HATÁRJÁRÁS A MELANKÓLIA ÉS AZ IRÓNIA FÖLDJÉN

Azt mondják, a melankolikus ember Szaturnusz gyermeke.

Félek és szorongok. Attól, hogy elmúlik ez a ferde ôszi napsütés, vagy hogy nem sokáig láthatom már; hogy ezen a forró, gyönyörûre repedezett aszfalton sem fogok járni, vagy hogy egyszer csak nem lesz édesanyám. Szeretnék mindenen túl-lenni és rettegek, hogy hamarosan be kell fejeznem a szemlélôdést. Kíváncsi vagyok, izgatott, erôim teljében és szomorú. Attól vagyok felajzott, például, hogy a legizgalmasabb dolog a világon: élni; és attól szorongok, mondjuk, hogy nem rajtam, az elszánásomon és az igyekezetemen múlik, meddig ácsoroghatok az anyagok, a zenék, a szagok és képzetek közelében.

A melankólia, mint a neve mutatja, a fekete epétôl van – mondják a görögök; – a mélabú a hipochondriumnak, a has felsô részének, azaz a májnak, az epének és a lépnek a megbetegedése – állítja Galénosz. Rosszmájú és epés vagyok, meg hipochondriás – mondhatnám ironikusan, vagy angolosan: spleenem van. A melankólia következtében kedves nékem az éjszaka, az epikus és kimarjult álmok; a megérzéseim és a jóslataim beválnak és otthonos vagyok az elveszettség és a posztóvastag egyedüllét érzetében; a magány titkos és gyógyíthatatlan szabadsága is az enyém.
„Ki a szépet szemtôl-szembe látta
életét már halálba vetette,
nem való a Föld szolgálatára,
mégis reszket, ha közel a veszte,
ki a szépet szemtôl-szembe látta” – mondja August von Platen Weöres Sándor fordításában, a mélabús Platen, aki 39 évesen halt meg. Melankolikus az, „aki a kín-keservét megszokta második természetéül” – írja Euripidész; vagy az – mint Földényi F. László írja –, aki „egyszerre két életet él: a sokféle szenvedését, valamint azt, amelynek errôl tudomása van”.

Érzem, amit érzek, fájdalmakat, sajnálatot és hiányt és zuhantató ûrt – és élem, átélem a helyzetem, miközben figyelem, hogyan történik, milyen az az érzés, hogyan reagálok rá. Tudom, hogyan születtem – hiszen ott voltam. Egyszerre vagyok alany és tárgy, a kísérleti állat és a megfigyelô személy. Én vagyok, aki a szerelmével ölelkezik, eláraszt a közelség, az átolvadás, az ízek és a selymesedô hajlatok, a villanó harapás és az ütésnyi öntudatlanságig terebélyesedô gyönyörûség a vesémben – és én vagyok, aki a mennyezetrôl, az ajtó mellôl figyeli ôket, magam, hogy mi történik, a látványt, hogy miképp, milyen hangon. Egyszerre vagyok érzet és leírás, egy félhangosan gondolt, szüntelen történet; egyszerre átélés és az elgondolása, mondhatnám: élmény és reflexió, önfeledtség a létmámorban és a kimondás végtelenített igyekezete; a megragadásra, a megértésre és a megörökítésre tett szenvedélyes és pusztító erôfeszítés vagyok.

A szomorúság és a rettegés, valamint a szárnyalóan és földhözragadtan megváltoztathatatlan az írás tárgya és anyaga – mondhatnánk enyhén ironikusan.

Az irónia ugyanis csalást, tettetést jelent görögül, és – mint Kierkegaard mondja – a moralitás problémája. Az irónia az elutasítást az elfogadás gesztusa mögé rejti. Mint retorikai alakzat, a tagadást állításként mondja: mert az irónia kétértelmû, és az utalásban, a szövegkörnyezetben van a másodlagos jelentése. Hiszen – az elôbbieket folytatva – ki akar az egyetlen életében folytonosan szemlélô, a halotti maszkot megmintázó kézmûves lenni?

Az irónia a meglévônél kevesebbnek a színlelése. A „jó nekem így is” gesztusa, miközben nem jó.

A melankólia a világ vadsága és javíthatatlansága, a mulandóság és az ember igazságtalanság miatti leplezetlen szomorúsága. Az irónia erre utal, és ezt akarja a bohóckodással elfedni és megôrizni.

Ha azt mondjuk, hogy az öldöklésbôl épphogy föllélegzô volt Jugoszláviában alig várják a népek, hogy egymás keblére borulhassanak, akkor, Önök is tudják, ez a kijelentés az afölötti szomorúságot rejti, hogy dehogy, inkább egymás torkának kívánnának esni. Egy mélyebb rétegben, persze, befejezést és békét áhítva, de a szomszéd fölötti diadalban szerzett békét... – hogy a civilizációs máz, a destruáló, szadista ösztönök rétegeiig ne is ereszkedjünk eme állítás fel- és levonóján. Hiszen szemlélôi, tanúi és bizonyos értelemben kibicei lettünk egy történetnek, és fogvacogtató tudást szereztünk az emberi természetrôl. Aztán e tudás birtokában belefúrjuk fejünket-fülünket a Máté Passióba, Mozart nyári délutánjaiba és a munkába.

Azért vagyok ironikus, hogy elrejtsem a melankóliámat. Hogy – B. Gáspár Judit kifejezésével – meghatározottságomra szabadságom elnézô fölényével próbáljak tekinteni.

Januárban, a Bak jegyében, vagyis a Szaturnusz bolygó uralma alatt születtem, mi több, szombaton, Saturday, Szaturnusz napján. Tálalva van természetem a mélabúhoz. Minden sorsára készen áll. Húzd rá, cigány! Tölts hozzá bort a hideg kupába.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu