BUKAREST - A Piata Victorei és a lupoiaca közötti negyed hosszú idôn át dekoratív és békés volt. Egy városszéli telken (Bonaparte park) jött létre, tehát levegôs, csendes övezetben, a festôi és kényelmes házakra vágyó, virágzó polgárság számára vonzó területen. Ebbe a tájba a kommunizmus csupán elöregedést hozott, és a Paris utca "külügyes" végén egy szánalmas trolibuszjáratot, megállóval a "Louis Blanc"-nál. Az utasoknak le kellett szállniuk a troliról, ha valami meghibásodott, és gyakran elôfordult, hogy felháborodásuk makacs, de eredménytelen mormogására ébredtem. A forradalom után a kormány épületével való szomszédság egycsapásra az utcai politizálás zavaros színterévé változtatta a környéket. A tömeggyûlések, bányászhordák, az antiterrorista egységek terepjárói a volt Bonaparte park hangzatos, nagy fôvárosokról elnevezett utcáinak rendszeres kellékei lettek. Egybeolvadtak az agitációs forrongással, a sportpályák atmoszférájával, a lovagi tornákkal és gerillaharcokkal. Megszoktuk ezt is; ráadásul a dolgok - legalábbis egyelôre - elcsendesedtek. Egészen a közelmúltig. Mert hirtelen, a forradalmi hangzavart egy "újtípusú" hangzavar váltotta föl: a reform lármája, amelyet jóindulattal a kis szatócsboltok tömege és kevésbé jóindulatúan egy-egy hivalkodó mulatóhely testesít meg, s amelyhez vegyes népségû, limuzinos, bunkofonos vevôkör tapad.
Balszerencsémre egy ilyesfajta intézettel szemben lakom, az utca túloldalán. A szibillai "Saga" nevet viseli, és kezdetben egy tisztelettudó próbálkozás légkörét árasztotta: egy régi, kertes házban a tulajdonosok mintha a helyi kisvendéglôt akarták volna pótolni, amely, bár központhoz közeli, mégis meghitt, vendégmarasztaló és diszkrét. A helyzet gyorsan romlott: a törzsvendégi kör jobbára egy törzsbandára hasonlít, nagy bajtársi mulatozásokat rendeznek, esküvôket jegyeznek elô, és zenét tesznek föl. Erôset. Süketítôt. Szégyentelenül. Majd egy év óta, estérôl estére, a terrorizált szomszédok sokaságával közösen hallgatom Armstrong és Pavarotti magnókazettáit, (akik ilymódon természetesen gyûlöletessé váltak), részt veszek a törzsvendégség minden nászi eufóriájában. Olvasok, tévézek, társalgok, és igyekszem elaludni a végzetes zenei háttérzajjal: a "Saga" kísérôzenéjével.
A múlt vasárnap eszemet vesztettem. Az utcát váratlanul kíméletlen hangrobbanás rázta meg; nem hallottam a saját szavam, azt sem, hogy mit válaszolnak, mit ordítanak nekem; az erkély alatt nehéz autókat láttam, amelyek mintha kócon közlekedtek volna, a motorok zúgása tehetetlen volt a "Saga"-decibelekkel szemben. Rohantam révülten az intézményhez. És ott, a nyárikertben találkoztam vele! Azonnal ráismertem! A hús-vér "új ember" volt, a régi és dicsôséges újtípusú ember, a forradalom után még újabb: átképzett, modernizált, kapitalista. Magabiztos, pénzében és kapcsolataiban bízó, nyalka, mint civilben a százados, buta, ravasz és szemtelen. "Mit akarok? Mi a probléma? Éppen az esti esküvôhöz próbálja a berendezést. A saját házában azt tesz, amit akar. És végsô soron, mi bajom Armstronggal? Nem szeretem? Há' a cigányokba, akik éjjel a sarkon túl randalíroznak, mér' nem kötök bele? Jó lenne, ha lenyugodnék. Ô nyugodt. Egy úr. És joga van hozzá, hogy lakodalmakat rendezzen. Különösen valakinek, aki fontos, nagyon fontos állásban van!"
Igaza van. Én hisztérikus vagyok, ô meg ura a helyzetnek. Én tehetetlen vagyok, ô rettenthetetlen. "Mit csinálhat velem?" Ô a haszonélvezôje, nálam jóval nagyobb mértékben, a forradalomnak: már nem fél a párttól, a Szekuritátétól, a káderosztálytól. Ô szabad és méltóságteljes. Én meg nevetséges vagyok. Én arról álmodozom, hogy jöjjön, érted ugye, az állam, a "jogállam", és védjen meg az örökké gyôzedelmes új embertôl. Magyarázza meg neki, hogy egy utca hangtere köz-tér, és nem élhet vele kénye-kedvére minden csencselô. Mindenütt a világon a rendôrség lép közbe ilyen esetekben, kérés nélkül. De hiába várok. A jogállam mással van elfoglalva. Nincs ideje semmiségekkel törôdni. És végül is, ha már támogatnia kell valakit, akkor hamarabb fogja pártját az ellenlábasomnak, aki nemdebár, a kezdeményezés szellemét, a vállalkozás szellemét képviseli, az újat . Végsô soron mi bajom nekem Armstronggal és Pavarottival?
U.i.: S ha mégis, mindennek ellenére, megbíznék, ôrült módjára, a jogállamban, és megpróbálnám megfelelô válaszra bírni? Az érdeklôdô olvasóval majd tudatom, hogy ez irányú erôfeszítéseim milyen sikerrel jártak.
BALLA ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu