KETTÕS

  Két szövegrôl és rajtuk keresztül két íróról szeretnék beszélni. Az egyik Nádas Péter: A látszat zavaros forrásainál címû lipcsei beszéde, amit az európai megértésért elnevezésû díj átvétele alkalmából mondott el, a másik Esterházy Péter ugyanott elhangzott, dicshimnusznak alcímzett A ritmus címû laudációja. Mindkettô megjelent a Népszabadság 1995. március 25-i számában. Arról szeretnék beszélni, hogy miként függ össze és miként különbözik ez a két beszéd.
  A dicshimnusz egy idézettel kezdôdik A Magyar Utazási Irodák Szövetségének elnöke interjújából, amely a Kis Magyar Pornográfia Trabantot dicsôítô mottójának hangját eleveníti föl, mintha csak jelezni akarná az 1989 elôtti korszak közelségét: „a volt NDK-sokban él a nosztalgia Magyarország, a Balaton iránt. Itt töltötték gyerekkoruk nyarait, olyan kevés pénzzel, hogy nem tudtak megvenni egy palacsintát, s most szívesen visszajönnek egy Opellal, és most már ropogós márkával fizetnek. Csak zárójelben jegyzem meg: szóvá teszik, hogy tizenöt forinttal drágult a palacsinta. Vigyáznunk kellene a volt NDK-sokra...ostobaság lenne elszalasztani ôket most, hogy pénzük is van, amikor negyven évig jártak ide szegényen...a vendéglátó magát is minôsíti, ha a vendéget nem olyannak fogadja el, amilyen." Ez a kísértetjáró idézet nyilván nem kíván komoly kommentárt, hiszen vájt fülû, igaz hamisságokra, kacifántos és ízléstelen marhaságokra érzékeny közép-kelet-európaiak vagyunk.
  Esterházy mottójának funkcióját az egész beszéd kulcsszavától nyeri; a Verständigung ez a kulcsszó, a kölcsönös megértés, vagy efféle, melynek elômozdítására kapta Nádas Péter a díjat. Mit tesz ezzel a szóval, fogalommal Esterházy? Nagyítja és kicsinyíti, blendét állítgat, a mottóval kifordítja, kifigurázza, leleplezi, kigúnyolja, nyelvkritizálja, megcsócsálja, hogy ezen a kanyargós úton rántsa elô legvégül a dicséret zászlócskáját: „azt sejthetni, hogy ez a Verständigung fontos, komoly szó, szeriôz emberek használhatják, illetve akinek köze van hozzá, az valamit nagyon akar, valamit homályos, fontos dolog." Esterházy mûvészetében visszatérô nyelvi-gondolati motívum a sejthetôen nagy dologról, fogalomról ezt mondani: „ homályos, fontos, nagy". Ami nagy, azzal jobb, ha bizalmatlanok vagyunk, hisz oly nagy, hogy már nem jelent sokat, vagy éppen túl sokat. A komolyba könnyebben csúszik hazugság. A fontos dolgok és fogalmak éppen azáltal azok, hogy nem megnevezhetôk, nincs már végsô, azonosítható lényegük, illetve aki ezt állítja, tán visszaél a nyelvvel és a tapasztalattal. A megértés, a kölcsönös megértés tehát már a laudáció elején nagyon is kétséges, gyanús valamiként jelenik meg, hiszen az utazási iroda-vezetô beszéde a valódi, elemi tanúság arról, ahogy magyarok és németek, európaiak és európaiak nem értik, félreértik egymást, és másról sem szól a beszédünk, mint errôl a fatális aritmiáról. A nyelvanalitikus felvezetés után, mely, hadd emeljem ki, akár egy meditatív publicisztika vagy elmélkedô próza, sôt fikció is lehetne, Esterházy elmondja, milyen ironikus, hogy Nádas Péter kapta meg ezt a díjat (melyet sokszorosan megérdemelt persze, de nem azért, amiért az adományozók és ünneplôk vélik) : „Nem hiszem, hogy ô egy jottányit is elômozdította volna a népek közötti megértést, de talán mindenkinél többet tett annak érdekében, hogy észrevegyük ennek problematikusságát, azt, hogy valamit nem veszünk észre, azt, hogy a megértés jegyében értjük félre egymást." Helyben vagyunk. Ebbôl következnek aztán a laudáció egymástól távoli pontjain a megnevezések, a rámutatások, a jellemzés, immár annak tudatában, hogy a megértés „fontos, homályos," nem tudjuk micsoda, de mértékén mérve itt nem egy fogalomról kellene beszélni, hanem egy rendkívüli személyiségrôl, magatartásról, tartásról, kivételességrôl, s hogy Nádas esetében is sokszor a megértése egyben a félreértése, vagy pedig valami elkenés csupán. Ezért ír Esterházy az író magányáról, dermesztô és ironikus helyzetérôl Európában: „Nádas egy polgár akkurátusságával iparkodik rendet teremteni. Lehet-e azonban valaki polgár polgárság nélkül? Lehet-e valaki egy szál maga polgár? Ez Nádas Péter magánya. Ez vezeti ôt ...Thomas Mannhoz. Mert ô, Mann, volt az utolsó, aki még egyben látta – mit is? – az európai kultúrát. Nádas olyan, mint Thomas Mann volna, Lübeck nélkül. Meglehetôsen dermesztô." És ehhez a bekezdéshez csoportosul a távolabbi pontokon megjelenô többi rámutatás is. Hogy Nádas „nagyon magyar író...de nem véletlen, hogy a németek, a német olvasók rátaláltak", hogy „van benne valami nagynénis is", és épp ebben a tantés valamiben jelenik meg a laudátor szemében a szorongatóan, lidércesen nagyszabású, „ami egy világrendre vagy annak hiányára figyelmeztet." Ezen kívül Nádas „kényelmetlen, de udvarias férfi, nem tesz szemrehányást, nem siránkozik", mondja Esterházy, miután udvariasan rejtett stílparódiaként egy teljes hasábnyi, kényelmetlen Nádas-mondatimitációt produkál. És végül, az utolsó sorokban úgyszólván formaliter meghatározza a kollégát, ama zászlócskát hirtelen kibontva, a megértés szó analízisétôl a ritmus szó szemantikai slusszpoénjáig íveltetve beszédét: „Európa különb-különb részei a szabadság-egyenlôség-testvériség...e hármas egység elárulásának más-más fázisában vannak. Más a ritmus. Ennek a ritmusnak nagy írója Nádas Péter". Esterházy beszéde a súlyos állításokon, körülírásokon, állandó visszavonásokon, relativizáló közbevetéseken, majd nyers megnevezéseken keresztül maga is egy hatalmas ritmusszekvenciát bont ki, szövege maga is ritmus, már-már a költôi ritmus szerint alakul, ironikusan himnizál, miközben felvonultatja szokásos, jól ismert jelmeztárát. Úgy gondolom, hogy meg kéne végre érteni a jelmezek, a kosztümösség mélyebb jelentését Esterházy írásmûvészetében. Szerintem ez másról sem szól, mint kitérôkrôl, zsákutcákról, álságokról, kanyarulatokról, hamis illegetésrôl és fura módon szeméremrôl , azon az úton, amely azonban mindkettôjükre rá van mérve – s ez a radikalitás útja, kinek-kinek a maga módján gyökeres kérdezés. A clown és a tragikus költô vitája ez, Esterházynál a kérdés talán inkább úgy szól, mint a megértés szó analízisénél és kifordításánál látható volt, hogy „mi micsoda, mi ez, ha nem az, aminek látszik", sôt éppen azért aggat rá még több kosztümöt, hogy nyersebben leleplezôdjék szegényesség, hamisság, nincstelenség és önsorsrontás. Nádas ugyanazon a radikalitás-fokon inkább a „kicsoda ô, ki ez" kérdésével szembesül, ahogyan például mostani esszékötetében is többször elôbukkan a lényeges distinkció: kultúránk állandóan és az utóbbi kétszáz évében még inkább a „ milyen ô, milyenek vagyunk" kérdésének erôltetésével feledte el a „ki ô, ki az ember" kérdését, mely Burok címû rövid írása szerint a mindenkori történet burkában ül. Két, nagyon különbözô megközelítésrôl van szó, még azt sem mondhatnám, hogy „ugyanannak" a különbözôségérôl, inkább a nagyon hasonló tökéletesen szétválasztható verzióiról. Esterházy Nádas-értése maga is a távolság, a különbözés, a disztingvált szörnyülködés és csodálkozás, no meg az egyszerû baráti szeretet mûve, s mint ilyen, éppenséggel arra a Verständigungra ad lehetséges példát, amely mai használataiban nagyon is elhasználódott, nevetséges, tulajdonképpen eléggé nehezen megnevezhetô, meghatározható összemaszatolt fogalom az ezredvégi kultúrában. Abban, mely a valódi dialógusra való képtelenséget notórius ülésezéssel, kerekasztalokkal, kellemkedô párbeszédekkel és csillogó, jól nevelt konferenciákkal leplezi. „A barokk termekbe szépen visszaköltözött a Bécsi Kongresszus és a Kreml szelleme."Miközben tehát Esterházy mélyértelmûen eljátszik a megértés nagy, fontos és homályos fogalmával, hogy a maga verzióját bemutassa a kollégáról és barátról való beszéd mikéntjén át, illetve egy másik író ritmusát a sajátján fûzze keresztül, voltaképpen ugyanazt csinálja, mint mindig. A „mi ez, mi micsoda, van-e értelme még a fogalomnak" szövevényein keresztül egy eleven, jelentékeny embert rajzol elénk, épp úgy, mint amikor fikciót ír. Beszéde emberábrázolás. Esterházy az igazság jelmeztárának nagy kutatója, a kacskaringó és a takarások írója, a radikális kérdezésnek egy különleges, különálló auktora, aki minden látszat ellenére kevésbé értett és a maga módján inkább magányos, mint hinnénk.
  Nem mondok újat azzal, hogy Nádas Péter egészen másképpen dolgozik. Lipcsei beszéde is ezt tanúsítja. Ô az igazságra vezetô útnak azt a formáját követi, amirôl írótársa ezt mondja: „Úgy beszéltem eddig róla, mint jelentôs gondolkodóról. Nem az. Író, aki gondolkodik – ami egészen mást jelent." Csakugyan: a fényt és melankóliát hozó dialektika, a világosság/sötétség kettôsségének mestere. A kérdezz-felelek, a tükörmondatok, az ellentétezés, az összehasonlítás, a szembeállítás és újra összekapcsolás, a kölcsönösség titkainak, csôdjének, drámájának a geométere. Egyöntetûen tragikus szerzô. Láthatóbb, elsô olvasatra látszólag jobban megmutatkozó, valójában csiszolatlan, rettenetesen megdolgozott, rejtélyes Nádas Péter közvetlenebb beszédmódja is, esszéi, publicisztikái, elôadásai. Mintha mindent, amit mondani akar, világosan kimondana és éppen ezáltal, egy-egy váratlan gondolati fordulat, egy-egy, körmondatokra rácsapó tômondat vagy rövid mondat által úgy kötné el a szálat, a cérnát, a fonalat, hogy a foglyai maradunk, s az olvasót kényszeríti kibogozásra. Ám a titok olykor csaknem kiszúrja a szemünket – pillantásunkat fokozottan befelé kell fordítanunk. Nádas Péter súlyos, olykor ünnepélyes esszéket ír, amelyek ellentétben a jelmeztár igazságával, a meztelenség fokozatait és igazságait jelenítik meg. A látszat zavaros forrásainál címû lipcsei elôadás, esszéisztikájának abba a vonulatába tartozik, amelyet Esterházy is külön említ; a Szegény, szegény Sascha Andersonunk, a Sors és technika és a Helen címû írások ezek. Radikális, de nyugodt, valamennyire tényleg dermesztô, humoros szándékú megfogalmazásaiban még inkább az, elegánsan kíméletlen és igaz beszédek ezek a megértés csôdjérôl, az európai kultúra szépen és olykor igen magas színvonalon mûködô agóniájáról, anélkül, hogy a kurrens apokaliptikus beszéd zsákutcájába tévedne. S az egész beszédhelyzet, a sajátját kérdôjelezi meg, amikor így beszél Lipcsében: „Európa emberileg és szellemileg olyan rossz állapotban van, hogy immár nincsen gondolkodója, aki hitelesen bejelenthetné s csôdöt. Nem megy, nincsen több tartalékom, tévedtem, kimerültem, nem bírom tovább."Nádasnál egészen másként van jelen, mint írótársánál az arány, a mérték. Míg amannál a telítés, a telítettség és a fokozás végén és után jutunk el valami pillanatnyi mértékeshez, addig ô nála a dísztelenebb, a dísztelenebbül elegáns drámaiság nagyon egyszerû alapformákra, ritmusokra épülô ellentétezésérôl és feszültséget kioltó egyenletes hullámzásáról, arányosságáról van szó. Nádas és Esterházy két teljesen különbözô színházi elôadás, de mindkettô színház, olykor zenés színház. egészen más a geometria, a ritmus és különösen a zeneiség, egészen más a hangzás- és hallásélmény egyiküknél, másikuknál. Mindenesetre a lipcsei beszéd meg a többi Európa-tanulmány Nádas Péter legfontosabb erényeit mutatja be: az ismerôs, de megszokhatatlan, ritka egyöntetûséget, egységességet, következetességet és a mindebben mûködô türelmet. Az ô alaptörténete kopárabban látható. Ez a történet nem más, mint a görög-zsidó-keresztény európai történet és metafizika egy-egy részletén vagy reprezentációján át e történet összeomlásának tanúsítása és felmérése. Ugyanakkor a metafizika-keresés mai hiábavalóságát és mégis egyedüli kényszerét artikulálja. Ez a hiábavalóság, „ámde mégis" nem kerülheti el a hajszálon, a mérték és az arány hajszálán függô pátoszt, valami anakronisztikusan, klasszikusan modern hangot, amelyet jókor és pontosan eltalált helyeken csillapít az irónia, olykor a fanyar, kissé fád humor és a groteszk fûszerével.
  Nádas ebben az elôadásában és másutt is hosszú, egyenesben közölt elemzése, distinkciók, logikai és fogalomanalízisek közé rövid drámai jeleneteket, látványokat , megtapasztalt érzéki példákat iktat, ezúttal például egy féllábú, ostrom utáni pesti öregasszony kérdô kiáltását, aki akár az Évkönyvben vagy a Párbeszédben is szerepelhetne. Ezeken a fikciós foltokon keresztül dúsítja fel érzéki oldalról a mondanivalóját, így válik kopárabbá és mégis gazdaggá, olykor rejtélyesen magába csukódóvá a mondandó. Tényleg udvarias férfiúról van szó, udvariasság és kíméletlenség /elsôsorban saját magával szemben/ jól megférnek egymással. Hûvösnek kell maradnia, mert különben még elájulna az érzések erejétôl. Ez azt is jelenti, hogy nem erôlteti olvasójára a maga igazságát, nem véglegesít feltétlenül, nem a birtokos testtartásában beszél, ám afelôl sem hagy kétséget, hogy az a verzió, amit ô állít elénk, nem megkerülhetô. Beszédmódja egyszerre szabadítás és kényszer. A kijelentés nem elkerülhetô, ha már annyi a kérdés. Mert végig, radikálisan azt kérdezi, ki ô, és nem azt, hogy milyen. Olyan ember kérdezi ezt szenvedélyesen és higgadt kétségbeeséssel, aki egy interjújában azt mondja: „Ebben a kultúrában, amely az én kultúrám is, elfelejtôdött két alapvetô emberi indulat, a szerelem és a szenvedés". És egy olyan gondolkodó író gondja ez, aki többször, többféleképpen leírta: mintegy szókratikus értelemben máshoz sem ért, más sem érdekli, mint az, hogy mi történik, ha két ember kölcsönösen kapcsolatba lép egymással, szereti/gyûlöli, vonzza/taszítja egymást. A lipcsei beszéd is, minden politikai esszéje és mûvének java, a „szóljunk a politikáról, szóljunk a szerelemrôl" önfelszólításának tesz eleget. Nem kétséges, hogy Európa sorsa, a megértés mibenléte, nem politikai metaforában, hanem egy rejtélyesen átlátszó, de feltörhetetlen burokban ül, valahol a Helen-történet mélyén, ott, ahol ez a novellisztikus esszé befejezôdik: „Végezetül valami jót is kéne mondanom. Rögeszmés ember vagyok. Gyerekek, Pierre szereti Helent! Emberek, Helen szereti Pierre-t. Ennél jobbat nem tudok a falra írni. Ennél nagyobbat nem kiálthatok..."

  Összegzés helyett: nem tudok betelni azzal, ahogyan ez a két férfi udvariasan, bensôségesen, barátian és igen radikálisan különbözik egymástól, szolidáris magányban.

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu