LENIN ÉS LINCOLN:
A MODERN HALÁL KÉT ALAKVÁLTOZATA

  Kétségtelen, hogy a halálhoz való viszony egy kultúra leglényegesebb ismertetôjegyei közé tartozik. Mégis: jelenkori kultúránkban csak felületesen jártak utána ennek. Ezért most megkísérlem – jóllehet vázlatosan –, hogy a modern halálértelmezés két pregnáns példáját végiggondoljam: a Lenin-mauzóleumot Moszkvában és Abraham Lincoln beszélô emlékmûvét Disneylandben (Los Angeles, USA).
  A halál e két ábrázolása annyiban összevethetô, hogy mindkettô reprezentatív, ugyanakkor mindketten hazájuk jelenlegi politikai rendjének egykori megalapozóit testesítik meg.
  A Lenin-mauzóleumot 1924-ben Lenin halála után építették és rövid idôn belül a szovjet birodalom vitathatatlan középpontjává vált. A fôvárosban áll a Vörös téren. Legalább kétszer egy évben – a forradalom napján és május elsején – hatalmas tömegek vonulnak (pontosabban: vonultak) el elôtte, miközben a párt és az állam vezetôi a mauzóleumon állva integetnek az embereknek. Ezáltal szimbolikus jelentôségûvé lett, hogy a mauzóleumban nyugvó Lenin múmiája úgyszólván az állami rend alapköve.
  A mauzóleum felépítése komoly viták tárgya volt egykoron. A régi bolsevik gárda többsége úgy vélte, hogy egyetlen személy ilyetén megdicsôítése nem felel meg a marxi kollektivizmus eszméjének. Maga a család is a mauzóleum ellen volt. Sztálin volt az, aki keresztülvitte a mauzóleum eszméjét, hogy aztán Moszkvát már ne is lehessen elképzelni nélküle. A régi rezsim összeomlása után merült fel ismét az emlékmû további fenntartására irányuló kérdés.
  A mauzóleum külsôre az egyiptomi vagy babilóniai piramisokra emlékeztet, melyekben az antik uralkodókat temették el. Ezt a körülményt különösen hangsúlyozták a mauzóleum egykori ellenzôi. Ugyanakkor épp ez az érv, amely a halál tradicionális és modern értelmezése közti különbséget nyomatékossá teszi. A fáraó múmiája a halandó test eltemetése után nem látható többé. A fáraó háborítatlan túlvilági életének talán legfontosabb feltétele az elrejtettsége a piramisban. A piramis egy titok ôrzôje. Középpontjában a távoliság, a láthatatlanság, az elrejtettség, a Másság uralkodik. A világ tér-idô homogeneitása itt szétrombolódik és helye támad a másfajta létezés lehetôségének.
  Rendkívül jellemzô vonás, hogy az európai felvilágosodás kezdete óta komoly erôfeszítéseket tettek, hogy a piramis titkát napvilágra hozzák és ezáltal a más, a szakrális, a távollevô terét fizikailag is szétrombolják. A piramisokat megnyitották, a bennük ôrzött múmiákat összegyûjtötték és Európába fuvarozták. A British Museumban vagy a párizsi Louvre-ban a felvilágosodás trófeáiként tették közszemlére, mintegy bizonyítékaként annak, hogy nem létezik többé semmiféle titok. Mostantól miden látható, megvilágítható, kiállítható.
  Jóllehet Európában a régészetnek, különösen pedig az egyiptomológiának ez a dimenziója teljesen világos volt. „A múmia bosszúja" igen fontos toposszá vált az elmúlt két évszázad tömegkultúrájában, számtalan film és regény cselekménye alapult ezen az elképzelésen.
  Ebben a háttérben még világosabban látszanak a Lenin-mauzóleum ellentmondásai. Maga a mauzóleum az egyiptomi piramisok és a British Museum keveréke. Lenin becses múmiája a „Mauzóleum" nevû piramisban van elraktározva. Ezzel egyidejûleg a „Mauzóleum" nevû múzeum ôrzi Lenin testét. És kétségtelen, hogy a modern kor múzeumi történetének legsikeresebb kiállítása ez. Hogy a Vörös téren mindenkor hatalmas emberkígyó gyûrûzik a mauzóleum bejáratához, tudja ezt bárki emberfia, aki Moszkvába látogat. Ez részben az állam által elôírt rendszabályok betartásának következménye. De pusztán ez nem ad magyarázatot a tülekedésre. Lenin múmiájának varázslatos kisugárzása van, mely közvetlenük hat az emberekre. A szekularizált, kiállított, múzeumivá tett múmia most ismét szakralizálódik. A misztérium tehát nem semmisíthetô meg teljesen a múzeumi kiállítás által. Akkor hát kérdés: milyen módon raktározódik el a titok?
  Lenin múmiájának nyughelye nyilvánvalóan nem a személyes feltámadás helye többé. Az állandó ôrszolgálat és a csaknem szakadatlanul odaáramló kandi embertömegek biztosítják, hogy a hulla hulla marad és nem történik csoda.
  További biztosítékul a múmia külsô megjelenése szolgál. Lenin tökéletesen triviálisan van felöltöztetve, „mint az életben" – öltöny, ing, nyakkendô. Az egyiptomi szarkofágokkal összehasonlítva alig túlszárnyalható a banalitása: semmi Ünnepi, Transzcendens, Más. Semmi sem sugallja a testi vagy szellemi transzformációt, ugyanannak az örök visszatérését. Valószínûleg éppen ez a radikális banalitás alkotja Lenin múmiájának titkát és ez a forrása vonzerejének. Az ember elcsodálkozik, miért éppen ez a férfi és nem egészen más került erre a kivételezett helyre. A képtelenség, hogy ezt vizuálisan bármiképpen is megalapozzuk – éppen ez teremti meg a feszültséget.
  E feszültséget minden modern nyugati múzeum látogatója jól ismeri. Ezekben a múzeumokban szüntelen olyan tárgyakkal találkozunk, melyeknek a mindennapi életben nem tulajdonítunk semmiféle különösebb értéket. Ezáltal különül el a modern mûvészet múzeuma más gyûjteményektôl, melyek a korábbi korszakokból csak a Kimagaslót, a Mást teszik közszemlére. A modern mûvészet titka éppen az, hogy végül is nem alapozható meg, miért éppen a banális dolgok vannak a múzeumban elraktározva és miért nem inkább mások.
  A Lenin-mauzóleum ebben az értelemben talán a legradikálisabb megjelenési formája a modern múzeumi eszménynek és a historikus, szekularizált halhatatlanságnak általában. Az egyiptomi múmiák rituális díszítése egyike volt a modern festészet legfontosabb forrásainak. Azóta minden mûvész megkísérelte, hogy mûvében a saját, ám ugyanakkor más, ideális, transzcendentális képét megalkossa, amely aztán kiállíthatóvá is válik az idôk során. Lenin múmiája, mint a XX. századi mûvészet összességében, mely ready-made koncepciójára orientálódik, annak a jele, hogy megszûnt immár a túlvilági transzformáció reménye. A Túlvilági a muzeális alakjában ismétlôdik meg, mint a szószerinti Evilági, Profán, Banális. De ez az ismétlôdés még mindig valami különös titkot rejteget.
  A Szovjetunióban arról hallani, hogy létezik egy különbözô szakmák specialistáit foglalkoztató intézet, melynek az a feladata, hogy Lenin múmiáját karbantartsa. Arról is pletykálnak, hogy voltaképpen több múmia van, melyeket állandóan cserélgetnek, ha az éppen kiállított átmenetileg megrongálódik. Számtalan vicc és anekdota szól arról, hogy Lenin múmiája feltámad és megbüntet bizonyos embereket. Még olyat is hallottam, hogy Lenint eredetileg gaztettei miatt nem szabadott eltemetni. A szovjethatalom tehát addig fog fennmaradni, míg meg nem bánják Lenin összes bûnét. Akkor aztán Lenin megváltódik, és eltemetik – vele együtt a szovjethatalmat is.
  Az efféle történetek és képzelgések arra utalnak, hogy a mauzóleum titka összefüggésben áll a múmia jelenségének belsô természetével. Bár mindenki szeme elôtt van kiterítve, még így is elrejti valódi természetét.
  Egészen másképpen találkozunk Abraham Lincoln beszélô szobrával Disneylandben. Az emlékmû már elsô pillantásra sem tartalmaz semmiféle szakrális elemet. Egy szabadidô park kontextusában van felállítva, a szórakozás és a játékosság területéhez tartozik. Másrészt Disneyland figurái az amerikai népmitológia csírái. Mickey Mouse vagy Donald kacsa alakját a vegytiszta amerikanizmussal asszociáljuk: felnagyított alakjaikat népünnepélyeken hordozzák körbe, akár korábban a pogány istenszobrokat. Ezekkel és más Disney-alakokkal találkozunk Amerikában mindenütt, ahol a Rendkívüli, a Más, az Ünnepélyes lép mûködésbe. Disneyland egész megjelenése úgy hat, akár egy világmetafora. A valódi amerikaisággal a föld felszínén lépünk kapcsolatba: az ételek, az épületek, a ruhák hangsúlyozottan amerikaiak. A speciális attrakciókkal a föld alatt találkozunk. A Rendkívülit az ember akkor éli meg általában, ha leszáll a Föld alá. Kis hajócskákon utazunk egy földalatti mesterséges folyócska vizén. E patakocska a görög mitológia Hádeszére emlékeztet. A parton különféle alakokat figyelhetünk meg, valamennyien Európa múltjának fontos képviselôi. Ha közeledünk hozzájuk, megmozdulnak, ha visszalépünk, ismét mozdulatlanná merevednek – akár az Odüsszeiában. Az út a normalitás világából az elmúltba, a szokatlanba vezet.
  Lincoln szobra a park amerikai, föld feletti részében található egy kis pavilonban. Az idegenvezetô felvilágosít, hogy voltaképpen Amerika iránti hódolatról van szó. Mielôtt magával a szoborral találkoznánk, bevezetnek egy terembe, ahol kimerítô felvilágosításokkal szolgálnak a szobor keletkezésére, technikai megvalósítására vonatkozó problémákat illetôen. A látogató megtapasztalja, hogyan fest a szobor belülrôl, milyen nehézségek léptek fel üzembe helyezésekor, miféle javítások szükségesek vagy lennének kívánatosak.
  Így hát semmi sem marad rejtve. A hitelesség bármiféle illúzióját módszeresen lerombolják. Lincoln szobra nincs semmiféle kapcsolatban korábbi élô testével – amit Lenin múmiája még sugalmazott, az immár nincs többé. A szobor minden porcikája technikai termék, mûvileg elôállított.
  Ily módon készítik fel a látogatót a találkozásra a szoborral. Az emlékmû egy pódiumon áll, egy adott jelre megmozdul és beszélni kezd: Lincoln híres Gettysburgben elôadott beszédét deklamálja. A hatás egy zombie-filmre emlékeztet – valamiféle lény a lét és a nem-lét határán. A halhatatlanság itt azonos a technikai ismételhetôséggel.
  Mozgásával és beszélôképességével Lincoln szobra jobban emlékeztet az élô elnökre, mint Lenin múmiája az egykori pártvezérre. Persze Lincoln szobra csak azt mondja, amit Lincoln nyilvánosan is elôadott, ami a történelem részévé vált. A technikai reprodukció kizár bármiféle vitát, nem-nyilvános vagy organikus jelenséget. A történelmi halhatatlanság csak a történelem dolga. A felvilágosult technikai reprodukció csak a nyilvánosat reprodukálja. A technika, mikor pusztán a nyilvánosat ábrázolja, magára veszi a vallás funkcióját, mely a testet a lélektôl elkülöníti. Ami az eleven Lincolnt technikai utánzatától megkülönbözteti, az csupán a testi, a mulandó, a lényegtelen. Lincoln szobra jobban megtestesíti az elnök történelmi dimenzióját, mint ô maga valaha is tehette.
  Az emberi test technicizálása voltaképpen már az egyiptomi múmiák esetében is fellép, ez ad a testnek végleges, szocializált és reprezentatív formát. A test örök nyugalomba dermed, mely megfelel belsô lényegének. És ez a lényeg a numifikálási technika által meghatározott. Ám a transzformáció, a feltámadás lehetôsége itt még nyitva áll, mivel a privát a piramis belsejében megôrzôdik és fennmarad. Ez az esély a múzeumi kiállítás nyilvánossága miatt már erôsen korlátozott.
  Átláthatóság, állandó mozgékonyság, a határok folytonos átjárhatósága uralkodik Disneyland más pontjain is. Apolló, a görög isten volt az, aki eredetileg a gabonát óvta az egerektôl. Mickey Mouse, a Disney-féle mitológia központi alakja, így a szembenálló, a dionüszoszi elvet képviseli. Az egerek minden határt áthágnak és felzabálják azt, amire Apolló vigyáz.
  A Disneylandben szórakoztatóan megvalósított utópia nem az örök nyugalom és szemlélôdés klasszikus utópiája, hanem a szakadatlan mozgás rendkívül modern utópiája. Ha ez az eksztatikus mozgás organikusan nem folytatható többé, a technikai reprodukció eszközeivel pótolják. Kétségtelen persze, hogy valami elvész ily módon, az ugyanis, ami kivonja magát a nyilvánosságból és ezáltal technikailag sem reprodukálható. De ez a privát nélkülöz bármiféle misztériumot, hisz titok régóta nincs többé, így irrelevánsnak számít.
  Így mozognak szakadatlanul az embertömegek Disneylandben és e tömegben mindenki hordozza a maga titkát, ami annyit tesz, hogy nincs immár semmi titok – akár a megelevenedett egyiptomi piramisok, melyekbôl hiányzik a múmia.
  A mozdulatlan képek hangsúlyosabban tartalmazzák az újjáéledés lehetôségét, mint a mozgóak. Az újabb kor fantasztikus irodalma számtalan megelevenedett szoborról vagy képrôl tudósít. A hagyományos mûvészet még organikus és redukálhatatlan kapcsolatot tartott fenn az eleven testtel. A Disneylandben lévô Lincoln szobor soha nem fog feltámadni, azon egyszerû okok miatt, hogy már él, már mozog, már beszél. Semmit sem hiányolhatunk belôle. Lenin múmiáját állandóan ôrzik és bámulják, hogy magán jellegû feltámadását megakadályozzák, hogy biztosítják nyilvános mozdulatlanná dermedtségét, és hogy meggyôzôdjenek arról, Lenin valóban halott és semmiféle szociális veszély nem fenyeget többé. Lincoln emlékmûve a kényszer nélküli szórakozás kontextusában funkcionál, mivel alapvetôen technicista karaktere bármiféle hasonló veszélyt már születése pillanatában lehetetlenné tett.

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu