SIRALMAS TÖREDÉK...

GYÖNYÖRÛ EGÉSZ

„De végülis miféle ember vagy te? kérdezte Leo. Clown vagyok, válaszoltam, és pillanatokat gyûjtök"

  Már a nyitókép telitalálat. Csend, üres színpad. Egy szép fekete lány jön ki kezében egy székkel, lassan, méltósággal. Leül, keresztbe veti a lábát és finom, kimért mozdulatokkal felemeli a szoknyáját, szügyig. (Gyönyörû) lába, combja a selyem és tüll keretében, mint egy kiállítási tárgy, ragyog. Mozdulatlan. Hosszan, kitartóan vár. A szexet, a tabut tárja fel halálos komolyan, gátlástalanul. Semmi kokettéria, olcsó frivol játék. Az akció hûvös és zavarbaejtôen szép. A meztelen hús és a könnyû anyag kontrasztja kiemeli a történés rendhagyóságát. Majd feláll, és ugyanolyan fensôbbséggel, ahogy bejött, némán kisétál a térbôl. E nyitány gesztusában Pina Bausch diszharmóniát kedvelô szemléletének minden összetettsége megtalálható.

  A Nur Du , az elmúlt évek gyakorlatának megfelelôen, idegen földrészek tájaiból merített inspirációt. Mint a Palermo, Palermo esetében legutóbb, ezúttal Amerika, California lett a felfedezô kaland színhelye, és multikulturális zenéjének, vad tájainak ritmusa, életvitele szelsôségeinek nyomai alakítják sûrû szövetét. De mint mindig, most is töredékekrôl van szó. Önmagukba zárt, boldogtalan-igyekvô, küszködô-elbukó töredékekrôl, melyek a tragikum és komikum határán egyensúlyoznak. „Siralmas töredék... gyönyörû egész" - mondhatnánk Pilinszkyvel. Mert a hiú remények és csalódások játéka valamiféle rendben sorjázik, és az összegyûjtött pillanatok halmozódása nagyonis markáns épületté magasodik. Cseppet sem zavaró, hogy a minta ismétlôdô, sôt, éppen a maga groteszk konokságában lesz bizarr és provokáló. Hiszen minden erôfeszítés, a közeledés és a visszahôkölés, a kísérlet és a kifáradás, meg a hirtelen támadt közöny is, ezerszer megélt, kikerülhetetlen élmények. És mégis, az ismetlés nem szabadít meg a tényleges fájdalomtól, a gyakorítás az érzelmek nyers, elemi erejétôl. Az újrajátszás, ha hiteles, unhatatlan.

  Az üres színpad hátterében hatalmas fatörzsek állnak, ezek között rohangálnak, mintha ûzetve, futva, keresgélve, ellenállva és megtörve szereplôink. Egy nyurga szôke szépség, földig érô fehér szatén ingben csábosan vonaglik az édes sláger hangjaira, a klasszikus hollywoodi filmek femme fatale-jainak módján. Élvezi magát, kívánatos testét, a hódítás ígéretes pillanatát. És hol történik mindez? Hét feketébe öltözött, földrét hajlott ferfi hátán! Akik, mint valami guruló kerevet, vonulnak lassan elôre a színpadon. A nô kacarászik, örömében fel-felsikolt. Az élô bútorcsoport pedig zavartalanul szolgál, tölti be tárgy szerepét. Egy „klip" az egész. Egy semmi akció, de alig talalhatnánk beszédesebb példát a Tanztheater jellegzetes stílusára, mely a kegyetlent a játékossal, a szabálysértôt a mulatságossal keveri. Mert benne tagadhatatlanul ott van, kifigurázva, megkérdôjelezve, gúnyorosan és megfricskázva nô és férfi kapcsolatának, divat és vágy, buta affektálás és valódi élmény zavaros összefonódásának számlálhatatlan vonatkozasa. Mégsem absztrakt, hiszen a viselkedés jegyei vilagosan utalnak a forrásul szolgaló kultúra bizonyos szokásaira. A metafora közvetlen fizikai valóságában látványosan tárul fel a gondolat.

  Heiner Müller a mese világához hasonlította Pina Bausch játékterét. „A történelem, mint valami zavar tör ide be, nyári szúnyogok módjara... - mondja, - A terep ismeretlen földrész. Felszínre emelkedô sziget, egy ignorált (elfeledett vagy eljövendô) katasztrófa terméke: talán feltûnik majd ebben a pillanatban, amikor az elôadás éppen folyik....Az egész nem más, mint gyerekjáték..."

  Ez a gyerekjáték: szabadság, Pina Bausch vállalt analógiája. Ott éltük meg utoljára - vallja - a kegyetlenség és nyíltság, a kiszámíthatatlan hangulatváltas illetlen, tiltásokkal mit sem törôdô kísérleteit. A szeszélyes következetlenség csakazértis bátorságát, megmagyarazhatatlan impulzusait. De egyben a képzelet korláttalanságát, a provokáció vakmerôségét. Aminek rémes, természetes velejárója a sebezhetôség, az önsajnálatig menô nárcizmus.

  A Tanztheater színpadan nincs szakadékosabb terep, mint a magát keresô, magát újra meghatározni kényszerülô én vilaga. Nô vagy férfi, hiába, csak a másik ellenében tud létezni, megszólítva, magához híva majd zavartan megunva esetleges partnerét, hogy aztán elcsábítva és elhagyatva legyen kénytelen átélni magát. Hogy is ne lenne ez a csak röpke pillanatokra adott talalkozási tér mindig csatatér is, ütések, vágások, sértôdések és védekezesek arénája. Ám ugyanakkor az ártatlanság, a kíváncsi öntudatlanság is része a játéknak.

  Tûzzel és vízzel játszanak szûntelenül a szereplôi. A szó szoros értelmében pacskolnak benne és veszik körül magukat lángjaival. És ahogy önfeledten elmerülnek élvezeteben és csodálatában, észre sem veszik, vagy éppen semmibe veszik a másik számára jelentkezô veszélyt. A gyors mozgások és eltérô ritmusok hevességében már régen másutt járnak. Maguk mögött hagyva elôzô önmagukat is. Öltöznek, vetkôznek is a szereplôk az erdôben vagy a homokos parton, piknikelve és unalmat ûzve, egy-egy percre összefogódzva, vagy ostoba, szomorú-magányos játékokba feledkezve. A gesztusok stilizaltak, végsôkig csupaszítottak, ám érzelmi ívük roppant világos. Kezdet és vég nem illeszkedik, nincs közöttük harmonikus összecsendülés. Valahogy minden vég megoldatlan, befejezetlen marad. A vágy vagy remény kialszik, mielôtt beteljesedhetne. Itt rejlik Pina Bausch szemleletének minden iróniaja. A csalódás sosem tragikus, a sikertelenség inkább ügyetlen, fura. Egy nô sikoltozva, izgatottan rohangál: „He is coming! He is coming!" - ismétli eksztatikusan, százszor, haját tépdesve, toporzékolva, kezét csapkodva. „He is coming!" ... De hát, sajnos, senki sem jön. Mit tehetne? Néhány felajzott pillanat után egyre lehangoltabban, kimerültebben veszi tudomásul hogy „He is not coming...". Elcsendesül, megvonja a vállát és kimegy.

  Remekül groteszk és elegans a mód, ahogy Bausch e rövid jeleneteket lezárja. Fanyarul és hangsúlytalanul. A szereplôk egyszerûen kivonulnak a színrôl. Kiábrándultan? Közönyösen? Mindenesetre minden hûhó nélkül. A nagy izgalom abbamarad, vége, mintha elvágták volna. A feltornászott magasfeszültség hirtelen elapadása általános szabály. Itt is, az érzelmek rapszodikus váltakozása mellett lehetetlen nem megérezni a mai rohanó (amerikai) civilizáció paródiáját. A drámák feldolgozására már sosincs idô. Azonnal valami más veszi kezdetét. E kis görbetükörben, úgy tûnik, hogy hôsei az adás-vétel egyensúlyzavarát, még a frusztrációt is beleértve, a legnagyobb flegmával élik meg.

  Persze az ilyen „egypercesekben" minden a reakciók variációitól függ. Hányféle módon tud a színész-táncos várni, boldogan izgulni és hoppon maradni. De hát Pina Bausch figurái lefegyverzôen gazdagnak bizonyulnak. Minden változat meglepô, mert a váratlan ugrások merészségével komponál. Az egyes érzelmi árnyalatok a vibrálás szaggatott folyamatosságában állnak elôttünk.

Ontologikus-hisztérikus szinház?

  A gyerekjáték analógiáján túl egy másik asszociáció is idekívánkozik. Az álomszerû és a hisztérikus csapongás természete. Elôször mindig a mozgások lágysága, selymes bontakozása ragad meg. A hôsök sejtelmesen bejönnek, egymást méregetik, finoman járják körül. Majd kezdetét veszi a „bepörgés", mikor a gesztusok kenyszeressé válnak, felhevülnek, fûtötté, szilajjá lesznek, és hirtelen az erôszak, a nyers agresszió erôi kezdenek felülkerekedni. Egymás ellen, a másikat tépve, csavarva, terhelve küzdenek. Egy férfi hajánál fogva emeli fel a nôt, egy nô a fekvô férfira áll és szoborszerûen megpihen rajta, vagy hintaszékként himbálódzik három bonyolultan összefonódott testen. Az élvezet vagy öröm azonban mindig rövidéletû. S akkor, a szorongás és félelem mélysegeibôl szörnyû, artikulátlan kiáltás tör elô, hisztérikus üvöltés, melynek semmiféle kontroll nem szab határt. „Ontologikus-hisztérikus" színház? Richard Forman szerencsés elnevezését bátran kölcsönvehetjuk. Mert a legelemibb élethelyzetek, infantilis-közvetlen akciók bemutatása meghökkentôen könnyen csap át a hisztéria alaktalanságába. A kis történések során állandóan ide-oda mozogunk normális es abnormális, a mindennapos és a torz között. Senki ilyen tévedhetetlen érzékkel nem járja körül ezt az érzékeny határt. A tánc, legyen az szívhez szóló tangó vagy valcer, elôször úgy tetszik, a legközönségesebb lépesekben zajlik. Jobban odafigyelve kiderül, hogy a koreográfia csak egy kicsit toldja meg valami szokatlan formulával: ahogy a testek összefonódnak, egymásba gabalyodnak, arányt, egyensúlyt, az etikett konvencióit áthágva. S ezzel azonnal valami brutális, rendhagyó elem is megjelenik benne. A nôk mintha a szó szoros értelmében, „bedôlnének", majd amikor a férfiak felemelik és fejük fölé tartják ôket, mint valami élettelen tárgyat, már merészebb a minôsítés. Bábuknak tûnnek hirtelen, beöltöztetett próbababáknak, akiken a színes selyem estélyi is, mindig kis hibaval, valami túlcsinált túlzással feszül, csavarodik, vagy éppenséggel csüng. Tulajdonképpen mindig folyamatok tanúi vagyunk, lerövidített, felgyorsított folyamatoké, a terep aláaknázott, a pillanat fenyegetett, valami csattanótlan csattanó felé haladunk, de ez egy percre sem jelenti, hogy a történések nélkülöznék az erôteljes változáaokat. Sôt, mindig kicsap, kirobban valami a jóízléssel összeférhetetlen botrány, aminek további fokozása, hogy nem okoz semmi jóvátehetetlent. Ha egy férfi száraz szakszerûséggel vetkôztetni kezdi a nôt, mintha mi sem történt volna: váratlanul egy festékes pemzlit vesz elô és gondosan körülfesti meztelen mellét, megcsodálja és kimegy. Mint mondtam, a jelenetek vége az abbahagyás, nem a következmények felmutatása. Az ellentmondással való játék az alapja a szüntelen feszültségnek.

  Fontos szerepe van ebben a lebegésben a tárgyaknak. Pina Bausch kevés kellékkel dolgozik, de ezek nagyon is jellegzetesek. Újból a legközönségesebb dolgokrol van szó: az elmaradhatatlan barna tonett székek mellett világoskék mûanyag vödör, vasaló és kartondoboz, gyerekjátek és virágcserép, gyalulatlan deszka és nylonzacskó kíseri a szereplôket a színen, de ahogy használják ôket, az éppen közönséges funkciójukat kérdôjelezi meg. Egy szemetes kuka mögött egy férfi vetkôzik pucérra, egy nagy nylon lepedôben mások sietve locsolkodnak, mosdanak. Két széket úgy helyeznek egymásra, hogy szinte obszcén jelentést nyer, mert azonnal ugyanúgy ülteti egymásra a férfit és nôt, szoros egyesülésben. Ezek a triviális tárgyak az adott keretben idétlen eszközökké válnak, felfigyelünk esetleges formájukra, és megszokott alkalmazásuk egyszerre elveszti minden magától értetôdôségét.

  Pina Bausch koreo-drámái természetesen zenére járnak. Az érzelmességet kikezdô, bálványromboló gesztus itt a legkíméletlenebb. A legnépszerûbb slágerekrôl van szó, gramofonról harsogó latin-amerikai tangók és hulló faleveleket sirató bánatos dallamok szólnak szüntelenül, édes-bús, örökzöld sanzonok búgnak. A felfokozott hangerô a mellérendelt és vele kontrasztba állitott tánccal különös együttest valósít meg: a melankólia és a giccs, a játék keretében egyszerre komoly és bolondos, nevetséges és felszabadult. Mint vezetô mûvésze, Dominique Mercy magánszáma, amelyben ez a csontos testû férfi dekoltált csipkeestélyiben, pipiskedô nô módjára jelenik meg, hogy a kultúra tabuin túl fejezzen ki valami illetlent a test lappangó vágyaiból.

  Az elôadás három hosszú órája alatt rengeteg történik: a legelemibb ösztönok, remények és agressziók, balesetek és katasztrófak, flörtök és nosztalgiák bonyolítják a heves játékot. Tudjuk, a hosszú-hosszú próbák alatt Pina Bausch mindig kulcsszavakkal dolgozik, szüntelenül kérdésekkel ostromolja szereplôit, hogy maguk találják meg a legszemélyesebb választ egy-egy helyzet követelményeire: mit jelent csapdát állítani valakinek? Csak zörejekkel elmondani egy történetet; alázatosnak lenni és bosszút állni; felizgatni valakit és vigasztalni; két ujjal pas-de-deux -t táncolni, fotóhoz pózba állni; semmivé válni; gonoszul nézni, bántani és megbocsájtani; elbúcsúzni és nyelvet ölteni, goromba szavakat mormolni; félni és tettetni a vidámságot; derûsen tönkretenni valamit; minden eltörött és mégis mosolyogni; megvédeni magunkat, mert már úgyis minden mindegy; egy finom tárggyal ártalmat okozni; megragadni és eldobni valamit... Minden feladat próbatétel, vallatás és vallomás, hogy a közhely mögül elôtûnjön a dolgok igazi arca, a páratlan, egyszeri tapasztalatok formálható, a gesztus nyelvére fordítható valósága.

  Pina Bauscht zord kritikusai sokszor vádolták ízléstelenséggel, kétségbe vonva Tanztheater-ének táncmûvészetét. Mintha a klasszikus baletten kívul ez a sokelemû kollázs már nem volna tánc. „Pedig egy simogatas is lehet olyan, mint a tánc" - mondta ô joggal. Tango, tangere - a szó gyökere érintést jelent. Bausch színpadán mást sem látunk, mint az érintés legváltozatosabb, mániákus és kiszolgáltatott, groteszk és szenvedélyes formáit. Felnagyított, túlzásig merészkedô, lassú rituálékban állítja elénk a párharc alakzatait. Szépsege konvulzív, mint a szürrealisták eszménye volt. Ez érinti meg a nezôket is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu