától fölemelkedjék, jóval kisebb, mint annak, hogy egy majom megalkossa az Odüsszeiát, miközben véletlenszerûen veri egy írógép billentyûit. Anyám odaugrott a Hermes Babyhez, kitépte belõle a papírt, reccsenve, indigóstul, beletekert egy újat, és püfölni kezdte a billentyûket. Potyogtak a könnyei. Apám lopva az órájára pillantott. Édesanyám befejezte a gépelést, lassan fölállt, játékosan egy majmot kezdett utánozni, a földig lógatta a kezét, imbolygott, vakarta a fejét, vigyorgott. Apám türelmetlenül legyintett, akár egy gyerekre. Erre a mamám rávetette magát az apámra, egyed, üvöltötte, egyed meg, a kurva anyádat, vagy beléd tömöm!, s tömte beléje a gépelt papírt. Lihegtek. Édesapám kiszedte a szájából a papírgombócot, széthajtogatta, olvasta. Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját. Vállat vont. Két sor még nem bizonyíték. Anyám mindent inkább akart, mint bizonyítani. Csak már nem bírta a katolikus kusst.
Jegyzet
* Részlet a szerzõ azonos címû,
a 2000. április 21-23. között megrendezendõ Budapesti
Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Magvetõ Könyvkiadó
gondozásában megjelenõ regényébõl.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu