A TÖRTÉNELEM VISSZATÉRÉSE A NÉMET TARTOMÁNYOKBA

Egyszer, úgy 1991-ben lehetett, az egykori Kelet-Berlinben elsétáltam a Berlin-Kreuzberg-i Mariannenplatztól a fôpályaudvarhoz, a volt Ostbahnhofhoz. Elsétáltam, mintha mi sem történt volna, a templom elôtt, amely mellett a fal húzódott, és ennek a falnak már a nyoma sem látszott. Tovább baktattam, építkezések mellett haladtam el, át a hídon, és már ott is álltam a fôpályaudvar elôtt. Tíz percnyi gyaloglás volt mindössze, de két évvel azelôtt elképzelhetetlen lett volna. Beléptem a pályaudvari csarnokba, álldogáltam egy hamarjában utazási irodának berendezett kioszk elôtt, aztán ott voltam a vonatindulásokat mutató nagy táblánál. És olvastam: Königsberg, vonat indul Königsberg felé.

Az NDK végével visszatért a történelem, és úgy látszik, az egyesült Németországban mindent újra kell gondolni és vitatni. Mintha a Szövetségi Köztársaság alapjai kérdôjelezôdtek volna meg. Semmi sem biztos többé. De ebbôl az is kiderül, milyen bizonytalan lábakon állhatott minden. A régi Szövetségi Köztársaság mentális kiegyensúlyozottsága nyilvánvalóan kevésbé alapult belsô meggyôzôdésen, mint külsô körülményeken. Az emberek sok kérdésben nem meggyôzôdésbôl viselkedtek úgy, ahogy viselkedtek, hanem mert a körülmények miatt nem lehetett másként. Az alapkérdések belsôvé válásának folyamata sosem szabadult meg attól a dimenziótól, hogy itt a megszállók általi átnevelés folyik. Nem szabad, ez mindig ott volt a tudat hátterében. Nem szabad azt mondani, hogy Königsberg, azt kell mondani, hogy Kalinyingrád, és nem szabad azt mondani, hogy az auschwitzi halottak számát a szovjet propaganda manipulálta, és azt sem szabad hajtogatni, hogy az NDK nem „Kelet-Németország”, hanem „Közép-Németország”. Tabuzóna és pragmatizmus

A Szövetségi Köztársaság a német történelmet egy tabuzónába helyezte. Egyfelôl mindent szép áttekinthetôen elrendeztek, rituálékká dolgoztak át, mint a „Volkstrauertag” (nemzeti gyásznap), másfelôl már régen nem volt valódi érdeklôdés a német történelem iránt. A diákoknak rendszerint mindmáig nincs errôl összefüggô tudásuk, amikor kijárják az iskolát. És így feltûnôen alacsony szintû marad az érdeklôdés a német történelem iránt. Ennek a történelem-nélküliségnek a Kelet-Nyugat konfliktusban megvolt a maga helye, megfelelt az átgondolt külpolitika hiányának. Ehelyett ott volt a keleti politika elcsitulása és a csinos pénzesbôröndök.

Az alkotmány tartalmazta ugyan mint feladatot a német egyesítés elôsegítését, de Németország megosztottságának tudata az évtizedek folyamán észrevehetôen eltompult. A Szövetségi Köztársaságnak, mint 1989-ben kiderült, nem volt semmi koncepciója az egyesített Németországra. Inkább egy problémája volt: az az NDK-népesség, amelyik nem akarta többé elfogadni az NDK-állapotot. A szövetségi kormányt a lipcsei hétfôi tüntetések hozták lépéskényszerbe, valamint a menekültek a Balatonnál és a prágai követségen.

A német szövetségi politika mindenekelôtt pragmatizmuson alapult. Ez látszott az egyedül lehetséges politikának a nemzetiszocializmus csôdje után. Annak a politikája, amit csinálni lehet, víziók nélkül. Mert a német víziók nyomában a katasztrófa jár. Így aztán minél gyorsabban és szentimentalizmus nélkül véghezvitték a pénznemösszevonást és az egyesítést. Képzeljük csak el, milyen retorikát váltott volna ki egy ilyen esemény más országokban. Megpróbálták az egész problematikát úgy kezelni, mint az eddigieket, de hirtelen minden másképp volt.

Elôször is a nyugati külföldön figyelték gyanakvóan a szövetségesek ezt az egyesült Németországot. Egy avítt, a század elejére visszanyúló, konkurenciában való politikai gondolkodás alapján nagyhatalmi törekvéseket tulajdonítottak neki. Egyrészt hiányolták elkötelezôdését az Öböl-háborúban, másrészt azzal gyanúsították, hogy régi birodalmi érdekei vezetik Kelet-Európában és a Balkánon. Pedig ez a Németország mindenekelôtt saját magával van elfoglalva.

A szövetségi német közvéleményben 1990-ben egyetlen meggyôzô érv sem szólt az NDK-val való egyesülés mellett. A fiatalabbak tudták, hogy merre van Toszkána, de Mecklenburgról a legtöbbjük sose hallott. A Szövetségi Köztársaság önértelmezését fôként a gazdaságra alapozta, a gazdasági csodára. Ezzel együtt stabilizálódtak a demokratikus intézmények is. A nemzet kérdése nyilvánosan nem játszott szerepet. Az egyesüléssel azonban automatikusan felmerült ez a kérdés, mivel a német nemzethez tartozás volt az egyetlen érv az egyesítésre. A nemzeti kérdés és az „idegenek”

De a nemzet kérdését nem fogadta be a közvélemény. Olyan téma ez a német közvélemény számára, amelyet mintha mindmáig hatóan tabuvá tett volna a nemzetiszocializmus. De a nemzet kérdése a gyakorlatban óhatatlanul visszatért. A kiiktatott nemzeti tematika az idegenek elleni akciókban, a gyújtogatásokban és a sírgyalázásokban keresett utat magának. Az idegengyûlöletben. Ez végsô soron azzal is összefügg, hogy Németországban egyáltalán nem tisztázódott, hogy akkor hát ki is számítson „németnek”. Az állampolgárság és a nemzetiség fogalma félreérthetôen össze van keverve. A nyilvánosság fórumain és a lakosság körében továbbra is csak az etnikailag német származásúakat szokás németeknek nevezni, a más nemzetiségûeket pedig külföldieknek mondják akkor is, ha német állampolgárok. A Szövetségi Köztársaságban azonban a gazdasági csoda munkaerôszükséglete következtében a hatvanas évek óta emberek milliói élnek, akik etnikai értelemben nem németek, de itt születtek, itt nôttek fel, és többnyire akcentus nélkül beszélnek németül. Kinek a hazája hát a Szövetségi Köztársaság? Ennek az országnak a realitásai és az önértelmezése már régen nincs összhangban egymással. Az egyesítés óta meg mintha már csak nyugatnémetek és keletnémetek léteznének. Wessik és Ossik, ahogy olykor rosszmájúan, olykor elégedetten mondják.

A régi Szövetségi Köztársaságban a nyolcvanas években megkezdôdött egy vita a multikulturalitásról. Az egyesítés ebben is visszavetette a németeket. Az NDK etnikailag messzemenôen homogén volt, leszámítva a szorbokat, akiket mint látványosságszámba menô kis szláv kisebbséget folklorisztikusan mutogattak, miközben a barnaszénkitermeléssel tönkretették a falvaikat. A külszíni fejtést egyébként mindmáig ûzik, állítólag a foglalkoztatottság érdekében.

A külföldieket az NDK-ban rendszerint szerzôdéses munkaerôként munkásszállásokon tartották. A lakosságnak alig volt külföldiekkel kapcsolatos tapasztalata. A multikulturalitásról kezdett vita belefulladt volna a „proletár internacionalizmus” propagandisztikus jelszavába. Az egyesítés utáni Berlinben feltûnô volt a kelet-berlini kerületek ijesztô egyhangúsága a nyugatiakhoz képest.

A keleti nacionalista hangütés nyugaton is felbátorította a hasonló erôket. Jobboldali radikális aktivisták csapatostul zarándokoltak keletre az egyesítés után, azt remélve, hogy ott felzárkózni vágyó, érdeklôdô publikumra találnak. De ez a politikai spektrum alakulására egyáltalán nem volt jelentôs hatással. A jobboldali extremizmus Németországban rowdy-jelenség marad, utcai látványosság, amely politikailag nem szalonképes. Németországban a jobboldali radikalizmus politikai híveinek tábora sokkal kisebb, mint Olaszországban vagy Franciaországban. Az NDK és a német közvélemény

Az egyesítés végre valódi mivoltában mutatta meg az NDK-t a német közvéleménynek. Addig – fôleg értelmiségi körökben – helyenként egész jó hírnévnek örvendett, de legalábbis ambivalensen ítélték meg. Az NDK államot a hetvenes évektôl sokan inkább tekintélyelvû, paternalista jóléti államnak tartották. A falnál meghaltaknak állított kereszteket gyakran írták agresszív hangon a kapitalista propaganda rovására. A fordulat hirtelen leleplezte a keletnémet államot. Annak, ami mindig is volt. Egy diktatúra a gyarmattartó szovjet birodalom kegyelmébôl. Ez a megfogalmazás máig zavar némelyeket. Hát semmi jó ne lett volna benne? – kérdezik. És abból, ami jó volt, ne maradjon semmi?

Így hát egy másik kérdést is újra kellett vitatni, a diktatúrabeli magatartás, a diktatúrához való viszonyulás kérdését. Sok baloldali értelmiségi, aki könyörtelen volt a Harmadik Birodalom idején tanúsított megalkuvással szemben, relativizálni kezdte ugyanezt a problémát a kommunizmus esetében. Hirtelen úgy nyilatkoztak, maguk sem tudják, hogyan viselkedtek volna, ha Chemnitzben vagy Magdeburgban élnek. Mintha ezt nem lehetne tudni. Az a tény, hogy százezrek dolgoztak a Stasinak, végsô soron azt is jelenti, hogy a többi, sok millió ember ezt nem tette meg. Az egyéni felelôsségnek ez a viszonylagossá tétele elvezet végül a Harmadik Birodalom megítélésének felülvizsgálatához is. Ha az egyik diktatúrában nem volt kötelezô ellenállást tanúsítani, akkor nem lehetett az a másikban sem. Az NDK-beli értelmiségi kollaborálás mentegetésére szolgál a Harmadik Birodalom-beli ún. „belsô emigráció” felemlegetése, és ez megint csak ennek a belsô emigrációnak a fölértékelését jelenti. Nemcsak Heiner Müller és Stephan Hermlin tûnik így fel jobb színben, hanem Ernst Jünger és Gottfried Benn is. Így vonja magával az NDK mentegetése szükségképpen a század egész német történelmének átértékelését.

1996 telén Berlinben tanúja voltam annak, hogy egy történész azt mondta, jobb volt a két német állam, és jobb lett volna, ha meg is marad. Ez a háború utáni idôkbôl való gondolat, amelyik éppen a Harmadik Birodalom elôfeltételezésén alapult. Lényegében a szövetségesek bosszúja volt, és mára teljesen anakronisztikussá vált. Német szellemi körökben azonban mindmáig fennmaradt ez a felfogás, amely alapvetô bizalmatlanságot foglal magában a német nemzettel szemben, elementáris patologikus dimenziót tulajdonít a németségnek. Ez nem más, mint amit Daniel Goldhagen állapít meg Hitler’s Willing Executioners címû, sokat vitatott könyvében. Az NDK-identitás

Hogy milyen gyenge a nemzeteszme a mai Németországban, az hamar kiderült a gazdaságátalakítás nehézségei során. A munkanélküliség és a migráció folytán elbizonytalanodott nyugati jóléti állam és a keleti szocializmus romjai álltak szemben egymással. A Kelet és Nyugat közti mentális különbségek pedig egyre világosabban megmutatkoztak, a szövetségi struktúra ellenére. Rövidesen az „NDK-identitás”-ról szóló futam következett – a frusztráltság kifejezése, mely a megszokott miliô elvesztésébôl ered. Ha kitekintenénk a határokon kelet felé, könnyen megállapíthatnánk, hogy az a siránkozás, ami itt identitásként manifesztálódik, Kelet-Európában mindenütt megtalálható – a kommunizmus végét követô válság szinte szükségszerû hozadéka. Mindenütt megnyilvánult a kollektivizmus visszasírásában és a nemzeti szimbolikában. S mivel a nacionalizmus ebben a formában nem volt lehetséges az egyesült Németországban – a német történelem és az egyesítés miatt –, hát identitásnak nevezték. És természetesen a PDS posztkommunistái azok, akik ebbôl jócskán profitálnak. A kommunizmus végét követô identitásválság a nómenklatúra és kiszolgálóik identitásválsága is.

Míg a Szövetségi Köztársaság a hidegháború árnyékában és a békés egymás mellett élés félhomályában melengethette provincializmusát, az egyesült Németország sokkal nehezebb idôkben próbálja tovább folytatni az önmagával való foglalkozást. Továbbra is kedvükre vitatkoznak arról, hogy legyenek-e keresztek az osztálytermekben, és miért kell megtartani a bolti nyitvatartás idôpontjait. És néha-néha vitatkoznak a szolidaritási hozzájárulásról, a Kelet újjáépítésére fizetett különadóról is. Mivel az egyesítés problémáit belnémet kérdésnek tartják, a válságot az egyesítés válságaként lehet beállítani, nem pedig annak, ami valójában: posztkommunista válságnak. Az NDK-németek meg vannak gyôzôdve tapasztalataik egyedülállóságáról. Nem hasonlítják magukat a kelet-európaiakhoz, akikhez már az NDK idôkben soviniszta gôggel viszonyultak. Az egyesítéssel csak nagyobb lett a provincializmus Németországban. Az egykori NDK alattvalói mentalitása, amelyben sok maradt a háború elôttibôl, ehhez még hozzátette a magáét.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu