A HOLLAND HEGYEK KÖZÖTT

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy idôszak, amely egyesek szerint még most is tart. Ebben az idôben Hollandia sokkal nagyobb volt, mint mostanság. Mások tagadják ezt, és megint mások azt mondják, jóllehet volt ilyen idô, de nem tartott máig. Lehet, hogy így van, de errôl én nem tudok. Saját tapasztalatból azt mondhatom: a holland zászlót Európa legmagasabb csúcsain láttam lobogni. Északot továbbra is Dokkum, Rodeschool és Pieterburen jelentették, de a déli határ, akár autóval is, több napi járásra volt Amszterdamtól és Hágától.

A magam részérôl, bár én csupán egy külföldi vagyok, még mindenre jól emlékszem, s nem is szándékozom hallgatni róla. Nevem Alfonso Tiburón de Mendoza, Közúti Felügyelô vagyok Zaragoza tartományban, a korábbi Aragón királyság egyik részében, Spanyolországban. Szabad idômben könyveket írok. Tanulmányaim egy részét Delftben végeztem, ahol egy ösztöndíj jóvoltából közút- és vízi út-építést tanultam, s azt hiszem, a legjobb, ha azonnal kijelentem, Felsô-Hollandia mindig is félelmet keltett bennem, Félelmet, amit németesen nagy kezdôbetûvel kellene írni, mintha a természetbölcselôk régi filozófiájában az alapelemekrôl volna szó, mint a Tûz vagy a Víz, amibôl a földi élet összeáll. Ehhez a nagy kezdôbetûhöz egy fekete csô érzése tartozik, melybe beledugják az embert, és ahonnan nem könnyû megszabadulni.

Hogy pontosan mi volt az, ami bennem ezt az érzést keltette, nem tudom, de ugyanúgy eredhetett a tájból, mint az emberekbôl. Az északi táj egyhangú, mint a sivatag. A különbség csupán az, hogy ez esetben a sivatag zöld, és tele van vízzel. Azonban nincs semmi csábítás, kerekdedség, ívelés. A föld sík, és ez az emberek korlátlan láthatóságához vezet, ez pedig újólag láthatóvá válik a viselkedésben.

A hollandok nem csupán érintkeznek egymással, hanem konfrontálódnak is. Fénylô tekintetüket a másikéba mélyesztik, s a másik lelkét méregetik. Nincsenek búvóhelyek. Házaik sem azok. Függönyeiket nem húzzák be, s ezt erénynek tekintik. Vettem a fáradságot, hogy megtanuljam sajátos nyelvüket, mely részben kemény hangokból áll, s melyben a torok felsô része nagy szerepet játszik. Úgy tûnik nekem, hogy ez a zord körülmények következménye – mint gátszakadások, keleti szél, zajló folyók –, melyekkel régebben küzdeniük kellett. Hamar észrevettem, hogy gyerekes hízelgésnek tekintik, ha nyelvüket egy külföldi használja, s hogy szívesebben beszélgetnek velem egy harmadik nyelven. Ennek okát egészen soha nem értettem, de arra gyanakszom, hogy a szégyen és a közömbösség valamiféle keverékéhez bizonyosan köze van.

Akárhogy is, országuk északi részén soha nem éreztem otthon magam – ellenkezôleg, mindig akkor éledtem újjá, amikor a Rajna völgyében utazva megpillantottam a hegyek halvány, kékes körvonalát, melyek a hûvös, sík Északot elválasztják attól a sokkal vadabb területtôl, amit a hollandok Alsó-Hollandiának neveznek. Mert bár alig értettem a Nagy Hegyektôl délre használt nyelvjárásokat, s bár a sötétebb bôrû s kicsit alacsonyabb emberek, akik arrafelé élnek, nem hasonlítanak az oly sokkal felvilágosultabb északi tartományokbeli honfitársaikhoz, mégis sokkal inkább otthon éreztem magamat. Az élet ott nem volt olyan szabályozott és megzabolázott, s bár az Unió Központi Kormányzata megpróbált mindent kézben tartani, ez alig sikerült, a nagy távolságnak, a lakosok független lelkületének és a természetes undornak köszönhetôen, mely irányítóikból feléjük áradt. Északon másodosztályú állampolgárnak tekintették ôket, majdhogynem nyíltan kinevették akcentusukat, és legtöbbször csupán az alantasabb munkák elvégzésére tartották ôket képesnek, melyeket nekik szegénységük miatt el is kellett fogadniuk. Mindez fájt.

A legtöbb észak-hollandiai – néhány mûvészt kivéve – viszont épp fordítva, a távoli Délen volt boldogtalan. A kormányhivatalnokok egymás társaságát keresték, a „Sötét Délrôl”, barbárokról és korrupcióról beszéltek, ostobaságról és kormányozhatatlanságról, és mivel hozzá voltak szokva saját fojtogató túlnépesedettségükhöz és az ehhez tartozó társadalmi kontrollhoz, magányosnak érezték magukat, sôt, szívük mélyén talán féltek is. A hágai Központi Hatalom, az országvezetés, mint mondták, már rég nem tudja biztonságukat szavatolni, némely területek állítólag bandák uralma alatt állnak, a zsarolás mindennapi dolog. Ráadásul a Dél, mely csupán olcsó bort és gyümölcsöt volt képes szállítani, csak a pénzt vitte el. Valójában a Dél csupán arra volt jó, hogy olcsó munkaerôt biztosítson az északi iparvárosoknak. A déliek ott rögtön a régi szegénynegyedekbe költöztek, ahol a többiek lekicsinylôen megtûrték ôket, mindaddig, amíg a gazdasági válság ki nem tört, amikor már szívesebben látták volna, ha visszatérnek, bûzükkel és lármájukkal együtt azokba a primitív körzetekbe, ahonnan jöttek. Mindezek ellenére az országvezetés komolyan szemmel tartotta a meginduló elszakadási folyamatot.

Én magam szerettem ezeket a területeket. Ennek valószínûleg köze van az országhoz, ahonnan származom, bár Alsó-Hollandia tájai nem hasonlítanak Spanyolország ama részére, ahol én élek, s amelyet emberemlékezet óta Aragóniának hívnak. Alsó-Hollandia titokzatosabb, tele rejtôzködô barlangokkal, olyan, mint egy túl sok tintával készített nyomat, örvénylô folyókkal és végeláthatatlan, homályos erdôségekkel. Aragónia nem sík, mint Észak-Hollandia, mégis tágas és nyílt, néha szinte fénylô. Észak zöld, gazdag, gondozott tájai kedvetlen unalmat keltettek bennem, mely csupán azzal az ellenszenvvel mérhetô össze, melyet a legtöbb észak-holland ellen éreztem önelégültségük és mértéktelen bírvágyuk, s e két tulajdonság elkendôzésére kifejlesztett álszentségük miatt.

A déli emberek nyersebbek voltak, de szabadabbak is, ahogy földjeik is megmunkálatlanabbak és elhagyatottabbak. Ami másokat taszított, épp az vonzott engem. A déli magasföld volt a kedvenc tájékom. Elkényelmesedett újságírók mindig mint holdbéli tájról beszéltek róla, de szeretném én látni azt a holdat, ahol bôszült hegyipatak mellett hatalmas kövekbôl épített menedékben lehet aludni. Az utazás arra egyszerû volt, de kalandos, és a hatalom ottani képviselôi, akikkel kapcsolatba került az ember, tudtak annyira hollandul, hogy megértették, mit akar az utazó. Az északiak, akikkel találkozni lehetett, egyfolytában panaszkodtak, hogy a kenyér nem elég fehér, hogy a postahivatalok koszosak, hogy rosszul lehet fogni a tévéadást, mintha ilyesmiért érdemes volna búsulni. Ez persze közel sem az összes panasz: túl sok program van helyi nyelvjárásban, a helyi rendôrség megvásárolható, az északi hírek láthatólag nem érdeklik a délieket, és a polgármesterek néha még arra is restek voltak, hogy kiakasszák a falra a királynô portréját. Ezek a szerencsétlenek tavat mondtak tenger helyett, határôreiket ébereknek nevezték, s kisgyerekeikre sétahámot akasztottak. Igaz, ezek a dolgok már kezdtek kihalni abban az idôben, mikor ez a történet játszódik, nem is annyira azért, mert a Központi Hatalom erôvel elnyomta ôket, hanem a rádió és a televízió hatására.

Egypár északi költô mindezt sajnálni látszott, úgy gondolták, hogy az ilyen szavakban és kifejezésekben a nyelv lelke önmagát ôrzi, de ez természetesen, mint általában, senkinek nem számított. Egymás között a déliek továbbra is használták ezeket a kifejezéseket, de a téves szégyenérzet megakadályozta ôket abban, hogy északiak társaságában is így beszéljenek. Mindezek miatt a két csoport kapcsolatában megbújt valami természetellenes, és valódi nemzeti egységrôl szó sem volt. Holland Királyságnak hívták ugyan az országot, de aki hegyen lakik, szegénységben él, és soha nem látta még a tengert, el sem tudja képzelni, hogy ô is ide tartoznék.

Az északiak, akik állandóan arról panaszkodtak, hogy Délen a szervezettségnek semmilyen formája nem létezik, ugyanakkor szervezett bûnözésrôl beszéltek, mely a normális kormányzás minden formáját hátráltatja. A parlamenti küldöttek, akik Hágában a Délt képviselték, „mind meg vannak vesztegetve és rosszindulatú csoportok szolgálatában állnak”, és bár nem tagadom, hogy abban a zordon országrészben olyan dolgok is történtek, amilyeneket a hideg északiak képtelenek elviselni, mégis megmaradt szeretetemben ez a kezelhetetlen, féktelen ország, még ha csak azért is, mert ott nem éreztem a Jóakarat fojtogatását, amely a poldereket oly kiállhatatlanná teszi. Ez bizonyára spanyol származásomból következik.

A világvége majd csak késôbb jön el, és, ezt biztosan tudom, nem halk suttogással. Nem vagyok egy frivol alak, de olybá tûnik nekem, hogy a hegyek fölöttiek megszelídített emberkertjében valami visszavonhatatlanul megváltozott. Aki a létet túlságosan a kezében akarja tartani, az valami hamis vágyat táplál a halhatatlanság iránt, és ebbôl még soha semmi jó nem származott.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu