A MEDITERRÁNEUMRÓL

Jó tíz évvel ezelôtt még utópistának tartották azokat, akik úgy gondolták, hogy a görögök és a törökök, aztán, hogy a marokkóiak és az algériaiak, késôbb, hogy az egyiptomiak és az izraeliek közti viszony normalizálható. Ezek az emberek azonban nem törôdtek azzal, mit beszélnek a realisták. Tovább álmodoztak; olykor felhagytak ugyan a terveikkel, mihelyt azonban alkalom kínálkozott rá, újra megkísérelték megvalósítani ôket.

Õk voltak azok, meg a barátaik, olykor a gyerekeik, akik mindenhol megtalálhatók voltak, ha arról volt szó, amit „Észak-Dél párbeszédének” szoktak nevezni. Hosszú ideig ez a híres párbeszéd pusztán a Dél dekolonializációjának elôsegítését jelentette. Kezdetben az is elégnek bizonyult, hogy segítették a gyámság alatt álló országokat függetlenségük elnyerésében; késôbb aztán annak kellett véget vetni, amit Léopold Sédar Senghor „a csereviszonyok okozta botrányos kárnak” nevezett. Senghor azt a folyamatot értette ezen, melynek során a nyersanyagokat kiszállítják a gyarmatokról vagy a frissen függetlenné vált országokból, majd a gyarmatosító hatalmak országaiban feldolgozzák ôket, hogy aztán a lehetô legmagasabb áron adják el ugyanezen nyersanyag-termelô országoknak. Az ázsiai országok, speciális munkaerô-helyzetük révén, már jócskán túlléptek ezen a helyzeten: a maga nemében egyedülálló feldolgozó-ipart építettek ki, melynek termékei ráadásul sokkal versenyképesebbek, mint a nyugati termékek. Afrikában viszont sokszor még mindig a gyarmatosítás vagy a korai függetlenség idôszakának hírhedt „egyenlôtlen cseréjénél” tartunk.

Azok közt, akikrôl az imént beszéltem, olyan politikusok is voltak, mint Pierre Mendès France; olyan bankárok is, mint Pierre Moussa; olyan kiválóságok, mint Georges La Pira, Firenze egykori polgármestere; olyan idealista írók, mint a kabil-keresztény Jean Amrouche és a katalán Juan Goytisolo; olyan baloldali elkötelezettségû emberek és gondolkodók, mint a brit Fenner Brockway és a francia Jean Rous. És sokan mások is, de egyikük számára sem nyílt tér a cselekvésre. Ott volt persze a népek kongresszusa vagy az el nem kötelezett országok konferenciája. De ezek pusztán a gyarmatosítás, azaz a nyugati – elsôsorban amerikai – hegemónia visszaállítása elleni harc fórumai voltak. Mellesleg a Szovjetunió egyik fórumon sem tétlenkedett, és sikerült is kompromittálnia vagy kisiklatnia minden olyan ügyet, amely a legkevésbé is gyanús volt számára.

Az európai közösség megteremtésének elôrehaladtával és a szovjet kommunizmus elszigetelôdésével nagy szolidaritás-hullám indult el Nyugaton a kelet-európai országok, azaz a volt Szovjetunió országai (Ukrajna és Grúzia), Lengyelország, valamint a balkáni és a dunai nemzetek mellett. Ez utóbbiak esetében a lendület már csak azért is nagyobb volt, mert a múltban mindegyik többé-kevésbé az Osztrák-Magyar Monarchiához és ahhoz a német nyelvû egységhez tartozott, amely – a románok latinsága és a magyarok egyedisége ellenére – épp most hozza létre, monetáris értelemben, a „márka-zónát”.

Végül, mikor a két Németország egyesült, újra megjelent a félelem, hogy a francia-német páros – az európai valóság és az európai eszme kemény magja és nélkülözhetetlen hajtóereje – kevésbé lesz majd fontos a németeknek, mint egykori hegemóniájuk kiterjesztésének természetes és szinte elfojthatatlan vágya. Be kellett keríteni Németországot és szövetségeseit, azaz egyszer s mindenkorra bezárni ôket Európába, de a NATO-ba is – abba az Atlanti Szövetségbe, melyet egykor azért hoztak létre, hogy gátak közé szorítsák a túlcsordulásra hajlamos szovjet hatalmat.

Én meg egyszerre csak ott találtam magam olyan emberek oldalán, mint Egar Pisani, az egykori miniszter, ma a párizsi Arab Intézet igazgatója; Jacques Vauzelles, ô is miniszter volt Mitterrand idején, ma a provánszi Arles városának polgármestere; Mario Suares, aki még nem volt elnök; és egy sor francia, spanyol, portugál, olasz, egyiptomi és marokkói értelmiségi, hogy ott nyugtalankodjam Jacques Delors-nál annak az Európai Uniónak az irányultsága miatt, mely nemcsak Afrikától, hanem a mediterrán országoktól is elfordult. Meg kell mondanom, hogy nem nagyon kellett erôlködnünk: Jacques Delors nemcsak ugyanazt vallotta, amit mi, hanem már gondolkozott is a dolgon, sôt, a lehetséges cselekvési módozatok alapjait is megvetette már.

Emlékeztetnem kell rá, hogy Felipe Gonzales, aki akkor megfellebbezhetetlen szószólója volt ama híres „átmenetnek”, melynek most ünnepeljük a huszadik évfordulóját, fontos geopolitikai adatokkal támogatta meg a vitáinkat. Mint minden spanyol államférfi, természetesen ô is a Latin-Amerikához fûzôdô külkapcsolatait részesítette elônyben – már csak azért is, mert nem felejtette el, milyen sokáig zárva maradtak elôtte Európa kapui. Ennek ellenére azt mondta, nekem mondta, hogy Európa nem a kulturális befolyás és a gazdasági hatalom kiegyensúlyozatlanságából kell hogy származtassa saját hivatását – a Németország köré csoportosuló Észak javára és a Franciaország által magára hagyott Dél rovására. Mindenképpen támaszkodnia kell Spanyolországra, Olaszországra, Portugáliára és Görögországra is, de nem szabad elhanyagolnia a tengerszorosok ôreivel – Marokkóval és Törökországgal – fenntartott kapcsolatokat sem.

Noha joggal gondolhatnánk az ellenkezôjét, a németek nem voltak mindig teljesen közömbösek az ilyesfajta elemzések iránt. Németországban, elsôsorban Goethe és a nagy romantikusok óta, nagy hagyományai vannak az olaszországi utazásoknak, csakúgy, mint – Bajorországban vagy Poroszországban – a legrangosabb görög-latin oktatásnak. Másfelôl a németek, elsôsorban a törökök révén, megismerkedtek a bevándorlás problémájával is. Minthogy nem felejtették még el, mi minden történt velük a fajgyûlölet következményeként, mindenre készek, hogy a bevándorlók, túlságosan nagy létszámuk és szembeötlô különbözôségük folytán ne ébresszék fel az ôsi démonokat.

Emlékeztetnék arra a negyvenezer vietnamira – már csak azért is, mert a tény nem túlságosan ismert –, akiket az egykori Kelet-Németország importált fegyvergyárainak mûködtetéséhez, és akik az újraegyesítés után munkanélkülivé váltak, majd – a német belügyminiszter vádjai szerint – beálltak a kábítószer-kereskedôkhöz, az egymással vetélkedô bûnszövetkezetekhez és a gyilkosokhoz. A németek úgy döntöttek, hogy kiutasítják ôket. De hogyan, és hová? Megkezdték hát saját Észak-Dél-párbeszédüket. Gyáriparosok mentek Vietnamba, és hat hosszú hónap alatt megállapodtak negyvenezer vietnami vendégmunkásuk hazatelepítésérôl – megfinanszírozva azokat az üzemeket, ahol a kiutasítottaknak munkavégzése biztosított lesz. Ha mindenki tiszteletben tartja a szerzôdést, azaz ha a vietnami fél betartja a hazatelepültekkel kapcsolatos ígéretét, mindenki elônyére intézôdik el a dolog.

Mindezt csak azért mondom el, hogy bizonyítsam, a Dél sohasem volt olyan messze Északtól, mint hinnénk. Ott van minden európai nagyvárosban. Hogyan jellemezhetnénk például Hamburgot és Marseille-t? A katalán regényíró, Juan Goytisolo, jó húsz évvel ezelôtt lenyûgözô és profetikus könyvecskét írt egy párizsi kerületrôl; leírta benne a törökök egyre jelentôsebb betelepülése következtében kialakuló színeket és szédületeket, melyek egy idô után oly erôsekké váltak, hogy reggel, mikor felkelt, az volt az érzése, hogy az Eiffel-torony és a Diadalív egy olyan városhoz tartozik, mely saját kerületétôl több száz kilométerre van.

szolidaritások és mentalitások

Paul Valéry szerint Európa ismét az lehetne, ami, azaz Ázsia elôretolt csúcsa, mint ahogy a Maghreb-országokról és Egyiptomról is úgy tartották, hogy sohasem lesz más, mint az afrikai kontinens egy félszigete. Minden egység elsôsorban a szolidaritások hálója és a mentalitások rokonsága. A Mediterráneum déli része vajon szolidárisnak érzi-e magát az északival? Igen, mindkét parton jelen lévô lakói révén. Vajon egy tunéziai gondolkodásmódja például közelebb áll-e az európaiakéhoz, mint az afrikaiakéhoz? Igen, de ez a közelség az arab-iszlám világ felé tett kitérôvel jön létre. Ami egyébként nem jelent akadályt, hiszen a partnerek listáján ott láthatunk egy sor arab-muzulmán országot is.

Ami ezt a kérdést illeti, Georges Cormmal, a libanoni keresztény politológussal egyetemben két észrevétel nyomán kell elindulnunk.

Miért van az, hogy a nyugati Mediterráneumban a politikai élet és a politikai stabilitás tekintetében csak Spanyolországnak, Olaszországnak és Portugáliának sikerült Franciaországhoz és Németországhoz közelednie, míg a keleti részben csak Törökország ért el félsikert, Jugoszlávia pedig leszakadt? (Igaz, hogy Corm 1992-ben azt állította, hogy Izrael megmaradt „a régió által asszimilálhatatlan közép-európai oltványnak”, holott épp ez volt az az idôszak, mikor a Maghreb-országokból származó arab-zsidó lakosság kezdett túlsúlyra jutni Izraelben. E nyilvánvalóan elfogultságból fakadó tévedés ellenére a Corm által felvetett probléma ma is égetô).

Miért nem fogant meg egyetlen fontosabb technológiai „oltvány” sem a Földközi- tenger keleti és arab partvidékein, miközben Korea, Tajvan, Thaiföld és Malaysia, noha húsz évvel ezelôtt éppoly fejletlenek voltak, mint a legszegényebb földközi-tengeri országok, néhány év alatt simán átléptek az ipari korszakba? „A balkáni, török, arab kultúrák és az általuk kifejlesztett bürokráciák fékezték volna a fejlôdést?”

Van egy másik hipotézis is. Eszerint az iszlám minden más vallásnál erôsebben tartja életben, konszolidálja és rögzíti a patriarchális társadalmat. Márpedig errôl a társadalomról csak azt mondhatjuk, amit Marx mondott a feudalizmusról: ez nem az a formáció, mely biztosítja akár az egyén és a társadalmi csoportok egyensúlyát, védelmét a szegénységgel és a halállal szemben, akár a társadalmi kapcsolatok harmóniáját. Ebben a társadalomban, melyet az apai hatalom mindenhatósága, a legidôsebb fivér felelôssége, az otthonon belül – de csak ott – a feleség uralma és a nôtestvér fölött gyakorolt gyámság jellemez, ezen a szervezeten belül tehát a szolidaritás hibátlan. Másfelôl viszont épp ez a tökéletesen kiegyensúlyozott társadalom a legvédtelenebb a modernitás támadásaival – a falusi elvándorlással, a városok eltömegesedésével, a gyerekek szétszóródásával, az erkölcsi szabadossággal, az apai tekintély megszûnésével – szemben. E hipotézis szerint tehát épp a szervezôdésbeli tökéletességbôl és a mélyen beivódott civilizációs elvekbôl következik, hogy ez a rurális iszlám oly mértékben sebezhetô, ami már az alkalmazkodóképességét lehetetleníti el.

Ez a patriarchátus-koncepció izgalmasan aktuális. Máshol már elmondtam, hogy a vallásosságba való menekülés, ami a 20. század végén szinte mindenütt megfigyelhetô, igen gyakran nem más, mint a patriarchális egyensúly iránti nosztalgia leggörcsösebb megnyilvánulása. Ezt a nosztalgiát persze nem egyformán élik meg a nôk és a férfiak. Elég csak emlékeztetni arra, hogy nemrégiben az egyébként oly szabad és felszabadult fekete nôk hogyan fogadták el minden további nélkül, hogy otthon maradnak, mialatt a férjek Washingtonban felvonulnak, és máris megértjük, hogy ha a szabadság nem több, mint hogy elhagyják, megverik ôket, és megvonják tôlük a gyerekek felneveléséhez szükséges tartásdíjat, ezek a nôk odáig jutnak, hogy kívánatosabbá válik számukra a vallás házasságképének fél-rabszolgasága. Mint tudjuk, az integristák általában ezeket a húrokat pengetik. ‘ket hallgatva kiderül, hogy csak ôk menthetik meg az utcára került gyerekeket a bûnözéstôl, a drogtól és a prostitúciótól. A puritán iszlám erényeit magasztalják, és közben a szigorú patriarchátusra gondolnak, sokkal szigorúbbra, mint amilyen az ”testamentumé volt.

a nosztalgia hamis istenének temploma

És ha mi magunk gondolkozunk a Földközi-tenger térségén, vajon eszünkbe jut-e a patriarchátus?

A mi Mediterráneumunk, a Mare Nostrum, mindmáig a nosztalgia temploma; az elveszett paradicsom, melyet nagyon is szeretnénk megtalálni, az aranykor, melyet annyira szeretnénk visszahozni. Meglehet, hogy ez az Éden az egyetlen gyümölcse képzeletünknek és bánatunknak.

Meglehet, hogy az ibériai, az etruszk civilizáció, Kréta mínoszi, Büblosz, Türosz és Szidon föníciai civilizációja, a fáraói, héber vagy berber civilizáció a dicsôséges sumer elôzmény ellenére sem volt arra sohasem képes, hogy megteremtse az egyensúly, a harmónia és a boldogság feltételeit.

Azt viszont tudjuk, hogy egykor, az emberiség egy része számára létezett egy központi világ, sôt, az egyetlen világ, s ez a Földközi-tengeri térség évszázados és mágikus együttese volt. Nem tudom, de majd kiderül, hogy a tápláló anyai partvidék lakói vágynak-e manapság az egyesülésre vagy az egységre. Csak azt tudom, hogy ez a vén földrész égetô fájdalmat érez ama egység iránt, melyet egyedülállósága jelentett. A Mediterráneum nem volt sem egységes, sem egyforma: egy volt. A világosság egyedüli forrása volt, ex mare lux. Ennek az egyedülállóságnak, ennek a központiságnak vagyunk mi az árvái. Akkoriban, mikor Platón egy tó körül élô hangyákhoz és békákhoz hasonlította az embereket, még úgy tûnt, hogy a nap a tenger körül forog.

Ha elfogadjuk nosztalgiánk magyarázataként ezt a pszichoanalitikus elemzést, jobban tudatára ébredünk azoknak a problémáknak, melyek a 21. század hajnalán, a földgolyónak ezen az immár széttöredezett és a világmindenségben lebegô és forgó, atyafölddé vált részén merülnek fel. A Gibraltári-szorostól a Boszporuszig, Palmától Nicosiáig, Splittôl Máltáig és Genovától Alexandriáig ezentúl azon törjük majd a fejünket, hogy átléphetünk-e az álomból az újrafelfedezésbe, a konfrontációból a kooperációba. Mert hátha – hogy mi is a történészek által folyton idézett szimbolikus figurákra hivatkozzunk – Odüsszeusznak és Szindbádnak, Nagy Sándornak és Szaladdinnak lehetnek termékeny utódai és lehet közös jövôje is. Manapság szívesen mondogatják, hogy a Földközi-tenger térsége már sohasem lesz az, ami volt, s hogy tulajdonképpen már nem is jelent semmit. Mondták ezt már egy évszázada, sôt, jóval korábban is, akkoriban, mikor felfedezték az Amerikába, az indiai félszigetre és a Távol-Keletre vezetô óceáni útvonalakat, amikor az „egyetlen tenger” elvesztette kereskedelmi jelentôségét, és hirtelen a világ gazdasági vérkeringésének peremvidékén találta magát.

Nincs utóda a Mediterráneum olyan gazdáinak, amilyenek a karthágóiak voltak, az athéni vagy római tengerészek, akik Mare Internum-ukat egy hatalmas birodalom éltetô tengelyévé tették, mely talán utoljára teremtette meg a mediterrán világ egységét. Szóval a nosztalgia egyfelôl már Bizánccal, másfelôl az iszlám uralkodókkal megszületett, aztán folytatódott Szulejmán gyôzelmével, V. Károly dicsôségével, Velence felemelkedésével, az osztrák hatalommal, a napóleoni birodalommal, és azzal, hogy Franciaország és Anglia felosztotta egymás közt a térséget, a görög, török, arab, izraeli és jugoszláv nacionalizmus kialakulásától kísérve.

Ennek a folyamatnak a leírásánál a történészek gyakran használják a hatalmi logikát. Az egység itt az erô egysége volna, a modernizálódás pedig a birodalmak modernizálódása. Ami nem föltétlenül hibás gondolat. Azonban egy ilyesfajta elemzés, túl azon, hogy figyelmen kívül hagyja azt a megkerülhetetlen sokféleséget, mely minden uniformizációs kísérletnek ellenállt, oda vezet, hogy ideálisnak kell tekintenünk a rész uralmát az egész fölött, és az egy uralmát mindenki más fölött. Egyébként is, nincs népszerûbb dolog, mint a birodalmi korszakok iránti nosztalgia. Az osztrák-magyar birodalom és az oszmán birodalom kisebbségei keservesen megsiratták a két dinasztia bukását. Ma vannak olyan muzulmán köztársaságok, amelyek Sztálint és utódait siratják. De hogy a Földközi-tenger térségénél és a legfrissebb fejleményeknél maradjunk: Szarajevóban lehet látni a legtöbb Tito-portrét. A kisebbségek tisztelték a birodalmakat. Ferenc József császár minden nap megkérdezte a fôkamarásától: „Egyformán elégedetlen-e velem a birodalom valamennyi kisebbsége?” És mikor a kamarás igenlôen válaszolt, a császár megnyugodott: a birodalom fenn fog maradni.

De kevesen vannak azok, akik valóban és igazán sajnálják, hogy a Földközi-tengeren és a környezô partokon véget ért Nagy-Britannia tengeri és Franciaország szárazföldi uralma. Még akkor is, ha elmondhatjuk, hogy a két gyarmatosító nagyhatalom legalább annyira modernizálta a térséget – a pökhendi önkényuralom és az elnyomás mellett –, mint annak idején a görögök, majd a rómaiak. Számos ország csak az erô és a modernitás agresszivitásának stimuláló hatására tért magához. Van olyan függetlenség, amely csak akkor jön létre, ha a megszállókkal saját fegyvereiket fordítják szembe. Tény azonban, hogy a gyarmatosítás a keresztény nyugatiak vállalkozása volt, és ôk idézték elô elôbb az iszlám ébredését, majd lázadását.

kereskedelem és csere

Manapság nem vagyunk híján azoknak a „látnok” szociológusoknak, akik úgy vélik, hogy világszerte az iszlám és a kereszténység közti konfliktusok fellángolásának idejét éljük. Tény, hogy a keresztes hadjáratoknak, Bizánc bukásának, Konstantinápoly elfoglalásának, a lepantói ütközetnek elevenen él az emléke. A konfliktus a múlt század végén, az arab és zsidó nacionalizmus szinte egyidejû születésével éledt fel újra. Ettôl a pillanattól kezdve a cionizmus – melyet a gyarmatosító uralom perverz nyúlványának tekintettek, céljának pedig azt, hogy az arab világban megerôsítse és állandósítsa a nem-muzulmán jelenlétet – kényszerû és vallási felhangokkal terhes egységbe kényszerítette az „arabságot”. Késôbb Nasszer volt az, aki vállalta a szaladdini örökséget; Kadhafi és Szaddam Husszein pedig a nasszerit. Az arabok a cionizmus elôl a saját földközi-tengeri területeik egységérôl szóló álomba menekültek. Elég, ha végeznek Izraellel, hisz ôseik is ezt tették a jeruzsálemi királysággal.

Az izraeliek nem kevesebb, mint öt háborúban, a kiontott vérrel bizonyították, hogy semmi közük a gyarmatosító országok zsoldosaihoz; az ENSZ-nek, no meg saját állhatatosságuknak köszönhetôen sikerült elfogadtatniuk elôször nemzeti létezésüket, majd azt, hogy joguk van megtelepedni azon a közel-keleti vidéken, melybe távoli, igen távoli gyökereik nyúlnak. Tény, hogy ez a konfliktus késleltette Észak és Dél együttmûködését, elszigetelôdési szándékokat, blokádokat és bojkottokat hívott életre, elválasztotta egymástól a közösségeket. Georges Cormmal együtt kétségkívül elmondhatjuk, hogy „a Mediterráneum mint a csere és a kommunikáció térsége sohasem virágzott jobban, mint az ott élô politikai entitások különbözôsége és sokfélesége közepette (antik görög városállamok, a reneszánsz Itália köztársaságai)”. Bár ugyanez a szerzô késôbb kénytelen megjegyezni, hogy a fejlôdés egyetlen helyi hatalom kizárólagossága mellett is végbemehet – lásd a római birodalmat. Amitôl viszont nagyon fél, az az egymást kizáró hegemóniák együttes jelenléte.

A Mediterráneum nagy történésze, Fernand Braudel szerint az is kétségtelen, hogy a kapitalista terjeszkedés, már Napóleon egyiptomi expedíciójától kezdve, valódi kereskedelmi robbanást váltott ki a 19. század „stagnáló” városaiban: Szaloniki, Szmirna, Beirut, Alexandria, Haifa, Tunisz, Tanger, Marseille ekkor válik újra jelentôs kikötôvé.

Corm úr kérdése: miért van az, hogy a kereskedelem és a csere szükséglete mindennél erôsebb ebben a térségben? Nem lehet, hogy ebben rejlik a jövô magja?

Lelkes és határozott igennel kell felelnünk a kérdésre. E tekintetben mindannyian 2. századi föníciaiak vagyunk. Mindannyian 12. századi olasz kereskedôk vagyunk. Mindannyian 15. századi spanyol hódítók és 17. századi berberek vagyunk. Az algériaiak a legsötétebb tragédia közepette találták ki a „trabendó”-t, azaz a fekete munkát, a csempészést, a maffiaszervezeteket együtt, mindezt hihetetlen leleményességgel és teljes tolerancia mellett. Hogyan lehet egy lopott új autót – melyre tulajdonosa, aki elôre tudta, hogy el fogják lopni az autóját, biztosítást kötött – legfeljebb három nappal azután darabjaira szedni, hogy Marseille-nél vagy Nizzánál kicsempészték Franciaországból; hogyan alakul át ez az autó alkatrészekké, melyeket aztán különbözô napokon Észak-Afrika különbözô városaiba indítanak útnak; hogyan vásárolják meg az egyes darabokat olyan emberek, akiknek elvileg nincs is pénzük rá, hogy aztán újból csillogó autóvá rakják össze ôket, s e csillogó autók hogyan öntik el az illetô ország útjait, s hogyan folyik ez évek óta mindenki tudtával és szeme láttára – mindez olyan fokú leleményességrôl és energikusságról tanúskodik, amelyrôl nem hihetjük, hogy ne lehetne a társadalom szervezettebb tevékenységeinek szolgálatába állítani.

integrizmus és komplementaritás

A nehezét a végére tartogattam. Nem lehet elhallgatni, hogy szembe kell néznünk az integrizmusok fenyegetésével. Az integrizmusok ma, mint a múltban is mindig, a Földközi-tenger térségében született monoteizmusok származékai – és ez még akkor is igaz, ha a közelmúltban a hindu és antimuzulmán közösségekben is az integrizmus fellángolásának lehettünk tanúi.

Alighogy a volt Szovjetunió részekre bomlásával megszûnni látszott a totalitarizmusok barbársága, a volt Jugoszlávia romjain máris láthattuk a birodalmi sovinizmus újjászületését, Csecsenföld orosz lerohanásával pedig a gyarmatosítás feléledését. Bizonyos értelemben tehát egyfajta ôsi nacionalizmus támad fel újra. Olykor még a köntös is ugyanaz: az ósdi etnikai-vallási mozgósítások díszes rongya.

A probléma igen nagy, de én most csak abból a szempontból hoztam elô, hogy megnézhessük, hogyan gyôzhetôk le a mediterrán egység megteremtésének útjában tornyosuló akadályok. Nem szeretnék igazságtalan lenni a három nagy monoteista civilizáció egyikével sem. De észre kell vennünk, hogy ma az iszlám integrizmus törekvése az, hogy falat emeljen a Mediterráneum északi részével való együttmûködés elé. Északra úgy tekint, mint zsidó vagy keresztény hitetleneknek, a gyarmatosító idôk pogány leszármazottainak és ama erkölcstelen kapitalizmus képviselôinek gyûjtôhelyére, mely lealacsonyítja a férfit, és prostitúcióba kényszeríti a nôt. A legutóbbi dráma, mely a fenti szemlélet nyomán robbant ki, most játszódott le Algériában.

Arra a tételre céloztam az imént, melyet némely jövôbelátó amerikaiak – Huntington és mások – vallanak magukénak washingtoni intézeteikben, azt állítva, hogy civilizációs megrázkódtatások és kulturális átrendezôdések tanúi vagyunk. Világszerte közeledni fognak egymáshoz a buddhisták, a konfuciánusok, az észak-amerikaiak, az európaiak, de még a muzulmánok is, hogy etnikai-ökonómiai egységeket hozzanak létre. Ez a tétel a Mediterráneumra nézve azt jelenti, hogy feloldhatatlan Észak és Dél ellentéte.

Ezzel szemben egy másik tétel azt állítja, hogy a valódi küzdelem a tradíció és a modernitás hívei közt folyik, minden kulturális és vallási határt átmetsz, és szembehelyezkedik az egyébként természetesnek tekintett kulturális átrendezôdésekkel és szolidaritásokkal. Ez a tétel a Mediterráneumban a szükségletek és célok komplementaritását kívánja megteremteni, mely maga alá gyûri a hitek és kultúrák inkompatibilitását.

Szerintem a világnak ebben a részében ez a problémák felvetésének legtisztább, legegyszerûbb és leghatékonyabb módja.

Néhány évvel ezelôtt merész és bátor emberek, akik nagy titokban ültek össze Oslóban, hogy létrehozzák az izraeli-palesztin megállapodást, ugyanezekkel a fogalmakkal írták le az elôttük álló problémát. Kétségkívül mindegyikük szemitának és Ábrahám gyermekének tartotta magát, ami jövendô megállapodásuk szempontjából inkább szembeállította, semmint egymáshoz közelebb hozta volna ôket. Az embernek kedve lett volna azt tanácsolni nekik, hogy mihelyt szóba kerül, hogyan osztozzanak meg egy területen, felejtsék el, hogy ugyanazon apától származnak, aki mindkettôjüknek odaígérte az ôsi földet.

Mibôl indultak ki ezek az emberek? Abból, hogy együttélésre vannak ítélve. Hogy egyikük sem lesz soha képes arra, hogy elpusztítsa a másikat, s hogy a jövôben szükségleteik és céljaik komplementaritása le fogja gyôzni a kultúrák és a tradíciók inkompatibilitását. Az izraeli miniszter, Simon Perez még egy kicsit tovább is ment, mint a többiek, mikor azt mondta: olyan korszakba léptünk, amely radikális változásokat hozott az életünkbe, és a jövô abban a pillanatban szép lesz, mihelyt minden kis palesztin és minden kis izraeli tudja, hogyan kell használni egy számítógépet.

Noha francia vagyok, büszkén mondom ki, hogy ha Franciaország muzulmánjai a francia állam ügyének tekintendôk, a Maghreb-országok, konkrétan Algéria problémáinak az egész mediterrán térségre kell tartozniuk, a Mediterráneum pedig egész Európa ügye kell hogy legyen. Arról persze nincs szó, hogy tüstént létre kell hozni egy mindent átfogó és minden tekintetben kielégítô megállapodást; pusztán arról van szó, hogy el kellene jutni a megértés, a tolerancia, a befogadás és az építkezés akarásáig – de legalább az erre irányuló akarat csíráinak megjelenéséig.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu