ARCKÉP:
LUGOSI LUGO LÁSZLÓ

  Na jó, tudom, hogy minden fénykép az idôvel játszik. Tudom, hogy a dinamikus és statikus kompozíciók, az elbeszélô, vagy leíró képek és képsorozatok is mind az expozíció pillanatának különös viszonyában nyerik el tulajdonságaikat. Kár is beszélni errôl.
  Kár, valóban? Mintha az élet alapélményérôl lenne kár beszélni. Az evésrôl, a szexrôl, a szerelemrôl, mindazon kétségbeesett kellemességrôl, amellyel az idô lényege ellen dolgozunk, amellyel elfeledni igyekszünk e tulajdonságot. Azt, hogy múlik. És nem csak úgy általában, hanem a belsô, legbensôbb idônk pereg, morzsolódik el. Kapkodhatunk, kapaszkodhatunk emlékekbe, tárgyakba. Visszahúzódhatunk kép- és mûtárgykollekciónk öröklétûnek remélt bástyái mögé, ám azok is velünk romlanak. Közösen roggyanunk meg és süppedünk, mások példáján látjuk, hogy bennünket is el fed majd a föld.
  Az érzések sem térnek vissza kétszer ugyanúgy. Mégis, Lugosi Lugo fényképei, mintha mindig ugyanazt az érzést akarnák fölpiszkálni bennünk. A tárgyak vagy emberek térbeli elhelyezkedésének módja, a kompozíció, a képkivágás rafinériája, majd az egyes elemek kontúrosabb vagy puhább, kemény feketékben és fehérekben elôadott, avagy lágy szürkék elválasztódásai; nos e tényezôk arányainak számtalan variációi, mintha mind mind egyetlen célt szolgálnának. Új és újabb szakaszokra bontani az idôt. Mert minden expozíció korszakhatárt jelöl Lugo képein. Sohasem a fotográfus számára kedves pillanat megragadását. Épp ellenkezôleg, az idô lassú áradásának pillanatnyi megakadását idézik elô. Ugyanakkor ábrázolják is azt. A történet, amirôl e halk szavú képek szólnak, sosem látható, mert a blende bezárultának pillanatában kezdôdnek el. Azóta múlnak, enyésznek. Azóta sejthetjük csupán a változás mindenkori jelenidejét. Hogy mit csinál éppen most a gázöngyújtó kisiparos, vagy az egykori Quint presszó immáron idôsödôbe forduló felszolgálónôi közül a bal oldali.
  Kellemetlen fényképek ezek. Minduntalan valami olyan érzéssel hozakodnak elô, amelynek elfojtására rendezkedik be a feledés örömét ismerô emberi lélek. A tárgyszerû, sôt tárgyilagosnak tûnô láttatás mögött, akárcsak ódon vanitas képeken, mintha a halált látnám elosonni. Fekete szemürege, összevissza megcsukló izületei, hegyesen lefelékonyuló kaszapengéje, kísérôképként vetül minduntalan a tárgyra. Az ipari forradalom végsô illúzióvesztésekor számba vett, sôt számon kért gyárépületeire. Kiveszô kismesterségek utolsó mohikánjaira de még az olyan képre is, amelyet nem Lugo készített; családjával, Aljonával és Blankával csupán közös szereplôje annak. Éppoly elmúló, éppoly idôtlen egyszersmind éppoly örökkévaló, mint a kétezer éves kopt koporsófedelek. Könnyû kézzel fölfestett, eleven tekintetû egyiptomi római polgárok arcképei. És ilyen a Kempinsky szálló is Lugo fotográfiáján. Büszke, kivagyi idomai fölött oly' acélosan kék az ég. Ez persze csak egyetlen pillanat, Lugo képe után az ünneplô díszbe öltözött ház már sohasem lesz ennyire friss, ennyire fénylô. Benne is dolgozik valami, a minôség folytonos változása. És a tükrös gránitsíkok egyszercsak pikkelyekre esnek szét.
  Lugo, ha jól tudom, házakat szeret fotózni és embereket. A múlékonyság és állandóság emlékeit. Az embereket, akikben szaporán dolgozik az idô, s a házakat, amelyek, ha romlanak, ha omlanak is, annál inkább tûnnek a monotonul forgó ôrlôkerekekkel dacoló erônek. Masszív házak, mélyen barázdált ablakszemekkel, felvillanó emléknek, térre kitett, elhagyott emlékmûnek egyaránt. Feladatukat vesztve állnak mihasznán, falaikról egy régi korszak szépségrôl alkotott képzetei üzennek ma is, tompa lelkiismeretfurdalást ébresztve a kép nézôjében.
  Komótos és aprólékos folyamat, ahogyan Lugo dolgozik. Meglát, megért és módszeresen megismer egy jelenségcsoportot, majd annak egyes részeit képeken rögzíti. Az összefüggéseket elhagyja, mindent egyenként, legfeljebb szûk környezetével közösen mutat be. Keresettség és keresettlenség mindig egyszerre vannak jelen ezeken a képeken. A portrék klasszikus módon beállítottak, de a kép valamely apró motívuma mintha mintha lázadna e mesterséges rend ellen. Nem úgy viselkedik, ahogyan az a kompozícióból következnék. A házak pedig, mamlasz és tehetetlen tömegek sem mindig a legkedvezôbb nézetükben nyilvánulnak meg a fényképeken.
  Vajon mit kereshet? Minek veszítette nyomát egykoron Lugosi Lugo László, amit oly' következetesen kutat azóta is? Mi az, amit, ha meglelhetni talán egy-egy sikerültebb fényképfelvétel megfoghatatlan furcsaságában lehet csupán? Amit a külön-különivé tett összetartozó házak, összetartozó embertípusok, szakmák egyedeibôl; ócskapiacokon összeszedett régi felvételek elemeibôl, barátok festményeinek vagy fotográfus érmék darabjaiból igyekszik összerakni magának. Mert Lugo gyûjtô. Hangulat és látványcserepeket csomagol zizegô zsírpapírba, ôrzi meg azokat aztán felbolyhosodott élû régi cipôsdobozokban. Amelyeket, ha kinyit, hogy régi presszók, egykori gyárak képeit bogarássza elô belôlük, a szobában szétárad a régi jólkezelt bôr illata. Lugo gyûjtô. Élmények, barátságok, emberi kapcsolatok gyûjtôje, amelybôl híres magyarok portrégalériája leend, vagy ismeretleneké, akik mégiscsak kitûnnek valamivel a város többi lakói közül. Náluk még, pultjaik és spanyolfalaik mögött, polcaik rekeszeiben és fiókjaiban megôrzôdött valami a régi Budapestbôl. Lugo gyerekkorából, amikor még beláthatatlan volt a rendszerezhetô, összetartozó dolgok sokasága. Amikor még beláthatatlan volt az idô is, ami alatt az ember megérti, vagy magáévá teszi az össze- és széttartó dolgokat.
  Na jó, tudom, hogy minden fénykép az idôvel játszik. És tudom, hogy Lugo fényképeiben is a megragadt, egy pillanatra belassuló, majd végtelenül elillanó idô a legkülönösebb. Meg a látszólagos szenvtelenség, amivel ezt kezeli. A magáravett tárgyilagos póz, a szikár, halk képi beszéd. Tudom, hogy sok mindent kipróbált azelôtt, és hogy még csak tíz éve fényképezik. Tudom, hogy neki most így jó. Látszik a képein.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu