AZ ANYASÁGRÓL

A sejtek egyesülnek, megkettôzôdnek, burjánzanak; tömegük növekedni kezd, a szövetek kifeszülnek, a nedvek áramlásának ritmusa megváltozik – hol felgyorsul, hol lelassul: egy testben, leküzdhetetlenül, megtelepszik egy másik. És senki sincs ott, ebben az egyszerre kettôs és különös térben, hogy jelzést adjon róla. „Megtörténik, pedig nem értem” vagy: „Elgondolni se tudom, de megesett”. – Az anyaság lehetetlen szillogizmusa.

Az anyává levés, a terhesség csak két beszédmódot tudott találni önnön megjelölésére: a tudományt, amely, lévén objektív, nem foglalkozik az alannyal, mûveleteinek anyai terepével; és a keresztény (fôként az ortodox) teológiát, amely viszont csak úgy beszél róla, mint ami másutt lehetetlen lenne, mint valami szent nem evilágiról, mint az isteni mivolt tartályáról, mint arról a szellemrôl, amely az embert a kimondhatatlan istenihez köti, mint a transzcendencia végsô (szükségképpen szûzi és mennybevitelre szánt) támaszáról. Az anyai test révén (a maga szûziességében és szûzmáriás elszenderedésében) a keresztényi gondolkodás ravaszsága egy olyan tárgyat teremt, ahol a tárgy és az ige elválik egymástól, felaprózódnak, elhalványulnak. És a világi humanizmus átveszi ezt a tárgyteremtést: az anya kultusza – gyöngédség, szeretet, a társadalmi konzervativizmus melegágya.

Mégis, azt elképzelni, hogy valaki létrejön abban a folyamatban, ahol sejtek, molekulák, atomok adódnak össze, osztódnak és sokszorozódnak, noha még semmiféle identitás nem alakult ki, sem biológiai, sem szociális-szimbolikus – nem valamiféle animizmus ez, amelyben az értelmezô lény inherens pszichózisa nyilvánul meg? Ugyanígy, egy anyát a terhesség alanyaként elképzelni, azaz a folyamat uraként (amely folyamatról még a mesterkedésben egyébként igen tehetséges tudomány is bevallja, hogy egyelôre nem képes – és talán sohasem lesz az – reprodukálni), a társadalmi-szimbolikus-nyelvi megállapodáson belül, ez nem más, mint beismerni s egyben meg is haladni az identitás elvesztésének kockázatát. Megállapítani, hogy a biológia nem szimbolizált impulzusok révén ráz meg bennünket, és hogy ez kívül esik a társadalmi érintkezésen, a már meglévô tárgyi ábrázoláson, a kívánatos megállapodásokon. Tagadni nyomban ezt a megállapítást: nem eshet kívül, hiszen a mama ott van, megtestesíti és igazolja, hogy minden van, és ábrázolható. Kettôs gesztus, melynek révén a pszichotikus hajlam be van ismerve, és ugyanazon pillanatban helyre van téve, le van csillapítva, bele van helyezve az anyába, hogy ezáltal fenntartsa, végsô garanciaként, a szimbolikus koherenciát.

De a gesztus egyben azt is felfedi, hogy az anyai test olyan hasadás helye, amely attól, hogy a kereszténység hiposztazálja, még állandó társadalmi tény marad. Az asszony-alany, a fajfenntartás biztosítására szentelt teste révén, amely mindazonáltal alá van rendelve (szimbolizáló-értelmezô alanyként, mint minden más is) az apai funkciónak, elsôsorban is szûrô: olyan találkozási hely, olyan küszöb, ahol megütközik egymással „természet” és „kultúra”. Elképzelni valakit ebben a szûrôben: ez a kiindulópontja, a táptalaja minden vallási misztifikációnak – az úgynevezett fallikus anya képzete. Mert ha, épp ellenkezôleg, ezen a küszöbön nem lett volna senki, ha az anya nem lett volna, vagyis hogy nem lett volna fallikus, minden értelmezô kénytelen volna a létét valamiféle ûrhöz, a léttel aszimmetrikus semmihez képest elgondolni, olyan állandó fenyegetésként, amely elsô helyen az önmagával való rendelkezés lehetôsége, végsô soron saját stabilitása ellen irányul.

Az anyag kényszerítô ereje

Az elemzô diskurzus is ezt igazolja: az anyaság iránti vágy óhatatlanul olyan vágy, amely az apától (a saját apától) fogant gyermekre irányul; így az apa gyakorta beolvad magába a babába, és helyébe az értékét vesztett férfi lép, akitôl csak annyit követelnek, hogy töltse be a fajfenntartó vágyat eredeztetô és legitimáló funkcióját. Csak ezen képzetszerû nászok révén valósul meg a lánygyermek incesztusa apjával, hogy létrehozza magát a gyermeket: túlságosan távoli incesztus ez, amely csak azokat juttatja el a megnyugváshoz, akik erôsen tapadnak a szimbolikus apa-tengelyhez. Enélkül ugyanis, mihelyt a tárgy megteremtôdött, a gyümölcs levált, a ceremónia minden hatását elveszti, feltéve, hogy nem kezdôdik újra, végeérhetetlenül.

Mégis, úgy tûnik, ezen vágy által és vele együtt, az anyaság más oksági alapon is hat, mint a szimbolikus vagy az apai. Csak Ferenczi és Freud beszéltek róla Marie Bonaparte elôtt, emlékeztetve az elkülönült nemek biológiai hivatására. Az anyag kényszerítô ereje, a faj emlékezetének görcse, a fajé, mely összetapad, szétválik, hogy továbbörökítse magát, jegyek sorozata, melyek kizárólagos jelentése az örök visszatérés az élet-halál biológiai ciklusához. Hogyan beszélhetne ez a nyelv elôtti, ábrázolhatatlan emlékezet? Hérakleitosz folyamai, Epikurosz atomjai, a kabbalista, arab, indiai misztikusok örvénylô porai, a pszichedelikumok pontszerû nyomai jobb metaforái ennek, mint a lételméletek, a logosz meg a törvényei.

Ez a kitörés az eredendô elfojtás határai közül képzetszerûen úgy is megélhetô, mint a nô-anya találkozása a saját anyja testével: mindig ugyanazzal az ösztön-Anya-Mesterrel, a pszichózis úrnôjével, a biológia alanyával, amelyre azonban egy nô már csak azért is szenvedélyesen vágyakozik, minthogy pénisz híján nincs módja rá, hogy beléhatoljon, amire egy férfi minden további nélkül képes, mikor magáévá teszi asszonyát. Szülés közben a nô anyjával érintkezik, az anyjává válik, ô lesz az, egyazon kontinuitást alkotják, elkülönülve is: így valósul meg az anyaság homoszexuális oldala, melynek révén egy asszony a lehetô legközelebb kerül ösztönéletének emlékezetéhez, egyszersmind nyitottabbá válik pszichózisára, következésképpen határozottabban tagadja a társadalmi szimbolikát.

Az apai-szimbolikus oldal: a nôi afázia része, melyet az a vágy jelent, hogy gyereket hozzon létre az apától; megbékélés; és melankólia, mihelyt a gyerek tárggyá válik – ajándék másoknak, sem nem én, sem nem az én részem, tárgy, melynek sorsa az alannyá, a másikká válás. A melankólia enyhíti a paranoiát, mely (gyakran erôszakos) cselekvésre késztet, az (alapvetôen szülôi és tárgyi-pragmatikus) diskurzusban pedig a kultúránkban oly gyakori nôi verbális igénytelenséget.

Az anyai-homoszexuális oldal: a szavak szédülete, már sem nem értelem, sem nem látomás, tapintás, elmozdulások, ritmusok, hangok, fények és fantáziált ölelkezések az anyai testtel, mint valami spanyolfal a mélység elôtt. A perverzió fékezi a szkizofréniát, amelyet éppúgy súrol az identitás összeomlása, mint némely nôk állítása szerint a híres panteista egyesülésbôl fakadó gyönyör.

Azok, akiket elért vagy elkapott a pszichózis, helyébe az Anya képét építették fel: a nôk elveszett paradicsoma, de mintegy kéznyújtásnyira csak, a férfiak elrejtett istene, mely azonban állandóan jelen van az okkult fantazmagóriákban. Még a pszichoanalitikusok szerint is hinni kell benne.

Mégis, az ingadozás a két oldal közt nem létezik annál a nônél, akinél a terhesség olyan tét, amely szilárdan elválasztja ôt a többiek világától. Befalazva ebbe a máshollétbe, ilyenkor a terhes nô elveszíti közösségi érzékét, amelyet hirtelen semmiségnek, abszurdnak vagy – jobb esetben – komikusnak lát: a felszín háborgásának, amely el van vágva saját különös mélységétôl. A keletiek semmi-fogalma kétségkívül pontosabban lefedi azt, ami a nyugatiak szemében csak visszafejlôdés lehet. Gyönyör, persze, de mintegy negatív értelemben, tárgy, amelyet a mindig óhatatlanul maszkulin libidó hordoz. Itt az eltérés árnyalatnyivá lesz, az ellentét változóvá, a feszültség átmenetivé, a megkönnyebbülés békéssé. Ez az egyenlôsítô tendencia azonban, amelyet a szimbolikus képességek regresszív elenyészéseként fognak fel, nem csökkenti a különbségeket, csak a legkisebb, legôsibb, legbizonytalanabb dolgokba telepszik át: hatalmas erejû szublimáció. Ezen „kis különbségek-hasonlóságok” veszélyeztetése – amelyek, még mielôtt a jelekkel és a kommunikációval egyidejûleg megteremtették volna a társadalmat, egyben létezésük elôfeltételét is jelentették, hiszen ezek alkotják azt, ami élô a fajban, szükségleteivel, felismeréseivel és elemi kommunikációival együtt, és ami különböztet az élet- és a halálösztön közt – veszélyezteti az eredendô elfojtást is. Végsô kockázat ez az identitásra nézve, de egyben a szimbolikus instancia legfôbb ereje, amely így visszatér saját okához. Szublimáció: maradéktalan erotizáció, az erotizmus visszahanyatlása önmagába.

Nyelv és ösztön küszöbén: anyaság és mûvészet

Az értelmezô nem éri el ezt a határt – a társas ösztön feltétele –, csak a diskurzus sajátos gyakorlata, az úgynevezett mûvészet révén. Egy nô is – és a mi társadalmunkban elsôsorban – a meghasadt szimbolizáció ama különös (a nyelv és az ösztön, a „szimbolikus” és a „szemiotikai” küszöbét jelentô) fajtája segítségével valósítja meg ezt, amit a szülés jelent. A szülés, a szocializáció, sôt a civilizáció ôsi eljárási módja teszi azt, hogy megvalósítója, tudtán kívül, közvetlenül azokba a pszichológiai mûveletekbe és azokba a késztetésekbe lép át, amelyek elôször egy biológiai, végsô soron egy társadalmi teleológia mentén megosztják és megsokszorozzák ôt. Az anyai test, kiszakadva a diskurzív befolyás alól, máris egy kódot rejt magában, és egyedül ez a kód számít a továbbiakban biológiai és társadalmi értelemben egyaránt. A fajnak ez a rejtjeles írása azonban – a pre- és transzszimbolikus emlékezet – nem teszi az anyát sem a nemzés, sem a késztetések urává (ez az a képzet, amely minden, végsô fokon feminin istenkultusz mögött áll), hanem testét a természeti, „objektív” szabályozás tárgyává teszi, függetlenné az individuális tudattól. Az anyai test: egy bio-szociális program modulusa. Néma gyönyöre nem más, mint azoknak az üzeneteknek a rögzítése a tudat elôtti képernyôjén, amelyeket a tudat, a maga analitikus mûködésével, elkap ebbôl a rejtjeles kódból, és besorol mintegy az üres térbe, társadalmi lényekként folytatott értelmes érintkezéseink a-szubjektív helyettesítôjeként. Ha igaz az, hogy minden nemzeti nyelvnek megvan a maga álom-nyelve és speciális tudattalanja, mindkét nemnek – és a nem még ôsibb és még alapvetôbb elkülönülést jelent, mint a nyelv – meglehet a maga tudattalanja, ahol a faj biológiai és társadalmi programja rejtjelezôdik, szemben a nyelvvel, és mindazzal, ami a nyelv hatókörébe esik. Márpedig az értelmezô állat szimbolikus elrendeltsége, mely lényegi, noha másodlagos, elzárja ezt az ôsi alapzatot és azt a különös gyönyört, melyet ez biztosít. Következésképpen szükség lenne kivételes, „pszichotikus” pillanatokra, vagy arra, ami ezeket „természetesen” teremti meg: az anyaságra, például, hogy ez a szexuális modalitás elôbukkanjon, törékenyen, titkosan, közölhetetlenül és gyorsan elfojtva a klasszikus tüneti kezelések által (a férfias, úgynevezett racionális ítélet vagy az úgynevezett anyai érzelgôs gyöngédség által, amely mindennek a tárgyi helyettesítôje). Joggal tartják ezt a pénisz követelményének: a képzet valóban nem rendelkezik más jelzéssel arra, hogy elképzelje, az értelmezô eljuthat az Anyához, ezáltal saját határaihoz is. És mindaddig, amíg lesz nyelv-szimbolizmus-apaság, ez nem is lehet másként, ha a szimbolikus mezô felfordulásának, a természet/kultúra küszöbnek az ábrázolásáról, tárgyiasításáról, magyarázásáról van szó.

Más szóval, a társadalmi koherencia oldaláról nézve, onnan, ahol a törvényhozó, a nyelvész, sôt még a pszichoanalitikus is áll, és ahol minden test hasonlóvá válik az értelmezô hím testéhez, az anyaság nem lehet más, mint fallikus követelmény, melynek célja, hogy a feltételezett Anya ott létezzen, ahol a (társadalmi, biológiai) identitás eltûnik. Ha igaz az, hogy az idealista ideológiák ezen az úton haladva építkeznek, arra kényszerítve a nôket, hogy eleget tegyenek ennek a feltételezett követelésnek, és biztosítsák a belôle következô rendet, minden tagadása az anyaság ezen utilitárius, társadalmi és szimbolikus aspektusának, épp ellenkezôleg, olyan visszafejlôdést jelent, amelynek a jelenlegi megvalósulási módjai a szimbolikus álláspont kétségbevonásához és a visszafejlôdés apológiájához vezetnek, ugyanezen fallikus anya-képernyô védelme alatt.

A mûvészet nyelve, másként és sokkal közelebbrôl, ugyancsak az anyaság gyönyörének másik aspektusát követi: azt az eredendô elfojtásba hajló szublimálást, amely az anya testében mûködik, amely határhelyzetének következménye, és amely akár tudtán kívül is létrejön. A mûvész, a jelek és a ritmusok, az ábrázolás és a fény, a szimbolikus és a szemiotikus keresztezôdésében, arról a helyrôl beszél, ahol az anya nincs ott, ahol az anya nem tud beszélni. Azt a pontot jelöli meg, ami benne, az anyában, a test gyönyörét jelenti. Ugyanezen esztétikai gyakorlat létezése teszi nyilvánvalóvá azt a tényt, hogy az Anya, mint alany, csak ámítás; mint ahogy a nyelv költôinek nevezett dimenziójának kétségbevonása elhitette az Anya létét, és ebbôl következôen egy transzcendenciáét. Hiszen a mûvész – az értelem és a nem-értelem, az ábrázolás és a különbözôségekkel való játék szimbiózisa, valamint az anyával való azonosulása révén (fetisizmus vagy incesztus?) – belehelyezi a nyelvbe saját specifikus gyönyörét, tanúsítva ezzel, az értelmezôk között, azt, hogy az anya szûrôjén át a tudattalan rögzíti a faj biológiai és társadalmi programozottsága közti ütközést. Azaz, az esztétikai gyakorlat a jel másodlagos, teremtô elfojtásán keresztül eljut a biológiai sorozat és a faj törvényeinek eredendô, teremtô elfojtásáig.

Mindazonáltal a nyugati mûvészet minden másnál jobban kifejezi a mûvésznek az anyai testtel szemben fennálló adósságát, és/vagy az anyaság szimbolikus létezéséhez való eljutást – azaz a transzlibidinális gyönyört, a mûvészet nyelve által megteremtett erotizmust. Nemcsak hogy a képzômûvészet alkotásainak tekintélyes része van az anyaságnak szentelve, hanem ebben az ábrázolási módban, a bizánci ikonoktól a reneszánsz humanizmusig, addig a testkultuszig, amit a reneszánsz jelentett, az anyasággal kapcsolatban két alapállás világosan el is különíthetô, amelyek két sors elôképét rajzolják ki magában a nyugati ábrázolási rendszerben. Úgy látjuk, hogy Leonardo da Vinci és Giovanni Bellini példázza a legjobban e két alapállás különbségét. Egyik oldalon: elmozdulás a test-fétis felé. A másikon: a kromatikus-fénybeli különbségek dominanciája a testi ábrázolás fölött állóan, és annak ellenére. A megjeleníthetô, ábrázolható ember; vagy a megvalósult kép – a maga fénylô derûjével – és az ábrázolhatatlan egyesítése.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu