ELÉG VOLT A NYUGATI KULTÚRÁBÓL!

Amikor a 80-as évek elején diákként elôször léptem át a Columbia Egyetem menzájának küszöbét, öt percen belül két sokkot kellett átélnem. A másodikról, az ételrôl, most ne beszéljünk. Az elsôtôl menten azokban az idôkben éreztem magam, amikor még volt faji szegregáció Amerikában. A fekete diákok olyan asztaloknál ettek, amelyeken a for blacks only felirat állt. Nem törvény írta elô az elkülönítést, önkéntes elhatározáson alapult: a fehérek egymás közt és a kisebbségek is egymás közt. Ott álltam, elbizonytalanodva, kezemben a tálcával, és megpróbáltam megérteni a helyzetet, tisztázni, hogy nekem mint olasznak hogyan kéne viselkednem. Törjem át az abszurd, önként fölállított korlátot, és üljek le a feketék közé, vagy alkalmazkodjam a szabályokhoz, és menjek a fehérekhez? Egy évfolyamtársam, a legjobb polgári családok egyikébôl származó fekete, ma Washingtonban újságíró, jeges pillantást vetett rám, amelyben ez volt: „nincs szükségünk haladó szellemû széplelkekre, haver”. Liberális beállítottságom nem számított, egy olasz voltam, az olaszok pedig jeleskedtek a négerüldözésben.

Míg le nem doktoráltam, tartottam magam ehhez a leckéhez, amit kaptam: mostanában, hogy az amerikai egyetemeken egyre hevesebben tombol a küzdelem a kulturális partikularizmus nevében, újra eszembe jut: mióta Mario Savio 1964-ben Berkeleyben elindította a diákmozgalmat, és Herbert Marcuse a világ elé tárta tanait libidó és társadalom kapcsolatáról, minden bizonnyal ez a legfontosabb vita az oktatásról és az ismeretterjesztésrôl Amerikában.

Politikai korrektség – nyelvi tisztogatás

91 májusában George Bush amerikai elnök egyik beszédében szóba hozta az egymással vitázó és hadakozó politikai és etnikai csoportokat, és az amerikai folyóiratok címoldalai is teljesen ennek a harcnak a jegyében állnak, amely a Dead White Men, a halott fehér írókat igyekszik számûzni az egyetemekrôl. Ha meg akarjuk érteni, merre tart az USA, miközben a világ ideológiáját vesztett többi része rászegezi vigyázó szemeit mint momentán az egyetlen szuperhatalomra, érdemes közelebbrôl megvizsgálni azt a mozgalmat, amely political correctness-nek nevezi magát.

Röviden: a politically correct arra irányul, hogy elvitasson minden értéket a nyugati kultúrától, mivel ezt kizárólag a fehérek és a hímnemûek uralkodó ideológiájának tekinti, és azt tartja róla, hogy csak azzal tud érvényre jutni, hogy különbségeket teremt, megaláz, hierarchizál. A politically correct vagy rövidítve PC két célt követ: hogy megtisztítsa a nyelvet a rasszizmus és a macsóizmus nyomaitól, és megváltoztassa az amerikai egyetemek oktatási terveit: fel kell számolni a „fehér kánont”, és egy ártatlan-naiv részarányos gondolkodásnak kell jogaiba helyezni a történelem kirekesztettjeit, a nôket, a politikai elnyomástól szenvedôket, a különféle kisebbségeket, teret, pozíciót és hangot adni nekik.

Ami az elsôt illeti, a PC kifogásolja a hímnemû he, his névmások használatát olyan esetben, amikor mindkét nemrôl van szó. Nem az „ember ember általi elnyomásáról” beszélnek, hanem „férfiak és nôk férfiak általi elnyomásáról” (nem volna PC azt mondani, hogy „a férfiak és nôk férfiak és nôk általi elnyomása”, mert hogy a nô is képes az elnyomásra, ez eleve ki van zárva). És így vonja meg a nyelvi ökológia a maga köreit.

Senki nem mondja már az egyetemeken azt, hogy chairman, úgy kell mondani: chair. A Massachusetts-beli Smith College elsôévesei a diákirodán kapnak egy breviáriumot, amelyben viselkedési szabályokat javasolnak mások megbántásának elkerülésére: „Az elôítéletesség és a diszkrimináció veszélye mindenütt ott leselkedik ... a megszilárdult hatalom privilégiumokkal határozza meg magát, az elnyomás személyeket és csoportokat részesít hátrányos megkülönböztetésben. Olyan nyelvet kell tehát életre hívnunk, amely szemben az éppen használatossal nem elnyomó jellegû.” Álljon itt néhány a javasolt kifejezésekbôl: ableism = elnyomatás valaki által, aki pillanatnyilag nem fogyatékos (temporarily able – így hangzik a nyelvi rendôrség kreálta neologizmus). Ageism = az öregek elnyomása a fiatalok által. Classism, ethnocentrism, racism, sexism nem igényel további magyarázatot, de a Smith College óv a lookism-tól is, attól a vélekedéstôl, hogy egy ember értékét a külsején lehet mérni (azaz: nem a ruha teszi az embert), és a heterosexism-tôl, azok elnyomásától, akik szexuális viselkedésükben eltérnek a heteroszexualitástól. A diákiroda eufemisztikus, de szemantikailag korrekt kifejezések egész listáját kínálja: a fogyatékos helytelen, használjuk helyette a differently abled vagy a physically challenged kifejezéseket. A rendkívüli hallgatóknak vagy az idôs korukban ismét az iskolapadot koptató nyugdíjasoknak joguk van a nontraditional-age student megjelöléshez. Meg lehetne mosolyogni a PC eme elsô ügyetlen fordulatait, ha nem volnának a PC-ideológia maradéktalan érvényesítését garantáló számítógépes programok. Ha a felhasználó elgaloppírozná magát a hímnemû névmások vagy a macsó fordulatok alkalmazásában, a komputer-program riaszt minden PC-tabu megsértésekor. A Washington Post megállapítása szerint az amerikai sajtó is kezd átállni a PC-re. A fôszerkesztôk hajlamosak nem lehozni egy cikket, amelyben a feketék nem áldozatok, a fehérek nem elnyomók, a nôk nem a nemi erôszak áldozatai, a férfiak pedig az elkövetôi, elônyben részesítik a szokásos kliséket.

Tankönyvháború

Amikor Kaliforniának 1990 júliusában el kellett döntenie, hogyan reformálják meg a tankönyveket, a PC-csapatok felsorakoztak, hogy érvényre juttassák korrekciós javaslataikat. Egy zsidó értelmiségi azt panaszolja, hogy a történelemkönyvek „keresztény nézôpontból” íródtak, és árad belôlük az antiszemitizmus. Erre a fundamentalista keresztények szószólója azzal felel, hogy azok a tankönyvek, amelyek hangvételét „hisztérikusnak és indulatosnak” találja, „aláássák a keresztény gyermek felelôsségtudatát”. A homoszexuálisok szószólója szerint „szégyenletes dolog elhallgatni, hogy Nagy Sándor homokos volt”, a mohamedánok számára az az „igazán szégyenletes”, hogy a homoszexualitásról az iskolákban egyáltalán szó esik. Az iszlám és a fundamentalista keresztények idôleges egyetértésre jutnak abban a kérdésben, hogy „a homoszexuálisok megpróbálják befolyásolni az ország értékrendjét”. Dúl a törzsi háborúság. Az amerikai kínaiak meg vannak sértve, mert nem kap kellô méltatást, hogy mit áldoztak a transzkontinentális vasútvonal kiépítéséért, a mexikói származású állampolgárok úgy találják, hogy ez rájuk nézve sértô. Az Ohio állambeli Oberlin College-ban a homoszexuális diákok egyesülete négy frakcióra bomlott: színes homokosok, színes leszbikusok, fehér leszbikusok, fehér homokosok. Az ázsiai diákok szövetsége különbözô nemzeti csoportokra esett szét, és még a zsidó diákok sem tartanak többé össze, három frakcióra váltak szét: radikálisokra, mérsékeltekre és homokosokra.

A leghevesebben mégis a feketék reagálnak: „ami a tankönyvekben van, az maga a szellemi holocaust. A profit érdekében az európai kultúripar vulgáris és provokatív rasszista szeméttel áraszt el bennünket, a gyerekeink nem tudják többé, hogy kicsodák.” És ki a szerzôje egy ily módon becsmérelt mûnek? Senki más, mint az UCLA, a Los Angeles-i egyetem egyik történelemprofesszora, Gary Nash, az Angela Davis, a 60-as években elítélt, majd kiengedett fekete polgárjogi harcos kiszabadítására indított mozgalom exvezére: „Egész életemet az eurocentrikus történetírás revíziójának szenteltem – mondja Nash –, amivel az egyetemen a konzervatívok bírálatát és támadásait vontam magamra, baloldali szélsôségesnek tituláltak. Most meg azzal vádolnak, hogy egy tankönyv útján népirtásra buzdítok. Ez figyelemre méltó.”

Nasht bántja és felháborítja a keserû pirula, amelyet a nagyrészt fehér, hímnemû és haladó szellemû docenseknek a PC korában le kell nyelniük. Mostanában, amikorra az a felvilágosult, empirista, racionalista, neopozitivista és liberális kontextus, amely az amerikai egyetemi rendszer alapját képezte, odalett, és a progresszív ideológiák a New Deal-tôl a marxizmusig kimerültek, nem marad más hátra, mint végignézni a kulturális balkanizálódás elôretörését, azt, ahogy minden egyes csoport egyetlen antiliberális katyvasszá keveri a multikulturalitás értékeit az elvtelen lojalitással és a nárcizmussal, ahogy ez például a rendezô Spike Lee munkáin jól megfigyelhetô. „A feketék a legkreatívabbak – hirdeti Lee elôszeretettel –, és ha ez szerintetek rasszizmus, annál rosszabb rátok nézve.” Többé nem a fajok és etnikai csoportok közötti kapcsolat a fontos, amirôl Martin Luther King és a kései, érett Malcolm X álmodott. A fontos, hogy a saját falunkat, a saját törzsünket nyilvánítsuk a világ közepének, a többiek meg maradjanak, ahol vannak.

„A humán tudományokat Amerikában a legradikálisabban azok kérdôjelezik meg – mondja David Kirp –, akik nem tudnak abba belenyugodni, hogy az amerikai történelem immár átfogja azoknak a társadalmi csoportoknak a történetét is, akiket eddig elhanyagoltak. Azt állítják, hogy nincs egységes történelem, hogy nincs egységes kánon.” Egy sok népbôl álló nemzet történelmét magasztalni nem más, mint eurocentrista trükk, mondják, kulturális imperializmus új köntösben. Egy közös, meghatározott egységes álláspontról írt történelem helyett a bírálók olyan történelmet akarnak, amely sok kis alterületre oszlik, és amelyet olyan csoportok irányítanak, akik nem rendelkeznek a történelmi hitelességet illetôen közös kritériummal.

Nem elég például, ha egy tankönyv azt bizonygatja, hogy Kolumbusz Kristóf egyáltalán nem „fedezte föl” Amerikát, és bizonyos indián törzsek (bocsánat, ôslakos amerikaiak) már korábban Alaszkába jöttek a Behring-szoroson át Oroszországból. Beverly Slapin, az Egyesült Közösségek az Oktatásbeli Rasszizmus Ellen szóvivôje úgy találja, hogy még ez a tétel is rasszista: „Az ôslakosok úgy tartják, hogy itt teremtették ôket, magából a földbôl fakadtak, és nem Ázsiából vagy Európából származnak. Miért ne érvényesülhetne ez az elmélet az oktatásban is? A tudomány és a vallás között különbséget tenni maga is rasszizmus.” A progresszívek képviselôje egyáltalán nem törôdik azzal, hogy álláspontját támadják a fundamentalista keresztények, akik azt követelik, hogy a teremtést, ahogy az a Bibliában le van írva, éppen úgy tanítsák, mint a darwini evolúciós elméletet. És támadják a déli reakciós rasszisták is, akik a konföderacionista álláspontot hiányolják az amerikai polgárháború tanításából. A mérsékeltek kitiltanák Salinger Zabhegyezôjét a könyvesboltokból, a feketék megcenzúrázzák Mark Twain Huckleberry Finnjét a feketék ábrázolása miatt, a feministák Hemingway-re dühösek, és így tovább a balkanizálódás felé.

Derrida-Vulgata és pozitív diszkrimináció

Ami a dolgokat tovább bonyolítja, az az a körülmény, hogy az amerikai egyetemeken fölfedezték Derridát, és elméletének egy leegyszerûsített és eltorzított változatát. Az Egyesült Államok ezzel kétszeresen is bizonyítja provinciális függôségét Európától. Briliáns és hasznos elméleteket hagynak nemzeti büszkeségbôl figyelmen kívül. Zavaros, kicsavart, elferdített elméletek pedig, amelyek az intellektuális rafinéria látszatát keltik, amire Amerikában minden egyetemen nagy az igény, különösen a központtól távol, szélsebesen terjednek el, és válnak uralkodó zsargonná. Az amerikai egyetemeken érvényre jutott Derrida-Vulgata azt mondja, hogy egy szöveg mindig csak ürügy (text-pretext), amelyet csak az olvasás tölt fel értelemmel, és hogy ennélfogva nincs értékhierarchia. Következésképpen Dantét és Shakespeare-t esztétikai tekintetben ugyanaz a helyiérték illeti meg, mint Alice Walker fekete írónôt vagy egy olyan egyes szám elsô személyben írt önéletrajzot, mint mondjuk az Én, Rigoberta Manchu-t, egy guatemalai nô önéletrajzát. Ha csak az olvasás ad értelmet egy szövegnek, akkor minden csoportnak magának kell eldöntenie, hogy milyen szövegek kölcsönöznek neki identitást és kulturális autonómiát.

A PC-rôl szóló egyik írásában Stephen Barnett professzor a következôket írja: „A Berkeley egyetem adminisztrációjának nem elég, hogy fölvegyünk egy mexikói származású docenst a kémiai fakultásra, hogy növeljük a latin-amerikai oktatók százalékarányát. Latin-amerikaiakat a latin-amerikai irodalom tanszékeken kell alkalmazni, másképp nem ér... Mindenkitôl megvonják a szót, aki nem tartozik egy meghatározott csoporthoz. A fekete diákok azt állítják, hogy fehér tanárok nem taníthatják az afroamerikaiak történelmét, mert nem tapasztalták meg a saját bôrükön a faji diszkriminációt.”

Ilyeténképpen a Berkeley joghallgatói is kidolgozták a maguk kritériumait a professzorok alkalmazására nézve (amirôl az USÁ-ban a helyi fakultás dönt): „A tanszéket öt oktatóra kell bízni az alábbi öt kritérium szerint: fajhoz és etnikumhoz tartozás, nemi hovatartozás, szexuális viselkedés (hetero, homo, egyéb), testi fogyatékosság, szociális háttér miatti hátrányos helyzet, nem konformista elméletek, mint feminizmus és jog, fajspecifikus jogelméletek stb.”

A PC és a multikulturális társadalom szószólóinak célja nem az, hogy olyan fakultást alakítsanak ki, ahol az oktatók tudása számít, hanem amely kielégíti az identitás és a politikai elismertség igényét. Ahogy annak idején a kantinban meg kellett állapítanom, a kisebbségek nem azért járnak egyetemre, hogy olyan képzettséget szerezzenek, amely segít, hogy megállják a helyüket a munkaerôpiacon, hanem hogy kapjanak egy stemplit, amelyik igazolja létjogosultságukat az amerikai társadalomban. Ez részben elkerülhetetlen is. 1960-ban, amikor a feketék elôtt megnyitották az egyetemeket, a diákok 96%-a fehér volt, az oktatóknak is csak 20%-a volt fekete, s ôk is jórészt a kisebbségek számára létesített college-okban tanítottak. Ahhoz, hogy nyissanak azon a rendszeren, amelyben a feketéket eddig csak megtûrték, és ahol polgárôrségnek kellett megvédeni ôket fehér társaik füttyeitôl és ütlegeitôl, talán szükség volt az elkülönülésnek, a radikális és sokszor gyámoltalan autonómiának erre a szakaszára.

A Johnson-éra és annak Great Society-ja óta az amerikai egyetemek versengenek a fekete és egyéb kisebbségekért, nehogy a diszkriminálás vádja érje ôket. Következésképpen egy feketének kevesebb jó osztályzat kell ahhoz, hogy bekerüljön egy elit-egyetemre, mint egy fehérnek, és a fehérek is gyengébb jegyekkel végzik el az egyetemet, mint az ázsiaiak. Mert a kínai, vietnami és más távol-keleti származású diákok az ezeréves konfuciánus kultúrának és családjuknak köszönhetôen sokkal szorgalmasabbak, mint a többiek. Ha Stanford vagy az MIT csak a teljesítményük alapján venne fel diákokat, csak még több ferdeszemû tanulna ott. Ezt elkerülendô különbözô szabályokat érvényesítenek a felvételnél. A tudományos készségeket ellenôrzô SAT-tesztnél például az ázsiai diákok átlagosan kétszáz pontal többet érnek el, mint a feketék. Az Ivy League, a legjobb egyetemek ligája egyik college-ába fehér diákot csak akkor vesznek fel, ha elér legalább 1300 pontot. Feketéket már 1000 ponttal is fölvesznek. Egy kínaival elôfordulhat, hogy 1600 ponttal sem kerül be. Az ilyen kvótarendszer eleve elhinti a széthúzás magvait a diákok körében. Az ázsiaiak mag vannak gyôzôdve arról, hogy ôk a rasszizmus igazi áldozatai, a fehérek ki nem állhatják a feketéket, mert elveszik elôlük, fôként a kispolgári családokból vagy a vidékrôl jövôk elôl, az olyan egyetemekre való bejutás lehetôségét, mint a Harvard vagy a Columbia, míg a feketék, akiktôl kevesebbet követelnek, még feleszámban sem fejezik be a tanulmányaikat.

Egy katasztrófa: A feketék erre meg azt felelik – és a számok ôket igazolják –, hogy az egyetemeken az ott végzettek gyerekei vannak túlsúlyban. A legkönnyebb dolguk azoknak van, akiknek már a szülei is a Harvardon tanultak. De ez az érv sem hallgattatja el a szemben álló felet. A Welfare State, Foucault & Derrida, plusz egy csipet bûntudat a bürokrácia részérôl, az oktatók gyerekes extremizmusa és a fehérekbôl kiirthatatlan rasszizmus, mindez együttvéve sajátos keveréket alkot, ami csírájában fojt el minden komoly vitát egy olyan pillanatban, amikor együttmûködésre és összhangra volna szükség ahhoz, hogy biztosítani lehessen az amerikai egyetemek mûködését.

Egyénekbôl álló nemzet vagy etnikumok konglomerátuma

Egy fiatal esszéista, Dinesh D’Souza nagy feltûnést keltett Illiberal Education. The Politics of Race and Sex on Campus (A nem-liberális oktatás. Nemi és faji alapú egyetempolitika) címû könyvével. A harmincéves indiai származású szerzô kijelenti, hogy az amerikai egyetemek tudatosan lemondtak a nyugati kulturális kánonról egy totális relativizmus javára, amely egy eszkimó dalocskának ugyanolyan értéket tulajdonít, mint Dante Isteni színjátékának. D'Souza mûve vitairat, nem objektív tanulmány. A történetek, amelyeket elmesél, hajmeresztôek: A New York-i City College-ban például egy olyan elmélet alapján léptettek elô egy oktatót, Leonard Jeffries-t, miszerint a feketék, „a nap fiai” fölötte állnak a fehéreknek, „a jég fiainak”. Vagy gondoljunk arra az afrikai történelem tanszékre, ahol Spike Lee-t az egyiptomi fáraók egyenesági leszármazottjának nyilvánítják, azt a tényt azonban figyelmen kívül hagyják, hogy a piramisokat rabszolgák építették, hogy az arab kereskedôk több mint ezer éven át foglalkoztak rabszolgakereskedelemmel, hogy Etiópiában 1935-ig létezett emberkereskedelem, Szaúd-Arábiában egészen 1960-ig. „A régi egyiptomiak nem voltak feketék” – veti ellen az egyiptomi nagykövetség egyik washingtoni munkatársa, de a PC nem zavartatja magát: Mint D'Souza kimutatja, nem a történelem igazi rekonstrukciója a fontos, hanem egy kisebbségi ellen-kánon fölállítása.

A New Yorker címû folyóirat heves támadást intézett D'Souza ellen. Mûveletlennek és szégyentelennek tartják, hibásan idézi Wellek és Warren híres kritikai mûvét, és nem jelzi, hogy nem semleges megfigyelô, hanem a Darmouth Review, egy félrasszista diákújság volt szerkesztôje. Ez a fellépés jellemzô az ortodox baloldaliakra: ahelyett, hogy a felállított tételeket vitatnák, a tételeket hangoztató személyre támadnak. Tegyük fel, hogy D'Souza valóban jobboldali szimpatizáns, levon-e ez valamit a megfigyelései értékébôl? Mulasztás volt nem idézni Levin professzort is, Jeffries egy fehér kollégáját, aki a maga részérôl a fehérek felsôbbrendûségét hirdeti, de polémikus jellegû mulasztás, hiszen az egyik balfogás nem relativizálja a másikat... Azt persze D'Souza szemére lehetne vetni, hogy átveszi az ellenfél módszereit, és úgy érvel, mint a PC, amikor Martin Heidegger és Paul de Man filozófiája ellenében fasiszta múltjukra hivatkozik.

Érdemes odafigyelni azokra, akiket Amerikában még a gondolkodó baloldaliak közé lehet sorolni. Eugene Genovese elismeréssel fogadta D'Souza írását: „Egyebek között itt olyan szörnyûségekrôl esik szó, mint annak a professzornak az esete, akit elhallgattattak, mert a rasszista propagandáról tartott kurzus keretében rasszista propagandát olvastatott a diákokkal, vagy a cenzúráról, amelynek mindenki áldozatul esik, aki népszerûtlen álláspontot foglal el a kvótarendszer, az abortusz, a rasszizmus, az emberi jogok és a homoszexualitás ügyében. Az az érzésem, hogy még D'Souza sem mond el mindent, nehogy azt vessék a szemére, hogy túloz.” Genovese szerint egy abszolút demokratikus oktatási módszer, ahol minden egyenlô értékû, homogenizált, ízetlen péppé ôrölné a kultúrát, hogy csecsemôk számára is fogyaszthatóvá tegye.

Az ismert történész, C. Vann Woodward jóvoltából D'Souza könyve a New York Review of Books-ban az utolsó felvilágosítók társaságában találhatja magát, a történész ifj. Arthur Schlesinger legújabb könyve mellett. Schlesinger, egykor Kennedy környezetéhez tartozó liberális létére nem átallja Grenada, Panama és az Öböl-háború esetét a több mint fél évszázaddal ezelôtti Pearl Harbor elleni japán támadáshoz hasonlítani, s ezzel keményen összeakasztja a PC-vel a horgot. Szerinte szélsôségesek egy klikkje próbálja aláaknázni a tanszabadságot: „Amerika már rég nem az a nemzet, amely képes volna megváltozni, s egy új és eredeti identitást teremteni magának, Amerika egyre inkább régi, megkövesedett identitások konglomerátumává válik. Amerika már régen nem tekinti magát egyénekbôl álló nemzetnek, akik szabadon hozzák meg döntéseiket, hanem etnikai csoportok konglomerátumának, akiket egyszer s mindenkorra meghatároz a származásuk. A nemzet eszméje így hangzott: De pluribus unum. Most azon volnánk, hogy az unumot nevetségessé tegyük, és a pluribust felmagasztaljuk?

Elveszítjük az egyensúlyunkat? Vagy a fajok olvasztótégelye Bábel tornyává változik?”

Melankolikus kérdések ezek, ahogy az ítélet is melankolikus, amelyet Schlesinger a kevesek egyikeként abban a bizottságban képvisel, amely New York-ban a történelemoktatás felülvizsgálatáért felelôs. A PC-aktivisták támadásai közepette, akiknek Kolumbusz csupán egy gyilkos népirtó, a liberális öregharcos nem lát érvényesülési területet politikai pártjának vívmányai, a felvilágosultság és a tolerancia számára: egy vérbeli PC számára Voltaire csak a sok fehér hulla egyike, aki végsô soron semmiben nem különbözik XVI. Lajostól. Még messzebbre megy a nemrég elhunyt Irving Howe, aki Marxra, Trockijra és Gramscira hivatkozik, a klasszikusok olvasásának és megbecsülésének szükségességérôl a PC ellenében. Igaza van, amikor azt mondja, hogy „az amerikai egyetemeken pillanatnyilag a hagyományos amerikai populizmus és a francia kritikai elmélet sajátos elegye uralkodik. A populizmus gondoskodik az érzésekrôl, a teória egy kis kultúráról. A populizmus elitellenes retorikát terjeszt, a teória ezt elit nyelvbe öltözteti.”

Howe-nak igaza van. Az amerikaiak, akik mindig is utálták a történelmet – Henry Ford például „hülyeségnek” tartotta – összekeverik Pompejit Disneylanddel, és adatfetisizmusuk („Milyen régi?” – ez az elsô kérdés, ami egy turistának a legszebb ásatás láttán eszébe jut) képtelenné teszi ôket annak megértésére, hogy valóban van összefüggés jelen, múlt és jövô között. Elég, ha arra gondolunk, hogyan hagynak nagyhírû intézményeket tönkremenni, hogyan rombolnak le épületeket, hogy újakat építsenek a helyükre, hogyan halmoznak fel magán- és állami adósságokat. Ettôl a hozzáállástól szenvedett Bertolt Brecht Los Angeles-i emigrációja idején, és a PC-forradalmárok – ha a holt fehér európaiak láthatnának minket onnan föntrôl – bizonyosan az ôrületbe kergetnék. A PC hívei képtelenek megérteni, hogy a klasszikusok kulturális változások termékei, hogy a maguk idejében még a korabeli PC-hívek is üldözték ôket, és minden korban nyitva állnak az újabb értelmezések elôtt. Vannak nemzedékek, amelyek Horatiust olvassák, és nemzedékek, amelyek Catullust, vannak korok, amelyekben a romantikának és a barokknak van konjunktúrája, évszázadok, amelyek Arisztotelészt kedvelik, és évszázadok, amelyek Platónt tartják többre. Az olyan nem ortodox gondolkodók, mint Baruch Spinoza, még várnak a megfelelô korra: amíg azonban az intolerancia uralkodik, olvasóik köre néhány tudósra korlátozódik csupán.

Schlesinger és Howe elemzése azonban megtorpan ott, ahol a PC-jelenség nevetséges gyermekbetegség tünetein túl döntô változást jelez. A PC-lázadás – amelynek élén egyelôre kevéssé hiteles próféták állnak – reakció a 20. századi kultúra identitásteremtô ideológiáinak csôdjére. Ahogy a kommunizmus szétesése sem csak hôsöket hozott felszínre, hanem antiszemitizmust, polgárháborúkat, rasszizmust és nacionalizmust is, úgy esik szét a modernitás Schlesinger és Howe számára oly fontos ideológiája azzal a mítosszal együtt, hogy Amerika olyan ország, amelybe belépve a bevándorló leveti régi identitását, hogy egy újjal és jobbal cserélje fel.

D'Souza egy vitairat szerzôje, aki ért ahhoz, hogy gúnyt ûzzön az amerikai egyetemek arculatán kiütközô pörsenésekbôl, de attól már visszariad, hogy diagnosztizálja az ezt elôidézô hormonzavarokat. Elég, ha megnézzük Spike Lee valamelyik filmjét: Martin Luther King eszményei sokkal érettebbek és nemesebbek voltak, mint azok a kis csetepaték és csatározások, amelyeket Spike Lee ábrázol, és amelyekbôl mindig a feketék kerülnek ki gyôztesen. De Lee átélte azt, ahogy a mindent átfogó integráció eszméje kudarcot vallott, és haraggal telten húzódik vissza a saját kis világába. Ebben a tekintetben a PC, bár a média nem szentel neki különösebb figyelmet, nem kevésbé érdekes jelenség, mint a balkanizálódás Európában és a volt Szovjetunióban. Mert amíg az egyik nagyhatalom, mivel képtelen volt mûködôképes közös piaci és igazgatási rendszert találni, felbomlott, a másik azt hiszi, hogy rendszere (amely mindenesetre – a PC által most kigúnyolt – alapító atyái által kialakított politikai berendezkedésnek köszönhetôen még mindig elég szilárd) rövidesen szét fog esni, ha nem lesz képes egy közös kulturális modellt találni.

Hiba volna figyelmen kívül hagyni a multikulturális társadalomról folyó idegôrlô vitát Európában, ahol hamarosan lesz majd egy közös európai piac, de nincsenek egységet teremteni képes kulturális centrumok. Könnyen lehet, hogy a 20. század uralkodó ideológiáinak csôdje itt is a tudás Bábelét hozza magával. Érdemes tehát szemmel tartani az amerikai egyetemeken folyó vitákat, mert azokban rólunk is szó van. Ha a PC hamarosan nem lesz gyerekbetegség többé, és termékeny egyensúlyra jut, amely a multikulturalitás értékeit egyenértékûként állítja a „holt fehér európaiak” vívmányai mellé, akkor az olvasztótégely mítosza új gondolatrendszereket hív majd életre, amely lehetôvé teszi az amerikaiaknak, hogy Európa kulturális örökségét gyümölcsözôen hozzák összhangba a harmadik világ értékeivel.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu