AZ INFORMÁCIÓS HÁBORÚ

Az emberi gondolkodás soha nem fukarkodott erôfeszítéseit olyan rendszerekbe invesztálni, amelyek a testtôl való elszakadás reményével kecsegtettek. Miért is ne? Az anyag igazából csak nyûg, kolonc. Bizonyos korai „vallásos” leletek, mint például a Neander-völgybôl származó sárgaföldi temetkezések is már a halhatatlanságba vetett hitet sugallják. Valamennyi modern (azaz poszt-paleolitikus) vallás tartalmazza a testtel és a „teremtett” világgal szemben érzett bizalmatlanság, sôt, néha az ellenséges érzület gnosztikus nyomait. Napjaink „primitív” törzsei, de még a pogány parasztok körében is ismert a halhatatlanság vagy a testbôl való kiszabadulás (extázis) fogalma, mellyel nem feltétlenül jár együtt a test megvetése. A Gnosztikus Nyom fokozatosan akkumulálódik (mint a higanymérgezés), míg végül patologikussá nem válik. A gnosztikus dualizmus eklatáns példája ennek az ellenérzésnek azáltal, hogy minden érték létrehozását a „léleknek” tulajdonítja a test helyett. Ez az eszme jellemzô arra, amit „civilizációnak” nevezünk. Hasonló vonulat követhetô nyomon a „háború” nevû jelenség esetében is. A vadászó-halászó-gyûjtögetô életmódot folytató törzsek körében általánosan elfogadott volt (és ma sincs másként, mint például a Yanomamo indiánok között) egyfajta rituális dulakodás. A „valódi” háború a vallás és a gazdaság (azaz a politika) folytatása más eszközökkel, történetileg ekként a neolitikumban kezdôdik, amikor a papok kiagyalták az „ínség” fogalmát, s amikor megjelent a „harcosok kasztja”. (Én személy szerint kategorikusan elvetem azt az elméletet, hogy a háború a vadászat meghosszabbítása, folytatása.) Úgy tûnik, a II világháború volt az utolsó „igazi” háború. A hiperreális háború Vietnamban kezdôdött a televízió bekapcsolódásával, majd a maga totális obszcenitásában mutatkozott meg az 1991-es Öböl-háború esetében. A hiperreális háború már nem „gazdaságos”, nem „az állam egészsége”. A Rituális Dulakodás önkéntes és nem hierarchikus (a harci vezetôk mindig ideiglenesek); a valódi háború kötelezô és hierarchikus; a hiperreális háború imázs-jellegû és pszichológiailag interiorizált („Tiszta Háború”). Az elsô fajta háborúban a test sérülés kockázatának van kitéve, a második esetben feláldoztatik, a harmadik esetben a test már nem játszik szerepet. A modern tudományban is bizonyos antimateriális elôítélet testesül meg – a Vallás ellen viselt háborújának következményeképpen bizonyos értelemben maga is vallássá vált. A tudomány mint az anyagi valóság megismerése paradox módon szétbomlasztja a valóság materiális jellegét. A tudomány mindig is a papi mesterség része volt, a kozmológia alegysége; valamint ideológia „a dolgok mikéntjének” igazolására. A „reális” dekonstrukciója a klasszikus fizika utáni periódusban az irrealitás vákuumát tükrözi, amely az „állam” megalkotója. Az egykori Földi Mennyország, az állam napjainkban nem több, mint pusztán képmások igazgatása, menedzselése. Nem „erôszakszervezet” többé, hanem testetlen információrendszer. Ám amint a babilóniai kozmológia szentesítette a babilóniai hatalmat, ugyanúgy szolgálja napjaink tudományának „megfellebbezhetetlensége” a Végsô, az Igazi, a Tökéletes, a poszt-nukleáris államot, az „információ-államot”. Legalábbis az Új Paradigma ezt kívánná, amelynek axiomatikus premisszáit „mindenki” elfogadja. Az új paradigma rendkívül spirituális. A New Age (Új Kor) gnosztikus tendenciáival magába foglalja, magába olvasztja, magához öleli az Új Tudományt mint spiritualista világszemléletének szövegtani bizonyítékát. A meditáció és a kibernetika kart karba öltve haladnak. Természetesen az „információ-államnak” szüksége van a rendôrség, a karhatalom és a börtönrendszer olyan mértékû támogatására, amelytôl Nabukodonozor kôvé vált volna ámulatában, és Moloch papjai csak félelemmel vegyes tiszteletet, ámulatot és megilletôdést érezhettek volna. A „modern tudomány” pedig még mindig nem képes kihámozni magát a „természet meghódítása” mielôbbi igen/majdnem/csaknem sikeres öntömjénezô elmélete komplexitásának bûvkörébôl. A civilizáció legnagyobb diadala a test fölött. De hát kit érdekel? Hiszen minden „relatív”, vagy nem? Gondolom, mindössze csak túl kell lépnünk a testen, ki kell szabadulnunk belôle. Talán a „kvantum-ugrás” révén. Mindeközben a szociális tényezôk buzgó és fáradhatatlan közvetítésével, amely a Média mesterkedései révén valósul meg, növekszik a testtôl való elidegenedésünk azáltal, hogy a figyelmünk inkább az információra, mintsem a közvetlen tapasztalatszerzési lehetôségekre irányul. Ilyen értelemben a Média vallási, papi szerepet játszik, utat, lehetôséget kínálván a testbôl való kijutásra, úgy, hogy újradefiniálja a lelket, információnak tekintve azt. Az információ lényege a Képmás, a szakrális és szentképszerû adat-komplexum, amely eltulajdonítja „a test anyagelvûségének” primátusát mint a megtestesülés eszközét, felváltva azt a feddhetetlen és megkérdôjelezhetetlen, testetlen extázissal. A tudat valami olyasmivé válik, amely „csökkentett módban”, funkcióinak megnyirbálásával mûködtethetô, kimetszendô az animalitás mátrixából, és információként halhatatlanná nemesítendô. Nincs többé „szellem a gépben”, sokkal inkább gépszellem, Szent (gép)lélek, a legvégsô, az igazi közvetítô, közbenjáró, aki tiszavirág-életû porhüvelyünkbôl átsegít, konvertál bennünket a Világosságba. A Virtuális Valóság mint KiberGnózis. Gyerünk, szállj be, hagyjuk itt a Földet mindörökre. Az egész tudomány paradigmatikus egyetemességet ajánl – a természet- és a társadalomtudományokban egyaránt. A klasszikus természettan bábáskodott már a kapitalizmus, a kommunizmus, a fasizmus és egyéb modern ideológiák létrejötténél. A poszt-klasszikus tudomány is egész sor eszmevilágot javasol társadalmi alkalmazásra: a relativitást, a kvantum-„irrealitást”, a kibernetikát, az információelméletet stb. Néhány kivételtôl eltekintve, a poszt-klasszikus tendencia a további anyagtalanodás felé tart. A fekete lyuk-elmélet néhány híve például már egyenesen Szent Pált követô teológusok modorában beszél, míg az információelmélet követôi közül sokan lényegében manicheusoknak hangzanak. Szociális szinten ezek a paradigmák olyan megfoghatatlan, követhetetlen retorika érzetét keltik, amely egy 3. századi sivatagi remetére vagy egy 17. századi New England-i puritánra vall – de a poszt-indusztriális, posztmodern jóléti fogyasztói társadalom delíriumos nyelvi hevületében elôadva. Mindennapjaink társalgási nyelve is átitatódott bizonyos automatikus ismétlôdésekkel, amelyek nem többek merész kijelentéseknél, de amelyeket a Valóság alkotóelemének, szövetének vagy magának a Valóságnak tekintünk, evidenciaként kezelünk. Például, minthogy ma már úgy tekintjük, hogy a komputerek a „mesterséges intelligencia” irányába tett lépést jelentik, feltételezzük azt is, hogy egy számítógép beszerzése révén intelligensebbekké válunk. Tucatnyi író van az ismerôseim között, akik komolyan úgy vélik, hogy a számítógép jobb (nem „hatékonyabb”, hanem jobb) íróvá tette ôket. Ez szórakoztató – ám ugyanez a vélekedés a komputerekrôl, ha sokmilliárd dolláros katonai költségvetés is rendelkezésre áll, csillagháborús terveket, gyilkos robotokat és egyebeket is életre hívhat.

A civilizáció diadala a test fölött

Fontos részét képezi ennek a retorikának az „informatikai ökonómia” fogalma. Elterjedt vélekedés, hogy a poszt-indusztriális világ mostanában hozza világra ezt az új gazdasági rendet. Igen meggyôzô és világos példa található erre a fogalomra egy nemrégiben megjelent könyvben, amelynek az írója a gondolat- és cselekvésszabadság híve, a Kaliforniai Gnosztikus Dualista Egyház püspöke, a Gnosis Magazine megbecsült, nagy mûveltségû írója:

A civilizáció legutóbbi szakaszának ipara (amelyet néha a high-tech ellentéteként low-technek hívnak) nagyipar volt, és a nagyság mindig nyomasztó, elnyomó jelleggel is párosul. Az új high-tech másképpen nagy. A régi technológia anyagi eszközöket hozott létre és osztott el, az új technológia információt termel és terjeszt. A high-tech révén piacra dobott készletek és eszközök egyre kevésbé anyagi és egyre inkább szellemi természetûek. A high-tech hatása alatt a világ a természeti, fizikai gazdaságtól egyre inkább valami olyan felé halad, amit „metafizikai gazdaságnak” lehetne nevezni. Mostanában ébredünk rá, hogy inkább a tudat, mintsem a nyersanyagok vagy a természeti erôforrások hozzák létre a jólétet.

A modern újgnoszticizmus általában nem tulajdonít nagy jelentôséget a test elleni régi manicheus támadásnak, és inkább egy enyhébb, „zöldebb” retorikával él. Hoeller püspök például az ökológia és a környezet fontosságát hangsúlyozza (mert nem akarjuk „bepiszkítani a tulajdon fészkünket”, a Földet), de könyvének az amerikai indiánok szellemiségérôl szóló fejezetében azért rámutat arra, hogy a Föld-kultusz alacsonyabb rendû a testetlenség tiszta gnosztikus ideáljánál:

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem ugyanaz a fészek és a madár. Az exoterikus és ezoterikus tradíciók világosan deklarálják, hogy nem a Föld az egyetlen lehetséges otthon az emberi lények számára, nem úgy teremtünk, mint gyom a földbôl. Jóllehet, a testünk ebbôl a földbôl ered, az igazi bensônk, a lényegünk nem. Ha máshogyan gondolkozunk, az kirekeszt bennünket az összes ismert szellemi tradícióból, és kizár bennünket a látók és hallók, a bölcsek körébôl. Habár az amerikai indiánok bölcsek a maguk módján, ehhez a gazdag szellemi örökséghez nincs túl sok közük.

Ilyen aspektusból szemlélve (a test = barbárság), a könyv minden oldaláról sugárzik a püspök utálata és megvetése az élô hús, a testiség iránt. Vallási hevületében megfeledkezik arról, hogy az „információ” nem ehetô. Anyagi javak nélkül nincs „igazi jólét”, amíg az emberiség tudata végleg éterivé nem válik. Az információt mint a kultúra egy formáját nevezhetjük metaforikusan jólétnek, mert hasznos és kívánatos – de soha nem lehet jólétté olyan értelemben és módon, mint az osztriga, a tejszín vagy a gabona és a víz, mert azok önmagukban is annak tekinthetôk. Az információ mindig csak információ valamirôl. Ugyanúgy, mint a pénz, az információ sem létezik csak úgy önmagában. Az idô múltával gondolhatunk úgy a pénzre, mint jólétre (mint egy jópofa taoista rítusban, amely a Vizet és a Pénzt a világegyetem két leglényegesebb alapelvének nevezi), de valójában ez felületes, absztrakt gondolkodás csupán, mely a péksüteményrôl a péksüteményt szimbolizáló pénzérmére helyezi át a hangsúlyt. Lényegében „informatikai ökonómiánk” van, amióta csak feltaláltuk a pénzt. Azt azonban még mindig nem tanultuk meg, hogyan emésszük meg a rezet. Ezeknek az elcsépelt közhelyeknek az ezópuszi nyersesége, emészthetetlensége zavar engem, de arra kell kényszerítenem magamat, hogy megjátsszam a lusta bugrist, és kanyargós barázdát szántsak, miközben körülöttem valamennyi egyenesen gondolkodó úgy tûnik, hogy hallucinál. Mi, amerikaiak és más „elsô világbeli” típusú fickók, úgy látszik, rendkívül fogékonyak vagyunk a „metafizikai gazdaság” retorikájára, mert már nem láthatók (tapinthatók vagy szagolhatók) körülöttünk a világ fizikai létezésének bizonyítékai. Az építészetünk szimbolikus lett, absztrakt gondolatok megnyilvánulásaiba (autók, lakások, irodák, iskolák) zártuk magunkat, információkkal kapcsolatos, azokat szolgáló állásokban dolgozunk, a magunk szerény módján azon munkálkodunk, hogy a jómód testetlen szimbólumait tologassuk, helyezzük el a Tôke absztrakt rácsai körül, szabadidônket jórészt inkább a médiával, mintsem az igazi, anyagi világból szerzett konkrét tapasztalatokkal töltjük ki. Az anyagi világ számunkra már leginkább a katasztrófát jelképezi, jó példa erre a viharokra és hurrikánokra való megdöbbentôen hisztérikus reagálás (annak bizonyítékául, hogy nem tudtuk teljesen „leigázni a Természetet”), újpuritán félelmünk és irtózásunk a szexuális másságtól vagy a steril, fûszerezetlen, denaturált (szinte absztrakt) ételek kedvelése. Ám mindezek ellenére sem képes ez az „elsô világbeli” gazdaság teljesen önellátó lenni. Az ómódi, anyagi javak termelését biztosító nehézkes, irdatlanul bonyolult struktúrában elfoglalt pozíciójától (a piramis csúcsa) függ. Mexikói farmerek termesztik és csomagolják számunkra a „természetes” ételt, hogy mi a tôzsdének, a biztosítónak, a törvénykezésnek, a komputereknek, a videojátékoknak szentelhessük idônket. Tajvani rabszolgamunkások készítik a chipeket a számítógépeinkbe. A Közel-Keleten a mi bûneink miatt szenvednek és halnak meg. Élet? Ugyan! Azt majd a szolgálóink élik helyettünk. Nincs életünk, csak „életstílusunk” – az élet absztrakciója, az árucikkek szentséges jelképrendszerére alapozva, a sztár-papság által felszentelve, celebrálva, nekünk közvetítve – sztárok – életnagyságúnál is nagyobb absztrakciók, értékeink kényurai, álmaink megtestesítôi, média-archetípusok; vagy inkább a média-monarchák jobb kifejezés lenne. Természetesen ez a Baudrillard-i ellen-utópia nem létezik – egyelôre még. Mégis meglepô, ha figyelembe vesszük, hány olyan radikális van, aki ezt tartja elérendô célnak, legalábbis addig, amíg „információs forradalom” vagy valami hasonlóan lelkesítô névvel illetjük. A balosok arról beszélnek, hogy meg kell szerezni az információtermelést az adat-monopolistáktól. És valóban – mindenhol fellelhetôk az információk – atombombát is lehet építeni a közkönyvtárakban elérhetô tervrajzok alapján. Noam Chomsky szerint akárki hozzájuthat az információkhoz – feltéve, hogy van elég jövedelme, és ôrülettel határos fanatizmus hajtja. Az egyetemek és a „gondolattárolók” szánalmas kísérleteket tesznek arra, hogy monopolizálják az információkat – ôk is eléggé meg vannak zavarodva az informatikai ökonómia fogalmától –, de az ô mesterkedéseik nevetségesek. Lehet, hogy az információ nem mindig „szabad”, azaz szabadon hozzáférhetô, de sokkal több megszerezhetô annál, amennyit egy ember valaha is érdemben fel tudna használni. Minden elképzelhetô témájú könyv megszerezhetô könyvtárközi kölcsönzés útján. Mindamellett azonban kellenek olyanok is, akik körtét termesztenek és cipôt javítanak. De ha ezeket az „iparágakat” sikerülne is teljes egészében gépesíteni, még akkor is biztosan lesznek olyanok, akik körtét esznek és cipôt viselnek. Még mindig a test a jómód, a jólét alapja. A Képmás mint a jómód eszméje – „látványos érzékcsalódás” csupán. Még az „információ” radikális bírálata is az absztrakciók és az adatok túlértékeléséhez vezethet. Egy Angliából származó NO elnevezésû pro-situ kiadványban a következô üzenet volt odafirkálva a hátsó borítóra:

Mire ezeket a szavakat olvasod, az Információ Kora felrobban... benned és körülötted – a nyílt, totális Információs Hadviselés Dezinformációs Rakétáival és Propagandabombáival egyetemben. A háborúkat a múltban rendszerint területi vagy gazdasági elônyök megszerzéséért vívták. Az Információs Háború célja az Információ korának megfelelô terület, vagyis az emberi agy meghódítása. Különösen nagy veszélyben van mostanában a képzelet, a kihalás veszélye fenyegeti a multimédiából eredô kirohanások miatt... túlterhelés... VIGYÁZAT – LEHET, HOGY A KÉPZELETED NEM IS A TIÉD... Amint egy kultúra bonyolultabbá válik, fokozódik a függôsége az imázsaitól, az ikonjaitól és jelképeitôl, melyek önmeghatározásának és más kultúrákkal való kapcsolattartásának eszközeivé válnak. Ahogy a kultúra felgyülemlô képmixtúrája körbelengi a kollektív tudatot, egyes izomorf ikonok összeállnak, és a valóság „illúzióját” keltik. Hóbortok, divatok, mûvészeti trendek. „Valóságnak hiszem a képeiket, mert hiszek a képek valódiságában (az ô valóságképükben).” AKINEK HATALMA VAN A METAFORA FÖLÖTT, AZ IRÁNYÍTJA AZ AGYAT. A totális telítôdés feltételei lassan felismerhetôvé válnak – lappangó bénulás – a speciális/szakmai ismeretek trivializálódásától a triviális specializálódásáig. Az INFORMÁCI”S HÁBORÚ elvesztését nem engedhetjük meg magunknak. A következmények beláthatatlanok.

Nagyon szimpatikus nekem a szerzô média-kritikája, ámbár úgy érzem, hogy az „információ” démonizálására is kísérletet tesz, ami nem más, mint az információ mint megváltás fogalmának a tükörképe. Ismét csak Baudrillard Kommtech Univerzum víziója idézôdik fel, bár ez alkalommal inkább a Pokol, semmint a gnosztikus Másvilág.

Az információ fetisizálása és demonizálása

Hoeller püspök mindenkitôl elvárja, hogy gondolkodás nélkül álljon be a sorba, ne legyenek nagy igényei – az anonim frázispuffogtató azt akarja, hogy törd szét a televíziódat –, de mindketten hisznek az információ misztikus erejében. Az egyik a pax technologicát ajánlja, a másik hadat üzen. Mind a ketten egyfajta manicheus nézetet izzadnak ki a Jóról és a Rosszról, de nem tudnak megegyezni, hogy melyik melyik. A kritikai teoretikus a tények tengerében úszik. Örömünkre szolgál elképzelni ôket úgy is, mint partizánokat, mi magunkat pedig a „gerilla-ontológusok” szerepében, megszabadulva az adatok uralmától. A 19. század óta az örökké változó „társadalomtudomány” töméntelen sok információt elôásott szinte mindenrôl, a sámánizmustól a szemiotikáig. Minden egyes „felfedezés” visszaáramlik a „társadalomtudományba”, és megváltoztatja azt. Mi meg sodródunk céltalanul. Költôi tények, adatok után kutakodunk, amelyek megváltoztatják, intenzívebbé teszik a valóságról szerzett benyomásainkat. Új, hibrid tudományokat találunk fel eszközül ehhez a folyamathoz: etnofarmakológiát, etnohistóriát, kognitív tudományokat, eszmetörténetet, szubjektív antropológiát (antropológiai poétikát vagy etno-poétikát), „dada-episztemológiát” stb. Nem úgy fogjuk fel mindezt, mint ami „jó” önmagában, hanem csak annyiban tekintjük hasznosnak, amennyiben segítségünkre van a saját boldogulásunk megszerzésében vagy létrehozásában. Ilyen értelemben ismerjük az „információt mint jólétet”; ennek ellenére továbbra is a gazdagságra vágyakozunk önmagában, és nem pusztán az információként történô absztrakt megnyilvánulására. Mindamellett tudomásunk van arról is, hogy „az információ – háború”; mégsem határoztuk el, hogy keblünkre öleljük a tudatlanságot, mert a „tények” mérges gázként használhatók. A tudatlanság nemcsak hogy nem eléggé hatékony védekezés ebben a háborúban, de még csak nem is használható fegyverként. Sem fetisizálni, sem démonizálni nem akarjuk az „információt”. Ehelyett csupán olyan értékrendet akarunk létrehozni, amelynek segítségével az információ mérhetô és értékelhetô. Az irányadónk, a követendô minta, a standard csak a test lehet. Bizonyos misztikus elméletek szerint a lélek és a test egy és ugyanaz. Való igaz, hogy a lélek vesztett ontológiai valódiságából (legalábbis Nietzsche óta), a test „valóságigényét” pedig jelentôsen meggyengítette és „tiszta energiává” ködösítette a modern tudomány. Úgyhogy miért ne tételezzük fel, hogy a test és a lélek megegyezik, és hogy ôk ugyanannak a kifejezhetetlen és mindennek az alapját képezô valóságnak a kettôs kromoszómájú iker-aspektusai? Nincs test lélek nélkül, és nincs lélek test nélkül. A gnosztikus dualisták tévednek, ugyanúgy, mint a vulgáris „dialektikus materialisták”. A test és a lélek együtt alkotják az életet. Ha az egyik pólus hiányzik, az eredmény – halál. Ez a tézis meglehetôsen egyszerû értékrendet hoz létre, föltéve, hogy elônyben részesítjük az életet a halállal szemben. Amint látható, kerülöm a test vagy a lélek pontos meghatározását. Mindennapi „empirikus” élményekrôl beszélek. Akkor éljük át, mi a lélek, amikor álmodozunk vagy alkotunk valamit, és akkor tapasztaljuk, mi a test, amikor eszünk vagy ürítünk (vagy fordítva); mindkettôt átéljük egyszerre, amikor szeretkezünk. Nem metafizikai kategóriákat javaslok itt. Még mindig csak sodródunk, és ezek csupán ad hoc referenciapontok. Nem kell misztikusoknak lennünk ahhoz, hogy az „egy és oszthatatlan valóságnak” ezt a verzióját javasoljuk. Mindössze csak rá kell mutatnunk, hogy mind ez ideig semmilyen más valóság nem adta tanújelét létezésének az eddigi ismereteink szerint. Már csak gyakorlati szempontból is, a „világ” „egy és oszthatatlan”. Történetileg azonban ennek az egységnek a „test”-fele kapta mindig a sérelmeket, az elmarasztaló sajtóvisszhangokat, a Szentírás szavaival dörgô kiátkozást és a gazdasági zaklatást, üldözést a „lélek"-fél részérôl. A lélek önjelölt képviselôi játszották mindig is a vezetô szerepet a történelem folyamán, a testnek mindössze az elenyészést, eltûnést vagy néhány hamvába holt, elvetélt lázadási kísérletet hagyva meg.

A lélek uralkodott és uralkodik, minthogy alig ismerjük a test-beszédet. Amikor az „információ” szót használjuk, tárgyiasítjuk, mert mindig is megtestesítettük az absztrakciókat, amióta az Isten égô csipkebokor képében megjelent. (Az információ mint a „nyers” anyag testetlenítése.) Mi most itt azt javasoljuk, hogy legyen egyenlô a test az énnel. Nem tagadjuk, hogy „a test lélek is”, de valami egyensúlyt szeretnénk helyreállítani ebben a történelmi egyenletben-egyenlôtlenségben. Számunkra a „gonosz” megjelenési formája a test megvetése és a világ rágalmazása. Ragaszkodunk a test és lélek fogalmát illetô „pogány” értékek megváltozott formában való újjáélesztéséhez. Nem tudunk elégé lelkesedni az „informatikai ökonómiáért”, mert a test-megvetés új álarcának tekintjük. Nem tudunk teljes odaadással hinni az „információs háborúban”, minthogy az testi létet kölcsönöz az információnak, de „gonosznak” tekinti. Ám ezt a harmadik álláspontot is gyanakodva szemléljük, langyos, állásfoglalás nélküli köntörfalazásnak, a teoretikus szemlélet kudarcának tekintjük. Minden tény különféle jelentéseket kap, ha a dialektika prizmáján keresztül vizsgáljuk, szemügyre véve fényeit és árnyoldalait. A „tény” sohasem statikus vagy „semleges”, lehet „jó” is, „rossz” is (vagy jón-rosszon túli), számtalan variációban. Végsô soron mi vagyunk e mérhetetlenül nagy diskurzus mûvészei. Értékeket hozunk létre. Azért tesszük, mert élünk. Az információ ugyanolyan nagy „mocsok”, zûrzavar, mint az anyagi világ, amelyet tükröz és átalakít. Mi elfogadjuk ezt a zûrzavart. Ez az élet. Ámde a nagy élet-káoszon belül bizonyos információk és anyagi dolgok elkezdenek költészetté, megismeréssé vagy színjátszássá összeállni. Levonhatunk bizonyos ideiglenes „következtetéseket”, föltéve, hogy nem pomádézzuk agyon és nem helyezzük piedesztálra. Sem az „információ”, sem egyetlen „tény” nem önmagában való. Maga az információ szó is egyfajta ideológiát, vagy inkább paradigmát jelez, amely az anyag és az univerzum „csöndjétôl” való tudattalan félelemben gyökerezik. Az „információ” a bizonyosság helyettesítôje, a dogmatikusok fétise, babona, hiedelem. A „költôi tények” nem alkalmazkodnak az „információ” doktrínájához. „A tudás szabadság” megállapítás csak akkor igaz, ha a szabadságot pszicho-kinetikus adottságként értelmezzük. Az „információ” káosz; a tudás ennek a káosznak a spontán elrendezôdése; a szabadság szörfözés ennek a spontaneitásnak a hullámain.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu