A TESTRE ÍRVA

A sejtek az egyén egész élete során mitózissal szaporodnak. Az egyedfejlôdés befejeztéig a szaporodás a normálisnál gyorsabb. Késôbb az elhalt sejtek helyett újak jönnek létre. Az idegsejtek kivételt képeznek: ha elhalnak, nem keletkeznek helyettük újak.

Louise csecsemômirigyében túltermelés állt be. Egykor megbízható, rendesen beszabályozott szervezetében fellázadtak a T-limfociták. Nem engedelmeskednek többé. Elözönlötték a véráramot, felforgatták a lép és a belek nyugodt rendjét. A nyirokcsomókban dagadoznak a büszkeségtôl. Mindmáig az ô feladatuk volt, hogy védjék a testét a külsô ellenségektôl. Az immunrendszer részei voltak, megvédték a fertôzéstôl. Most ôk a belsô ellenség. Fellázadtak a belbiztonsági erôk. Louise államcsíny áldozata lett.

Hagyd hát, hogy beléd kússzak, ôrködjek fölötted, csapdába ejtsem a támadókat. Miért nem rekeszthetem el az érzéketlen nyomuló áradatot, amely beszennyezi a véred? Miért nincs lakat a kapuvisszéren? Tested belül ártatlan, nem volt, ami megtanítsa félni. Verôered mit sem sejtve viszi a rakományt, nem ellenôrzi, mit szállítanak a vérben. Már csordultig vagy, de a gazda szunnyad, míg benn gyilkosok járnak. Ki jön erre? Hadd tartom föl a lámpást. De csupán a vér; vörös vérsejtek, akik oxigént visznek a szívbe, vérlemezkék, akik gondoskodnak az alvadásról. Szokás szerint arra lézeng néhány B- és T-limfocita is, egykedvûen fütyörésznek.

Hû tested most hibázott. Vége az idônek, amikor az ôrök unott arccal lepecsételték az útleveleket, aztán bámultak tovább az égre. Mögöttük százan meg százan jönnek. Százak, állig felfegyverkezve, készen az értelmetlen hadjáratra. Értelmetlen? Mire hát a sok fegyver?

Máris jönnek, végigzúdulnak a véráramon, lihegnek a harci vágytól. Nincs senki, aki megküzdhetne velük, csak te, Louise. Most te vagy az idegen test.

A szövetek, mint a szájüreg szövetei, puszta szemmel is láthatók, de a sejtek milliói, amelyek a szöveteket alkotják, olyan aprók, hogy csak mikroszkóp segítségével fedezhetjük fel ôket.

Puszta szemmel. Hányszor gyönyörködtem benned buja tekintettel, puszta, pôre szemmel. Láttalak ruhátlan, mosdáshoz görnyedve, hátad ívét, hasad domborulatát. Alaposan megszemlélhettelek, mikor alattam feküdtél, láttam a combod közt a szögesdrót hagyta sebhelyeket. Olyanok, mintha egy állat mélyesztette volna acélkörmét a bôrödbe, tulajdonjogának durva zálogául.

Barna szemeim úgy cikáztak a testeden, mint a lepkék. Berepültem tested egész fesztávát, elefántcsontpartjaidat. Ismerem az erdôket, ahol megpihenhetek és táplálékra lelek. Puszta szemmel feltérképeztelek, elraktároztalak azokra az idôkre, amikor látótávolságomon kívül rekedsz. A szöveteidet alkotó sejtek milliói parcellát kaptak a recehártyámon. Ha éjszaka repülök, akkor is tudom, merre járok. Leszállópályám a tested.

Szájüreged szöveteit nyelvvel, nyállal ismertem meg. Barázdáit, völgyeit, a recés szájpadlást, a fogak erôdítményét. Felsô ajkad tükörfényes simaságát egy érdes bog akasztja meg, régi seb. A száj és a végbélnyílás szövetei gyógyulnak be a leghamarabb, de nyomokat hagynak a tüzetesen szemlélônek. Én tüzetesen szemlélôdöm. Egy történet rekedt benn a szádban. Egy szétroncsolt autóról és egy szilánkokra tört szélvédôrôl. Már csak a sebhely maradt tanúnak, marcangolt szélû, mint egy párbaj során ejtett seb, a bôrön még mindig látszik a varrat.

Puszta szemmel felmérem a fogaidat, tömésestôl. Metszôfogak, szemfogak, zápfogak, elôzápfogak. Összesen harminckettô. A te esetedben harmincegy. Szeretkezés után tigrisként marcangolod az ételt, zsírtól csöpög a szád. Néha belém harapsz, apró sebeket hagysz a vállamon. Ki akarsz tüntetni, hogy méltó legyek hozzád? Rangjelzésként hordom sebeimet. Fogaid lenyomatai láthatóak ingem alatt, de a belsômbe tetovált L a puszta szem számára láthatatlan.

A könnyebb rendszerezés végett az emberi testet üregekre osztották fel. A koponyaüregben van az agy, amit a koponyacsontok határolnak.

Hadd, hogy beléd hatoljak. Sírkamrák régésze vagyok. Arra áldoznám életemet, hogy megjelöljem járataidat, tested, e lenyûgözô mauzóleum be- és kijáratait. Milyen szûkek és rejtettek ifjúság, egészség csatornái és kútjai. A remegô ujj nehezen találja az elôcsarnok bejáratát, s alig képes átvergôdni a nedvvel teli csarnokokon, melyek a méhet, a zsigereket és az agyat rejtik.

Az idôsek és a betegek orrlikai megduzzadnak, a szemgödör mély, könyörgô tavakat képez. A száj lebiggyed, a fogak kihullanak az elsô védelmi vonalból. Még a fül is öblös lesz, mint a trombita. A test utat enged a férgeknek.

Képzeletben bebalzsamozlak: elôször az agyadat emelem ki kampóval, készséges nyílásaidon át. Most, hogy elveszítettelek, nem engedhetem, hogy tovább fejlôdj: fénykép legyél, ne vers. Le kell ráznod az életet magadról, ahogy én tettem. Együtt ereszkedünk le, te meg én, a mélybe, a sötét, kongó ürességbe, ahol valaha a létfontosságú szervek voltak.

Mindig csodáltam a fejedet. Erôs homlokod, hosszú kálváriád. Koponyád hátul enyhén kidudorodik, majd hirtelen a tarkóig zuhan. Félelem nélkül jártam körbe a fejed. Kezemben tartottam, megmarkoltam, megtörtem ellenállását, visszafogtam a vágyamat, hogy a bôröd alatt tapogatózva középpontodig jussak. Ott létezel, abban az üregben. Ott készül a világ mindenevô rendszertanod szerint. Halandóság és póz fura elegye a mindenlátó, mindentudó agy, sokak úrnôje, fortélyok ismerôje. Kanálhajlítás és felsô matematika. Keménykötésû térben rejtekezik a sebezhetô én.

Beléd hatolok, ruhámon meglátszanak majd a foltok, kezem tele szerszámokkal, jegyzetelek és elemzek. Ha lámpással és jegyzettömbbel jövök, orvosi ábrákkal és felmosóronggyal, hogy feltakarítsam az undokságot, zacskókba töltelek majd, takaros, tiszta csomagokba. Nájlonzacskókba, mint a csirkemájat. Méh, belek, agy, rendre felcímkézve és visszaküldve. Megismerhetünk így egy másik emberi lényt?

Ismerem, ahogyan a hajad kibomlik a kontyból, s fényben füröszti vállad. Ismerem a kalciumot arccsontodban. Ismerem állkapcsodat, e veszélyes fegyvert. Kezemben tartottam a fejedet, de téged sohasem tartottalak a kezemben. Téged nem, életed tereit, lelkét, elektronjait.

„Fedezz fel”, mondtad, és én összekaptam kötelet, kulacsot, térképeket – azt gondoltam, hamar hazatérek. Belehullottam tested tömegébe, kiutat nem találok. Néha azt hiszem, szabad vagyok, felköhögtél már, mint Jónást a bálna, de aztán kerülök-fordulok, és újból magamra ismerek. Magamra a bôrödben, magamra a csontjaid fülkéiben, magamra, amint lebegek az üregekben, amelyek a sebészek falát díszítik. Így ismerlek téged. Te vagy, akit ismerek.

A bôr két fô alkotórésze a dermis és az epidermis.

Furcsa arra gondolni, hogy az a részed, amelyet a legjobban ismerek, már halott. A bôröd felszínén levô sejtek vékonyak és laposak, véredények, idegvégzôdések már nincsenek bennük. Halott sejtek, a legvastagabbak azok, amelyek a tenyereden és a talpadon vannak. Tested sírkamra, mely múlt idôben fekszik itt elôttem, de lágy belsôdet védelmezi még a külvilág betolakodóitól. Én is betolakodó vagyok, nekrofil megszállottsággal simogatlak, szeretem a héjat, mely elôttem fekszik.

Holt darabjaidat állandóan ledörzsölik holt darabjaim. Sejtjeid pikkelyekben hullanak, takarmány poratkáknak és csótányoknak. Elhullajtott darabkáid fölöslegessé vált bôrön és hajon élôsködô kolóniák táplálékává válnak. Semmit sem érzel. Hogyan is érezhetnél? Érzeteid mélyebbrôl jönnek, az élô pontokról, ahol a dermis megújul, és újabb pikkelyréteget képez. Fénylô páncélzatú lovag vagy.

Ments meg. Húzz fel magadhoz, hadd kapaszkodjam beléd, hadd fonjam karjaimat derekad köré, fejem lógjon a válladon. Illatodtól elnyugszom, beletemetkezem tested meleg dunnájába. Bôröd íze sós, enyhén citromos. Amikor végighúzom nyelvemet hosszú, nedves nyomot hagyva melleid között, érzem az apró kis szôröket, a mellbimbó udvarának ráncait, a bimbó tölcsérét. Melleid méhkasok, mézet pergetôk.

Apró élôlény vagyok, tenyeredbôl eszem. Fegyverhordozód lennék, kifogástalanul szolgálnék. Pihenj le, hadd fûzzem ki a cipôdet, hadd masszírozzam a lábadat, ahol a bôr kérges és fáj. Semmi sem undorít, ami te vagy; sem izzadság, sem piszok; a betegség sem, egykedvû jeleivel. Tedd a lábad az ölembe, levágom a körmöd és csillapítom a hosszú nap feszültségét. Hosszú volt a nap, amelynek végén rám találtál. Mindenhol zúzódások borítanak. Bôröd fakó bíbora: mint megrepedt fügék.

A leukémiás test érzékeny minden kis fájdalomra. Nem tudnék most nyersen bánni veled, hogy fájdalmas gyönyörrel sikolts fel. Felhorzsoltuk egymást, elszaggattuk a véraláfutásos hajszálereket. A hajszálvékony vezetékeket ütôerek és vénák között, a szétágazó véredényeket, amelyek a test vágyódását írják. A vágy valaha arcodba kergette a vért. Olyankor, amikor mi voltunk az irányítók, amikor testünk összeesküdött a gyönyörre.

Idegvégzôdéseim érzékennyé váltak bôröd hômérsékletének legapróbb változásaira is. Nem csak hideg és meleg kezdetleges megkülönböztetésére voltam már képes, megéreztem a másodpercet, amikor a bôröd duzzadni kezdett. A szenvedély születését, amikor forróság áramlik a bôrbe, a szívverés elmélyül, felgyorsul. Tudtam, hogy dagadnak a véredényeid és tágulnak a pórusaid. A kéj fiziológiai hatásai könnyen tetten érhetôk. Volt, hogy négyet-ötöt tüsszentettél, mint egy macska. Olyan megszokott dolog, naponta több milliószor történik ilyen a világon. Megszokott csoda, ahogy tested átalakul a kezem alatt. És mégis, hogyan hihetném el, ami magától értetôdô, mégis mindig megdöbbent? Érthetetlen, valószínûtlen, hogy kívánsz engem.

Emlékeimbôl élek, mint egy ócska, kiselejtezett ember. Itt ülök régóta a kandalló mellett a karosszékben, kezem a macskán, fennhangon beszélek, ahogy a bolondok karattyolnak. Kezembôl szétnyílt orvosi szakkönyv esik a padlóra. Nekem igézetek könyve. Bôr, írja. Bôr.

Tejfehér voltál és friss ízû, ha beléd kortyoltam. Tényleg el fog változni a bôröd színe, tényleg megfakul? Nyakad és léped felpuffad majd? Gyomrod szigorú íve megduzzad a meddô teher alatt? Lehet, s akkor a kis rajz, amelyet rólad ôrzök, silány reprodukció lesz. Lehet, de ha roncs vagy, roncs vagyok én is.

A clavicula vagy kulcscsont: a clavicula egy hosszú csont, dupla ívvel. A csont felszíne érdes, hogy az izmok meg tudjanak tapadni rajta. A clavicula az egyetlen csont, amely a felsô végtagokat és az axiális csontvázat köti össze.

Nem tudok úgy gondolni arra a ruganyos, folyóként hullámzó dupla ívre, mint érdes, barázdált csontra, inkább egy hangszernek látom, amelynek ugyanabból a tôbôl származik a neve. Clavis. Kulcs. Klavikord. Az elsô húros hangszer, amelynek billentyûzete volt. Kulcscsontod klaviatúra is és kulcs is. Ha a csont mögötti vájatokba nyomom az ujjam, olyan, mintha lágy testû rák héja mögé nyúlnék. Kitapintom a nyílásokat az izomkötegek közt, ahol benyomakodhatom a nyakszalagok közé. A csonton szépen végig lehet skálázni mellcsonttól lapockáig. Olyan, mintha esztergályos mûve lenne. Hogyan lehet egy csont ilyen kecses?

Van egy mélyen kivágott ruhád, amely kiemeli a kebleidet. Nyilván a dekoltázst kellett volna nézni, de én ehelyett odanyomtam a mutatóujjamat és a hüvelykujjamat, ahol a kulcscsontod kiugrik, onnan tovább, kifeszítettem kezem pókhálóját, míg a torkodig nem ért. Meg akarlak fojtani?, kérdezted. Nem; csupán össze akartalak illeszteni, de nem csak a szokványos módokon, hanem az összes lehetséges eresztéknél. Jó játék volt csontot csontra illeszteni. Úgy tudtam, hogy a másság fokozza a szexuális vonzalmat, de mi annyi mindenben hasonlítunk. Csont a csontomból. Hús a húsomból. Ha emlékezni akarok rád, a saját testemet simogatom. Ilyen volt ô, itt meg itt. A test emlékezete átevickél az ajtókon, amelyeket az értelem lepecsételt. Csontvázad: kulcs Kékszakállú hetedik ajtajához. A véres kulcs, amely rányit a fájdalomra. A bölcsesség azt diktálja: felejts, a test üvölt. Félretolom kulcscsontod reteszét, és engem is elnyel a tátongó ûr. Ilyen volt ô, itt meg itt. Az arc: tizenhárom csont alkotja az arckoponyát. A teljesség kedvéért a homlokcsontot is ide kell vennünk.

A látomások közül, melyek ébren is, álmomban is kísértenek, a legmakacsabb az arcod. Tükörsima, tükörfényes arcod. Arcod a hold alatt, a hûvös, visszavert fény ezüsttel futtatja be, arcod a maga misztériumában, amelyben én mutatkozom meg.

Kivágtam az arcod, ahol megrekedt a tó jegén, arcod, mely nagyobb, mint a testem, vízzel teli szád. Mellkasomhoz szorítottalak azon a hóeséses napon, körvonalad fûrészfogként illeszkedett a kabátomba. Ahogy fagyos arcodhoz érintettem az ajkam, megperzseltél. A bôr felhasadt a szám sarkában, szám megtelt vérrel. Minél közelebb szorítottalak magamhoz, annál gyorsabban olvadtál el. Karomban tartottalak, mint nemsokára a Halál. A Halál, aki lassan lehúzza a bôr súlyos függönyét, hogy fölfedje a mögötte rejlô csontketrecet.

A bôr egyre petyhüdtebb, elsárgul, mint a mészkô, melyet elvásott az idô, elôbukkan a márványerezet. Az áttetszô, sápadt héj megkeményedik és kihûl. Maguk a csontok is agyarrá sárgulnak.

Az arcod halálra sebez, felöklel. A lyukakba reményszilánkokat halmozok, de a remény nem gyógyír. Párnázzam ki a szememet feledékenységgel, a szememet, mellyel annyit néztem, hogy már csak egy vékony hártya maradt belôle? Homlokcsont, szájpadcsont, orrcsontok, könnycsontok, arccsontok, felsô állcsont, ekecsont, alsó orrkagyló, állkapocscsont.

Pajzsként tartom magam elé e szavakat, velük takarózom, ha ezeket mormolom, nem tolul emlékezetembe az arcod.

A hallás és a fül: a fülkagyló a fej két oldaláról kinyúló rész. Rostos és rugalmas porcokból áll, amelyeket bôr és finom szôr borít. Felszínét mély barázdák és kiemelkedések tagolják. A kiugró külsô lemez a hélix. A kis lebeny a lágy, rugalmas rész az alsó fülvégzôdésnél.

A hang terjedési sebessége másodpercenként 335 méter. Ez körülbelül egy mérföld egyötöde, Louise talán kétszáz mérföldre lehet innen. Ha kiáltok, jó tizenhét perc múlva meghallja. Persze minden eshetôségre számítani kell. Lehet, hogy épp víz alatt úszik.

A küszöbrôl hívom Louise-t, mert tudom, hogy nem hall meg. A mezôn vonítok, ugatom a holdat. Akár az állatkertben rekedt állatok, reménykedem, hogy válaszol a fajtám. Nincs szomorúbb az éjszakai állatkertnél. A rácsok mögött, végre nyugton az élveboncoló szemektôl, felvonítanak az állatok, faj fajtól elválasztva, mégis ösztönösen tudják, merre van a térképen az otthon. Inkább választanák ragadozó vagy akár préda szerepét, mint ezt a kísérteties biztonságot. Fülük élesebb, mint ôrzôiké, felfogja a távoli autók és az utolsó gyorsétkezdék hangjait. Meghallják az emberi nyomorúság minden apró neszét. De nem hallhatják többé a bozót surrogását, a tûz pattogását. A zsákmányszerzés zajait. A folyómorajlásba beleveszô kurta sikolyokat. Késélességûre hegyezik fülüket, de a zajok, melyek után fürkésznek, túlontúl messze vannak.

Bárcsak újra hallhatnám a hangod.

Az orr: a szaglóérzék az embereknél általában kevésbé kifinomult, mint a többi fajnál.

Kedvesem testének aromái még elevenen élnek az orrlyukamban. Ágyékának kovászillata. Kelô kenyér dús, erjedt illata gomolyog felém. Kedvesem konyhára szánt fogolymadár. Felkeresem szûkös tanyáján, és belôle táplálkozom. Három nap mosdás nélkül, és húsa máris csípôs és érett. Szoknyája perdül, fennakad, illata abroncs a combja körül.

A bejárat mögött állok, orrcimpáim megremegnek, érzem a szagát, ahogy jön elém. Illatos tégely a kedvesem, szantálfa és komló. Lecsavarnám a tetejét. Fejemmel nyomakodnék ágyéka nyitott falához. Szerelmesem teste tömör és érett, szaga édes alom és tömjénillatú Madonna homályló elegye. Tömjén és mirrha: halál és hit keserû rokon-illatai.

Amikor vérzik, az ismert szagok színt váltanak. Azokon a napokon vas van a lelkében, teste fegyver-szagú lesz.

Kedvesem csôre töltött pisztoly, alig várja, hogy tüzelhessen. Bôre átveszi prédája szagát. Elemésztôdöm, amikor vékony fehér füstfelhôben jön felém, körülötte salétromszag terjeng. Lôtt sebbôl vérezve heverek elôtte, már csak vágyának utolsó fuvallataira vágyom, amelyek bensôjébôl az orvosok által szaglószervnek nevezett helyre áramlanak.

Ízlelés: négy alapíz van – édes, savanyú, keserû és sós.

Kedvesem olajfa, gyökerei a tengerig nyúlnak. Gyümölcse csípôs és zöld. Gyönyörök gyönyöre, ha a magjához érek. Kicsiny magjához, mely keményen ütközik a nyelvbe. Vastag húsú, sós erezetû, pólyával körülvett magjához.

Ki enné az olajbogyót anélkül, hogy elôbb kiszúrná a pólyát? Várva várt pillanat, amikor a fogak közt tiszta lé csordul, melyben ott van a föld súlya, az idôjárás viszontagságai, még az olajfa ôrzôjének keresztneve is.

A napkorong a szádban. Az olajbogyó kipattan, mint amikor forró napokon megnyílnak a derült ég csatornái. Ízleld meg benne azt a napot, amikor égett a homok a talpad alatt, mielôtt a zivatar esôbuborékokban pattant le a bôrödrôl.

Kicsiny ligetünk roskadozik a gyümölcstôl. Féregként furakszom a magodig, az érdes, bebugyolált magig.

A szem: a szem a szemüregben helyezkedik el. Majdnem tökéletesen gömb alakú, és körülbelül három centiméter átmérôjû.

A fény terjedési sebessége másodpercenként 300.000 kilométer. Szemünk a látóterünkbe került tárgyról visszaverôdött fényt érzékeli. Színt akkor látunk, ha egy tárgy egy bizonyos hullámhosszúságú fényt visszaver, és az összes többit elnyeli. Minden színnek más a hullámhossza; a leghosszabb a vörös fényé.

Ezért látok mindenütt vöröset? Louise hajából szôtt vörös gömbben élek. Napnyugta ideje van mostanában, de nem a hanyatló fénykorong látványa miatt állok földbe gyökerezve az udvar árnyai közt. A szín után sóvárgok, a hajzuhatagod után, amint lezúdul az ég karimájáról, onnan a barna földre, onnan a szürke kôre. Onnan énrám.

Néha belefutok a naplementébe, karom madárijesztôként szélesre tárva, azt remélem, hogy a világ peremérôl majd a tüzes kemencébe ugrom, és teljesen elégek benned. Testemet a véraláfutásos égbolt lángcsíkjaiba akarom bugyolálni.

Minden más szín elnyelôdik. A nappal tompa árnyalatai nem hatolnak be megfeketedett koponyámba. Négy puszta fal közt élek, mint egy remete. Fényárban úszó szoba voltál, s én rád csuktam az ajtót. Színpompás kabát voltál, melyet porba gyûrtek.

Látsz-e most engem, ahogy véráztatta világom közepén állok? Zöldszemû lány, keskeny mandulaszemû, jöjj el lángnyelvek közt, add vissza a látásom.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu