A VARÁZSDOBOZ SZELLEME

Néhány évvel ezelôtt egy magyar performansz csoport, a Természetes Vészek, Helsinkiben szerepelt. Akváriumszerû üvegdobozban forgolódó, magzatnak álcázott nô próbált megismerkedni önmagával és szûkös életterével. Az üvegdoboz kerekeken guruló állványon állt a megvilágított színpad közepén. Két oldalról sötét nézôtér emelkedett feléje. Az elôadás egyrészt tanulmány volt a térrôl, szabadságról, szenvedésrôl, identitásról, másrészt az elôadások, bemutatók, a „nézés” nagyon régi hagyományának volt egyenes folytatása: a cirkuszoknak, valamint a különféle furcsaságok pénzért való mutogatásának.

Az akváriumnôt egy – vagyis több – férfi készítette fel az elôadásra: a rendezô, a világító, a díszlettervezô zárta le az üvegkoporsó fedelét, fénnyel és felerôsített hanggal ellátva a zárt térben saját magát eljátszó nôt. Mi meg néztük ôt.

Elképzeltem, ahogyan a rendezô ide-oda utaztatja az üvegdobozt és a doboz gyerek-nô szörnyetegét a világban. Gondoltam törpékre, elefántférfira, szakállas nôre, sziámi ikrekre és más furcsaságokra: akiknek hiányzik valamijük, vagy túl sok van belôle. Gondoltam peep-show-ra, ahol a dobozba kukucskáló a másikon keresztül látja saját hátsó felét, saját kifordított, talán túlságosan is igazi önmagát. Dobozba akkor nézünk, amikor valami furcsát vagy másmilyent szeretnénk látni, valami sírni- vagy nevetnivalóan furcsát. Ugyanakkor a másmilyenben így vagy úgy látnunk kell magunkat is.

A doboz és felülete között tükrözôdési viszony áll fenn. Általában a dobozon kívülit valódibbnak gondoljuk, a doboz belsejét pedig valami képnek, másnak. Gyakran a dobozban valamiféle nô van: valódi, mitikus vagy csak amolyan nôszerûség. Az, aki a dobozba néz, ebben a helyzetben természetesen valami mássá lesz.

Platóni gondolkodásunk igazibbnak és eredetibbnek tartja mai napig is azt, ami árnyékot vet valami másra. A barlang falán látható képek szórakoztatóságuk vagy megtévesztô hasonlóságuk ellenére sem érnek semmit – így szól a krédó. A képek nem háromdimenziósak. Nincsenek húsból-vérbôl. Nem is örökké tartó, változatlan formák. A tükörkép végül is csak tovatûnô képmása a valódinak. Majdhogynem merô hazugság.

Egy kollégám a zsidó szent szövegek nôalakjairól mesélte, hogy szent, mágikus erejük, amellyel a férfiakra hatottak, volt az oka annak, hogy saját szexualitásukat és önkifejezésüket korlátozták, és életüket szigorúan az otthonhoz kötötték. Hasonló jellegû tükrözôdési viszonyt találhatunk az iszlám vagy a latin kultúrákban is. Ez általában akkor kerül napvilágra, amikor a nôk alávetettségét vizsgáljuk meg. A mágikus nô ugyanakkor nem kép csupán – amennyiben a képet passzívnak hisszük –, hanem egyben tükörkép is.

Hirtelenjében a nôt valamiféle varázseszköznek láttam: az, amit otthon csinált (zárt térben, határokon belül, a mágikus dobozban), a férfi és a fiú sorsára, tisztességére rávetült (a dobozon kívülire, a külvilágra). A nô, a szó legerôsebb értelmében, az otthon lelke volt, Virginia Woolf szerint az „otthon angyala”, akinek szárnya alatt a fáradtak megpihennek, dühétôl viszont megremegnek a ház alapjai.

Igazibb- és valódibb-e tehát az otthon dobozában a nô, mint a férfi, kinek habitusára a nônek minden mozdulata ráveti árnyékát, mellyel megváltoztatja, eltorzítja vagy esetleg tökéletesebbé teszi azt? A férfi csak a nô tükörképe lenne? Éppen ettôl a titoktól kell a nônek saját magát megvédenie. Az otthon varázsdobozságától. A dobozban a nô önmagáról mit sem tudó voodoo-baba lenne Barbie-ruhában? A babák nem értik (vagy értik?) gesztusaiknak, szoknyájuk libbenésének jelentését és hatását. Ám valaki szünet nélkül néz a dobozba, hogy megláthassa önmagát.

Nem is kell megállnunk az iszlám-zsidó-kereszténységnél, ezzel a voodoo-varázslat ötlettel saját kultúránkhoz egy kicsit közelebb és ugyanakkor távolabb juthatunk. A karjalaiak is ismerték még a múlt század elején a vadászat varázsigéit, amelyben a nô különös szerepet kapott. Az asszonynépnek otthon volt a helye, nehogy a férfiak vadászata rosszra forduljon. Azonban, ha a puskáról kiderült, hogy boszorkányság rontotta meg, egy ilyen „elbájolt pisztolyt” nem lehetett máshogy rendbe hozni, mint hogy az asszony alsószoknyájával megkorbácsolták és varázsigéivel ellátták. A nô tehát két irányú – megvetendô, de vitathatatlan – erôvel van tele.

A finnugor és más animisztikusnak titulált „primitív” hit szerint a varázserô csak egy része egy általánosabb, minden élôben meglévô életnek és lelkületnek. Megjelenési formájától függôen ennek az életnek különféle nevei voltak. Hívták az ember „igazi önmagának”, „árnyképének”, ami sebezhetô volt, vagy ellopható. Az ellopott árnykép sorsa átragadt az árnyéklélek hordójára, az ember többi részére is. Ilyen értelemben az árnykép nem valami másodrangú tükörképe volt, hanem éppen ellenkezôleg, pontosan a valódi „önmaga”. S ha az árnyéklélek ilyen értékes volt, védelmezni, sôt titkolni kellett.

Jean Baudrillard szerint a reális és imaginárius – a valódi és az árnykép – ugyanannak a tallérnak a két oldala. Ha magunk elé tesszük az egyiket, magunk elé tesszük a másikat is, hiszen ôk ketten adósai egymásnak. A reális akkor reális (a létezô akkor létezô, az igazi akkor igazi), ha van valami, ami imaginárius, elképzelt, nem valós. És az elképzelt, a tükörkép csak akkor az, ha egyben feltételezzük a valódit is. A reális-imaginárius megosztottság Baudrillard gondolatvilágában az élet-halál kettôsségének felállításából fakadó, mindent szisztematikusan kettéosztó logikának a következménye. Végül is az egyik minden dichotómiában a másik pusztulását, halálát jelenti.

A nô a férfi imagináriusa, a férfi képtára, vetítôvászna, lehetôség, veszteség, élet, halál... akármi. Ezt mindannyian tudjuk. Csakhogy a nô képe fölött a férfi van. A másik képe fölött önmaga van. Mivel az imaginárius mindig a vallásinak gondolt magunk másik fele, Baudrillard szerint az mindig a halált (a valósnak gondolt életnek a halálát) jelenti. A kép (árnykép) radikálisan valóssá válik. A valóság tükörkép, a tükörkép valóság. A tükörkép kísérti azt, aki magát igaznak tartja. Kész a börtön. A doboz. A tükör. Másik vagyok.

Az észt „vaim” szó lelket vagy személyt jelent. A finn „vaimo” – feleség – szó ugyanabból a szóból származik, és az sem kizárt, hogy a férfiak eredetileg becenévnek használták. „Én lelkem” mondaná tehát a szerelmes férfi asszonyának, s dobozba helyezné, hogy senki tôle el ne vegye.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu