1. Változott a helyzet. S mert a németeknek sem volt már kötelezô, hogy itt találkozzanak nyugati rokonaikkal, érezhetôen visszaesett a korábbi tekintélyes turistaforgalom. Egyébként frankfurti éveim alatt tapasztaltam: a volt NDK-sokban él a nosztalgia Magyarország, a Balaton iránt. Itt töltötték gyerekkoruk nyarait, olyan kevés pénzzel, hogy nem tudtak megvenni egy palacsintát, s most szívesen visszajönnek egy Opellal, és most már ropogós márkával fizetnek. Csak zárójelben jegyzem meg: szóvá teszik, hogy tizenöt forinttal drágult a palacsinta. Vigyáznunk kellene a volt NDK-sokra, hiszen egy egész világ próbálja "megdolgozni" ôket, menjenek nyaralni a spanyol, az izraeli tengerpartra, Máltára, a Kanári szigetekre. Ostobaság lenne elszalasztani ôket most, hogy pénzük is van, amikor negyven évig jártak ide szegényen... Sokan elhúzzák a szájukat, ha a volt NDK-s turistákról van szó. Pedig a vendéglátó magát minôsíti, ha a vendéget nem olyannak fogadja el, amilyen.
A magyar Utazási Irodák Szövetségének elnöke interjújából

2. Die Einsamkeit A magány
A magány az hasonló

Die Einsamkeit ist hnlich hogy egy gyûlés és
eine Versammlung und akkor, ha egy úr
dann, wenn ein Herr eine beszédet tart.
Rede hlt. Ami legyen érdekes
Sie soll interessant sein hogy leküzdje
und die Einsamkeit zu a magányt. Köszönöm.
überwinden. Danke!
Ernst Herbeck

Viszonyom a német nyelvhez, nyelvvel nem minden konfliktus nélküli. Alig is nevezhetô viszonynak, inkább kapcsolat, hûvös számítás. Nem utáljuk egymást, nem köpünk a másik után, de az egész nem egy nagy etvasz, szerelemnek semmiképp se mondanám. Ô persze nagyvonalúan eltûri, hogy itt-ott megerôszakoljam, hogy még csak ne is kapizsgáljam a Satzbau legendás fegyelmét, s hogy furtonfurt megforgassam benne a der-die-das keserû tôreit. Én meg hálás vagyok neki, mert megengedi, hogy fecseghessek, hogy különféle nôknek és férfiaknak a legkevésbé sem hibátlan, ám érthetô, ha én nem tudom is pontosan, milyen módon érthetô mondatokat mondjak, és mindezt persze azonnal zokon is veszem, azt, hogy nem azt mondom, amit akarok, hanem amit tudok, amit ô megenged, azt hogy nem hallom ôt, azaz nem tudom megítélni, ha egy szöveg, egy fordítás hibátlan, de rossz, hibátlanul rossz, hogy nincs se íze, se bûze, azaz nem élvezkedem vele -- érzem én ezt a távolságot, az ilyet az ember megérzi, akkor is, ha a másik nem mondja ki.
  Europische Verstndigung -- ezt is csak felébôl-harmadából értem. Az europischét már muszáj értenem, az utóbbi években annyi fontos konferencián esett róla szó, jól definiált geográfiai fogalom, legföljebb az Ural hegység egynémely támadhat föl az identitászavar bizonytalan, zsibongó érzése, hogy akkor ô most ázsiai volna-e vagy már/még európai. Függ nyilván a széljárástól.
  A Verstndigung már nehezebben érthetô. A magyar újságok a díj kapcsán az 'egyetértés' szót használták. A magyar-német szótárban a következôket találom: 'egyetértés': das Einverstndnis, das Einvernehmen, die Eintracht (Frankfurter, és: mit jm in Eintracht leben), die Übereinstimmung. Hát itt egy fia Verstndigung sincs. Nézzük meg a verstndigen-t. Verstndigen: 'értesít', 'tudósít', 'megértet', ezekrôl a másik szótárban a következôk vannak: verstndigen, végre valamicske azonosság, benachrichtigen, begreiflich machen, verstndlich machen, avisieren (die uns in Ihrem Brief avisierte Rimesse haben wir erhalten). Nézzük meg a sich verstndigen-t: 'megegyezik', 'megegyezésre jut'; vissza a másik szótárhoz: übereinstimmen, zu einigen (über den Preis).
  Ha sokat járkálunk a két szótár közt, magyarról németre és vissza és vissza, könnyen úgy járunk, mint ama performance-ban, amikor valaki elkezdett mondjuk 100 márkát átváltani talán dollárra, majd azt vissza márkába , majd azt vissza dollárba, márka, dollár, márka, dollár, és így tovább, míg le nem nullázta az összeget. Itt, a szótárak esetében akár még fordítva is járhatunk, és váratlanul milliomosok leszünk. De az sem jobb, hiszen mi a 100-ról szeretnénk megtudni valamit.
  A százról még ezt olvastam az egyik szótárban: friedliche Verstndigung, eine Verstndigung suchen und finden, és die Verstndigung der Völker.
  Mindezen szótározásból azt sejthetni, hogy ez a Verstndigung fontos, komoly szó, szeriôz emberek használhatják, illetve akinek köze van hozzá, az valamit nagyon akar, valamit, amirôl azonban nem nagyon tudni, hogy micsoda, valami homályos, fontos dolog.
  Dicséretem fényes tárgyáról sok minden elmondható, jó, rossz, de hogy homályos volna, vagy hogy homályt megtûrne, azt bizonyosan nem. Hogy túl nagy szókkal jellemezzem: Nádas Péter egy Pascal vagy Wittgenstein rémületével kaparászik az értelem, az értelmesség, a tisztaság után. Nem hiszem, hogy ô egy jottányit is elômozdította volna a népek közötti megértést, de talán mindenkinél többet tett annak érdekében, hogy észrevegyük ennek problematikusságát, azt, hogy valamit nem veszünk észre, azt, hogy a megértés jegyében értjük félre egymást.
  Nádas a rémületet a következetesség higgadt maszkjával próbálja elfedni. A következetesség ilyen intenzitásban kellemetlen. Kellemetlen következetességgel számlálja végig európai létezésünk, gondolkodásunk és életünk ellentmondásait. Nem kímél semmit, mindig konokul végigmegy azon az úton, amelyet választott, kerül, amibe kerül, s minthogy magára sincs tekintettel, mért volna az olvasóra tekintettel. Ezen radikalitása miatt van az is, hogy aki ôt hallgatja, az sokszor igen igyekszik, hogy ne értse meg ôt.
  Nádas nagyon magyar író -- országunk nívótlanabb periódusaiban ezt külön perverz élvezettel hangsúlyoznám --, de nem véletlen, hogy a németek, a német olvasók (mert aki nem olvasó, az nem létezik) rátaláltak. A klisék közt maradva: találhatnak benne ismerôs pedantériát, sôt van benne valami nagynénis is (Tantén én családi tapasztalatból kicsit mást értek, mint szokás, valami szorongatóan, lidércesen nagyszabásút, ami egy világrendre vagy annak hiányára figyelmeztet).
  Persze aki Európáról gondolkodik, annak legegyszerûbb Németországról gondolkodnia, amely ma olyan, mint ama állatorvosi ló, sôt két ló, amelyen minden jelenség, erény és tehetetlenség, veszély és gazdagság demonstrálható. Németországban most testet öltött Kelet- és Nyugat-Európa egymásra vonatkozó tudatlansága. A Kelet betört a Nyugatra. Vége a nyugodalmas idôknek, a barátságos és kölcsönösen fölényes beszélgetéseknek. Most akkor mégis meg kéne mindent érteni.
  Nádas kerüli a kelet-, nyugat-európai megjelelölést, a sorsának kiszolgáltatott és a sorsát szervezô emberrôl beszél. Miközben a különbségeket a bôrünkön érezzük, ô a közös vereségre figyelmeztet. Ezt írja " Sors és technika" címû esszéjében: "Az egyik tudja ugyan, hogy mit kéne alakítania és rendeznie, de éppen ehhez nincsen technikája, a másiknak pedig van technikája, de nem tudja, hogy ezzel mit alakít és rendez. S ezért nem különbséget lát közöttük, hanem inkább egy olyan alkati tulajdonságainkból származó szemléleti torzulás összefüggését, amelyet a szimulációval és disszimulációval, vagy éppen földrajzi és politikai fogalmak sematikus kontrasztjával rejtenek el önmaguk és egymás elôl."
  Egyébként igen tanulságos az a vita is, amely a "Sors és technika" felolvasása után zajlott az Alfred Herrhausen Gesellschaft für internationale Dialog kuratóriuma és Nádas közt. Az az intelligens, feszült, udvarias, enyhén sértôdött, jószándékú és háborgó beszélgetés jól mutatta azokat az árkokat és torlaszokat, melyek elôtt az Europische Verstndigung Rosinantéja toporog. Egy ló van, de "ami innét kulturális csôd, az onnét kommunikációs zavar".
  Nádas kényelmetlen, de udvarias férfi, nem tesz szemrehányást, nem siránkozik, hanem szakadatlan az önismeretrôl beszél. Ha az ember magyar, és az ember magyar, nem is tehet másként. Magyarként sokat lehet tudni az önismeret töredékességérôl. Ezt a tudást fordítja a "Szegény, szegény Sascha Andersonunk"-ban német tárgyra, s mondja ki a kellemetlen verdiktet, miszerint nem kezdôdhet az önvizsgálat a másik ember vizsgálatával. "S hogy mért éppen a németeknek vált olyan égetô szükségletükké, hogy a jó fedezékébe vonulva nevezzék néven a rosszat? Erre a kérdésre nekik kell válaszolniuk", írja.
  Közbevetôleg hadd mondjam el, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik kieszelték, hogy én tarthatom ezt a laudátiót. Lipcse Budapestrôl nézve meglehetôsen messze van, valami távoli ismeretlen hely, nem Leinzit, Lessing vagy Goethe városa, nem a Deutsche Bücherei városa (egy nagyon rossz, ám marxista lexikon szerint 1958-ban 2 660 000 kötettel), nem a Tamás-templom kántor-karnagyának városa, mégcsak nem is Lassalle, Bebel vagy W. és K. Liebknecht városa, nem is a Dimitrov-pöré, hanem a Leipziger Messe városa, és a lejpziger messze, függetlenül attól, hogy valójában micsoda , az valami rettentô, homályos, szocialista ôrület, annak a hazugságépületnek az egyik takaros tornyocskája, melyet úgy hívtunk, reálisan létezô szocializmus, és az NDK, ha lehet, még reálisabban létezett, mint bármi más, és amennyire rémületes, hogy az egyik Németország jáként deklarálva magát emelné föl a másikat, a rosszat, ugyanennyire rémületes, hogy emez, némiképp reakcióként, erre föl talál magában mint rendszerben jót, azaz kezd nosztalgiával gondolni szánalmas múltjára és a kenyér árára -- múltkoriban Krenz elvtársat láttam valamelyik kábeltévén, mint a kiskakas sétált peckesen, és a nép (das Volk, ein Volk) lelkesen fogdosta a kezét --, szóval egy szó mint száz, nekem Lipcse valamiért NDK maradt (olykor még szegény Bachot is endékásnak gondolom), s mint ilyen mindez a képzelet szülötte, és ide eljöhetni azért és csak azért, hogy a barátomról hosszú perceken át gátlás nélkül szépeket mondjak, napokon át ülni a szobámban fényesnél fényesebb mondatokat farigcsálva, aggódón, jó lesz ez? elég dicsérô? elég laudatív?, lapozgatni a könyveit, jól ellenni -- ez nagyonis valóságos dolog lett. Köszönöm szépen ezt a lehetôséget.
  De vissza a munkához. Úgy beszéltem eddig róla, mint jelentôs gondolkodóról. Nem az. Író, aki gondolkodik -- ami egészen mást jelent. Noha nagyon is igyekszik a fogalmakat tisztázni. Ez annál is nehezebb és szükségszerûbb, mert egy olyan országból való, melyet inkább költemények és verssorok irányítottak, mint az alkotmány, és amely éppen avval henceg, hogy Kelet-Európa csak Kelet-Európából érthetô, és kelet-európainak lenni azt jelenti, hogy önmagunkat nem értjük. Nádas egy polgár akkurátusságával iparkodik rendet teremteni. Lehet-e valaki egyszál maga polgár? Ez Nádas Péter magánya.
  Ez vezeti ôt, túl az alkati szükségszerûségeken, Thomas Mannhoz. Mert ô, Mann, volt az utolsó, aki még egyben látta -- mit is? -- az európai kultúrát. Nádas olyan, mint Thomas Mann volna Lübeck nélkül. Meglehetôsen dermesztô.
  Amikor Lübeckben jártam, nagyon sokat kellett rá gondolnom, Nádasra, nem mintha ez kellemetlen lett volna, de azért mint elfoglaltság , mint egész napos program -- túlzás. Nyilván nem mer Lübeckbe jönni, gondoltam, fél, hogy örökké itt marad. Hogy Lübeckké változik, akár a Ransmayr-regény Ovidiusa. Én nem vágynék Thomas Mann-nal beszélgetni, de azt szívesen kihallgatnám, kihallgatóznám, ahogy Nádas konverzál vele. Fiúkról. Vajon milyen képet vágna olvasván az Emlékiratok könyvét? És milyet Nádas látva az ô arcát?
  Nádas író, tehát elsôsorban nem elvont fogalmak érdeklik, hanem emberek, az emberi élet. Helen Hessel vad szabadságvágyáról mesél, Jules-rôl és Jimrôl, három- és több-szögekrôl -- és mindez végül egy Rede über Deutschland lesz. Az európai megértés sajátosságait magamagán próbálja ki -- szintén egy ember! -- amikor svéd barátjával, Richard Swartz-cal egy könyvön át beszélget: a beszélgetés lehetôségérôl. Nagyon szépen kínozzák egymást kétszáz oldalon át: úgy, ahogy csak az egymást szeretôk tudják.
  Esszéiben, a Helenben, a Sacha Andersonban, a Sors és technikában, Nádas tematizálta az úgynevezett problémákat, tisztán, világosan, gazdagon, radikálisan. De a legtöbbet az europische Verstndigungért mégis és természetesen regényíróként tett, az Emlékiratok könyvének írójaként. Ebben a könyvben elsôként végzett el egy írói-intellektuális munkát, melyet senki nem úszhat meg, most, ötven évvel a háború befejezése után, túl, amin túl, innét ki tudja min. Ebben áll a regény nemzetközi jelentôsége, valamint abban, hogy regényében tragikus hôst tudott teremteni egy tragédia nélküli világban, mert hisz tragédia ott van csak, ahol törvény van, és manapság legjobb esetben jog ha van. A belsô, magyar jelentôsége pedig az, hogy ilyen magyar mondatokat eddig még nem írtak, ez nem volt meg. Az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész, mondta egy okos ember, talán Roland Barthes. Evvel a könyvvel készebb.
  Itt olyan formát talált, olyan szerkezetet, melyben a különféle képességei jól érezhették magukat, a már említett szigorúság (nem is a gondolkodása szigorú, hanem az agya, vagyis elemibben az, bár ettôl még mérnök is lehetne), szigorú és érzéki lénye mint talentum, a fantázia, és evvel karöltve az egészen kivételes megfigyelô-képesség, mely tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhetô (a kortárs irodalomban Handkénak van ilyen rémisztôen pontos tekintete).
  Nádas klasszikusan modern szerzô, régimódi modern, a szabadság-egyenlôség-testvériség embere, sôt harcosa. Mindig errôl beszél. Mint ilyen komolyan veszi a fogalmakat, mint kortársunk reményeket nem fûz hozzájuk. A meg-nem-értést nem a tárgyismeret vagy valamiféle, egyébként elég nehezen definiálható jószándék hiánya okozza. Európa különb-különb részei a szabadság-egyenlôség-testvériség, zárójel: vagy a halál, zárójel bezárva, e hármas egység elárulásának más-más fázisában vannak. Más a ritmus. Ennek a ritmusnak nagy írója Nádas Péter.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu