HOLI - EGY KRISNA ÜNNEP

Szeretném az alábbiakban olyannak bemutatni Krisna istent és kultuszát, amilyennek egy kis észak-indiai faluban, elsô etnológiai terepkutatásom színhelyén megismertem. Ez a falu, Kishan Garhi egynapi járóföldre esik Varja legendás vidékétôl, ahol a monda szerint Krisna a fiatalságát töltötte. A véletlen úgy hozta, hogy éppen május elején érkeztem elsô ízben Kishan Garhiba, röviddel a sokak szerint az év legfontosabb vallási eseményének számító Holi-ünnep elôtt. Már javában folytak az ünnepi elôkészületek. Megtudtam, hogy az ünnep nagy örömtûzzel veszi majd kezdetét, amellyel egy nôi démon, Holika megégetését ünneplik. Holika, akin démonatyja hûséges tisztelete miatt mindaddig nem fogott a tûz, elevenen megégett a pusztító tûzben, amelyet ô maga szított fivérét, Prahladát megbüntetendô, aki állhatatosan kitartott Rama, az igazi istenség tisztelete mellett.

Láttam, amint két pap és egy sereg asszony rítusok és énekek kíséretében azzal foglalatoskodott, hogy rekonstruálja Holika máglyáját: a falu brahmanja egy házi prédikátorral együtt megáldotta a sírhelynek szánt földdarabot, az asszonyok szárított tehénlepénybôl készült ostyát és apró ékszereket hoztak a tûz táplálására, a máglya köré szalmakötegeket hordtak, végül maguk fonta gyapjúfonallal vették körül az egész területet. Fiatalok csoportjai további tûzrevalót gyûjtöttek a faluban, elsôsorban adományként, de ha kellett, más titkos úton-módon is. Ilyenkor mindig arra hivatkoztak, hogy mindenkinek kell adnia valamit a tûzre, és ami már egyszer odakerült, azt nem lehet visszavenni. Én például alig tudtam megakadályozni, hogy az egyik új priccsem a tûzbe vándoroljon, s más utcámbeliek is felpanaszolták, hogy seprûket, ajtófélfákat, szalmatetô-darabokat vittek el tôlük, s a napra száradni kitett rengeteg tûzrevalójuk is nyomtalanul eltûnt.

A nagy napra a falubeli vályogházakat rendbe hozták, kimeszelték. Míg a falu utcáit és házait próbáltam készülô elôtanulmányomhoz feltérképezni, az asszonyok egyre-másra invitáltak, vegyek részt a nagy ünnepen. A meghívás rendszerint úgy ment végbe, hogy a házak tisztításához használt megnedvesített, tehénlepénnyel dúsított agyagot fenyegetôen felém lendítették, és azt kiáltották: „Sahib fog velünk Holit játszani?” Én kérdeztem, hogyan játsszák ezt a játékot, de nem kaptam egyértelmû választ. A férfiak is azt hajtogatták, hogy egyszerûen legyek ott, nézzem meg, és akkor részt vehetek benne. Ahogy közeledett a nagy nap, egyre nôttek az aggályaim. Egy mûvelt nagybirtokostól egyszer azt hallottam, hogy a Holi-ünnep különösen a negyedik rend kasztja, a szudrák számára nagy jelentôségû. A terület központjában több európai is azt tanácsolta, hogy ki se lépjek a házból, és kerüljek el minden falut az ünnep idején. Falubeli barátaim azonban nyugtatgattak: „Nem kell aggódni. Valószínûleg nem fogja bántani senki. De bármi történjék is, nem szabad haragudni. Fátylat kell borítani minden viszálykodásra. Ez egy lila – Krisna urunk isteni mulatsága.” Olvastam és sok legendát hallottam Krisna ifjúkori csodatételeirôl és szerelmi kalandjairól. Ezek a történetek valóban nem adtak okot a nyugtalanságra. Ráadásul Radcliffe-Brown egy etnológiai alapmûvében azt írta, hogy ha meg akarunk érteni egy mítoszt, mindenekelôtt a mindenkori rítusoknak kell különös figyelmet szentelnünk. Malinowskitól és minden más etnológiai mesteremtôl is azt tanultam, hogy egy idegen kultúrát úgy ismerhetünk meg a legjobban, ha amennyire lehet, közvetlenül részt veszünk benne. Muszáj volt tehát részt vennem az ünnepen, ha megengedik.

Az ünnepségek az éjszaka közepén kezdôdtek, nagyon sokat ígérôen – úgy véltem –, amikor felkelt a telihold. A megszentelt és összelopkodott tûzrevalóból rakott hatalmas máglya rögtön fellobbant, amint a falu bolondjai meggyújtották – a falu elöljárója, úgy látszik, nem ébredt föl idejében. Körös-körül azt kiáltozták: „Gyôzd le a mi Holika anyánkat!” A lélek végleges szabadulás utáni vágya fejezôdhetett ki ebben, nem pedig egy földi hódításé, aminek vélni lehetett. Idôközben száz férfi sereglett a tûz köré, a falu mind a 24 kasztjából valók, hinduk és muzulmánok egyaránt, és frissen learatott zöld zabkalászokat pirítgattak a parázson. Ezután felvonultak különbözô irányban a tûz körül, és amikor elhaladtak egymás mellett, kicserélték kalászaikat, átölelték, vagy „Ram! Ram!” kiáltással üdvözölték egymást, méghozzá sok esetben a kasztkülönbségeket figyelmen kívül hagyva. A falu házaiban elôzôleg már kioltottak minden tüzet, és amikor az összesereglett férfiak visszatértek házaikba, parázsló szenet vittek magukkal a nagy közös tûzbôl, hogy azzal élesszék fel a lángot a családi tûzhelyen.

Amikor befordultam egy sötétebb utcába, valamivel, amit én zabnak véltem, kétszer is megdobtak hátulról. Ez a valami közelebbi vizsgálat után inkább hamunak és homoknak bizonyult. Ettôl a kis epizódtól eltekintve úgy láttam, hogy Holika halálának közös ünneplésével a falu lakói mint egy morális közösség tagjai juttatták kifejezésre egymástól való kölcsönös függôségüket. A közösen végrehajtott rítusok eleven ereje mély benyomást tett rám, a belsô melegség érzésével mentem haza, és tértem nyugovóra az udvarban.

Félelmetes éjszaka következett. Amint a hold egyre magasabbra emelkedett az égen, egyre sûrûbben hallottam sietôs léptek zaját. Fiatalok csoportjai üldözték egymást hangos „Holi!” kiáltásokkal az utcákon. Idônként nagy vályogtéglák csapódtak be az udvarra. Abban a reményben, hogy még legalább néhány órát alhatok nyugodtan, priccsemmel a raktár védelmébe húzódtam. Utoljára röviddel pirkadat elôtt ébredtem föl, amikor ócska agyagedények röpültek a külsô ajtónak, és nagy robajjal széttörtek. Valóságos homok-sortûz érkezett az égbôl, majd elszabadult a pokol. Egy hangoskodó fiúbanda az utcáról a nevemet kiabálta, követelte, hogy menjek ki. Egy ajtórésen át annyit azért láthattam, hogy mindenkit, aki tényleg kimerészkedett, vödreikbôl sárral és vízzel kevert tehéntrágyával öntöttek le. A különbözô korcsoportokból való fiúk marokszám szórták a port a levegôbe, régi cipôkkel dobálóztak, nevettek és tomboltak, mint Krisna kísérôi, a tehénpásztorok, és azok is voltak. Éppen egy idôsebb embert kaptak el, és arra kényszerítették, hogy fölüljön egy szamárra, de fordítva, fejjel az állat hátsója felé. Felmásztak a házfalakra, betörték a lazább ajtókat, és a lakókat kivonszolták a házból, hogy vegyenek részt a rituális akciókban. Mivel egy viszonylag biztonságos, magas falú, erôs ajtajú új házban rejtôztem, megmenekültem az esetleges lincselés közvetlen veszélyétôl.

Eksztázis

Alig vonult el a házam elôl a vad banda, amikor beállított egy baráti család küldönce a falu másik végébôl azzal a kéréssel, hogy segítsek egy sebesült asszonyt elsôsegélyben részesíteni. Egy elhajított nagy vizesedény találta fejen, amikor reggel kilépett a házból. A saját fejemet egy hevenyészett sisakkal védve útnak eredtem. Amint kiléptem az utcára, a szemközti házból kiperdült a borbély felesége, egy mindig rendkívül csendes és alázatos asszony. Most rámvigyorgott a fátyla alól, és nyakon öntött egy vödör vízzel. Míg gyors léptekkel átsiettem a falun, mindenfelé férfiak és fiúk táncoló csoportjait láttam, akik Krisnát és az ôt kísérô muzsikosokat jelenítették meg valamiféle pantomimmal: fapálcákat fújtak, „cincogtattak”, szárított tehénlepénybôl készült koszorúkkal és tehénkolompokból kihúzott szalagokkal a nyakukban ugrándoztak. Miután elláttam az asszony fejsérülését és visszamentem, újra meg újra valóságos por- és szemétözön zúdult a vállamra, amit ezúttal nyilvánvalóan a tetôkön, az eresz mögött megbújó asszonyok és gyerekek öntöttek rám.

Dél körül hirtelen egyfajta fegyverszünet állt be. Itt az ideje a fürdésnek, és a tiszta ruhát öltésnek, kiabálták át nekem a szomszédok. Vége lett a piszoknak. Most a tûz istenének kellett áldozatot hoznom. Ahogy Durkheim írta, „minden kultusznak két aspektusa van, egy pozitív és egy negatív”. Azért kellett hát hajnal óta kiállnunk ezeket a csapásokat és gyötrelmeket, hogy fölkészüljünk más rítusok megtisztító hatására? „Tulajdonképpen mi lesz ma délután?” – faggattam szomszédomat, a borbélyt. „Holi” – válaszolta a boldogság kéjes sóhajával, „a szeretet ünnepe”.

Abban a reményben, hogy hamarosan kezdetét veszi a valódi ünnep a Krisna-táncok szellemében, jókedvûen fürödtem meg és öltöztem át, hiszen a szememet csípte a sok por, és a nap is egyre forróbban sütött. Állandó pártfogóm, a falu nagybirtokosa, most a fiát küldte hozzám egy pohár hûs, sûrû folyadékkal. Ez az ünnepi ital, mondta a fiú. Azt akarták, hogy a legjobbat kapjam, ez a saját házukból származott. Megkóstoltam, lágynak és édesnek találtam. Az egészet ki kell inni, magyarázta a házigazdám. Megkérdeztem, mibôl van: mandula, cukor, aludttej, ánizs és csak egy fél csésze még valamibôl, aminek a neve nem mondott nekem semmit. Megittam az egész finom italt, és csak egy késôbbi beszélgetés során a szakácsomtól tudtam meg, hogy a számomra ismeretlen összetevô – a bhang – mintegy négy unciányi lé, egy kenderfajta leveleibôl származik, melyet nyugaton hasisként vagy marihuánaként ismernek.

Ennélfogva sajnos nem vagyok képes a kellô szakszerûséggel számot adni arról, hogy a négy faluban, amelyen tántorgó házigazdáimmal valahogy bizonyára átlebegtem, milyen további vallási szertartásokra került sor. Azt mondták nekem, hogy részvétlátogatásokat fogunk tenni azoknál a családoknál, ahol az elmúlt évben haláleset történt. Vizuális emlékeimet errôl a vándorútról számtalan fotó tanúsítja – a világ számomra csupán életlen, homályos benyomások sora volt. Jegyzetfüzetem foltos, gyûrött lapjai üresek, eltekintve néhány átlósan lefelé futó vonaltól és hullámos irkafirkától. Néhány fölöttébb erotikus jelenet mindenesetre megmaradt az emlékezetemben. Emlékszem falusiak egész seregére, akik azt nézték, ahogy egy egzaltált férfi táncos kitömött nadrágban önkielégítésbe torkolló tüzes szenvedéllyel forgott és hajlongott, majd egy másik, lefátyolozott, nônek öltözött táncossal különös pas de deux-be kezdett, egy pederaszta aktus paródiájába, ami aztán egy telepatikus párzással ért véget – egy csomó trombita ôrült trillázása közepette.

Tudom, hogy több hisztérikusnak tûnô küzdelem szemtanúja voltam: egyre több nô vidám serege tódult ki a házakból, hogy erôs nádpálcákkal támadjon rám és a többi férfiakra, akik csak azzal védekeztek, hogy saját botjukat a földbe szúrva azt gyors szökkenésekkel körbeugrálták. Mások – mint én is – fürgén menekülve igyekeztek biztonságba kerülni. A tevékenység ezenkívül himnuszok szakadatlan éneklésébôl állt – minden utca visszhangzott az archaikus Szakta-stílusban elôadott kórusmûvektôl.

Másnap reggel a ruháim állapota, amelyekben végül elaludtam, arról árulkodott, hogy többször is lespricceltek és leöntöttek piros és sárga festékkel. Az arcom még másnap reggel is élénk cinóberpiros, a hajam narancssárga volt az ölelgetésektôl és a színes porokkal való bedörzsöléstôl. Kérdezôsködésemre megerôsítették, amit már korábban is hallottam, hogy Kishan Garhiban álarcos rablók foglaltak el egy konyhát, és kutyaszarral kenték össze, meg hogy két asszonyt házasságtörésen értek környékbeli férfiakkal. Az ünnepségek folyományaként egy közeli faluban fegyveres összetûzésre került sor két ellenséges csoport között, és egy harmadik szomszédos faluban, ahol már hosszú ideje tart a viszálykodás az egyes kasztok között, egyáltalán nem tartották meg az ünnepet. „Ez volna a szeretet ünnepe?” – kérdeztem reggel újra a szomszédaimtól. „Igen. Minden ember érzéssel és hajlandósággal közeledik egymáshoz. Krisna urunk tanította meg nekünk a szeretet útját, ezért ünnepeljük Holit ilyen módon.” „És az én sajgó sípcsontom, és a ti sérüléseitek? Voltaképpen miért csépeltek minket, férfiakat folyton az asszonyok?” „Ahogy a pásztorlányok szerették Krisna urunkat, úgy fejezik ki ezzel a mi asszonyaink is a szeretetüket irántunk, és irántad is, Sahib!"

Vágyódás Krisna után

A faluban eltöltött következô 12 hónap során megtanultam, hogy a rituális cselekvéseknek három fô csoportja létezik – a törzsi ünnepek, egyes szentségek és a vallásos tisztelet kevésbé kötelezô formái. A szentségek közül a családban tartott esküvôi szertartások álltak a falu mindennapi életének középpontjában.

A házasságkötéssel a fiatal lányokat kiragadták abból a privilegizált helyzetbôl, amelyet a patrilineárisan szervezett nagycsaládokban születésüktôl fogva egész gyerekkorukban élveztek. Minden esetben egy másik, sokszor több mérföldnyi távolságban fekvô faluba kerültek, ahol összeadták ôket egy házastárssal, aki még maga is gyerek volt, és ily módon egy számukra teljesen idegen családba kerültek.

A vôlegényt a nagybátyjai mintegy katonai felvonulás keretében cipelték a faluba, és innen háromnapos ünnepélyes tiszteletadás után bôgô kis menyasszonyával együtt új otthonukba vitték ôket, ahol a menyasszonynak jut a legalacsonyabb státus minden családtagok közül. A frissen esküdött feleségek élete kizárólag abból áll, hogy nehéz munkát végeznek anyósuknak, férjüknek teljes engedelmességgel tartoznak, és minden náluk idôsebb falubeli férfi elôtt csak szótlanul és lefátyolozva mutatkozhatnak. A feleség sorsát ettôl kezdve kezében tartó férj családjának többi tagja jogot formálhatott arra, hogy a nála alacsonyabb rangú rokontól minden ünnepi alkalommal szolgáltatásokat, ajándékokat, vendégszeretetet és tiszteletet követeljen.

Idônként az ilyen esküvôi ünnepségek során is sor került a Holi-játék rövid kirobbanásaira, fôleg az idegen vôlegény falujabeli férfiak és a menyasszony falujabeli nôk között. E játékok során a férfiakat felbiztatták, hogy merészkedjenek be a nôi udvarokba a menyasszony falujában, ahol aztán a merészségükért sodrófával ütlegelték vagy festékes vízzel öntötték le ôket.

Egyébként minden házasságkötéssel kapcsolatos szertartásban a férfiaknak a nôk, a vôlegény hozzátartozóinak a menyasszony fölötti dominanciája állt az elôtérben. Ha egy férjes asszony szokás szerint egyszer egy évben hazatért eredeti otthonába, hogy egy hónapot fesztelenül együtt töltsön falubeli „nôvéreivel és fivéreivel”, az egész falu érzelmes dalokat énekelt a gopik Krisnához fûzôdô és egymás közti szoros közösségének gyermeki idilljéhez való visszatérés soha be nem teljesülô vágyáról. Ha a felnôtt emberek közötti szexuális kapcsolatról akartak szólni, azt a „háború”, a „lopás”, az „erôszaktevés” metaforáival kellett körülírni. Hogy senki meg ne sértôdjön, a házastársi kapcsolatot egy adott férj és feleség között csak körülírva lehetett említeni, mint a „ház”, a „gyerekek” stb. A Holi-ünnep tehát nemcsak azzal vált el a mindennapi érintkezés formáitól, hogy itt egészen leplezetlenül jutottak kifejezésre kimondottan szexuális kapcsolatok, amelyeket különben egyáltalán nem volt szabad tematizálni, hanem a férj és feleség közti hagyományos erôviszonyok megfordításával is.

Ettôl a Holi-ünneptôl eltekintve az a benyomásom alakult ki, hogy az év többi tizenhárom nagy ünnepe a patriarchátus és a gerontokrácia családon belüli normális struktúráját fejezte ki és tükrözte vissza, valamint a bonyolult, szigorúan hierarchikus tagoltságú viszonyokat az egyes kasztok között és a földbirtokos általános elsôbbségét a faluban. A Divali-ünnep során az ôsök szellemét etették, és a családfô a többi családtag nevében a gazdagság istennôjéhez imádkozott. Gobardhan Divali rítusaiban, a Krisna-kultusz egy további ünnepén az agnatok, az apai rokonok összetartozását hangsúlyozták a család jószágaiban való közös érdekeltségük alapján. A Divali-ünneppel véget érô kéthetes holdciklus negyedik napján – és minden hónap valamelyik megadott napján – a feleségek böjtöltek a férjükért. Más napokon a gyermekeikért böjtöltek. A fivérek és nôvérek egymás kölcsönös segítésén alapuló viszonyát, amely különösen az idegen faluba férjhez adott nôknek fontos, két másik ünnep és számos böjti nap volt hivatott megünnepelni és megerôsíteni. A Holi-ünnep alkalmával rakott nagy tûz is a gonosz Holikának a fivérével szembeni hallatlan árulását megtorló isteni büntetés drámai kifejezése. Az év minden más ünnepe és az esküvôi szertartások is az alacsonyabb és magasabb kasztok szigorú elválasztását és könyörtelen hierarchiáját tükrözte, mind a megtisztuláshoz nyújtott szolgáltatások, mind az ellenszolgáltatásul kapott ajándékok és élelmiszerben való fizetségek formájában. Minden rituális cselekvés – akár az egyes szentségek, akár a nagy ünnepségek keretében zajlott – a pártfogó és az alárendeltek közti ritualizált szerepmegosztással alapvetôen a gazdasági uralomnak és alávetettségnek a falut jellemzô szigorú hierarchizáltságú struktúráit tükrözte vissza, ahol a családok egyharmada tartotta ellenôrzése alatt majdnem a teljes földbirtokot. Emellett szerintem a kevésbé kötelezô, egyénileg követett rítusok és szokások is felfoghatók a világi hatalmi struktúrák kifejezôiként. Rivalizáló vezérek vetekedtek különleges ceremóniák segítségével minél nagyobb számú hívekért. Egy jómódú paraszttól, hivatalnoktól vagy egy a bíróság elôtt sikerrel szereplô panaszostól elvárták, hogy ugyancsak különleges ceremóniákat és ünnepségeket rendezzen, hogy az egyszerû nép is „feloldozza a bûnei alól”, amelyeket magas állása elérése során kétségkívül elkövetett. Ha nem felelt meg ezeknek a várakozásoknak, számíthatott arra, amiként ez gyakran szóba került, hogy a Holi-ünnep során a fösvény embereket mindig bosszantották, néha más sötét éjszakákon kirabolták. Egyszer egy évben került sor arra, hogy egyszerre imádkozzanak minden helyi istenhez, ami az asszonyok közös tevékenységét kívánta meg, akik ezenkívül gyakran jártak össze kisebb csoportokban közös éneklésre. A férfiak közti barátkozás minden formáját a családon és a kaszton kívül gyanakodva figyelték.

Összegzésképpen talán azt lehetne megállapítani, hogy a falun belüli rituális és mindennapi szociális érintkezési formák pontosan megfeleltek egymásnak – mindkettô egy szigorúan hierarchizált és lépcsôzetes rend fenntartását szolgálta. Ezen a renden belül nem sok hely maradt a Krisna vígan hangoskodó lényéhez illô viselkedés számára.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu