A TÉNY UTÁN
- RÉSZLETEK A KÖNYV EGYIK FEJEZETÉBÕL -

  Minden emberi tudományok közül talán az antropológia faggatja a legtöbbet önmagát, hogy mi is valójában, s a válaszok inkább átfogó világképeknek vagy hitvallásoknak hangzanak, mint egy tudományág leírásának. Az utóbbi években a tudományos életben végbement változások, amelyek következtében az azelôtt remekül elkülönített diszciplínák – történelem, filozófia, természettudomány, mûvészet – meglehetôsen összekeveredtek, még nehezebbé tették, hogy az antropológus egyenes, tárgyilagos választ adjon, ha nekiszegezik a kérdést, hogy tulajdonképpen mivel is kéne foglalkoznia. A tudományágunkat áttekintô könyvek indexében manapság az elsô címszó gyakran: „antropológia: az * válsága"...
  Pedig a válság talán csak optikai illúzió, amely abból következik, hogy egyesek ugyanúgy próbálják definiálni az „antropológiát", mint az „irodalmat", a „nyelvészetet", vagy a „rovartant", vagyis mint egy bizonyos dolog tanulmányozását, pedig az antropológia inkább különféle tudományos pályafutások laza kollekciója. Ez a rendhagyó diszciplína számtalan, önmagát definiálni próbáló hivatást foglal magában. Az én esetemben legalábbis errôl van szó. Az én szakmai életem pályagörbéjén, amely se nem szabályos, se nem tipikus, amely szeszélyesen alakult, és meglehetôsen határozatlan irányba tart, mégis egy antropológus pályája bontakozik ki. Ad hoc és ex post ügyrôl van szó. Csak akkor érted meg, mit csináltál (ha egyáltalán megérted), amikor már készen vagy.
  A kérdés még ennél is bonyolultabb, mivel az idôk során az „antropológia", bárhogyan is fogjuk fel, korántsem maradt ugyanaz a vállalkozás. Ami 1950-ben volt, amikor irodalom-filozófia szakos diplomámmal kibotorkáltam az egyetemrôl, a világhoz némiképp közvetlenebbül kapcsolódó valamit keresve, és az antropológiára találva; vagy 1960-ban, amikor már mint büszke oklevél-tulajdonos, magam is gyarapítani kezdtem a „szakirodalmat"; vagy 1970-ben, amikor egy illusztrisnak mondott intézmény professzoraként azon vettem észre magam, hogy régebbi munkáimat kezdik megvitatni és értékelni; 1980-ban, amikor széltében-hosszában idézett mûveimet boncolgatták, elutasították, helyesbítették, eltorzították, ünnepelték, pocskondiázták, kiindulópontként használták – nos, mindez alig vehetô egy kalap alá. Persze más területek is változnak, olyan is van, amely rohamosan és alapjaiban; de olyan kiszámíthatatlanul, mint az antropológia, talán egyik sem. Úgy változik, mint egy hangulat, egy viselkedés, vagy mint a közvélemény.
  Ha mégis meg akarjuk fogalmazni, hogy mi „valójában" az antropológia – nem mindent átfogóan és madártávlatból, ezt a furfangot hagyjuk csak a tankönyvekre, amelyek elhanyagolható szerepet játszanak az antropológiai gondolkodásmód kialakításában és megszilárdításában, hanem egyik eltökélt (mire is?) zarándokának az útjával szemléltetve, aki számtalan ígéreten és csüggedésen átverekedte magát – két megközelítés látszik épkézlábnak: (1) az antropológia tudományában végbement intellektuális szemléletváltások számbavétele, ahogy én magam kerültem szembe velük; (2) a munkafeltételek alakulásának a leírása, amit sokan – én nem – az antropológiai mûvek „termelési módjainak" neveznének. Mivel a kettô szorosan összefonódott (bár nem úgy, ahogy a termelési mód-koncepció hívei képzelik), egyszerre is kell tárgyalni ôket. Elmélet és gyakorlat nem ok és okozat, ahogy az idealisták feltételezik. Sem pedig okozat és ok, ahogy a materialisták gondolják. Csupán különféle ténykedések egy életpályán.

  Önmagunk historizálása, múltunk korszakokra bontása roppant kínos dolog. Nem csak azért, mert minél távolabb kerülünk a kezdettôl, nyilvánvalóan annál vészesebben közeledik a vég, hanem azért is, mert annyiféle módja van; bármelyikhez nyúlnál, mindegyik önkényes, mindegyiket kizárólag az elbeszélô kénye-kedve alakítja. Ez nem is baj, ha csupán azt akarom elmesélni, mit láttam, és mi mindenen mentem keresztül. Senki sem ír önéletrajzot eskü alatt, hiszen célja többnyire egy illúzió fenntartása. De ha egy tudományág mozgásvonalát akarom felvázolni úgy, hogy saját élményeimet jelképes egységekbe tömörítem, az már bajosabb dolog. Hiszen akkor elvárható, hogy legalább indokoljam a felosztást, és elmondjam, mit jelképeznek az egységek.
  Különösen idôszerûvé válik ez a probléma, ahogy a hatvanas évek felé közeledünk. Hiszen az egyetlen általánosan elfogadott (ettôl persze nem feltétlenül igaz) tény az, hogy – legalábbis az Egyesült Államokban – a hatvanas évek merôben mások voltak, mint az ötvenes évek. Az ötvenes évek gyermeke önelégült, a hatvanasaké önmarcangoló; az ötvenes jól szabott, a hatvanas szakadt; az ötvenes jó modorú, a hatvanas nagypofájú; az ötvenes hallgatag, a hatvanas éles hangú. Vietnam, a polgárjogi mozgalmak, az ellenkultúra – ez volt Amerika kairosz a: a pillanat, amely megváltoztatta a jövôt.
  Ha hiszünk ennek a történetnek, amely maga is az általa megénekelt idôknek a terméke, egyre erôsebb lesz a kísértés, ahogy az Eisenhower-érától a Kennedy-Johnson-éra felé közelítünk, hogy mindent hozzá viszonyítsunk. De ami az antropológiát, és általában a társadalomtudományokat illeti, ez valahogy nem igazán mûködik. Tényleg változtak az idôk, méghozzá jelentôsen. De a változásoknak inkább ahhoz volt köze, amit közvetlenül a háború utáni években tanultunk vagy felejtettünk el, mint a társadalom egészének különféle gerjedelmeihez. Nem annyira a töredezettség és a közvetlenül sürgetô körülményeknek való alávetettség volt jellemzô (ez késôbb jött), mint inkább az újragondolás, a konszolidáció, a fô irány kijelölése.
  A chicagói egyetem töltöttem a hatvanas éveket, 1960 ôszén érkeztem mint formális képzésben még nem részesült assistant professor , és 1970 tavaszán hagytam ott mint agyonképzett professzor: épp tíz év tehát. Chicago nem volt épp távol az idôk zûrzavaraitól, voltak tiltakozó elôadássorozatok, felvonulások, sztrájkok; az adminisztrációs épületet elfoglalták, volt olyan professzor, akit fizikailag bántalmaztak. Az egyetemen kívül a Fekete Párducokat halomra lôtték, a „chicagói heteket" bíróság elé állították, a hippik levitáltak. Más egyetemeken (Berkeley, Columbia, Cornell, Kent State) voltak talán szívfacsaróbb pillanatok, és más események – a kubai rakétaválság, a Kennedy- és a King-gyilkosság, a Watts lázongások, Lyndon Johnson bukása – bizonyára maradandóbb hatásúak voltak. De a zûrzavar mindenre kiterjedô jellege és változatossága máshol sem mutatkozott meg jobban. Ha tényleg rajtunk volt a világ szeme, ide nézhettek.
  Mindez persze sokat foglalkoztatta az egyetemi népességet. Az emberek vitatkoztak, tüntettek, beszédet mondtak, csoportokat alakítottak, leveleket írtak napilapoknak, Kanadába mentek, talán senki sem akadt, aki legalább egy petíciót ne írt volna alá. A háborúellenes tiltakozás, bizonyos mértékben a polgárjogi mozgalom (az ellenkultúra jóval kevésbé) a tanárok és a diákok energiájának jelentôs részét lekötötte. De mindez általában – még akkor is, ha néha-néha megszakította a dolgok rendes menetét, és káoszba taszította az olajozottan mûködô egyetemi struktúrát – tanterven kívüli elfoglaltság maradt. Az egyetem igen jellegzetes, régi hagyományokkal rendelkezô intellektuális légköre – Arnold-i ideológia, Burke-i moralitás – valójában nem sokat változott. A „hatvanas évek" körülfogták a helyet, átszínezték hangulatát, ám csak szórványosan, késôbb elenyészôen, hatottak belsô életére és mûködésére. Az egyetemi munka – javára vagy kárára? – komoly, céltudatos, önérzetes és elmélyült volt.
  És vállalkozó szellemû. Erre az egyetemre is egy észbontóan multidiszciplináris társadalomtudományi kísérlet keretében pottyantam: az „új nemzetek összehasonlító tanulmányozásáért felelôs bizottságnak" voltam a tagja.
  A Bizottság a maga módján persze nagyon is a kor terméke volt. Viszont az európai imperializmus 1945 utáni bukását követô változásokra koncentrált, figyelme tehát kifelé, a világra, s nem a hazai betegséggócra irányult. Az 1960-as években megalakult közel ötven új (s további ötven potenciálisan megalakuló), szinte kivétel nélkül ázsiai és afrikai, gyenge, labilis, szegény és ambiciózus állam új vizsgálódási terepet jelentett, ahol az összehasonlító tanulmányozás, gondolták, majd külön fésüli a hasonlóságokat és a különbségeket, s ezzel lehetôséget nyújt az intelligens politizálásra. „Az új államok realista, rokonszenvezô tanulmányozása" – írta Shils, a bizottság legelsô elnöke a megalapozó tanulmányban, ami olyan – pontos – képet ad a Bizottság szellemérôl, mely manapság, amikor a jótékonykodás gyanús, önbizalommal pedig kevesen dicsekedhetnek, enyhén szólva kínosan hat.
  „Az új államok realista, rokonszenvezô tanulmányozása segítségünkre lehet abban, hogy feléjük irányuló politikánk megértôbb, körültekintôbb és hatékonyabb legyen. Vannak jó szándékból eredô hibák, melyeket jóvá kell tennünk, valamint rosszindulatból eredô hibák, melyek ellen harcolnunk kell. ... A társadalomkutatás általunk gyakorolt formája a tapasztalat módszeres kiterjesztése. Az általunk használt kategóriák ugyanazok, mint amelyeket saját társadalmunk tanulmányozásánál használunk, s ezek az emberi lények alapvetô hasonlóságán alapulnak. ... Vállalkozásunk azonban nem prédikációk, intelmek vagy manipuláció útján szándékozik hatni az erkölcsökre, hanem felvilágosítással. A felvilágosítás általunk választott eszköze a módszeres kutatás, melyet a mai társadalomtudomány legjobb hagyományainak égisze alatt végzünk."
  A Bizottság, amelynek feladata volt, hogy megvalósítsa ezt a roppant vállalkozást, kb. 13 tagból állt. (A tagság néha változott.) Két szociológus, három politológus, öt antropológus, aztán volt még egy közgazdász, egy jogász és egy pedagógiaprofesszor. Shils reménye, hogy Amerikának a harmadik világ felé irányuló politikáját majd a realizmus, a felvilágosodás és az együttérzés fogja irányítani, talán nem tökéletesen valósult meg. (Végül is Katanga, a Tonkin-öböl, Kasmír és Biafra idejét éltük.) De legalább kialakult egy tudóscsapat, önálló stílussal és állásponttal – nem kifejezetten iskola, de több, mint mûhely.
  Az egyetemen töltött elsô éveim során teljesen a Bizottság pénzén éltem, az utolsó öt évben viszont a Nemzeti Mentálhigiénés Intézet egyéni ösztöndíján, és szabadon kutattam, amire épp kedvem szottyant. De az egész idô alatt megvolt a kinevezésem az antropológia tanszéken is, és ott is szinte a kezdettôl fogva mélyen elköteleztem magam – vagy inkább, nyugtalanabb kollégáimmal együtt belegabalyodtam valamibe, amirôl lassan kiderült, hogy az etnológia egészének átértékelésére tett nagy hatású (és ugyancsak vitatott) kísérletrôl van szó. Ez az átértékelési kísérlet, amit leginkább „szimbolikus antropológia" néven ismernek (bár ezt a nevet mások, máshol akasztották rá, s én nem teljesen értek vele egyet, hiszen arra enged következtetni, hogy – mint a „gazdasági antropológia", a „politikai antropológia" vagy a „vallásantropológia" – ez is csupán egy szakterület a tudományon belül, nem pedig az egésznek az alapvetô kritikája), abból állt, hogy a jelentésnek, a jelentéshordozóknak, és a jelentés megértésének a módszeres tanulmányozását helyezte a kutatás és az elemzés középpontjába; vagyis az antropológiát, legalábbis a kulturális antropológiát hermeneutikai tudománnyá nevezte ki.
  Mi magunk persze ezt sohasem mondtuk volna ki, hiszen ez a címke, és maga a mozgalom is, meglehetôsen ismeretlen volt az Egyesült Államokban akkoriban, s még akik ismerték is, gyanúsan európainak, irodalminak, vagy ami még rosszabb, filozofikusnak tartották. És tényleg az volt. A tanterv generáljavítása során a tanszék azon vette észre magát, hogy az antropológia bevett hagyományain túllépve általánosabb eszmei irányzatok – az elkövetkezô évtizedekben a nyelvészet, az értelmezés, a social constructionism , az új historicizmus, a retorika vagy a szemiotika „fordulatának" elnevezett irányzatok – felé fordul, amelyek a bölcsész- és a társadalomtudományokban egyre jelentôsebbekké váltak. Gondolataink nagy része kétségkívül esetlen és kialakulatlan volt. Szinte mindegyiket parázs viták kísérték. Ám a „jelentés felé fordulás" igazi forradalomnak bizonyult: elsöprô, maradandó, felkavaró, és mély nyomokat hagyó forradalomnak.

  Minden antropológus, aki már megpróbálta, tudja: a fô nehézség, hogy szinte lehetetlen kifejezni, miben is áll egész pontosan ez a tudomány, sôt még azt is, honnan származik. Némelyikünk analógiákkal próbálkozik. (Az én kedvenc hasonlatom – bár talán még sohasem vált be – a sakkjáték. A nyitójáték, hagyományos helyzeti lépésekkel; elhelyezkedünk, vizsgálandó alanyokat találunk, és így tovább; aztán a középjáték komplex, kevésbé szabványosítható kombinációi, az ember kezdeményez, erre-arra tapogatózik, és miután a figurák már kinn állnak a hadszíntéren, és ôk is tapogatózni kezdenek, megpróbál kapcsolatokat létesíteni közöttük; végül a minimalista végjáték merevebb, formálisabb felszámolási eljárásai.) Mások hosszadalmas, unalmas, és teljesen inadekvát leírásokba bocsátkoznak: hogyan éltek, mit ettek, hogyan jegyzeteltek, kit kérdeztek; esetleg még leltárokat, napirendet, kérdéslistákat is csatolnak. Az utóbbi idôben voltak kísérletek arra, hogy a terepmunka élményét önéletrajz formájában ábrázolják, s ezek gyakran igen érdekesek. De valahogy inkább töprengésbe és önvizsgálatba fulladnak, egy olyan tevékenység egyéni kisajátításába, amely végsô soron közügy, ahelyett hogy szabályosan beszámolnának arról, hogy mi a terepmunka mint a kutatás egyik formája. Mint a pszichoanalitikus, aki ha megkérdezik, valamit dadog arról, hogy „végigmegyünk a problémákon", képtelenek vagyunk szavakba önteni, mi történik, miközben dolgozunk. Mintha hiányozna egy mûfaj.
  Ami végül is kikerekedik a beszámolókból (az enyémekbôl is), engem egy ôsrégi Red Skelton-filmre emlékeztet, a címére már nem emlékszem. Skelton fiúknak szóló kalandos történeteket ír. Fel-alá járkál, és diktál az írnoknak. „Vagány Srác csapdába esett a sátorban. Körös-körül indiánok. A préri lángokban áll. Kifogytak a golyói. Nincs több ennivalója. Közeleg az éj. Hogyan jut ki Vagány Srác a sátorból? Vége a 22. fejezetnek." Rövid szünet, Skelton összeszedi a gondolatait. Majd: „23. fejezet. Miután Vagány Srác kijutott a sátorból..."

  Ostromsújtotta vállakozásunkat besorolni a társadalomtudományok menetébe egyre nehezebbé vált, mivel az elôzô két évtizedben kezdôdô filozófiai nyugtalanság a 70-es, 80-as évekre felerôsödött, és szinte teljesen szétzilálta mindazt a tudást, amivel e tudományok saját mibenlétükrôl rendelkeztek; arról, hogy merre is tart a menet. Nem csak arról van szó, hogy megszûnt a kohéziós erô. Sosem voltunk különösképpen egységesek – lásd Durkheim, Weber, Marshall, Simmel. Sem arról, hogy hirtelen több elütô hang szólalt meg. Hiszen a vitaszellem – Marx, Freud, Malinowski, Pareto – mindig is jellemezte. Az történt, hogy az alapok, amelyeken a társadalomtudományok ideája nyugodott, legalábbis Comte óta, megcsuszamlottak, meggyengültek, inogni kezdtek. Az erkölcsi és ismeretelméleti örvény, amelybe a kultúrát a poszt-strukturalista, posztmodern, poszthumanista kor taszította, a fordulatok és szövegek, az elpárolgott szubjektum és a konstruált tények kora, rendkívüli erôvel sújtotta a társadalomtudományokat.
  Ezt a történetet, amelyet különféle módokon, különféle tanulságokkal szoktak elmesélni, a híres nevek egy bizonyos választékával, Nietzschétôl vagy Benjamintól kezdve Kuhnon át Derridáig, már épp elégszer mondták el, egyébként is túlságosan bonyolult, nemigen zanzásítható, és még mindig komoly változásokon megy át. De az antropológián belül, ahol én rábukkantam, vagy ahol rám bukkant, mára viszonylag határozott formát öltött néhány alapvetô szorongás körül, amelyek olyan szorosan összefonódtak, hogy szinte csak egymás újrafogalmazásai: szabad-e mások helyett beszélni; a nyugati elôfeltételezések torzítóan hatnak arra, hogyan látunk másokat; a nyelvnek és a tekintélynek komoly és meglehetôsen kétes szerepe van mások ábrázolásában. Csokorba szedve ezek sokak szerint – szerintem, aki még mindig a furcsa, tanulságos Marokkó-Indonézia páros körül teszek-veszek, nem – aláássák a különbségeken trenírozott összehasonlító etnográfia eszméjét.
  A mások helyett beszélés miatt érzett szorongás az önvizsgálatból nôtt ki, amelyet a gyarmatbirodalmak második világháború utáni felbomlása váltott ki az antropológusokból. A klasszikus tereptanulmányok nagy része gyarmati vagy félgyarmati helyszíneken készült, ahol a nyugati fehér ember státusa bizonyos elôjogokkal, és – akarva-akaratlan – bizonyos „bûnrészességgel" járt, s ez felvetette a kérdést, hogy van-e joga a politikailag domináns félnek szavakba önteni az alávetettek hitét és vágyait. Az etnográfia története ma már sokak szerint annak példája, hogyan sajátítják ki az erôsek a gyengék hangját, mint ahogy a munkaerejüket vagy természeti forrásaikat sajátították ki a – legalább nyílt – imperialisták; ezért hát, érvelnek sokan, az etnográfiának nem áll jól az önjelölt (és önelégült) tribunusi szerep, melyet a mai világ hangjainak kisajátításával akar játszani. S ha az eredet bûzlik, nem kellemesebb a tettek szaga sem: hasbeszélni mások helyett, elinalni szavaikkal...
  A másik aggodalom, mely szerint a fôként amerikai, angol, német és francia – és szinte kivétel nélkül nyugati képzésben részesült – antropológusok képtelenek arra, hogy megszabaduljanak a saját kultúrájukból eredô nézetektôl, és „saját viszonylataikban" lássanak más népeket, valójában nem más, mint a mások hangjának a kirekesztése fölött érzett aggodalom episztemológiai hangnemben. Ha az életben való boldogulásunkat meghatározó jelentések keretei olyan mélyen belénk ivódtak, hogy minden észlelésünket befolyásolják, akkor a mások érzéseirôl, gondolatairól, cselekedeteirôl szóló beszámolóink, nem beszélve a róluk formált elméleteinkrôl, nemigen többek puszta félrevezetésnél. Félrevezetés és módszeres torzítás: „orientalizmus", „kulturális hegemónia", „szimbolikus uralkodás" – az etnográfus tudására mindenütt erkölcsi árny vetül; a hatalom lenyomataként értelmezik újra.
  Mindezek a kétségek és meta-kétségek kiegészülnek és látszólag elkerülhetetlenné válnak abban az uralkodó nézetrendszerben, mely a társadalomtudományi – antropológiai vagy más – diskurzust politikai töltetûnek tartja, melyben állandóan tetten érhetô uralom és irányítás kimondatlan igénye. Mivel a nyelv képes arra, hogy valóságot teremtsen – ha nem is a valóságot „mint olyat" (mi is az?), hanem konkrét gyakorlatban megjelenô valóságot, amelyet a nyelv megnevez, ábrázol, katalogizál, mértéket vesz róla –, a „ki ábrázol kit és hogyan" kérdés meglehetôsen lényegessé válik. Ha csak a nyelv (vagy más jelrendszerek) által közvetített világba van bejárásunk, cseppet sem közömbös, hogy milyen az a nyelv. A leírás hatalom. Mások ábrázolása nem egykönnyen választható el a manipulációtól.
  Ha mégsem akarjuk egyszerûen átadni magunkat az aggodalmaknak, és kijelenteni, hogy az antropológia képtelenség, sôt: elnyomó (vannak, akik szerint az), nem elegendô, ha mindenre fittyet hányva tovább folytatjuk. A hagyományos, „vissza az igazi antropológiához" nézet híveinek, akik szerint mindez csak egy divathullám, és nemsokára vége lesz, nincs igazuk – az ô nézetük is csak egy divat, csak épp ma már ósdi és elnyûtt. A dolgok egyszerûen úgy állnak, hogy az antropológia (mint a társadalomtudományok általában) sokkal nehezebb és kényelmetlenebb munka lett, mióta megkérdôjelezôdött a „mi definiálunk, ôk definiálva vannak" ragozási képlet, ami a kezdeti idôkben megadta nekünk az irányelveket. Fogalmaink alapos felülvizsgálásra szorulnak: újra kell gondolni, mi az antropológia, mik a céljai, ésszerûen mit remélhet elérni, egyáltalán miért kell vele foglalkozni. Ha a leírás és a leírt dolog – mondjuk Marokkó vagy Indonézia – viszonya többé nem hasonlítható hitelesen egy térkép és egy addig feltérképezetlen távoli táj, vagy egy vázlatos kép és egy nemrég felfedezett egzotikus állatfaj viszonyához, akkor hát mihez? Hihetô történet meséléséhez? Mûködô modell készítéséhez? Idegen nyelvbôl készült fordításhoz? Titokzatos szöveg értelmezéséhez? Értelmes párbeszéd folytatásához? Eltemetett város kiásásához? Erkölcsi ügy elômozdításához? Politikai vita átalakításához? Egy illúzió tanító célzatú színre viteléhez? Ezeket a lehetôségeket (és másokat) már mind javasolták, ellenezték; de továbbra is csak egy dolog biztos: a játékszabályok megváltoztak.
  De ne felejtsük: ezek a szemléletváltások és átalakulások nem pusztán az elméleti vita dialektikája által elôidézett fogalmi változások, az effajta viták egyébként sem játszanak túl nagy szerepet az antropológiában. Az antropológia gyakorlata változott meg, ahogy módosultak a kutatás konkrét körülményei. Nemcsak az eszmék nem a régiek már. A világ sem.
  A gyarmati rendszer – legalábbis hivatalos – megszûnése, bármilyen erôs is az utóhatása mind az egykori uralkodók, mind az egykori alattvalók gondolkodásában, nemcsak azt a felismerést eredményezte, hogy a klasszikus etnográfiai beszámolókat az etnográfus kiváltságos helyzete hatotta át. Emiatt történt az is, hogy miután a dolgok rendje megváltozott, és a kiváltságok megszûntek (legalábbis az olyan kiváltságok), minden más is megváltozott, a terephez jutási lehetôségektôl és az ott élôkhöz viszonyított pozíciónktól kezdve más kutatási területekkel való kapcsolatunkig és általános érdeklôdési körünkig. Ma már nem védett, vagy elkülönített helyeken dolgozunk, sorsukra hagyott enklávékban, „racionális és erkölcsi" megfontolások, valamint ezeknek az imperialista kereskedelemhez való potenciális hozzájárulásuk által vezérelve. Ma olyan helyeken dolgozunk, ahol jelenlétünk erôsen vitatott, és számtalan megszorítás, követelés, gyanakvás, és versenytárs közepette élünk.
  A kutatási körülmények módosulásai közül a legközvetlenebbül a befogadási készség változásait érzékeljük. A sah uralkodása alatt a terepmunka fellendült; Khomeini idején gyakorlatilag megszûnt. Indonézia elôször igent, aztán nemet, aztán megint igent mondott; Marokkó az arab világból kirekesztett etnográfusok biztos menedéke. Tanzánia és Thaiföld pillanatnyilag hemzseg a kutatóktól; Etiópiában és Burmában alig lézengenek. Pápua veszélyes; Sri Lanka még annál is rosszabb. De még ahová viszonylag könnyû bejutni (sehol sem igazán könnyû, mióta a fôkormányzó és a „bennszülöttek ügyeivel foglalkozó tiszt" a múlté), a tanulmányozottakhoz való viszony érzékenyebb és nehezebben irányítható. Ha „szaglászó" látogatóként tartózkodsz egy független országban, azokkal az emberekkel foglalkozol, akiké az ország, és – bár magam ezt sohasem éltem át – mindezt egy imperialista hatalom adminisztratív égisze és politikai pajzsa alatt teszed, a személyes kapcsolatok meglehetôsen nehezen alakulnak. Vannak tehát új aszimmetriák, a gazdasági egyenlôtlenségtôl a katonai erô nemzetközi eloszlásáig, de az önkényes, merev, szigorúan egyoldalú régi egyenlôtlenségek mára nagyrészt már eltûntek.
  Az etnográfus munkáját közvetlenül érintô ügyeken kívül is számtalan változás állt be a munkakörülményekben. Elôször is, ma már szinte sohasem dolgozunk olyan helyeken, ahol ne lennének más tudósok is: történészek, közgazdászok, filológusok, politológusok, szociológusok, pszichológusok, mûvészetkedvelôk, filmesek, muzikológusok, néha még egy-egy filozófus is akad. És az újságírók persze mindenütt ott vannak. Elmúltak azok az idôk, amikor az etnográfus volt a vizsgált terület intellektuális egyeduralkodója, aki a gyermekneveléstôl a kereskedelmen át a kozmológiáig és a házépítésig mindennel foglalkozott, még ha csak azért is, mert ô volt az egyetlen tudós, aki arra a tájra vetôdött. Ma viszont más szaktudósok széles skálájának bíráló tekintete kíséri mûködésünket. (Egyre többen dolgozunk nyugati társadalmakban, sôt a sajátunkban is; van, ami ettôl könnyebbé vált, de van, ami még bonyolultabb lett.)
  Másrészrôl ma már korántsem minden etnográfus nyugati. Nemcsak a helyi, gyakran (például Indonéziában és Marokkóban) nemzetközi színvonalú antropológusok egyre növekvô készletére gondolok: Nyugaton sem amerikai és európai monopólium többé a szakma. Afrikai, ázsiai és latin-amerikai, sôt ma már Native American antropológusok is vannak. A rokon szakterületek bíráló tekintetéhez most még a saját szakmánkon belülrôl járult egy másik, még áthatóbb tekintet.
  És végül: az antropológusok száma egyre növekszik. Amikor 1950-ben tanulni kezdtem az egyetemen, az Amerikai Antropológiai Társaságnak kb. 2000 tagja volt; 1992-re ez a szám tízezer fölé emelkedett, s még ki tudja, mit hoz a jövô. Ha valaki még a publikációk számát és az érintett témákat is számba venné – nekem ugyanis semmi kedvem hozzá –, még élesebb lenne a kontraszt. Az antropológia, mely egykor önmagát hol néptörzshöz, hol klubhoz hasonlítgató céhesmesterség volt, ma már különféle tudósok szélsebesen terjeszkedô nagyvállalata, akiket csak a szándék és a kényelmi szempontok tartanak össze.

  „Útközben tudom meg", írta egyszer a költô Theodore Roethke, persze valami egész másról, „merre vezet az út". Antropológussá nem úgy válik az ember, legalábbis én, hogy beavatást nyer egy pontosan körvonalazott szakmába, mint amilyen a jog, az orvostudomány, vagy a pilóta szakmája, egzakt kategóriákkal és osztályzással, ami csak arra vár, hogy az egyént addig kalapálja, amíg át nem csusszan a megfelelô nyíláson. Elismerem, hogy az én kóborlásom különféle programok, projektek, bizottságok és intézetek között, néha-néha egy antropológia tanszéken tett útmegszakítással, kicsit rendhagyó, és nem mindenki számára vonzó recept. Ám az korántsem szokatlan, hogy valaki ezen a pályán nem biztosan halad elôre, hanem megvalósítás közben állítja össze.
  A helyszínek sora, ahová egymás után elvetôdik az ember, ahogy halad – ha nem is elôre, de tovább, tökéletesen bizonytalanul, hogy mi vár rá –, sokkal többet alakítja, rendszerezi, formálja a pályáját, mint az elméleti érvek, a módszertani nyilatkozatok, a szentesített szövegek, sôt – aminek ma balra-jobbra bôvében vagyunk – a szilárd elkötelezettség eszmei hitvallásoknak. Ezek fontos dolgok (talán másoknak fontosabbak, mint nekem), de a legmarkánsabban azok a dolgok alakítják intellektuális pályagörbénket, amelyek elénk kerülnek – lelkes, tettrekész aktivisták eklektikus csapata a háború utáni Harvardon; feszült, ideológia-sújtotta, az erôszak kirobbanása elôtt álló társadalom a függetlenné vált Indonéziában; hosszútáv-érvelôk egykedvû társasága a hatvanas évek Chicagójának politikai zûrzavara közepette; szociológiai zavarokkal küzdô, saját kultúráját éppen újraértékelô ôsközösség Marokkóban; szakkutatók jól védett szigete a gondosan manikûrözött Princeton-ban... Nem annyira gondolatok, mint inkább a gondolatokat elôhívó alkalmak és problémák között mozgunk.
  De azért nem állítom, hogy ez a véletlenek fejezete volt. Hiszen végül is egy tudományos karrierrôl szól, amelyet annak felderítésére szenteltem, hogyan állnak bizonyos dolgok, és meggyôzzek másokat: legalábbis elképzelhetô, hogy tényleg úgy állnak – egy ilyen állítás pedig torzításokat tartalmaz, melyek talán kapóra jöttek nekem. Mert hiszen lehetetlen – vagy nem? – hogy a puszta tapogatózás, a figyelemre méltónak látszó dolgok passzív lejegyzése elegendô lenne, hogy egy ilyen igényes feladatnak eleget tegyünk. A nagy jövés-menés közben bizonyára körvonalazódik néhány vezérelv, amelyek felé mindig is haladtunk, néhány rutinosan gyakorolt készség, néhány határozott és rendszeresen alkalmazott mérce, néhány biztos ítélet arról, mi tudható meg, és mi nem, mi fog mûködni, mi nem, mi fontos, mi nem. Aligha hihetô, ha tetteinket a világon mindennek tulajdonítjuk, csak épp hitvallásunknak és szándékainknak nem – „így esett" -; ez is egy módja annak, hogy úgy vonjuk ki magunkat a képbôl, mintha épp belehelyeznénk.
  Mióta a legtöbb körben hanyatlásnak indult a hit az egyedül üdvözítô tudományos módszerben, és abban, hogy az igazsághoz akkor jutunk el, ha radikálisan objektivizáljuk a vizsgálódás eljárásait, egyre nehezebb különválasztani: mi az, ami a tudományban a tanulmányozótól származik, s mi az, ami a tanulmányozottól. Az antropológiában mindenesetre, és az én esetemben – feltéve hogy bármelyiknek is van köze a tudományhoz – mindazt, ami az én aláírásommal jelent meg a szakirodalomban, az a tapasztalat formálta, hogy megpróbáltam különféle helyeken megvetni a lábam, s közben maguk a helyek is erôsen hatottak rám. Többet mondok: magát az aláírást is ez formálta.

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu