HÁY ÁGI A MÚZEUMBAN
Életemben egyszer voltam lóversenyen.
Barátaim, akik Krassó Györgynek is barátai voltak,
meggyôztek róla, hogy ezt is látni kell. A központban
álló események nem voltak rám különösebb
hatással: a légkörbôl rögtön éreztem,
hogy itt nem lehet egyszeri vendégnek lenni, csak a teljes bennfentesség
teszi lenyûgözôvé, életet betöltôvé
a pár perces futamok látványát, amelybôl
térben és idôben végtelen szálak vezetnek
szerteszét. Csak egyetlen képet ôrzök az emlékemben
errôl a kirándulásról. A tribünt a versenypályától
gyepes sáv választotta el. Azon feküdt Háy Ági,
a tribünnel szemben, háttal a versenynek – szép napos
idô volt –, és rajzolt. Nem a közönséget
vagy a nézôteret, hanem a füvet maga elôtt. Nem
láttam ezeket a rajzokat, de vagy három évtizedes
ismeretségünk alapján nagyjából tudom,
hogy milyenek, és miért készültek. Fôleg
az utóbbit: Háy Áginak az, hogy rajzolja ôket,
sem többet, sem kevesebbet nem jelentett, mint a fûszálaknak
az, hogy élnek és nônek.
Ami a jelenségekben megragadja,
az, hogy olyanok, amilyenek, és az, hogy bármivé átalakulhatnak
És ehhez nem is kell vizuálisan megváltozniuk; ahogy
nála megjelennek, mindig többértelmû emblémái
is önmaguknak. Megjelennek a láttatás mindig új
változataiban – anélkül, hogy a régiek elvesztenék
aktualitásukat –, animációs filmeken gyurmából
életre kelô és elsimuló, mindenbôl mindenné
változható plasztikus formákként, színes
fotókon egy teáskanna fényes gömbölyû
felszínén, újságokból és reklámokból
kivágott képeken egy-egy fehérrel beléjük
komponált csontváz alakjában, de újra meg újra
eléjük tolakszik a soha meg nem csalt legmélyebb szerelem:
a vonal. Gyerekkönyvben hétfejû sárkány
fejei néznek ki az Alagútból, szexszimbólumok
vonalas rajzai epikává kerekednek, monumentális méretû
freskók születnek színek, foltok és árnyékok
nélkül, boncoló asztalokon szenvedélyesen vizsgált
emberi testrészek élednek megint csak jelképekké,
és ez mind a vonal varázsa. Ami Háy Ági ceruzája
elé kerül – és mi ne kerülhetne? –, már
ennek a ceruzának engedelmeskedik, amelynek reálist irreálissá,
élettelent élôvé változtató mozgását
egy ôsi gyökerû és – csak remélni tudjuk
– soha felnôtté nem váló gyerekfantázia
irányítja, a látszatot korántsem megvetô,
de kívülrôl-belülrôl egyaránt láttatni
képes kanyargásaival.
Ha a huszadik század mûvészeti
útjainak végigtekintése után még értelme
volna egy mûvész besorolásának egy mûvészeti
irányba, vagy egyáltalán mûfaja meghatározásának,
Háy Ági ugyancsak zavarba ejtô jelenség volna.
Konstruktivistáktól szélsôséges naturalistákig
mindenki találna benne szeretni és kiátkozni valót.
Úgy tûnik azonban, hogy ôt az elméleti viták
nem érintik mélyebben, mint a lóverseny futamai. Hátat
fordít nekik, és rajzol. Az utóbbi években
múzeumokat is.
A múzeum jövôje
körüli vitákat nyilvánvalóan éppúgy
ásítva hallgatná, mint azokat, amelyek a mûvészet
elôtt álló lehetôségek létezését
védik vagy tagadják. Ahogy a „Falstaff" egyik nagy jelenetében
énekli egymásba feledkezve a két fiatal a „Szerelmes
szánk ki nem fogy a csókból..." duót, miközben
a paraván másik oldalán Falstaff marcona fegyveresek
élén vonja egyre szûkebbre a kört körülöttük,
ilyen jelenség Háy Ági a múzeumban. A múzeum,
mióta feladta azt a célját, hogy a kozmosz tükre
legyen, és egyre inkább nyilvánvalóvá
vált, hogy a gazdaságával lenyûgözô
kiállítást felváltó, történeti
vezérfonalra felfûzött elrendezés csak egy mindenünnen
felénk bömbölt történetet ismételte
az unásig, a kivívott presztízsük és anyagi
bázisaik után futó intézmények kétségbeesett
erôfeszítést tesznek létezésük értelmének,
sôt alapvetô fontosságának igazolására.
Mind gyakrabban és egymást túllicitálva próbálják
nélkülözhetetlenségüket a látogatók
odaszoktatására szánt étkezôhelyek, rendezvények,
vásárok sokaságával bizonyítani, – defenzív
opportunizmusukban az eladott belépôjegyek számát
tartva jelentôségük fô igazolójának,
– vagy paralétesítményekkel helyettesíteni
esetleges tudományos szerepüket. A Louvre negyedévenként
kiadott nyolcvan könyvlapnyi „agenda" programján történeti
zenekari felvételek lejátszásától a
250 fajta ékszert kínáló butikig minden megtalálható,
a Szépmûvészeti Múzeum pedig összeomló
épületének rekonstrukciója helyett rezignált
önfeladással inkább a szomszédban épít
nemzeti mûvészettörténeti központi könyvtárat.
Ezek és a többi hasonló példa, amelyek között
a lelemény kimagasló teljesítményei akadnak,
a lelkük legmélyén menthetetlennek ítéltet
menteni igyekvôk hôsies lelkesedését tanúsítják
a haldokló életben tartására. Egyre inkább
kérdéses, milyen sikerrel.
De Háy Ági minderrôl
talán semmit sem hallott. Csak esôs idôben, mikor a
londoni parkban nem lehet faágakat rajzolni és mókusokkal
társalkodni, vagy a Szépmûvészeti Múzeum
büféjében kénytelen várni a döntést
rajzainak megvételérôl, körbesétálja
vagy csak körbenézi a múzeumokat, elôveszi a ceruzáját,
és ismerkedik. „Hogy lehet megtanulni a görög vázafestôk
stílusának megkülönböztetését?"
– kérdezte Beazley, a század legnagyobb klasszika-archeológusa
egy elôadásában. „A feleletet egy szóban meg
lehet adni: rajzolj... Rajzolj szabadkézzel... Aki rajzol, tanul,
és a kéz ugyanolyan jól emlékszik, mint a szem."
Háy Ági tanulni, felfedezni vágyó ceruzája
nyomán ezerszer látott múzeumhomlokzatok és
múzeumbelsôk megtelnek új, eddig soha figyelemre nem
méltatott látnivalók izgalmával. Ki tudta eddig,
hol áll a szemétgyûjtô a Szépmûvészeti
Múzeum homlokzata elôtt, vagy hol van a fogója a grafikai
tárlóknak? Ki vetett egy pillantást az oldalt ülô
teremôrre a British Múzeumban a Néreidák monumentális
sírépületének termében? Ki vette észre
az elektronikus érzékelôt a londoni Természetrajzi
Múzeum kitömött madarainak tárlója mögött?
De ez a felsorolás félrevezetô, szinte értelmetlen,
ha azt sugallja, hogy a szem és kéz megelégszik ezeknek
a rögzítésével. Felfedezô útján
nem áll meg itt. A British Múzeum Keleti Régiségek
termében ott látjuk a gesztust megörökítô
felirat fölött a megnyitó angol anyakirálynô
hatalmas karosszéket betöltô alakját, hátsó
nézetben; az ión oszlopfô növénydíszei
kivirágzanak; a falak és oszlopok hajlékonyakká
válnak; egy egyiptomi kiállítás vitrineit benépesítô,
a tárgyakat kísérô számok a mûtárgyakkal
versengô látnivalókká nônek egy groteszk
együttesben; lépcsôk és folyosók, padlóminták
és plafondíszek fôszereplôk lesznek a köztük
mindenhol elôbukkanó múzeumi objektumok mellett; se
többet, se kevesebbet nem jelentenek náluk, mert ezeken a rajzokon
egyenértékûen, egymásba olvadva eszközei
egy új interpretációnak: maga a múzeum vált
mûtárggyá, számtalan lehetséges nézetével
kifogyhatatlan bámulnivalót kínálva szemnek
és kéznek. Amin közönség szervezési-
és propagandaosztályok százai egyelôre – legalábbis
az igazi célt tekintve – kevés sikerrel fáradoztak,
annak megvalósításához elég Háy
Ági ceruzája: vonalai nyomán a múzeum életre
kel.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu