A BÕR KORA

Kezdem anyám lábával. Kezdem onnan, hogyan húzta elô egy nap a lábát a konyhaasztal alól, mindkét kezével combját tartva és dörzsölgetve emelte fel lábát a suhogó viaszosvászon alól, és megmutatta nekem azt a sebet, amelybôl véres genny szivárgott. Mintha valaki egy öklömnyi kôvel dobta volna meg. Felkeltem a helyemrôl, és közelebbrôl szemügyre vettem a lábszáron lévô sebet. Anyám elé térdeltem. Lányom fájdalmasan mozdult egyet a hasamban. Mélyet lélegeztem. Anyámnak kellemetlen szaga volt. Az ismert meleg-kesernyés izzadság áradt a hónaljából, mentolos cigaretta illata a piros kockás pamutkötényben, és aztán még valami meghatározhatatlan, új, egy kicsit édeskés, enyhén undorító terjengés.

Az óta a pillanat óta pontosan három év telt el, és anyám halálos ágya mellett ülök a koskelai kórház elfekvô osztályán, puha grafitceruzával anyám széttöredezô vonásait rajzolom egy kockás papírra. Papírzsebkendôt teszek a szemem alá. Ott is marad, amíg rajzolok. Nôvérem az ágy másik oldalán ül, és ô is rajzol. Egymásra pillantunk. Anya, aki „én kis anyókáimnak” hívott minket. Anya, aki soha nem engedett bennünket hozzányúlni a retiküljéhez. Anya, aki lakásunk összes kis és nagy kulcsát a kötényzsebében tartotta.

Anyát rajzoljuk, megérintjük hûs bôrét, megsimítjuk arcát, melyen még finom pír és rugalmasság idôz, halkan váltunk néhány szót, híg kávét iszunk a kórház jól ismert kávéscsészéjébôl, testvérem tejszínt löttyint a sajátjába a világos csôrös kancsóból, ugyanolyanból, amilyet anya nagyon betegen, fájdalomtól nyöszörögve emelt meg néha, hogy málnaszörpöt igyon.

Hamar megérkeznek az ismert ápolók, hogy lemossák anyánkat. Csillogó, fehér gumikötényben jönnek, fürdôsapkával a fejükön, gumikesztyûvel a kezükön. Anyát a gondjaikra bízzuk. Az ajtóból még egyszer visszapillantok, anya nyugodtnak látszik, feje egy picit félrebillenve, mintha éppen csak elszundított volna, aztán hagyom becsapódni az ajtót magam mögött, meglepetésemre az ajtógomb a kezemben marad.

Állok az osztály késô esti csöndjében a folyosón, kezemben anya halottas szobájának ajtógombjával; valahonnan tompa zene hangzik, klasszikus, az irodában feltettek egy alkalomhoz illô, diszkrét kazettát. Meleg hálaérzet ömlik el a hasamban.

Lopva becsúsztatom az ezüstszínû ajtógombot a zsebembe, elcsenem anyám szobájának utolsó ajtólengését, ellopom a kilincs csöndjét, érzem, milyen keményen és hûvösen nyomódik a gomb a combomnak, élvezem a jelenlétét, egyszerû formáját, örökös hidegségét, megtapogatom, simogatom, és pörgetem visszafelé, mint egy búgócsigát, domború felszínében nézem magamat.

Anyám halottas szobájának ajtógombja velem volt a zsebemben, a retikülömben, az aktatáskámban, az úticsomagjaim között, anya utolsó estéjétôl fogva, és most itt van az asztalomon, elôttem. Mindig, amikor kezembe veszem a kicsi, ezer sietôs érintéstôl elhomályosult gombot, ismét ugyanaz vagyok, aki akkor kezdtem lenni, mikor anya felemelte az asztal alól megkövezett lábát, újra azon az úton vagyok, készséges szolgáló vagyok, lábmosó, vagyok az utolsó gyolcs, hol Márta vagyok, hol Mária, nyugtalan Magdaléna, a szeretôk szeretôje, a titok munkása vagyok, vagyok a retúrjegy nélküli kísérô.

Anya zsebkendôket vasal a konyhaasztalon. Ott vannak egy halomban a tiszta pamut, monogrammal kivarrott zsebkendôk, anya veszi egyiket a másik után, gondosan vasalja még a csücsköket is, egymásra rakja ôket az ablakpárkányon. Ezeket a csinos apró csomagokat találom meg a zsebemben, az iskolatáskámban, a könyvespolcon, a WC tükörtartóján, a leckekönyvem lapjai között, a párnám alatt.

Már nem emlékszem, honnan kapom meg azokat a másfajta kis rongydarabokat. Kitôl kérjem ôket? Egy barátom anyjától, aki a Finn Selyemfonóban dolgozik? Ezek az én protestálásom zsebkendôi, taknyosak, nyálasak, pecsétesek, büdösek, melyekre hatalmas csomókat kötöttem.

Ezek az én titkaim, sejtéseim, felejtések, ingatag ígéretek, alkalmi viszonyok, csalások. Minden borzasztót és rosszat el fogok követni, és természetesen kifinomult utalásokkal elhallgatom ezt az egész romlott életet anya elôl, hagyom, hogy csodálja a foltokat a zsebkendôimen, a ragadós fehéret, mi ez? Anya felnyög. Én nevetek.

Amikor anya zsebkendôt vasal, majdnem teljesen csukva van a szeme. Tudom, hogy gondolatban messze van, a messzi múltban. Amikor anya behunyja a szemét, akkor ott valahol egy fekete albumot néz. Én fekete albumnak hívom azt, amit szerintem anya lát, és amit egyszer én is szeretnék látni. A fekete album tele van anya titkaival. Abban vannak az ütött-kopott családi albumokból kiszaggatott képek, a széttépett levelek, az árulkodó képeslapok, fényképek anyáról, mikor fiatal diák volt egy kisvárosban, cseresznyeszáj, gesztenyebarna kibomlott fürtök, gyöngysor a nyakban, boa a vállon, holdfényszerenádok, német slágerek, azok, melyekben búgó hangú nôk játszadoznak a romlottsággal, és anya körül egy sereg jóképû fiatal férfi.

A fekete album legfontosabb képe anya halála után került elô, egészen véletlenül. Egy picurka, az utolsó centiig teleírt számlakönyv mélyérôl, két, számokkal teli kockás lap közé rejtve; fekete-fehér fénykép, amelyen egy árvácska látható, egy szokásos mélykék színû (legalábbis én mindig kéknek képzelem) árvácskavirág. Ez a nôvérem, titkos testvérem, pecsét, szégyenfolt, amelyrôl soha nem beszélünk.

A koskelai kórházban anya egy csomó zsebkendôt tart az éjjeliszekrényén. A csomag mindig hajszálpontosan ugyanazon a helyen van, a bal oldalon lévô éjjeliszekrény bal szélén, és senkinek sem szabad hozzáérnie anya engedélye nélkül. Néha a zsebkendôk véletlenül leesnek a földre, és olyankor anya kiabál, hangosan, úgy, hogy az irodából sietve futnak segíteni.

Megkönnyebbülök, amikor végre nyugodtan szégyenkezhetem. Nézzétek, ilyen az anyám, borzasztó, ôrült, dauerolt haj, ócska ruhák, mogorva, ferde orral, rossz fogakkal, szinte vak, majdnem süket, sérve van, idétlen a körömlakkja, elhízott, káromkodik, szürcsöli a kávét, semmit sem hagy és mindent követel.

Nekem különösen nehéz anyámat emelgetnem, mivel az utolsó hónapban vagyok. A hatalmas fém ágytál csörömpölve hull a földre, tartalma végigfolyik a parafaszônyegen, alig látszik a kopott felszínen. Egész idô alatt úgy érzem, hogy bûzlöm, hogy anya szaga már belém ivódott, hogy már átitatott részben engem is. A buszon megszagolom a kezemet, pulóveremet. Biztos vagyok benne, hogy bámulnak engem, táguló orrcimpákkal. A gyerek egyre vadabbul kezd rugdalózni bennem. Végigsimítom a hasamat: ugyanazok a szavak. Ki innen! A mindennapi anyagondozástól gyakran kimerült vagyok, és tevékenységem apró részleteitôl olyannyira megrendült, kétségbeesett, hogy miután hazaértem, szinte semmi mást nem vagyok képes csinálni, mint ledôlni cipôstül, ruhástul, és becsukni a szemem.

Nehéz bárkinek beszélni anya nedvedzô sebeirôl, a hosszú, vattacsomókban végzôdô pálcikákról, amivel naponta tisztogatom ôket, a kötszerekrôl, amik nagy mennyiségben fogynak, a különféle krémekrôl, a gyógyszeres üvegek konyhaasztalon növekvô soráról, a próbálkozásról, hogy anya mást is egyen, mint kását és cipót. Gyakran észreveszem, hogy a még meg nem születetthez beszélek, suttogva neki öntöm ki a szívemet, aki a tenyerem, bôröm alatt szendereg, aki még hosszú ideig nem képes együtt érezni, még kevésbé ellenkezni velem. A homlokom sajog folyamatosan, a halántékom szétreped, sokat sírtam, és nemcsak a szép, tiszta bánat, hanem mindenekelôtt az önsajnálat és a düh könnyeit, a fáradtság és az erôtlenség sóját. Néha úgy érzem, a szemgolyóm mindjárt kiszárad, és a helyén csak valami zavarodott tekintet marad, egy elbutult bambulás, egy tátott száj, egy vörös orr, egy foltos arc.

Egyszer-egyszer észreveszem, hogy rosszindulatúan, vicsorogva nézek a járókelôkre, ohó, bizony még rátok is sor kerül, a ti szüleitek is megöregednek, és akkor ki gondozza ôket és hol, no csak várjatok, én aztán ismerem a csomagotokat, terheteket, még az is megérkezik.

Sokan voltunk. Sokfélék voltunk. Lányok, unokák, keresztlányok, testvérek, unokahúgok, gyerekkori barátnôk, unokatestvérek, szomszédok, a lelki segély-szolgálat meleg asszonyai. Nôk. Minden nap. Minden héten. Hónapokig. Éveken keresztül. Etetni, fésülni, lepedôt cserélni, tolószékbe tenni, kiemelni, krémeket kenni, simogatni az infúziótól elmerevedett kezet, megnyomni a vészcsengôt, futni a homályos folyosón az iroda felé, a tejüveg ajtó felé, amely mögött ott sejlik a jól ismert éjszakás nôvér görnyedt alakja.

Idôvel egy nagy közös Anyaság, Nôiség kísérôivé váltunk, támogattuk és vezetgettük az utolsó lépéseinél tartó nôi nemzedéket, a múlt mamáit, a háborút látottakat, a szegénységet túlélteket, nôket, akik számára az önállóság, a saját vélemény, a saját pálya, a saját élet csupán utópia lehetett.

Lassacskán bennünk, az elfekvô osztály kísérôiben kialakult egyfajta kietlen humor, mindig csak kísérôfélben voltunk, csak ilyen haknijaink voltak, idénymunkát végeztünk, próbáltunk a halál közelében merész humorra lelni, amely nemcsak a mi ápoltjainkat ragadná magával, hanem a szomszédos ágyakat is, végezetül az egész osztályt. Megtanultuk egymás idôrendjét, egymás kötelezettségeit, kinek az örege követel mindig rózsaszín fogkefét a protéziséhez, kinek kell folyton nyalókát tartania a táskájában, ki volt kénytelen durva frottír törülközôvel dörzsölgetni testvére fülcimpáit. Próbáltuk támogatni azokat, akiknek a haknija már befejezôdôfélben volt, szívesen láttuk az osztályra érkezô szégyenlôs és óvatos újakat, akik szemmel láthatólag féltették hozzátartozóik életét, és akiket az elfekvô osztály lehangoló rutinja kezdetben megdöbbentett és elborzasztott.

Egyes kísérôk a sajátjuk mellett gondoztak pár másik ágyhozkötöttet is. Az elfekvô osztály néhány öregét már jó néhány éve ottfelejtették az ágyában, némelyikük asztalán évente egyszer megjelent egy karácsonyi lap, búzacsíratál vagy egy születésnapi csokor. Valamelyik évek óta száját tátva alvó elbutultnak vélt hirtelen enni, inni kezdett, és fürgén társalogni a folyosón, miután egy kísérô, akinek saját haknija már véget ért, úgy döntött, hogy kapcsolatot teremt vele, a szomszédos ágyon addig örökösen nyitott szemmel alvóval.

Láttunk csodákat is, önmagukba forduló, évtizedek keserûségétôl bezárkózó, gyanakvó nagymamákat, amint keresni kezdik egymással a kontaktust göcsörtös kezüket egyik ágyról a másikra nyújtva. Megtanultuk, hogy a nyolcvanévesekben megvan a képesség új emberi kapcsolatokat kötni, vagy talán jobb ha azt mondjuk, összebogozni, illesztgetni. Az öreg már nem bír sokat befogadni – szükséglete, hogy önmagáról beszélhessen, elmesélje élete történetét, a kívánság, hogy még egyszer résre nyithassa saját ajtaját, sokkal nagyobb.

Megtanultuk, hogy az emberi kíváncsiság hosszú ideig frissen megôrzôdik, kismadarak könnyeden repkedô és hirtelen zuhanni kezdô kíváncsisága, amely hirtelen mély depresszióba, az idô elégtelenségének megértésébe torkollhat.

Az öregek otthonai, a kórházak a nôk birodalma – igaz, hatalom nélkül való. Az alsó szinteken nôk gondozzák a nôket, a felsôbb emeleteken pedig ugyanezt teszik a férfiak papírmunkával, döntéseket hoznak, terveket, költségvetéseket készítenek, mappáik és számítógépeik mögül nézik beosztottjaikat, gazdasági vezetôként, végrehajtó bizottságok, szociális osztályok irányítójaként, vezetô orvosként vagy csak ritkán elérhetô specialistaként. Ez alatt a három év alatt, míg anyámat gondoztam, legalább öt fázisban tanácskoztam döntési helyzetben lévô férfiakkal. Végre nagy nehezen, kitartó üldözés után egy pillanatra le tudtam ôket ültetni az asztal másik oldalára minden elemi kapkodás közepette is, és, mint ahogy ezt minden alkalommal éreztem, zavartam ôket az összehasonlíthatatlanul fontosabb ügyeik intézése közben.

A koskelai kórház hatalmat birtokló férfiai közül egy sem adta fel kimért és lenézô szerepét velem szemben egy pillanatra sem, akárcsak az ügy központi szereplôjével, anyámmal szemben sem. Anyám szerint határtalanul megalázó volt, hogy a döntéshozó orvosok soha nem hozzá beszéltek egyenesen, hanem mindig csak hozzám vagy egy közelben tartózkodó ápolóhoz, akinek a közvetítésével végül tanácskoztunk anyával is. Anya szívesen beszélt volna (hallókészüléke mindig készen állt a legnagyobb hangerôre csavarva) az ôt érintô ápolásról – és elsôsorban a napi politikáról – a döntési helyzetben lévô férfiakkal, ám csupáncsak enyhén zavart mosollyal és a csipogó karórára vetett sietôs pillantással találta magát szemközt. Ebben a nôk birodalmában a férfiak humánus és empatikus jelenléte csak a nyári munkát végzô segédápolókká és fürdetôkké vált fiataloknak és jórészt külföldieknek volt köszönhetô. ‘k, mi csak fájdalomfickóknak hívtuk ôket, egy másfajta kultúrából érkeztek, olyanból, ahol az öregeket meghallgatták és tisztelték, úgyhogy a fájdalomfickóknak még a legnagyobb sietség kellôs közepén is akadt idejük egy kicsit elbeszélgetni a nagyanyókkal.

Mindettôl függetlenül: anyám évtizedek óta nem élhetett ilyen nyugalomban és biztonságban, ilyen jól betakargatva, megetetve, ennyi jóéjszakáttal és jóreggelttel megtisztelve, mint Koskelában, az öregek túlterhelt kórházában, az elfekvô osztályon.

Ez a bôrömmel megélt három év sokkal több az életemben, mint némely forró szerelmi viszony magam mögött hagyott évei. Csodaként figyelem a halál értelmes, néha szeszélyes munkáját anyámon. Anyám bôrén.

Amikor anya megérkezett az utolsó osztályára, közeli és távoli ismerôsök jöttek álmélkodni az arcán, karján, mellén. A bôre rugalmas volt és sima, mint a fiatal lányoké, a kopott köpenyek mellett anya szinte sugárzónak tûnt.

Csak a lába volt csupa seb. Amikor az ápolónôk levették róla a kötést, a lába úgy nézett ki, mintha egy túlságosan megerôltetô kirándulás csúfította volna el, vagy egy éles kôvel sértették volna fel.

Késôbb a lábat anya szégyenteljes meneküléséhez kapcsolom, távolsági buszjáratokhoz, vonatokhoz, taxikhoz, gyorsan végigjárt utcácskákhoz, hullámtörô gátakhoz, Viipurihoz.

Én, a lánya is, megsebeztem a lábamat. Gyerekként szándékosan, a fájdalmat élvezve. Én a menekülést nyolcévesen kezdtem, emlékezetem szerint akkor vérzett valamim elôször komolyan. A sarum feltörte a lábujjaimat. Anya lemosta a lábam, gézlapocskákat tett a lábujjaim közé. Végül a kanapé párnájára fektette a lábamat. Így feküdtem órákon keresztül, szemem behunyva hallgattam anya duruzsolását, a cigarettától rekedt, mélyen rezgô hangját, Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei.

Aztán jöttek a szögescipôk, a rövid távok. Versenyek után voltak sebek a vádlimon, néha még a combomon is. Gyorskorcsolyázás közben szereztem egyszer egy mély sebet a térdem fölött. Egyszerre akartam érezni az örömöt és a fájdalmat. Kínoztam a testemet, hogy kielégüljön a lelkem. Azokban az években sokat követelô testem szerint éltem, akár valami ragadozó; tánc, sport és együtt járásnak nevezett szakadatlan szeretkezési vágy volt az életem.

Anya csöndben figyelte nálam ezt a szenvedélyt, a fájdalmamat. Sok-sok hajnalon láthatta, hogy én, a tékozló leány, hogyan horkolom ki részegségemet a konyhaasztal mellett, homlokom a viaszosvásznon, aztán fölriadtam, anya komoly, számonkérô arca, reszketô ajka, remegô álla volt felettem, én kacagtam, hátravetettem a fejem, kacagtam, az ajkamra ragadt dohánylevélkéket szedegettem, és kacagtam.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu