A NEMZETTEST ÉS AZ YLEISRADIO

Kekkonen halála után megjelent egy furcsa vonás a finnpártiságban, amely az 1980-as évek második felében lassan hatalmába kerítette a nemzeti kulturális élet egészét és Finnország személyes védelmezôit. Az Yleisradióban megkondították a vészharangot a nemzeti kultúra felett... Az ifjúsági csatornának adott név, a Radiomafia nem rossz vicc volt, hanem az önismeret spontán megnyilvánulása.

A finn rádió hírközlô szerv és kulturális intézmény, de az utóbbi aspektus fokozatosan háttérbe szorult az elôbbi rovására. Nemzeti kulturális intézményi mivolta már föl sem merült a 90-es évek kulturális vitáiban.

Az Yleisradiónak a legnagyobb ideológiai töltést a 80-as években Risto Volanen, az Yle alelnöke és Seppo Niemelä, a Suomenmaa fôszerkesztôje adta. Az általuk kifejlesztett nemzeti kulturális stratégia a finn identitásra nézve fenyegetônek látta a hírközlés nemzetközivé válását. Világméretûvé vált az uniformizált ráció és az emóciók egymástól való eltávolodásának folyamata. Az ebben a veszedelmes tendenciában rejlô kihívásra a J.V. Snellman nevéhez fûzôdô nemzeti mûvelôdési hagyomány válaszolhat, amely szerint az ember a tudás és az érzelmek által formált egész. A nemzetek-felettiség nem a hegeli-snellmanni gondolkodás legmagasabb szintjének megfelelôje, ahol a szellem kiteljesedik és öntudatra ébred, hanem inkább veszélyezteti ennek a szakasznak az elérését... Az Yleisradio feladata az volna, hogy elhárítsa ezt a fenyegetést.

Ez a nemzetmentô irányzat két olyan ellenfelet talált magának, amelyek egymással szövetségben állnak. Az egyik a nemzetközi integráció, a másik pedig a tudás és az érzések különválása. A globalizálást legyôzné a nemzeti kultúra, a ráció és az emóciók polarizálódását pedig elhárítaná a mûveltség.

A nemzeti kulturális stratégia kettôs nézôfogalommal operált. Amikor hazai alkotásról volt szó, a nézôszámok a minôségi szint mutatóivá váltak; amikor külföldi alkotásról, akkor pedig egy nagy gazdasági volumen mutatóivá. A helyzetnek megfelelôen lehetett választani, hogy önálló-e a finn nézô vagy az orránál fogva vezethetô. Az ilyen emberkép kiválóan használható kinyilatkoztatások céljára, ugyanakkor azonban akadályozza a lényeges kérdések felvetését. Mit néznek az emberek? Miért hallgatják azt, amit hallgatnak? Hogyan értelmezik azt, amit látnak? Mit ad nekik az, amit hallgatnak?

Non agit, sed agitur – mondták a rómaiak az emberrôl; nem mûködik, hanem mûködtetik. Ami korábban csupán paradoxon volt, mára igaznak bizonyult.

A finn nemzeti ideológiában a racionális irányítástól elválaszthatatlan egyfajta naiv idealizmus, amely fokozatosan megfosztja az emberképet minden ambivalenciától és földhözragadtságtól. Az egyformaság igénye abban jut kifejezésre, hogy a történelmi traumákat, mai konfliktusokat és ellentéteket úgy próbálják tisztázni, hogy végül a “minden rendben” és a “ne szólj szám” szelleme váljék uralkodóvá. Ezzel ellentétes példa található a francia hagyományban, amely az egyéniséget, az erôs, demokratikus polgárok szerepét tartja fontosnak, és ennélfogva az állammal való szembenállás és a szilárd nemzeti büszkeség megfér egy személyben. Ebben a hagyományban lehet más véleményt képviselni, a tabukról, a tiltott és rossz életrôl beszélni anélkül, hogy ez megingatná az ésszerû rend érzetét.

A finn értelmiség vakon áll a finnségrôl kialakított nemzeti változat elôtt. Nekünk csak hivatalnokaink és politikusaink voltak, szabadon lebegô értelmiségünk soha. Ilyen körülmények között a nemzet tanult rétege a hatóságok és a hivatalos irányítók szokásait vette fel.

Amikor az Yleisradióról folytatott beszélgetésen részt vevô kritikus értelmiségi a finn rádió teljes züllöttségét kívánja bizonygatni, akkor a nemzeti értékek nevében kell tennie: az Yle kábultsága nemzeti szégyen. Ha az Yle jelentôségét szeretnénk védelmünkbe venni, akkor nemzeti szempontból fontos kulturális intézménynek nevezzük. Amikor az Yle létét és szükségességét fontolgatjuk a nyilvánosság elôtt, akkor meg persze a nemzet kulturális akaratát mérlegeljük. Nem találunk egyetlen olyan gondolatsort, amely kitörne a nemzeti alapú érvelés keretei közül.

Ítélôképes értelmiségiek és kulturális személyiségek napilapokban tett nyilatkozatai is tünetértékûek. Finnország „elszakadóban van saját szellemi életétôl, és kicsinyes sunnyogók, saját siralmas hatalmukat óvó, gyáva cincogók országává kezd átalakulni”; „hogy egy frusztrált személyiség legyen az ország legfontosabb kommunikációs intézményének vezérlô csillaga, ez nemzeti szégyen”; „a finn életerô nagy része teljesen kihasználatlanul marad”; „a nemzet televíziója manapság legfeljebb a fél nemzet tévéje”.

Nemzeti becsületbeli adósságként szerepel az Yleisradio a kulturális polémiákban. Nemzet, nemzetiség, finn nép, nemzeti kultúra, Finnország, haza – vívják a létért folyó küzdelmet. A függetlenségi harc és a téli háború nem ért véget: „a nemzeti rádiótársaságnak képesnek kell lennie arra, hogy megvívja a háborút az elsô vonalban”.

A mai kultúra mozgásban lévô értelmezési mezô, amelyben az emberen kívül nincs semmi más állandó központ. Mindig zavarba ejt, ha a mozgó mindenségben valami fix pontot észlelünk. Ez vagy reményeket ébreszt vagy gyanút kelt. Az Yleisradio helyét meghatározó értelmezési lehetôség mintha csak bronzba lenne öntve.

A kultúráról folytatott nyilvános diskurzus egyszerre megerôsít, változtat és diszkurzív kötöttségeket teremt, amelyek meghatározzák, milyen dologhoz, tárgykörhöz, személyhez, közösséghez vagy intézményhez milyen jelentés tartozik. Hasonló jelölô munkát végeznek a reklámok, társadalmi mozgalmak, az ifjúsági kultúra és minden kommunikáció.

A kultúrában egyes jelentésblokkok viszonylag tartósak, míg mások folyamatosan mozgásban vannak. Ha azt mondom: „a Reporadio konzervatív volt”, akkor indoklást várnak tôlem, de ha azt mondom: „a Reporadio radikális volt”, akkor általános megelégedésre számíthatok. Mannerheim nevéhez szorosan kapcsolódik a katonásság, hazafiasság, „fehérség”, és a lovaglás fogalma; ezt a kötôdést semmiféle Anderson-vita nem zúzhatja szét. Ugyanakkor már nem prédikálnak a templomokban arról, hogy milyen nagyszerû lehetôsége volt Finnországnak a finn-szovjet barátsági, együttmûködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény. Nem tudjuk biztosan, hogy a pszichoanalízis az ember felszabadítója, vagy eggyel több bilincs rajta. Hogy a pornográfia tényleg fokozza-e a nôk elnyomását, vagy ez csak kitalálás. A Nokia már nem annyira a hazai kábelekhez és gumicsizmákhoz kapcsolódik, mint inkább a nemzetközi telekommunikációhoz, számítástechnikához és a mesterséges intelligencia kutatásához.

De a kulturális jelentésblokk is felbomolhat. Risto Heiskala szociológus rámutatott, hogy az 50-es évek közvéleményében az alkohol csakis férfiak közvetítésével kapcsolódhatott a nôkhöz. Ez kikezdhetetlen szabály volt, ám a 80-as évekre ez a konszenzus megszûnt: a sörreklámban a nô egyedül ivott, húgaival kocsmáról kocsmára járt.

Amennyiben az Yleisradio nem tud megszabadulni a nemzeti küldetés felvállalásától, a társaság rövidesen két problémával találja magát szemben: elôször is egyre nehezebb lesz az ellenség definiálása, másodszor pedig a nemzeti becsületbeli tartozás szempontjából mindenki fizetésképtelen.

Paul Ricoeur, francia filozófus a történészt fizetésképtelen adóshoz hasonlítja. A múlt elmúlt, csak halott nyomait hagyta, ezeket olvasva kell a történésznek a múltat rekonstruálnia, és leírását annak a helyére állítani, amirôl a nyomok fennmaradtak. A múlt kutatásának és újra- meg újraértelmezésének csak azért van értelme, mert kiapadhatatlan – mint ahogy adósságunk is vele szemben: mindig vannak elfelejtett nyomok, értelmezetlen maradt részletek, észre nem vett kapcsolatok; és mindenekelôtt a jelen megfoghatatlanságának tudata. A történelem mindig hiányos leírás a múltról, éppen olyan, mint a múlt.

Az a diszkurzív szabály, amely az Yleisradiót nemzeti rádiónak tartja, a társaságból amnéziás történészt csinál – fizetésképtelent, akitôl a nemzet követeli adósságát. A társaság soha nem tudja elég jól teljesíteni feladatát a nemzeti kultúra élô mikrokozmoszaként, mivel soha nem tudja eléggé képviselni azt, ami nincs. Az Yleisradio nem lehet a nemzet eleven kísértete, a sírban nyugvó nemzettest ízig-vérig azonos megfelelôje. A nemzeti rádiónak nincs jövôje. Finnország nem balti állam. Nemzeti függetlenségi harcunkat már rég megvívtuk.

Az európaivá válás lehetôséget adhatna arra, hogy megváljunk a nemzeti ideológia mesterkéltségeitôl. Ez lenne az Yleisradio valódi nemzeti küldetése a 90-es években. Mégsem merült fel egyetlen átgondolt elképzelés sem az Yleisradio eljövendô kultúrstratégiájáról. Reino Paasilinna érdemeként kell elismerni, hogy az ô rádióelnöksége alatt a finn nemzeti buzgalom helyett napirendre került a nyilvános szolgáltatás kommunikációs stratégiája, amelynek nemzeti alapja van, de nemzetközi természete. Az új felé forduló forma mégis elég lapos, és senki nem mondja meg, hogy mit tehet az Yle az újjászületô európai kultúra és a médiában bôvelkedô kommunikációs társadalom korszakában, miközben közeledik a 2000. év.

1993-ban a parlament olyan törvényt hozott az Yleisradióról, amely a társaságot kommunikációs vállalkozásként és kulturális intézményként jellemzi. Mivel a társaságban nem végeznek rendszeresen önkritikus kultúraelemzést, az a veszély áll fenn, hogy a kulturális intézmény feladatát kizárólag technikai kötelességként értelmezik, vagyis hogy minden mûsort egyformán hozzáférhetôvé tegyenek minden polgár számára. A mûsorok tartalmát tekintve talán csak az oktató jellegûekre, a Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertfelvételeire, az országgyûlés megnyitására és az elnöki palotában a függetlenség napján tartandó fogadásra gondolnak. Miután a régi nemzeti irányvonal elvesztette jelentôségét, a kulturális intézménynek csak muzeális és ünnepi feladata marad.

Mivel az új kulturális stratégia még nem alakult ki, az Yleisradiónak nincsenek olyan céljai, amelyek szerint a mûsorkészítést alakíthatná. A társaság ezért nem tudja maga felmérni saját munkája minôségi sikerét. Az egyedüli mérce, amelyre állandóan hivatkoznak, a nézôk és a hallgatók száma. A mûsor sikerének ezt a mérési módját tisztán a kereskedelmi jellegû médiától vették át, ahol a hirdetési bevételek törvénye uralkodik: minél nagyobb a közönségszám, annál magasabb a hirdetés ára. Határozott koncepció hiányában a lehetô legszélesebb körben csábító és elfogadható mûsorkínálatra törekszenek.

Hogyha az Yleisradióban a minél nagyobb közönségszám szempontját alkalmazzák, az elkerülhetetlenül a mûsorok minôségi színvonalának csökkenéséhez vezet; olyan rádióhoz, amelyet csak hallanak, de nem hallgatnak, és olyan televízióhoz, amelyet csak bekapcsolnak, de nem néznek. Egy olyan egységes tömegmédia születik, amely elmossa a kulturális és egyéniségbeli különbségeket. Egy olyan mû, amely mindenkinek az igényeit kielégíti, nemigen hagyhat mély benyomást az emberekben, kivéve néhány olyan klasszikus mûvet, mint az Elfújta a szél vagy az Ismeretlen katona.

Az Yleisradiónak mégis egyedülálló lehetôsége van arra, hogy intenzív, élményszerû és a közönséghez szóló mûsorokat állítson elô. Kiindulópontként egy rugalmas elképzelést kell venni, amely Terho Pursiainen szavaival: „megférne számos, az elképzelt jövôtôl talán nagyon is eltérô, meglepô társadalommal”. Az ilyesfajta rugalmasság nem valósulhat meg, ha nem bontjuk le az erôs felettes én és a gyenge én szellemi építményét, amely megfojtja az egyéni alkotást, és mesterkélt egyhangúságra csábít. A rugalmasság csak toleráns környezetben valósul meg, ahol az egyének és a rétegkultúrák különbözôségét erôtartaléknak tekintik.

A finnek különbözni szeretnének, és az ezt elôsegítô modell kiindulópontja egy hármas felosztás lehetne. Az aktuális és hírmûsorokban a sokoldalúságot és a nagy nézôszámot tarthatnák szem elôtt. A kulturális és szórakoztató mûsorokban az identitást teremtô munkát támogató rétegkulturális mélységre törekedhetnének. A mûvészetben pedig helyet adnának az alkotó individuumnak.

Három ésszerû módját látom az új nemzeti öntudat kialakításáról és a kommunikációról való gondolkodásnak. Elôször is a kulturális artikuláció körét ki kell szélesíteni, és el kell mélyíteni. Mivel az egységes kultúra szétesett, közös nevezôre kell hozni a különféle életmódokat és rétegkultúrákat. Megkapnák csatornájukat az olyan elit mûfajok is, mint a modern zene, a költészet és az esszéisztikus filozófia. Másodsorban a kultúra szakadatlanul megújítható a mûvelôdés különbözô formáiban is. Folytatni kell az ismeretterjesztést, de nem gyámkodva és a nemzeti kötelességekre apellálva: a fejlôdés lehetôségeit szolgáltatásként kell kínálni.

A harmadik pedig a terápiás módszer, amely a mentális egyensúly szempontjából a legfontosabb. Ennek keretében felszabadító hatású kezelés alá veszik az elutasított történelmi és társadalmi anyagokat, az eddig elfojtott hangokat, az emberi élet tabuterületeit és az általános érzelmi komplexusokat. Az amerikaiak által már alaposan kifejlesztett hitvallásszerû társalgási mûsorokat készítenek majd. A dokumentummûsorokban lehetôséget kell adni a nézôknek valamely korábban átélt esemény felidézésére, áttekintésére és megosztására.

Finnországot csak teljes gazdagságában érthetjük meg. Az idealizált nemzeti én helyét a valódi én megismerésének kell átvennie.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu