Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban
 

Harold Bloom, az egyik leghíresebb élô amerikai irodalomtörténész és – elméletíró, a dekonstrukció korábbi képviselôje, a Yale i „Négyek Bandájának” a tagja, a hatásiszony elmélet kidolgozója 1994 ben nem szerényebb címmel jelentetett meg könyvet, mint, hogyaszongya: A nyugati kánon. A mû kertelés nélkül megmondja, hogy minden ellenkezô híreszteléssel ellentétben nyugati kánon márpedig létezik, itt van a könyv végén tételesen felsorolva, mely mûvek tartoznak bele, a hosszú listából 26 ról részletesen is ír, bár úgy tûnik, Shakespeare mellett valójában senki nem rúghat labdába, továbbá az egyként elégikusnak nevezett elô  és utószóban indulattól fröcsögve átkozza a „neheztelés iskoláját”, vagyis azokat, akiket a kánonellenes aknamunka fôbûnöseinek tart.
Bloom idézi „Sir Frank Kermode” ot, „a legjobb élô angol kritikust": „A kánonok, amelyek tagadják a tudás és a vélekedés közötti különbséget, amelyek a túlélés idôtálló, nem pedig érválló, eszközei, természetesen dekonstruálhatók; ha azt gondolják, hogy ilyen dolgoknak nem szabad lenniük, könnyedén találhatnak eszközöket lerombolásukhoz.” Majd hozzáteszi: „A kánonok lerombolásához szolgáló eszközök, mint Kermode utal rá, ugyancsak kéznél vannak, és a folyamat meglehetôsen elôrehaladott. Nem foglalkozom, mint azt e könyv ismételten világossá teszi, a jelenlegi vitával, mely a Kánon jobboldali védelmezôi – akik állítólagos (és nem létezô) morális értékei miatt kívánják megtartani – és az akadémikus zsurnaliszta hálózat között folyik – melyet a »neheztelés iskolájának« neveztem el, és amely azért akarja megdönteni a Kánont, hogy a társadalmi változásra irányuló állítólagos (és nem létezô) programját segítse elô”. Ehhez képest a mû általános fejezetei csakis és kizárólag ezt teszik: minden kétséget kizáróan az említett vitába illeszkednek, sôt, még csak azt sem mondhatni, hogy Bloom valamiféle köztes helyet foglalna el, ugyanis egyértelmûen a „konzervatív”, erôsen kánonpárti oldalon áll. Vitán kívüli, vagy inkább felüli, pozíciójának bizonygatása tulajdonképpen elég vicces dolog, minthogy a szöveg mindvégig élesen polemikus. Bloomnak a kánon védelmében felhozott érvei és egyéb retorémái között alig akad egy kettô, amelyet ne hangoztatna valamely konzervatív nézetet, amelyet viszonylag sajátosnak vagy újszerûnek lehet mondani (ezek fôként hatásiszony elméletének derivátumai). Hogy elhiggye magának e (külsô/felsô) pozícióját, „a kánon jobboldali védelmezôinek” – és Harold Bloom egyik fixa ideája éppen ez volt egész életmûvében –, erôs félreolvasáshoz kell folyamodnia: a nyugati kánonra mint a nyugati morál kódexére hivatkozás abszurdumával nem sûrûn találkozhatott, annál többször az ellenkezôjével, ami logikus is, hiszen éppen „a baloldal” az, amelyik át akarja moralizálni a problémát, tehát az ellenfél érvelésében számíthatunk arra, hogy a „nagy mûvek” nagyságát nem azok erkölcsnemesítô képességével mérik. És valóban, mint késôbb látni fogjuk.
Bloom úgy érzékeli, amint azt már Marshall McLuhantôl kezdve igen sokan jósolták illetve tényként állították, hogy a jelenlegi igen alapvetô, globális változások következményeképp magát az olvasás kultúráját érik súlyos kihívások. S ezt még támogatják is azok, akiknek hivatása elvileg e kultúra megôrzése és továbbadása lenne. „Néha megpróbálom elképzelni – írja –, amint Dr. Johnson vagy George Eliot az MTV rappel szembesül, vagy a virtuális valóságban szörföl, és bátorítva érzem magam ezen irracionális szórakozásformákkal szembeni valószínûsíthetôen ironikus és határozott elutasításuk gondolatára. Egy nagy amerikai egyetemen irodalomtanítással töltött élet után meglehetôsen kevéssé vagyok biztos afelôl, hogy az irodalomtanítás túl fogja élni jelenlegi válságát. Közel negyven éve kezdtem tanári pályámat, olyan egyetemi környezetben, melyet T. S. Eliot nézetei uraltak; olyan nézetek, melyek dühítettek engem, s amelyek ellen olyan erôteljesen küzdöttem, amennyire csak tudtam. Ma, a hip hop professzoraival, a francia német elméletek másolataival, a nemek és a szexuális elkötelezettségek ideológusaival, a korlátlan felelôtlenségû és számú multikulturalistával körülvéve, már látom: az irodalom szak balkanizációja visszafordíthatatlan.”

A görög kánon szó eredetileg mércét jelentett. Szempontunkból a kulturális hagyományban három alapvetô jelentése volt/van. 1. az egyház által hivatalosan Szentírásnak minôsített biblikus iratok (szemben az apokrifokkal). 2. Azok a mûvek, melyek hitelesen megállapíthatóan egy auktor saját mûvei (szemben az utánzatokkal vagy hamisítványokkal). 3. Egy nemzet, egy nyelv vagy egy kultúra legfontosabbnak tartott irodalmi mûveinek összessége. Az itt tárgyalt problémák természetesen ez utóbbi jelentéshez kapcsolódnak.
Az irodalmi – tehát világi – kánon nyilvánvalóan sohasem volt és nem is lehet olyan természetû, mint a végérvényesen rögzített vallási. Jóllehet az „örökérvényûségrôl” van szó minden kanonikus mû esetében, a kánonok azért mégiscsak folyamatosan változnak. A leggyakoribb eset, hogy egy saját korában kanonikusnak tartott mû/szerzô reputációja fokozatosan csökken. Ritkább és látványosabb jelenség, amikor egy addig periférikusnak számító mûvet/szerzôt emel valamely késôi utókor kanonikus rangra. Ez történt John Donne nal (fôként T. S. Eliot hatására) az angol, Lautréamont nal (a szürrealisták kezdeményezésére) a francia irodalomban. A magyar irodalomban talán Csáth Géza az egyik legjobb példa.
A kánonképzôdés folyamatának meghatározó tényezôi között leginkább a következôket szokták emlegetni: egy szerzô vagy egy mû 1. gyakori hivatkozottsága írók, kritikusok, irodalomtörténészek és  teoretikusok által; 2. szélesebb körben, a nagyközönség által való elismertsége; 3. jelenléte a különbözô iskolai tananyagokban.
Amerikában az utóbbi húsz évben nôtt meg azoknak a publikációknak a száma, amelyek a kánon problémáját, s egyáltalán az egész irodalmi intézményrendszert és ennek produktumait egyre inkább az ideológia fogalma felôl közelítik meg. Chris Baldick, Terry Eagleton, Gerald Graff, Richard Ohmann írásai, a Leslie Fiedler és Houston Baker szerkesztette A kánon megnyitása stb. nyomán mára ez lett az egyik legfontosabb, de mindenesetre a legnagyobb hevülettel tárgyalt téma a nevezett intézményrendszer diskurzusában. A nyolcvanas évek közepétôl aztán megindul a kánon árhullám, elôször szakmaibb berkekben (néhány, a nevezettek publikációinál sokkal jobb, de gyakran iszonyatosan ideologikus mûvet produkálva), ám, tekintve, hogy alapvetô politikai kérdéseket, és az egész amerikai társadalom számára érzékeny problémákat mozgósít, az évtized végére széles körben és vehemensen vitatott kérdéssé válik.
Egészen praktikus szempontból úgy fogalmazhatunk, hogy a kánonháború közvetlen kiváltó oka az a konkrét kérdés volt, hogy mit tanítsanak az iskolákban, de fôként természetesen az egyetemeken. Mik a legfontosabb, feltétlenül tanítandó mûvek, mi legyen benne a – már a címmel is baj van, mint késôbb kiderült – „Western Civ”, a minden diáknak, szakjától függetlenül, kötelezôen felveendô általános kulturális alapismereteket nyújtó kurzusok anyagában. Oké, de mi volt annak „közvetlen kiváltó oka”, hogy ez hirtelen „kérdéssé” vált? Ha egy szóban kéne válaszolnunk, azt mondhatnánk: a multikulturalizmus térhódítása. (Ez két szó volt. Na, mindegy.) (Hogyne, névelôvel három.)
Azt viszont most semmiképp se mondjuk meg, mik voltak a multikulturalizmus térhódításának közvetlen – vagy akár csak közvetett – kiváltó okai.

A multikulturalizmus az egyetemeken

A probléma alapvetôen azon a demográfiai faktumon alapul, hogy az Egyesült Államok népessége multikulturális. Ez persze mindig is így volt, a multikulturalizmus ilyen mértékû térhódítása viszont új jelenség. Ennek okai között talán a leggyakrabban említik, hogy egyrészt a felsôoktatás tömegessé válása következtében az addig marginálisnak számító kultúrák egyre erôsebben képviseltetik magukat az érdekérvényesítés különbözô intézményeiben. Másrészt, az egyetemeken dolgozók többségét ma ahhoz a „baby boom” generációhoz tartozók teszik ki, akik a hatvanas évek nagy baloldali diákmozgalmának szereplôi voltak, akiknek elkötelezett egalitarizmusa, vagy éppen „affirmatív akciója” (pozitív diszkriminációja) nélkül ma nem lenne „can(n)on war”.
Az egyértelmûen európai múltú intézmény, az egyetem, kezdettôl fogva európai értékeket közvetített. Mármost, az amerikai kultúra mindig is mobilisabb és piacorientáltabb volt, mint az európai. Egyfelôl sokkal nagyobb szerepet játszanak benne a populáris regiszterek, másfelôl sokkal összetettebb a kulturális rétegzettsége. Ez alól az egyetemek sem vonhatják ki magukat, amelyek nagy része ráadásul a szülôk pénztárcájától függ, s politikájukat ennek rendelik alá, vagyis messze nem olyan tradicionalisták, mint a jobbára (nemzet)állami finanszírozású, európai egyetemek.
Az irodalmi sillabuszokban tehát rövidesen megjelentek a fekete, hispanic, ázsiai amerikai, nôi, feminista, homoszexuális, illetve populáris írók és kulturális jelenségek. Ez szükségképpen a hagyományos eurocentrikus tananyag bizonyos fokú háttérbe szorulását vonta maga után.
A nyolcvanas évektôl kezdve (de a vita csúcspontja az 1990 92 es idôszak) megjelennek azok a „konzervatív” ként aposztrofált figurák, akik számára mindez apokaliptikus látomás volt, s polgártársaikat riogatva kiáltottak megálljt az Antikrisztus e víziójának. Olyan különbözô akadémikusok és értelmiségiek, mint Roger Kimball, Hilton Kramer, Allan Bloom, Saul Bellow, William Bennett (ôk hárman a „Killer B's”) John Searle, Dinesh D'Souza, Irving Howe, George F. Will, Charles Skyes, James Atlas, Lynne Cheney, majd végül a The Western Canonnal Harold Bloom is felsorakozik melléjük, illetôleg a nagy példányszámú napilapok és magazinok megkongatják a vészharangot: mi lesz, ha Shakespeare helyett Stephen Kinget, az Ulysses helyett a Supermant fogják tanítani, ha az európai kutúra halhatatlan alkotásait mint politikailag inkorrekteket a szemétbe hajítják, s a helyükbe ideológiailag korrekt, ámde esztétikailag teljesen értéktelen szemetet vesznek elô.
Ezzel le is írtuk azt az érvet, amellyel minden konzervatív él, és amelyet a legfontosabbnak nevezhetünk: a kisebbségek védelme és érvényesülésük elôsegítése szép dolog, de az irodalomra nézve végzetes, ha politikai céloknak rendelik alá, és negligálják az esztétikai értéket, ami itt az egyetlen perdöntô körülmény. A másik oldal, a multikulturalisták viszont azzal érvelnek, hogy az – a jobbára „halott, eurocentrikus, fehér, férfi” – irodalom, amely a konzervatív kánon centrumában áll, a legkevésbé sem politikamentes, és az, amit e széplelkek – a politikaival szembeállítva – esztétikainak neveznek, a lehetô legpolitikaibb dolog: ugyanis egy hosszú idôn keresztül erôszakosan uralkodó, felsôbbrendûség elvû, imperialista kultúra korolláriuma. Valójában tehát ez utóbbinak védelme a „DWEM” (dead white European male) irodalom további hegemóniájára tartott igény.
A multikulturalista problematizálás alapja általában egy kategoriális dichotómia. Leggyakrabban a „faj” („race": fehérek kontra feketék, ázsiaiak, hispanicok stb.), a „nem” („gender": férfiak kontra nôk), a „szexuális orientáció” (heteroszexuálisok kontra leszbikusok, melegek és egyéb „perverziók” képviselôi), a vallás (WASP ek, fehér angolszász protestánsok kontra az összes többi) és (egyre ritkábban és fôként az EK ban) az osztály (a posztindusztriális társadalmak korporatista elitje, a „döntéshozók” kontra mindenki más) hierarchia viszonyai. A baloldali értelmiség (s az értelmiség túlnyomó része baloldalinak tekinti magát), függetlenül e kategóriákon belüli hovatartozásától, mindig „a hangtalan”, az elnyomott társadalmi csoportok szószólójaként és érdekérvényesítésének harcosaként jelenik meg.
Másfelôl e baloldali nézetek fô teoretikus háttere és nyelvezete – szemben a konzervatívok angolszász hagyományaival – nagymértékben kontinentális eredetû és stílusú. Elsô pillanatra meghökkentô agyrémnek tûnhet, hogy Allan Bloom The Closing of the American Mind (Az amerikai elme bezárulása) címû könyve, mely a konzervatív oldal egyik mérvadó megnyilatkozása, a jelenlegi kulturális romlás, anarchia, apokalipszis végsô szellemi forrásait Friedrich Nietzsche és Max Weber munkásságában jelöli meg. Allan Bloom természetesen nem közvetlen ok okozati összefüggést állít fel e gondolkodók elméleti munkái és egy nagyon is hétköznapi és mindent átható társadalmi jelenség között. Tézise sokkal inkább az, hogy a kulturális erózió illetve nihilizmus erôi két jelentôs (és gyakran egymást átható) elméleti tradícióra alapozódnak, egy frankofónra és egy német orientációjúra, melyeknek Nietzsche és Weber a szimbólumai illetve meghatározó alakjai. Nietzsche itt természetesen a „francia”, hiszen a mai és közelmúltbéli frankofón vonal abszolút autoritásai – Foucault, Derrida, Lacan, Barthes, Deleuze, Baudrillard stb. – számára ô a nagy iniciátor. A német vonal a „marxizáló”, persze (néhány, fôként angliai képviselôt leszámítva) ma már távolról sem ortodox marxizálás ez, sokkal inkább egy „klasszikus német idealista filozófián”, szelektív Marx olvasáson is alapuló (és korábban általában durvább szerzôket [Lenin, Trockij, Mao] is komolyan vevô) érdeklôdés, melynek fô autoritásai Weber, Benjamin, Adorno, Habermas. (Ezek természetesen csupán alapvetô trendek, s nem kategorizálnak mindenkit, aki fontos, pl. így nem sorolható be az erôsebben marxizáló és kevésbé szupersztár Althusser, Lyotard vagy Bourdieu, illetve az immáron óriási hatású Heidegger vagy a lassan egyre ismertebb Gadamer.) Allan Bloomnak azonban nem mindig precíz szellemi térképre, hanem bûnösökre van szüksége.
A konzervatívok által általában emlegetett fô ellenségek az irodalomelméletben és  kritikában a következôk: dekonstruktivizmus, feminizmus, lacanizmus, újhistorizmus, posztkolonializmus. A „hatvanas évekbeli stílusú radikálisok [...], marxisták, a »gay studies«, »ethnic studies« képviselôi és a baloldali politikai meggyôzôdés hívei”. Irving Howe (a Dissent szerkesztôje) „The Value of the Canon” (A kánon értéke)  címû cikkében ezt írja: „Durván a következôképp húzhatjuk meg a határokat. Az egyik oldalon állnak (és gyakran: hullanak) a kulturális »tradicionalisták«, akik politikailag a teljes skálát képviselhetik. Velük szemben egy heterogén csoportosulás áll, jobbára fiatalabb tanárokból, sokuk a hatvanas évek veteránja; ez feministákat, fekete aktivistákat, marxistákat, dekonstruktivistákat illetve ezek keverékét foglalja magában.” Henry Louis Gates, Jr. (fekete balos) „Whose Canon Is It, Anyway?” (Tényleg, most akkor kinek a kánonja ez?) címû cikkében ez utóbbiakat „kulturális baloldalnak” nevezi, melyet úgy definiál, mint „azt a nyugtalan, változó halmazt, amelyet feminista kritikusok, az úgynevezett kisebbségi kultúrák kritikusai, valamint általában a marxista és posztstrukturalista kritikusok szövetsége képez – röviden a kortárs kritikai elmélet sokszínû koalícióját”. A másik oldalt viszont nem definiálja, csupán kijelenti, hogy „a kulturális bal” számára két figura, két amolyan „»jólesô« céltábla” szimbolizálja a „kulturális jobboldalt”: Allan Bloom, a The Closing of the American Mind szerzôje, és William Bennett, az Egyesült Államok korábbi kultuszminisztere.
A distinkció tehát nem mindig olyan egyszerû dolog. Gyakran az egyes táborokba sorolt altáborok nem egységesek bizonyos kérdések kapcsán, mint erre rövidesen példákat is látni fogunk. Akik viszont rendkívüli élességgel látják meghúzhatónak a határokat „kultúra és barbárság között”, „az agresszió és a nyugati politikai hagyomány között”, azok az ellenféllel szembeni mindenféle érvre képesek, csak erôteljesen retorizálható legyen. Gates saját táborát óvja az efféle zavarkeltô generalizációktól: „retorikánk gyakorta úgy festi le a magas kanonikusat, mint a hatalmi elit olvasmányanyagát. Képzeld el James Bakert, amint a Pisai Cantók mellett kuporog, vagy Dan Quayle t, amint éppen a Casanissima hercegnôt nyálazza át.”

Konzervatívok és radikálisok

„Széles körben elterjedt vád – olvashatjuk a konzervatívnak tekinthetô M. H. Abrams rezüméjét arról, mi a baja a multikultinak a kánonnal –, hogy a nagy könyvek [idézôjel nélkül írja le e szintagmát – pl. innen tudható, hogy konzervatív] standard kánonja, nem csupán az irodalomban, de a humántudományokban mindenütt, egy fehér, férfi, európai elit vagy privilegizált osztály ideológiája, politikai érdekei és értékei szerint képzôdött, azt eredményezve, hogy a kánon fôként olyan mûvekbôl áll, amelyekben rasszizmus, patriarchális szemlélet és imperializmus nyilvánul meg, továbbá amely vagy marginalizálja, vagy kizárja a feketék, hispanicok és egyéb etnikai kisebbségek, a nôk, a munkásosztály, a populáris kultúra, a homoszexuálisok és a nem európai civilizációk érdekeit és teljesítményeit. A gyakorta hangoztatott követelés az, hogy »tegyük nyitottá a kánont«, hogy multikulturális legyen, ne pedig »eurocentrikus« [idézôjel!], és hogy adekvát módon reprezentáljuk a nôk, az etnikai, a nem heteroszexuális és más kisebbségek problémáit és irodalmi teljesítményeit. Egy másik követelés szerint a standard kánont meg kell fosztani elitizmusától és »hierarchizmusától« – vagyis a jobb és rosszabb, magasabb és alacsonyabb mûvek közötti, beépített diszkriminációtól –, hogy olyan kulturális termékek is helyet kapjanak, mint a hétköznapi hollywoodi filmek, a tévésorozatok, a populáris dalok vagy a tömegirodalom. Van a revizionista teoretikusoknak egy radikális szárnya is, akik a létezô hatalmi struktúrák megváltoztatásának politikai célját követve, nem pusztán a standard kánon nyitását, de eltörlését követelik, és helyettesítését eleddig marginális és kirekesztett csoportokkal [sic] és szövegekkel.”
Ugyanez (a – szintén kívül  és felül állót játszó – konzervatív) Searle szabad függô összefoglalásában: „A »nyugati civilizáció« története nagyrészt az elnyomás története. Befelé a nyugati civilizáció elnyomta a nôket, a különbözô rabszolga és jobbágy népességet, és általában a nemzeti és kulturális kisebbségeket. Kifelé a nyugati civilizáció története: imperializmus és kolonializmus. A nyugati civilizáció úgynevezett kánonja az elnyomás e rendszerének hivatalos publikációiból áll, és nem véletlen, hogy a kánon szerzôi csaknem kizárólag nyugati fehér férfiak, hiszen magát a civilizációt csaknem teljes egészében nyugati fehér férfiakból álló kaszt uralta. Úgyhogy nem lehet megreformálni az oktatást azáltal, hogy – a kánon megnyitásával – új tagokat engedünk be a klubba; magát »a kánon« eszméjét kell eltörölni. [Searle már csak radikális szárnyról tud.] El kell törölni valami olyasminek az érdekében,  ami »multikulturális« és »nem hierarchikus«.” Másfelôl ez a kulturális baloldal „úgy gondolja, hogy a humán tudományok önmagukban nem igazán értékesek, csak mint a »társadalom megváltoztatásának« eszközei.”
A konzervatívok efféle helyzetleírásait persze mindig kritikai csapás követi.
A fizetett radikálisok – mondja Kimball – „az irodalom tanítását alapvetôen ideológiai tevékenységként fogják fel”, „faji, nemi, szexuális preferencia  és etnikai származásbeli megszállottságaiknak” rendelik alá. Néven nevezhetô alcsoportjaik közt „mindegyik elveti a tudományos el nem kötelezettség ideálját; mindegyik elemi rosszindulattal viseltetik a nyugati kultúra teljesítményeivel és értékeivel szemben; mindegyik szisztematikusan aláveti az irodalom tanítását és tanulmányozását politikai imperatívuszoknak; és mindegyik rendkívül intoleráns az eltérô véleményekkel szemben.” A dekonstrukció egy analitikus – tehát távolról sem baráti – bírálója, John M. Ellis, aki egy egész monográfiát szentelt az ellennek, szintén megjegyzi: „a dekonstruktivisták általában igen ellenségesen, sôt olykor hisztérikusan reagálnak a dekonstrukció mindenféle komolyabb kritikájára, s ekként az intellektuális ellenfeleikkel való eszmecsere minden lehetôségére.” A konzervatív tehát nyugodt és racionális, a dekonstruktor pedig hisztérikus. Ebben közrejátszhat az a mód is, ahogyan Searle nyugalomra int: „nem emlékszem olyan idôszakra, amikor az amerikai iskola ne lett volna »válságban«”. Indokolatlan a „hisztérikus tónus”, mert „vannak ugyan problémák az egyetemeken, de jobbára csupán ostobaság termelôdik ki, nem pedig katasztrófa. A »posztstrukturalista« irodalomelmélet elterjedése talán a legismertebb példa az ostoba, de nem katasztrofális jelenségeknek.” Elképzelem, ahogy szavai hatására zuhanni kezd Barthes, Derrida & Co. izgága követôinek pulzusszáma.
Katha Pollitt komoly retorikai áldozatokat hoz mindeneken kívül és felül állásának elhitetése érdekében. (Ugye emlékszünk még, hogy a kívülállók hova tartoznak?) Kijelenti, hogy egyetért mindkét vitázó féllel, azután vad kirohanásokat intéz mindkettô ellen. „Vegyük a konzervatívokat. A tudósoknak és vad kirohanóknak ezek a meglehetôsen morcos példányai – Allan Bloom, Hilton Kramer, John Silber stb. –, számomra legalábbis, nem képeznek kifejezetten vonzó embercsoportot. Arrogánsak, gorombák, komorak, nem szenvedhetik az ostobákat – és akármerre néznek, ostobákat látnak.” „Nos, liberálisnak lenni nem túl izgalmas dolog, itt vannak hát a mi radikálisaink.” No nem „az ultraradikálisok, akik támadják a »szövegek«, micsoda borzasztó szó, »privilegizálását«”, és dekonstruálnak feszt – ezekrôl az illedelmes Ms Pollitt nem ejt szót, hiszen ép érzékû, jóhiszemû és normális emberekhez szól. A nem ennyire radikális radikálisokkal szemben efféle érveket hoz: „Mi olyan rettenetes a bonyolultságban, az ambiguitásban, a történelmi kitüntetettségben és az emelkedett komolyságban?”
„Én vagyok a te igazi marxista kritikusod, inkább Grouchót, mint Karlt követve, és fogadd el tôlem mottóként Groucho nagy intelmét: »Akármi is az, ellene vagyok!«” – ironizál Harold Bloom a neheztelés iskolájának ideológusain.
Howe úgy látja, hogy a multikulturalista radikálisok gyakorlatilag bármit képesek a tananyagba felvenni, hiszen egyfelôl antielitisták, másfelôl az ideológiai álláspont demonstrálására éppoly alkalmas egy westernfilm, mint egy görög tragédia. „És ha történetesen nem vagy túlságosan tájékozott a görög kultúrában, akkor ez feltétlenül megkönnyíti a dolgokat.” Harold Bloom szerint ma „az irodalom szakos egyetemisták amatôr politológusok, hiányos mûveltségû szociológusok, inkompetens antropológusok, középszerû filozófusok, eltökélt kultúrtörténészek lesznek”, a folyamat tehát tovább erôsödik, míg végül a nem is olyan távoli jövôben, már rá sem ismerhetünk az egyetemre. „A nyugati irodalom tanulmányozása folytatódni fog, ám a jelenlegi klasszika tanszékek jóval szerényebb keretei között. Amit pedig ma »angol tanszék« nek hívnak, át fogják keresztelni „Cultural Studies” zá, ahol Batman képregények, mormon témaparkok, televízió, mozifilmek és rockzene fogja felváltani Chaucert, Shakespeare t, Miltont, Wordsworth öt és Wallace Stevenst.”
Allan Bloom szarkasztikus költôi kérdése a totális „balkanizálódás” következményeirôl: „Csupán Szókratész tudta, egy élet szakadatlan kutatása után, hogy milyen tudatlan. Ma minden gimnazista tudja ezt. Hogyan lett ez ilyen egyszerû?”
A tudatlanság és inkompetencia vádja (akárcsak az agresszivitásé) persze teljesen kölcsönös. A radikális Michael Berubé elkeseredetten szemlézi a politikai korrektséget (PC) a népszerûbb médiában ért támadásokat. A Newsweek nemes egyszerûséggel az „új McCarthyizmus” címkét hozta forgalomba. A Chicago Tribune „emberiség elleni bûntettrôl” beszél. Ha gyorsan futod át a cikkeket, mondja Berubé, „könnyen az a benyomásod támadhat, hogy fiatal amerikai irodalomkritikusok szállták meg és rabolták ki Kuvaitot”. A média dezinformáló kampányában konzervatív ellenségesség és egyszerû mûveletlenség kéz a kézben járnak: „lassan, de biztosan, gyakorlatilag minden köztes, általános kritikai fórum az Egyesült Államokban úgy döntött, hogy nem zavartatja magát a mai irodalomkritika és  elmélet olvasásának küzdelmes tevékenységétôl, hogy a megvitatásáról már ne is beszéljünk.” Ezek az orgánumok „mélységes intoleranciával viseltetnek mindennel szemben, ami egy kicsit is »elméletibb«, mint Samuel Johnson Költôk élete címû mûve”. Mivel csak brosúraszerû és felszínes ismereteik vannak, a „vita” odáig fajult, hogy bizonyos „emberek elkezdték hajtogatni, hogy a nyelv igenis jelent valamit, hogy az irodalom igenis »az életrôl« szól, hogy a szerzô igenis számít. Kritikusok hada napokig rugdalta a köveket, hogy e bátor erôfeszítései révén bebizonyítsa a valóság létezését”. De a legkevesebbet a – nem is mindig a legközérthetôbb nyelvezetû – dekonstrukcióról tudnak. Mégis, a legtöbben azt teszik meg a fôgonosznak. A konzervatívok által írott nagy hatású kritikák közül számos – Allan Bloom Az amerikai elme bezárulása címû könyvétôl Roger Kimball Fizetett radikálisokján át Dinesh D'Souza Illiberális oktatás címû cikkéig – a dekonstrukcióban véli felfedezni a jelenlegi hanyatlásért, sôt apokalipszisért felelôs fôbûnöst. „Az elit egyetemek gazdag konzervatív öregdiákjai számára D'Souza üzenete üdítôen egyszerû: ha visszatérsz alma materedbe, és a tanárok vagy a diákok között több nôt és feketét találsz annál, amennyi szerinted oda való, akkor biztos lehetsz benne, hogy a dekonstrukció a ludas. Tartsd a szemed nyitva, a pénztárcádat pedig csukva.”

Retorikai stratégiák

Az az ironikus tény, hogy Harold Bloom maga egykor dekonstruktornak számított, több, mint véletlen szimbólum: rávilágít a vita valódi természetére. E vita „ellenségei” ugyanis, jóllehet némiképp emelt esetleg politikailag is korrekt, mindazonáltal gyûlölködô beszédük ellenére sem állnak olyan nagyon messze egymástól a legfontosabb kérdésekben. Mondta azt valaki is, hogy Shakespeare t nem szabad tanítani? Vagy hogy egy fekete író nagy mûve faji okok miatt nem emelhetô be az amerikai kánonba? Aligha; még Molefi Kete Asante vagy William Bennett sem. Gerald Graff szerint a culture war egyik üzenete, hogy magát a konfliktust kellene tanítani az egyetemeken. Figyelmezteti kollégáit, hogy rosszul kezelik konfliktusaikat. Szerinte az egyetemi tanárok túlhangsúlyozzák a különbségeket, amelyek nem is olyan nagyok, mint amelyek például a hallgatóktól választják el ôket. Számukra „egy Roland Barthes és egy Allan Bloom egymáshoz sokkal közelebb állóknak tûnnek, mint hozzájuk, szüleikhez, barátaikhoz. Szemükben Barthes és Bloom csupán két értelmiségi, akik az övékéhez képest igen eltérô nyelvet beszél, olyan problémák kapcsán, amelyeket ôk bajosan ismernek fel problémaként.”
Természetesen nevetséges volna e sok intellektuális kitûnôséget felvonultató vitát úgy beállítani, mint jelentéktelen szócsatát, amelyben a semmit ragozzák. Valóban sok lényeges különbség van az attitûdökben, stílusokban, elôfeltevésekben, elkötelezettségekben stb. stb. Sokkal kevesebb összeütközés lenne ugyanakkor, ha bizonyos, mindkét oldalon jelentkezô retorikai stratégiák nem mûködnének olyan erôsen. Nem mintha az összeütközés elkerülése valamiféle végsô kitüntetettségû, transzcendens cél lenne – szeresd felebarátodat, meg ilyesmik –, ám az igazán meghökkentô, milyen erôs ezen írások késztetése a tarthatatlan általánosításokra, az erôszakos fogalmiságra, a nem körültekintô és szigorú identifikációkra, az önhergelô démonizálásra.
Példának okáért, micsoda az a dekonstrukció? Mit jelent az, hogy Harold Bloom dekonstruktor volt? De Man iánus, vagy derrideánus? Ugyanúgy megismételhetô e (vagy csupán „iterálható”) ez utóbbi jelzô? Dinesh D'Souza tudni véli, hogy a dekonstrukció szerint a nyugati kánont el kell törölni, mert menthetetlenül hierarchikus és, következésképp, elnyomó természetû. Számukra, így D'Souza, „Zora Neale Hurston éppoly jó, mint Milton” – és e relativizmus a nihilizmusba vezetô legrövidebb út. Ám a kínos tény az, hogy a leginkább dekonstrukciónak nevezhetô valami reprezentatív figurái – a yale i négyek vagy Derrida – mindig is és szinte kizárólag „halott fehér európai férfiak”, vagyis ugyancsak kanonizált szerzôk mûveivel foglalkoztak. Vagy idézhetnénk egyiküket, J. Hillis Millert: „hiszek az angol és amerikai irodalomban meggyökeresedett kánonban, és a kitüntetett szövegek koncepciójának érvényességében.” Persze valószínûleg D'Souza is tudna idézni egy magát dekonstruktornak nevezô szerzô szövegébôl, mely egyértelmûen a kánon ellen foglal állást; de végül is mire jó „a” dekonstrukció kánonhoz való hozzáállásának általánosító jellemzése?
Vagy. Rendben, hogy a feministákat a radikálisokhoz, a kulturális baloldalhoz stb. sorolják – többnyire mind ôk maguk, mind pedig „szövetségeseik”, mind pedig az „ellen” –, de kik azok a feministák, és mi az a feminizmus? Néhány semmitmondó – vagy egyenesen a dolgokat összezavaró – általánosságon kívül alig lehet erre valamit mondani. John Taylor „Te korrekt vagy politikailag?” címû cikkében azzal vádolja „a feministákat”, hogy „szétbomlasztják a hagyományos családot, gyûlölik a férfiakat, és minden nôt áldozatként állítanak be”, mire Berubé, kicsit hosszasabban, de lényegében csupán annyit szegez szembe vele, hogy nem, nem így van, a feministák másmilyenek. Aki azonban csak egy pillantást is vetett Susan Faludi, Pat Califia, Catharine MacKinnon, Catharine R. Stimpson vagy akármelyik „feminista” írásaira, az rá fog jönni, hogy a szavak megtévesztik. Az egyik leghíresebb „feministára”, Andrea Dworkinra például bizonyosan áll Taylor leírása, ám mások, akik szintén e címszó alatt futnak, olyan távolságban vannak mind egymástól, mind pedig az említett meggyötört lelkû asszonytól, ld. pl. Camille Paglia „feminista” róla (és bármirôl) szóló írásait, hogy pillanatok alatt belátható e totalizáló kategória használhatatlansága. Mindig a konkrét kérdések döntik el egy adott kisebb nagyobb csoport vagy éppen személy hovatartozását, s a sokféle kérdés sokféle frontvonalat hoz létre, korántsem mindig ugyanúgy osztva fel a táborokat. A pornográfia meg  illetve elítélése, vagy éppen pozitív, felszabadító erôként való éltetése például tipikusan ilyen kérdés. A legcsekélyebb mértékben sem kapcsolható egy egy értelmû megfeleltetésekkel az e vitákban közszájon forgó kategóriák egyikéhez sem. A pornográfiában a hagyományos patriarchális kódok uralta társadalom nôket lelketlenül eldologiasító és megalázó uralmi viszonyainak nyilvánvaló megjelenési formáját látó radikális feministák „természetes ellensége” elvileg a régimódi paternalizmus igazi tökös férfisovinisztáiból álló konzervatív ármádia kellene hogy legyen, ám ehelyett az látjuk, hogy e két – más vonatkozásokban igen különbözô – csoport egy emberként pornóellenes. A legvadabb viktoriánus prüdériát megszégyenítô amerikai protestáns puritanizmus jobbára kisvárosi, s a fent említett típusú feministákat ugyancsak gyûlölô, hölgy képviselôinek vad szexellenessége is elsôsorban a pornográfiában látja megtestesülni a fôördögöt. Vagy az említett Camille Paglia, aki magát a hatvannyolcas eszmék egyetlen megmaradt, hûséges letéteményeseként tartja számon, harsányan pornópárti, míg kánonkérdésben az egyik legvadabb „konzervatív”.
Ha Stanley Fisht  kellene elhelyezni e kétosztatú rendszerben, akkor alighanem – pártállástól függetlenül – mindenki balra rakná. Mit lehet ugyanakkor kezdeni Fish 1997 ben publikált „Butik multikulturalizmus, avagy miért képtelenek a liberálisok a gyûlölet beszédérôl gondolkodni” címû esszéjével, amely az egész „kulturális baloldallal” szembeni kihívás, amelyben a szerzô nem kevesebbet állít, mint hogy „multikulturalizmus nem létezik”, és hogy bármilyen liberálisnak hisszük is magunkat, a legfontosabb kérdésekben „mindig is unikulturalisták voltunk”. Ilyen radikális kihívást senki konzervatív nem intézett a multikulturalizmus ellen – ugyanakkor az sem jutna senkinek az eszébe, hogy Fisht emiatt a konzervatívok táborába helyezze át. Miért?
Egy másik szép példa, Berubé „Public Image Limited” címû cikke, melyben végig ott van a jogos kérdés, ki az a tagolatlan és – a leírások alapján – nem létezô közösség, amelyet a konzervatívok általánosításai megcéloznak; ugyanakkor végig egy megtámadott „mi” nevében beszél. Nem beszélve arról, hogy „a konzervatívok” az ô szóhasználatában hasonlóan gyanús, „sloppy term”. Az ellenfél efféle leegyszerûsítô totalizálásának egy burkoltabb formája, amikor Irving Howe megkerülôs csellel próbálkozik: Lukácsot, Trockijt és Gramscit idéz, mindegyiktôl olyan szöveget, amelyben, Howe olvasatában legalábbis, az irodalmi hagyomány kétségbevonhatatlan esztétikai értékét hangsúlyozzák. (Lám a balosok klasszikusai, kanonikus szerzôi is „konzervatívok” kánon ügyben.) Az illusztris névsorból kiderül, hogy a szemben álló felet  sima marxistának tekinti.
Lawrence W. Levine The Opening of the American Mind (Az amerikai elme kinyílása) címû új könyvében számos mutatványt közöl a már emlegetett téves felfogásokból és összezavarásokból. Az elsô fejezetben így ír: „New Criterion címû folyóiratában Hilton Kramer kirohan a »populáris kultúra szemetének« az egyetemekre való beengedése ellen, és kinyilatkoztatja, hogy »Hitünk szerint e küzdelemben civilizációnk forog kockán«. Míg Kramer lelki szemei elôtt a populáris kultúra mocskában fetrengô professzorok képében sejlik fel a balvégzet, addig William Bennett, korábbi kultuszminiszter az ellenkezô váddal illeti ôket, hogy gyûlölik a hétköznapi amerikaiak »vulgáris« kultúráját: »Ha a középosztály szereti – lett légyen az konvencionális erkölcs, hazaszeretet, Ronald Reagan, vagy akár Rocky, light beer, kókuszdió vagy a Disneyworld –, az önmagában elég az eliteknek, hogy lenézzék.« Bennett szerint az egyetemeknek az amerikai nép ízlése és értékei elleni frontális támadása sokba került: »Többé nem világosak számunkra a mércék és az elvek, melyek alapján ítélhetünk... Ennek következtében egy kulturális összeomlás elszenvedôi lettünk.«”
A kontextus és a retorika egyenlô szereplôkként szcenírozza a két konzervatívot, miközben elkerüli állításaik kommentálását, vagy az állásfoglalást valamelyikük mellett. Ha nem kerülné el, meg kellene mondania, szerinte mi az igazság a kérdéses konkrét problémát – az amerikai egyetemi tanároknak az amerikai populáris kultúrához való tényleges viszonyát – illetôen. Így azonban – hogy mindössze bevillantja a két fickót, amint egymásnak teljesen ellentmondóan nyilatkoznak elvileg ugyanarról a kérdésrôl – Levine azt sugallja, hogy fogalmuk sincs, mirôl beszélnek, hogyan lenne máskülönben lehetséges, hogy ennyire különbözô dolgokat állítsanak egyazon dologról. Hát úgy, hogy az egyiknek igaza van, a másik meg téved – vethetnénk ellen. Vagy talán különbözô dolgokról beszélnek, dacára annak, hogy ugyanazt a szót használják. Esetleg a dolog ugyanaz, de minthogy igen bonyolult, különbözô aspektusaikat tapasztalhatták csak meg. De ezek a megjegyzések túlságosan finomak az elemi ösztön számára: megképezni ôket mint (hülye) ellenséget. Ha Levine hagyta volna magát belevinni a konkrét kérdés megválaszolásába, nem konstruálhatta volna meg ôket így – ôk (akik ilyen ellentmondásosan beszélnek) (egy nyilvánvaló ténykérdésrôl). Mindeközben ugyanolyan általánosításokat követ el, amilyeneket ôk: ôk a gyalázatos balosok tetteirôl beszélnek, amelyek a barbárságba vezetnek (nem számít, hogy mik is pontosan e tettek, és milyen különbözôek is lehetnek ôk, mindenképpen katasztrófába vezetnek), ugyanúgy beszél Levine róluk mint egyesült ôk rôl, két egyformán hülye jobbos barom, amint összevissza beszél (nem számít, hogy mi az igazság a problémára adott válaszaikat – a professzoroknak a populáris kultúrával szembeni attitûdjét – illetôen, illetve, hogy hogy mondhatnak errôl ennyire különbözô dolgokat).

Ambivalens érvek

A totalizálások mellett a viták egy másik alapvetô nehézsége, hogy gyakran az egyes konkrét problémák kapcsán kifejtett nézetek menthetetlenül ambivalensek, „belsôleg dialogikusan osztottak”
Nat Hentoff a PC problémájával kapcsolatban mesél egy tanulságos esetet. Egy a beszédkódokat megvitató, a Harvardon tartott diákgyûlés alkalmával „felállt egy fehér diák, és azt mondta, hogy a kódok szükségesek, mert nélkülük a fekete diákok kiüldöztetnének a campusokról, s ezáltal megfosztatnának az oktatáshoz való egyenlô lehetôségeiktôl. Erre felállt egy fekete diák, és azt mondta, hogy a fehér diák kicsit túl magabiztos, amikor feltételezi, hogy ô rasszista beszéddel szembesülvén szépen összepakolná a könyveit és hazamenne. Ismerôs neki az efféle beszéd, az volt egész életében, és sohasem érezte szükségét, hogy elfusson elôle. Eddig is tudta kezelni a dolgot, és eztán is tudni fogja. Aztán fehér diáktársára nézett, és azt mondta, hogy lekezelô, ha valaki azt mondja, hogy a feketéket »meg kell védeni« a rasszista beszédtôl. »Ez rasszistább és sértôbb – mondta –, mintha leniggereznének.«”
Az affirmatív akció problémáját Marilyn French fogalmazza meg kitûnôen és aforisztikus tömörséggel: „Amikor kirekesztettek, azért tették, mert fekete vagy; amikor beengednek, azért teszik, mert fekete vagy. Ez lenne a fejlôdés?” De többen (jobbára konzervatívok, ám távolról sem kizárólag) felhívták a figyelmet arra, hogy – mint D'Souza fogalmaz – a multikulturalizmus állandó „fajtudata” „a megosztás képlete, a balkanizációé, és végsô soron a fajgyûlöleté”. „Lehet, hogy vannak jó érvek az affirmatív akció mellett, de elô kellene velük állni.” Így csupán annyi látszik, hogy képviselôi szerint „az amerikai diszkrimináció elleni harc legjobb módja a diszkrimináció gyakorlása” Howe ugyancsak említi, hogy a multikulturalizmus, szándékával ellentétben, hajlamos a szegregáció megszilárdítására. De Barbara Ehrenreich például büszkén vallja magát baloldalinak, ugyanakkor ô is arra figyelmeztet, hogy „nem leszünk képesek védeni a multikulturalizmust, ha nem támadjuk buta és ellenszenves vonását, a politikai korrektség jelenségét”.

Arról sincs természetesen szó, hogy senki ne ismerne el semmit az ellenfél érveibôl. „Az irodalomtudománynak ez a mostani, a politika és a történelem felé vett fordulata – inti a „saját táborába tartozókat” Gates – a szövegek elemzését a politikum marionettszínházává változtatta, amelybe a való világból származó elkötelezettségeink minden szenvedélyét belevisszük.” A posztkoloniális kritika egyik legnagyobb tekintélye, Edward Said is egyértelmûen állást foglal a kérdésben, kárhoztatván azokat, akik „nem képesek különbséget tenni jó írás és politikailag korrekt attitûd között, mintha egy ötödrangú pamflet és egy nagy regény többé kevésbé ugyanolyan jelentôséggel bírna”. A konzervatív totalizálás nem tud mit kezdeni az efféle kijelentésekkel: „végsô soron nem számít, ki mit írt, csak az, hogyan van megírva és hogyan olvassák.” Vagy ki tudná megállapítani, melyik oldalról jön a következô retorika: „Egyetemi kritikusok írják az esszéket, irodalmi »olvasatokat«, ahol a rossz fiúk (tudod, a rasszisták, meg a patriarchálisok) pórul járnak, ahol az elnyomás erôit felforgatja az irónia és az allegória határtalan hatalma, melyet semmiféle börtön be nem zárhat, s mi együtt sugárzunk a nehezen kivívott gyôzelemtôl. Tisztelettel adózunk a marginalizáltnak és démonizáltnak, és úgy érezzük, mintha egy valóságos igazságtalanságot hoztunk volna helyre.” Vagy: „A marginalitást és az otthontalanságot, véleményem szerint, nem dicsôíteni kell; véget kell neki vetni, hogy több, és ne kevesebb, ember élvezhesse azokat a javakat, amelyek századokon át megtagadtattak azoktól, akik – faji, osztály  vagy nemi alapon – áldozatok voltak.”
A valamelyest megfontoltabb konzervatívok is elismerik, hogy „az ideológia számottevô szerepet játszik az irodalmi kánon alakulásában, ha már mindenáron ragaszkodni akarunk ahhoz, hogy az esztétikai álláspont maga is ideológia”, de nem tartják inkorrektnek, ha standardjaik egyetemességében hisznek.

A radikálisok „standard kánon” elleni harcának tehát lényeges elôfeltevése, hogy az valamely hatalmi elit konstrukciója és e pozícióját tovább örökítô intézménye. Harold Bloom ezzel szemben két alapvetô stratégiát alkalmaz. Az egyik annak hangsúlyozása, hogy a nagy mûvekben foglaltaknak nincs közvetlen politikai relevanciája az olvasóra nézvést, az elmélyült olvasás – s ez könyvét végigkísérô, gyakran hangoztatott tézise –, semmilyen szempontból nem közösségi (politikai) esemény, nem szolgál semmi ilyen célt, mert alapvetôen magányos aktivitás, amelyben elsôsorban a mulandósággal és a halállal szembesülünk. „Közös sorsunk a kor, a betegség, a halál, a feledés. Közös reményünk, gyenge, de el nem múló, a túlélés valamilyen formája.”
A másik, hogy semmilyen intézmény nem képes akaratlagosan irányítani a kánon alakulását. Bloom állítása szerint nem hisz abban, hogy irodalomkritikusok vagy irodalomtörténészek – nem is beszélve a teoretikusokról – különösebben beleszólhatnának alapvetô kánonképzôdési folyamatokba. Ezt az írók/erôs költôk elsôsorban egymás között játsszák le. Formálisan két jellemzôt emel ki, amely kanonikussá tehet egy mûvet. Az egyik, hogy megnyilatkozik benne a „hatástól” vagy a „kontaminációtól” való „szorongás”. A másik ama bizonyos eredetiség, amit „furcsaságnak/idegenszerûségnek” nevez. A Bloomot foglalkoztató problémák, bár igen erôteljesen pszichologizál, alapvetôen mégiscsak retorikaiak és esztétikaiak. Az egyetemes verseny, aminek Bloom az irodalomtörténetet látja, végül is nem személyek, hanem szövegek között folyik. „A kánon [...] a túlélésért egymással küzdô szövegek közti választás, akár úgy értelmezed e választást, mint amit az uralkodó társadalmi csoportok hoznak meg, vagy az iskolai intézményrendszer, vagy a különbözô irodalomkritikai hagyományok, vagy – ahogy én gondolom – megkésett szerzôk, akik bizonyos elôdök választottjainak érzik magukat.”
Nem így a mainstream irodalomkritika. Ôk a kánont alapvetôen reflektálatlan történelmi ideológiai képzôdménynek tekintik, a kulturális intézmények, illetve birtoklóik által dominált terméknek. S ha éppen e minôségével kívánják legitimálni, az bosszantja a legjobban: tökéletes példánya ez a „Myth of the Given” nek, mely szerint, ha valami így van, akkor így is van jól. Az intézmény mint a hatalom bebetonozásának eszköze elleni gyanút nem oszlatják el Bloom magányos olvasói. Herbert Lindenberger e tárgyban gyakran hivatkozott könyve a kánonképzôdésrôl szóló tanulmányait egyszerûen az „Intézmények” fejezetcím alatt tárgyalja. Megfontolandó ráadásul – s nem igazán eldönthetô – az a kérdés, melyre Katha Pollitt hívja fel a figyelmet: szerinte a vita elkeseredettségét az magyarázza, hogy „ma Amerikában a kánonvita alapját képezô elôfeltevés az, hogy csak a listára felvett könyveket olvassák, s ha nincs lista, semmilyen könyvet nem olvasnak. Egy szöveg egyetlen esélye, hogy szöveggyûjteménybe kerül – ezt mindkét oldal készpénznek veszi.”
Bloom utolsó szava a kérdésben: „Vég nélkül szépítgethetsz az esztétikai standardoknak etnocentrikus és nemi megfontolásokra cserélésével, társadalmi céljaid valóban nagyszerûek lehetnek. De csak erô képes hozzáférni az erôhöz, amint azt Nietzsche mindig is tanúsította.”
Némiképp ellentmondásosnak látszik, hogy az esztétikai erô megpillantásának képességét végül is kikben véli lokalizálhatni. A sötétség erôi, az esztétikai értékre neheztelôk ezentúl csak saját klónjaikat tenyésztik az egyetemeken. Bloom állítása szerint nem is hozzájuk kíván szólni könyvével, hanem a Közönséges Olvasóhoz, Aki Él, és aki még mindig képes „olvasásszeretetbôl olvasni”. Illúziói persze nincsenek arról sem, hogy ez a Közönséges Olvasó olyan nagyon gyakori jelenség lett volna valaha is, vagy hogy e „tarthatatlan helyzet” megváltoztatása érdekében át kellene definiálni az irodalom fogalmát: „Nem az »irodalom« az, amelyet át kellene definiálni; ha nem ismered fel, amikor olvasod, akkor soha senki nem fog tudni neked segíteni abban, hogy jobban megismerjed vagy megszeressed. A »mindenki számára elérhetô kultúra« posztmarxista idealisták találmánya a »válság« megoldására, de hogy lehetne az Elveszett paradicsom vagy a Faust II valaha is mindenki számára elérhetô? A legerôsebb költészet túlságosan nagy szellemi és képzelôerôt igényel ahhoz, hogy bármely osztály, nem, faj vagy etnikai származás egy viszonylag kisszámú rétegénél többen olvassák teljes mélységében.” De vajon hol voltak és lesznek találhatók ezek a kevesek, ha nem az egyetemek környékén?

Posztkolonializmus és a hibriditás politikája

A kánon vita jó néhány résztvevôje – a „standard kánon” kritikusa és védelmezôje egyaránt – gyakran megfeledkezni látszik arról, hogy az ember sohasem változatlan formában, esszenciális ideologémák formájában fogadja be a mûveket, és hogy minden értelmezendôhöz lehetséges kritikai viszonyulás. A kánon mûveinek ideológiák közvetítôiként, és az értelmezésnek közvet(ítet)len viszonyként való elgondolása a helyzet durva leegyszerûsítése. Ennek alapján a Kommunista kiáltvány olvasója automatikusan kommunistává, vagy a Mein Kampf olvasója automatikusan nácivá válna. Másfelôl a kánon jelentôs részének felszabadító hatása jóval nagyobb, mint amit az efféle együgyû ideológiai purizmus valaha is képes lesz produkálni.
John Searle is megfogalmaz hasonló belátásokat. Igencsak csodálkozik, hogy „a nyugati kánon” mûvei „elnyomnak” bárkit is, minthogy ô úgy emlékszik, hogy ezek nagy részét felszabadító, kritikai és az elnyomás különféle formáit leleplezô mûvekként olvasta. Másrészt – Michael Oakeshott „információ/ítélet” fogalompárját felhasználva – felhívja a figyelmet arra, hogy az okatatás nem pusztán „egy meghatározott tudáskorpusz elsajátítása, a megfelelô attitûdökkel egyetemben”. Az „ítélet”, bár közege mindig az „információ”, sohasem vonható ki abból mint explicit állítások összessége, következésképp nem olyan könnyen uralható, másrészt sokkal inkább „intellektuális know how”, semmint hitek, meggyôzôdések, attitûdök rendszere. Searle szerint „»a hagyomány« semmiképpen sem egységes jelenség, s ha megfelelôen tanítják, akkor képessé kell tennie a diákokat a kritikai attitûdre, éppen a tanított mûvek intellektuális függetlensége és egymásnak ellentmondó volta miatt."
Ugyanezt az érvet hozza „a gyarmatosítottak reprezentánsa”, Edward Said is, utalva arra, hogy különbözô elnyomott kultúrák sokat köszönhetnek az elvileg az elnyomó kultúra kánonjához tartozó mûvek felszabadító erejének, s számos ilyen szellemi mozgalom egyáltalán nem úgy próbált fellépni, hogy „tagadta az általánosan uralkodó kultúra emberiesség  vagy egyetemesség igényét, hanem hogy azért támadta e kultúra képviselôit, mert nem voltak képesek megfelelni saját kinyilatkoztatott standardjaiknak, mert ezeket nem terjesztették ki mindenkire, csak az emberiség egy szûk csoportjára.”
„Micsoda ostobaság az az érv – sóhajt fel Ms Pollitt –, mely szerint Csehov semmit sem mondhat egy fekete nônek, vagy éppenséggel nekem, csupán mert orosz, rég halott és férfi.” „És a trükk az, hogy sosem említik: ilyen körülmények között az egyik könyv éppen olyan jó, vagy rossz, mint a másik. Mert – mint azt a vitázók saját olvasói tapasztalataikból tudják, de persze sohasem ismerik el, hisz az mindkét oldal ellen egyformán szólna – a könyvek nem tabletták, amelyek, helyesen adagolva, meggyógyítanak. A könyvek nem ilyen egyszerûen formálják a jellemet, ha egyáltalán csinálnak ilyesfélét...”
Harold Bloom a szokásos stílusában – nem furcsa, hogy az elsô számú közellenségre épp azt a jelzôt aggatta, amellyel leginkább és vitathatatlanul jellemezhetô az ô stílusa? – csatlakozik e nézethez. „Rossz könyveket recenzeálni, mint Auden egyszer megjegyezte, nem tesz jót a jellemnek. [... A]z új komisszárok pedig azt mondják nekünk, jó könyveket olvasni nem tesz jót a jellemnek, ami valószínûleg így is van. A legeslegjobb írók – mondjuk Homérosz, Dante, Shakespeare, Tolsztoj – olvasása nem tesz bennünket jobb polgárokká. A mûvészet teljesen haszontalan, a fenséges Oscar Wilde szerint, akinek mindenben igaza volt. Azt is mondta egyébként, hogy minden rossz költészet ôszinte.”
De persze itt a baloldalnak számolnia kell azzal a problémával is, hogy esetleg, Dinesh D'Souza egyszerû szavával, „a nem nyugati klasszikusok, nyersen fogalmazva, politikailag inkorrektek.” Fishnek ugyanez az egyik fô problémája: nemes éthosza „a különbség politikájának” (Charles Taylor), az „erôs multikulturalistáknak”, az igazi liberálisoknak, hogy nem csupán tolerálják, de segítik és támogatják a mindig többé kevésbé veszélyeztetett kisebbségi kultúrákat, de mi van, ha az elnyomott kisebbségi kultúra lényegileg illiberális, s ha nem lenne veszélyeztetett, abban a pillanatban ô veszélyeztetne minden más kultúrát?

Kánon nélkül nem tudunk gondolkodni

Mint arra Howe felhívja a figyelmet, minden nevelés szükségképpen „ráerôszakol” bizonyos értékeket a társadalom tagjaira: az, hogy a gyerekeket megtanítják írni olvasni, elôfeltételezi, hogy e képesség megszerzése érték – ám ebben a szélsôséges formájában ez nem túl érdekes probléma. Pedig a kánon „védelmének” egyik leghatékonyabb módja annak megmutatása lenne – egy kis Gadamer ráférne a diskurzusra –, hogy a kultúra szerves részét képezô illetve azt többek között konstituáló szövegkorpusz révén közvetített hagyománnyal nem is annyira mi rendelkezünk, mint az velünk. Gates szerint – aki egyébként egy jól ismert, bevallottan kanonizáló szándékú afroamerikai irodalmi antológia egyik szerkesztôje – a kánon végül is egyszerûen csak kultúránk alapvetô közhelyeinek gyûjteménye, melyek meghatározzák gondolkodásunkat. Bloom határozottabban fogalmaz. „Kánon nélkül nem tudunk gondolkodni." Berubé szerint a „kánonrevízió [óhatatlanul] egyszerre reformista és konzervatív", minthogy egyfelôl formatív kulturális örökség, másfelôl a változás lenyomata.
Valóban úgy tûnik, csak a „hibriditás politikája” (Homi K. Bhabha, a posztkolonialista elmélet és kritika egyik legbefolyásosabb szerôjének fogalma) az egyedül értelmes. A kánon eurocentrikus fogalom, és az, aki szigorúan afrocentrikus kánont akar létrehozni, automatikusan eurocentrikus logikákat alkalmaz. D'Souza – aki Bhabha nagy ellensége, eredetileg honfitársak (mindkettô indiai származású) – joggal állapítja meg: „Gúnyolódhatnak a »nyugati hegemónián«, de akarva akaratlanul is csak a nyugati értékrendszer nyelvezetén képesek ezt tenni."
Azt is látnunk kell azonban, hogy az univerzalitás a reflektálatlan unikulturalitás téveszméje. Isaac D. Barchas egyetemista így szólalt fel a stanfordi curriculum vita alkalmából: „Amennyiben a nyugati intellektuális hagyománynak van egységes témája, akkor az az, hogy az olyan esetleges jegyek, mint a faj, lényegtelenek. Az ember gondolkodása, nem pedig akcidentális léte, értékének igazi mércéje. Platón például elutasított minden, a gazdagságra vagy a születésre alapozódó arisztokratizmust, mert csak az intellektus számít. Nem az, hogy az ember fehér vagy fekete, férfi vagy nô, hanem hogy ember – ez az a nagyszerû eszme, amely az emberjogi mozgalmak erkölcsi hitelét adja; ez az a nagyszerû eszme, amely az amerikai demokrácia intellektuális legitimitását adja."
Kimball: „Amikor [Peter B. Erikson professzor] egy fekete nô írását olvassa, úgymond, »nem valamiféle transzcendens emberi kapcsolatba lépek, hanem inkább még tudatosabbá válik számomra fehér és férfi mivoltom, melyek meghatározzák létemet«. Más szóval pontosan ama minôségét utasítja el, amely oly értékessé teszi az irodalmat: ama képességét, hogy idôbeli, földrajzi, társadalmi rendszerek és vallási hitek emelte korlátokat áthágva szól hozzánk – hogy a mostanság annyit emlegetett nemi, osztály , faji és etnikai eredet korlátait ne is említsük. A »transzcendens«, akárcsak az »univerzalisztikus«, csúnya szó a politikailag korrekt multikulturalista számára, mivel, komolyan véve, azt sugallja, hogy azok a minôségek, amelyek bennünket mint emberi lényeket egyesítenek, fontosabbak, mint azok az esetlegességek, amelyek bennünket mint társadalmi és politikai cselekvôket elválasztanak."
Ezt a gondolkodási sémát Charles Taylor „az egyenlô méltóság politikájának” nevezi, és „a különbség politikájával” kívánja helyettesíteni. Stanley Fish a fenti két idézetben elôforduló argumentációt mint jellegzetesen „butik multikulturalistát” azonosítja; azt a hitet, hogy bár vannak a különbözô kultúrák képviselôi között felszínes különbségek, ezek nem annyira lényegesek, mint az, hogy végül is mindannyian emberek vagyunk, s mint ilyenek a legfontosabb dolgokban hasonlóak. Ezt filozófiailag tarthatatlannak véli és számos gyakorlati példán bizonyítja, hogy a butik multikulturalista egyszerûen nem veszi komolyan a másik kultúra másságát. Nézete szerint azonban a taylori „különbség politikája” is végeredményben mindig „butik multikulturalistának” bizonyul. Fish szerint a „megoldás” az, hogy nem szabad általános megoldóképletekben hinni, univerzális elveket lefektetni próbálni, mert, éppen a legkritikusabb pontokon, elméletileg inkonzisztensek és gyakorlatilag mûködésképtelenek – s bele kell törôdnünk, hogy mindig lokális érvényû és ad hoc konfliktuskerülésre vagyunk utalva.

Mint az többször felvetôdött már, az egész kulturális baloldal történeti szociológiai eredetét a hatvanas évek nagy baloldali fénykorára vezetik vissza. Eszerint – s e nézetet fôként konzervatívok hangoztatják – a hatvanas évek nagy generációja, a boomerek a hetvenes évektôl kezdôdôen szépen lassan elkezdtek beilleszkedni, s a nagy intézményellenességbôl mára az lett, hogy gyakorlatilag ôk uralják az intézményrendszer nagy részét. S ha nem váltak cinikussá, akkor ez bizonyos feszültséget kell hogy jelentsen. Sokak szerint az egész kulturális baloldalt ily módon a bûntudat uralja. Azokká váltak, akik ellen lázadtak, és az efféle emancipatorikus mozgalmak és elméletek formájában kompenzálnak.
Az „érintettek” közül sokan – újabban például Lawrence Levine – élesen tiltakoznak e narratíva bármely változata vagy részlete ellen, mások hasonlókat pedzegetnek. Terry Eagleton szerint például „[a] posztstrukturalizmus egyebek mellett a bukott '68 as felkelés utáni elméleti másnaposság – annak egy módja, hogy a forradalmat melegen tartsák a nyelv szintjén, elegyítvén ama pillanat euforikus szabadságvágyát az ezt követô idôszak sztoikus melankóliájával."
A balos bûntudatra apelláló érv persze menthetetlenül ugyanolyan, mint az összes pszichologizáló érvelés: egyfelôl a legritkábban arat sikert az ellentábor elkötelezett híveinek körében, másfelôl a reprezentatív nyilvánosság terében monologikusnak tûnik, hiszen akár szimpla agyrém, akár „igaz”, s mint ilyet elemi módon hárítja „vádlott”, gyakran megfosztja a vitázó feleket attól lehetôségtôl, hogy viszonylag egyszerû referenciaviszonyokkal dolgozzanak („metanyelv”  "tárgynyelv”, semmi önreferencia, itt minden szubjektum objektivitásra törekedjék, legyen olyan kedves, különben...), attól a gyengéjüktôl, hogy szeretik eljátszani, hogy problémátlanul azonos diszkurzív térben vannak a dialóguspartnerekkel. A shrinkem pamlagján beismerem azt is, amit nem követtem el, de nem kívánhatod, hogy ország világ elôtt beismerjem, hogy feladtam legszebb elveimet és most egy folytában csak  kompenzálok. Az azonban szembeszökô, hogy a baloldali diskurzusokat a hetvenes évek elejéig uraló osztályszempont úgyszólván meghalt. Most is a kisemmizettek, az elnyomottak, kurrens szóhasználattal a szótlanok, a képviseletlenek érdekeiért küzd az önjelölt értelmiségi liberátor, de egyre kevesebb szó esik a „dolgozók kizsákmányolásáról”, az állami adóbevételek disztribúciójának osztályszempontú kritikájáról és hasonlókról. Sok tekintetben a multikulturalizmus, radikalizmus, „baloldaliság” mára éppen nem a szubverzió, hanem a középszer apriorijává vált: többé nem valamiféle radikális humanizmus, „hanem egyszerû (vagy ha így jobban tetszik: bonyolult) karrierizmus”. „Tapasztalataim – írja Richard Bernstein – arra engednek következtetni, hogy amennyiben ez a kultúra érdekelt a multikulturalizmusban, az nem annyira azért van, hogy többet tanuljak más kultúrákról, mint inkább értem magamért, hogy ünnepelhessem magam, és hogy te is ünnepelhess engem, s hogy egyúttal támogathasd a követeléseimet: több tiszteletet, több munkalehetôséget, több alapítványi támogatást, több pénzt, több programot, több könyvet, több díjat, több hozzám hasonló embert a magas pozíciókban.” Könnyen lehet, hogy az „uralkodó osztály” vagy akár – posztindusztriális terminológiában és posztmodern kondícióban – a „döntéshozó elit” azért nem vethetô hagyományos baloldali módon generálkritika alá, mert „az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”, a „tenured (radical)” humánértelmiségé is, végbement. Fokozatok és korlátok nyilván vannak; a trópusi esôerdôkért vagy a gazdagok és szegények közötti egyre növekvô különbségek (mely ma csaknem minden gazdaságilag feljett országot jellemzô tendencia) csökkentéséért valószínûleg keveset tehetnek. Ám a ma iskolájának meghatározása és vele a jövô generációinak képzése – ugyan beláthatatlan és lemérhetetlen, de abban alighanem megegyezhetünk: – nagy hatalom. De persze az egyetem hatalma ennél jóval szerteágazóbb és kiterjedtebb.
Az intézményesüléssel kapcsolatos ambivalenciákat teszi világossá Gates, amikor azt írja: „Cynthia Ozick egyszer szigorúan megdorgálta a feministákat, figyelmeztetvén ôket, hogy a stratégiákból intézmények lesznek. De hát ez valójában nem csupán egy másik formája annak a figyelmeztetésnek, hogy stratégiáik, Uram bocsá', sikeresek lehetnek? Itt a kulturális baloldal azon képviselôinek aggályaival szembesülünk, akik a, nos igen, a siker ára miatt aggódnak. »Ki kooptál kit?« – ez lehetne a szlogenjük. Számukra a kánon puszta fogalma hierarchikus, patriarchális és egyébként is gyanús politikailag. [...] Ám a történelem és intézményei nem csupán olyasvalamik, amiket tanulmányozunk, hanem olyasvalamik is, amelyeket élünk és amelyek által élünk.”
Az világos, hogy a radikálisok célkitûzései nem „a többség zsarnokságát” szolgálják. Az internet szövegtengerének és a hipertextusnak a kultúrára gyakorolt hatásait boncolgató Richard A. Lanham érdekes párhuzamot von a net és az egyetem között. Szerinte a digitális szöveg azért szubverzív, mert dinamikus. Ha egy szöveget számos módon olvashatunk, ha „átírhatjuk” a szerzô konklúzióit, illetve hozzátehetjük a magunkét, akkor minden igazság folyamatos újramegfontolásnak van kitéve. Lanham szerint ennek így kellene lennie az egyetemeken is. Egy recenzense azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az alaptananyagról szóló elhíresült stanfordi vita kapcsán „William Bennett például azért talált széleskörû támogatásra, mert az egyetemek hitele nagymértékben függ attól a meggyôzôdéstôl, hogy a curriculumoknak jól felépítetteknek és rendszerezetteknek kell lenniük. Bennett úgy érvelt, hogy a Stanford curriculuma nem koherens. A nagyközönség pedig meghallgatta és elhitte.” A nagyközönség az egyetemektôl ugyanis általában nem szubverziót akar, nem intézményesen garantált instabilitást, az igazságok állandó újraírását, hanem organizált, kész, elsajátítható, hatékony, pénzre váltható tudást.
(Jegyzetapparátus a szerkesztôségben.)

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu