SILVANA PATERNOSTRO

Gabriel García Márquez - aki a Száz év magány és az irodalmi Nobel-díj elôtt újságírással kereste a kenyerét - a latin-amerikai újságírás helyzete fölötti aggodalmában 1995 márciusában létrehozott egy "falak nélküli iskolát" - ahogy ô nevezi -, vagyis az Új Latin-amerikai Újságírásért Alapítványt. A program "fô fogása" az a háromnapos mûhelyfoglalkozás, amelyet García Márquez tart a tudósítói munkáról.

1996. április 8. hétfô 9 óra - Nagy, ovális asztal körül ülünk, tizenkét újságíró. Néma csöndben várunk, akár egy jezsuita iskola szorgalmas diákjai. García Márquez kinyitja az ajtót, belép, pajkosan néz ránk, mintha tudná, milyen idegesek vagyunk. García Márquez ( Gabo , ahogy mindenki hívja), fehér ruhában van. Itt, a Karib-tenger kolumbiai partvidékén megszokott dolog, hogy a férfiak fehérben járjanak - még a cipôjük is fehér. Üdvözöl bennünket, és mi szinte mozdulunk, hogy felálljunk, meghajoljunk, és kórusban skandáljuk: "Jó reggelt kívánunk, tanár úr".

A teremben két üres szék van, mindkettô az ablak felé néz, háttal az ajtónak. Gabo kiválasztja César Romerót, a mellettem ülô mexikói újságírót (az ajtóval szemben ülünk), és megkéri, hogy engedje át neki a helyét.

- Túl sok cowboy-filmet láttam - mondja -, sosem ülök háttal az ajtónak. Meg biztosan több ellenségem is van, mint maguknak.

Gabo az asztalra teszi bôrtáskáját - abból a fajtából való, amit a hetvenes években kezdtek hordani a férfiak. Felteszi a szemüvegét, és elôveszi a résztvevôk névsorát egy fekete dossziéból, amiben a cikkeinket is tartja, egy-egy riportrészletet, amit azért adtunk be, hogy a kurzus három napja alatt Gabo értékelje és kijavítsa ôket. Nem hallatszik más, csak a légkondicionáló zümmögése. Senki sem mer ránézni, bár újságírók lévén, mindannyian voltunk már ennél sokkal szorongatottabb helyzetben is. Rubén Valencia, aki Caliból jött, saját szakállára elutazott Urabába, Kolumbia legvadabb körzetébe, ahol egymást irtják a kábítószerkereskedôk, a gerillák és a félkatonai szervezetek. Wilson Daza húsz napot töltött Medellín belvárosában, kábítószerárusok, prostituáltak és alvilági bandák között. César Romero a chiapasi zapatista felkelésrôl tudósított. Edgar Téllez az után nyomozott, valóban kapcsolatban állt-e Samper elnök a drog-kartellekkel.

Amióta 1982-ben megkapta a Nobel-díjat, Gabo a Száz év magány szerzôjébôl híres emberré és befolyásos politikai személyiséggé lett. Latin-Amerikában (különösen Kolumbiában és Mexikóban, ahol az év nagyobb részét tölti) politikai tekintélyének még az államelnökök sem érhetnek a nyomába. Hírneve a futballcsillagokéval vagy a szépségkirálynôkével vetekszik. Az emberek megállítják az utcán, és autogramot kérnek tôle, még azok is, akik nem olvasták a könyveit. Államfôk, miniszterek, politikusok, újságkiadók, gerillák keresik a társaságát, leveleket írnak neki, azt akarják, hogy a közelükben legyen. Bármit mond, bármivel kapcsolatban - címoldalra kerül. Tavaly egy kolumbiai gerillacsapat elrabolta az egyik volt elnök fivérét. Azt követelték, hogy García Márquez legyen az államelnök. Ezt írták: "Nobel, kérjük, mentse meg a Hazát".

Azáltal, hogy García Márquezt Gabó nak becézzük, mi, kolumbiaiak kicsit osztozhatunk a sikerében, kicsit a mi érdemünknek érezhetjük nagyságát, akár egy büszke család. Ebben a térségben, amelyet tönkretett az erôszak, a szegénység, a kábítószerkereskedelem és a korrupció, Gabo a család szemefénye, még azok számára is, akik rosszallják a Fidel Castróhoz fûzôdô barátságát. Barranquillában (a szülôvárosomban, ahol Gabo 1950-ben újságíróskodott, és ahol megismerte Mercedest, élete asszonyát) valósággal imádják. Ott már nem is Gabo , hanem Gabito .

10 óra - Gabo a Simón Bolívarról szóló könyvével kezdi. Bolívar öt országot szabadított fel a spanyol uralom alól, és megálmodta az egyesített Amerikát, Kaliforniától a Tûzföldig. Portréi minden hivatali épületben ki vannak akasztva, és a Felszabadító kivétel nélkül mindegyiken kikeményített egyenruhát hord, harcra készen, vagy hogy bármelyik pillanatban csatába indulhasson fehér lován.

- De arról senki sem mesél az életrajzokban, hogy Bolívar rajongott a dalmûvészetért vagy hogy szorulásos volt - mondja Gabo , és hozzáteszi, hogy az ô számára az emberiség két nagy csoportra osztható: "Az egyikbe azok tartoznak, akik könnyen szarnak, a másikba, akik nem; nagyon eltérô egyéniségek. De a történészek nem mesélnek effélérôl, mert szerintük nem lényeges". Gabó t bosszantotta a hivatalos történészek alkotta papírmasé-figura, ezért elhatározta, hogy megírja A tábornok útvesztôjé t, amelynek lapjain ott az egész története annak az embernek, aki olyan nagy hatással volt politikai gondolkodására. Gabo elmeséli nekünk, hogy úgy dolgozott rajta, mintha riportot írna.

- A tudósítás a teljes sztori, egy esemény tökéletes rekonstrukciója. Még a legapróbb részlet is számít. Ezen alapszik a hitele és az ereje. A tábornok útvesztôjé ben minden ellenôrizhetô tény, bármilyen lényegtelennek és elhanyagolhatónak látszik is, az egész mûvet erôsítheti. Megemlítem például a teliholdat (olyan könnyû beleírni, annyira kínálja magát), azon az éjszakán, amelyen Simón Bolívar Guaduasban aludt, 1830. május 10-én. Elhatároztam, hogy kinyomozom, volt-e telihold aznap éjjel, úgyhogy felhívtam a Mexikói Tudományos Akadémiát, ahol kiderítették, hogy valóban volt. Ha nem lett volna, sebaj, kihúzom a teliholdat, és kész. A hold olyan részlet, amivel senki sem törôdik. Ha egy újságcikkben akár csak egyetlen adat is hamis, az egész cikk az lesz. A fikcióban viszont, ha van egy olyan részlet, aminek a valódiságát ellenôrizni lehet, például hogy valóban telihold volt azon az éjszakán Guaduasban, az olvasók a többit is elhiszik.

Valaki a tudósítás irodalmi fogásairól kérdez. Gabo bevallja, hogy csodálja Gay Talese, Norman Mailer és Truman Capote mûveit, akik mind az Új Zsurnalisztikát mûvelték: "Az Új Zsurnalisztika egyetlen irodalmi vonása a narratív stílus. Az írói szabadság csak akkor elfogadható, ha hiteles, és hû marad az ellenôrizhetô tényekhez. A regényeim összes furcsa epizódja valóságos, vagy legalábbis van valóságalapja. A való élet mindig sokkalta érdekesebb, mint amit ki tudunk találni". Gabo megjegyzi, hogy a szép Remedios égbe szállása akkor jutott eszébe, amikor meglátott egy asszonyt, aki fehér lepedôket teregetett a nap felé nyújtózó karokkal. Azt is mondta, hogy "ahhoz, hogy a mágikus és a hihetetlen közegében mozoghasson az ember, újságírónak kell lenni".

Mesél nekünk az Egy hajótörött történeté rôl. Eredetileg elbeszéléssorozatnak készült, még abban az idôben, amikor a bogotai El Espectador tudósítója volt. Megbízást kapott, hogy írja meg egy hajótörött tengerész történetét, de nem találta érdekesnek: "Minden újság írt róla". Aztán késôbb meggondolta magát. Akkoriban, az ötvenes évek táján általános gyakorlat volt a folytatásos közlés - mint Dickens idejében, akinek a regényei füzetes formában, részletekben jelentek meg. Gabo feladata az volt, hogy meginterjúvolja a tengerészt, aztán részekben megírja a történetét. Miután megjelent az elsô két fejezet, don Guillermo Cano, az újság kiadója (1986-ban kábítószerkereskedôk meggyilkolták) bement a szobájába: "Gabrielito, mi ez, amit ír, fikció vagy valóság? - Azt feleltem neki: - Regény is, valóság is. - Akkor azt kérdezte: És hány fejezetet fog még leadni? - Kettôt - válaszoltam. - Szó sem lehet róla, háromszorosára ugrott a példányszám. Írjon százat."

Tizennégyet írtam.

Tudtam, hogy a tengerész tizennégy napig hányódott a tengeren, meséli Gabo , ezért elhatároztam, hogy tizennégy fejezetet fogok írni, minden napról egyet. Megint találkoztam a pasassal, és kezdtem finomítani a részleteket. Óráról órára haladtam, kifaggattam, hogy mit csinált percrôl percre. Végigkérdeztem, hogy hánykor jelentek meg a cápák, hánykor evett.

Dél - Majdnem ebédidô van már. Gabo pontban kilenckor kezdett beszélni, és azóta megállás nélkül beszél. Nem annyira tanít, inkább mesél, történeteket mond. Több, mint három órája ülünk, és hallgatjuk, szinte szót se szólunk. Nem reggeliztem, de nem is vagyok éhes. Gabo nem iszik kávét, nem úgy mi. Nagyszerû dolog kávézás közben hallgatni a történeteit.

Író nem lesz az emberbôl. Írónak születni kell, mondja Gabo : "Akárcsak énekesnek, írónak lenni is - adottság. Nem tanulható. A technikát igen, azt el lehet sajátítani, de a képességgel, hogy el tud mesélni egy történetet, születik az ember. Könnyû megkülönböztetni a jó írót attól, aki nem az: kérjék meg, hogy mesélje el a legutolsó filmet, amit látott".

Aztán azt mondja: "A legnehezebb az: észrevenni, ha az ember nem író, de még nehezebb, hogy legyen bátorsága váltani, és valami másba fogni".

Hoz egy példát. Nemsokkal azután, hogy megkapta a Nobel-díjat, egy fiatal újságírónô Madridban, a szállodából kifelé jövet odament hozzá, és interjút kért tôle. Gabo , aki gyûlöli az interjúkat, visszautasította, de meghívta, hogy töltse vele és a feleségével a napot: "Egész nap velünk volt. Együtt vásároltunk, a feleségem alkudott a piacon, megebédeltünk, sétáltunk, beszélgettünk; az újságírónô velünk volt mindenütt". Amikor visszamentek a szállóba, és Gabo elbúcsúzott, a nô megint interjút kért. "Mondtam neki, hogy szakmát kellene változtatnia - emlékezik Gabo - hiszen megvolt a sztori, kész volt a riport".

Aztán arról beszélt, hogy más az interjú és megint más a riport, és hogy az újságírók rendre összekeverik a kettôt: "Az interjú az újságírásban mindig párbeszéd az újságíró és a között a személy között, akinek van mondanivalója vagy véleménye valamirôl. A riport vagy tudósítás pontos és aprólékos rekonstrukciója az esetnek".

- A magnó igen veszedelmes dolog, mert csapdába csal. Azt hisszük, hogy gondolkodik, és amint bedugjuk a konnektorba, kikapcsoljuk az agyunkat. A magnetofon olyan, mint egy géppapagáj; füle van, beszélni tud, de szíve nincs. Nem érzékeli a részleteket, pedig a mi feladatunk abban áll, hogy meghalljuk, mi van a szavakon túl, felfogjuk, hogy mi az, amit elhallgatnak, és kikerekítsük a történetet -. Gabo az elôtte fekvô újsághalomra pillant: a mi cikkeink! "Az olvasás hipnotikus állapot. Az író, amikor sikere van, hipnotizálja az olvasót. Ha az író megakad, az olvasó felébred, magához tér, és abbahagyja az olvasást. Ha a szöveg sántít, az olvasó faképnél hagy minket. A hatásunk alatt kell tartani az olvasót, minden részletre, minden szóra ügyelnünk kell. A valószerûség és a ritmus segítségével folyamatosan, megállás nélkül bûvölni kell az olvasót". Gabo megáll egy pillanatra, és a mutatóujjával az újságokra bök. "Elolvastam a cikkeiket, és meg kell mondjam, mindvégig tökéletesen éber maradtam".

Én visszatartom a lélegzetemet, némelyek idegesen nevetnek, mások a székükön fészkelôdnek.

1 óra - Lássuk, mit írnak a mai lapok -. Gabo megfogja Tadeo Martínez újságját. "Van-e valami, aminek utánamehetnénk" - kérdi. Gabo végignézi az elsô oldalt, és rosszallóan csóválja a fejét. "Hihetetlen - mondja - Ebben e helyi lapban egyetlen cikk sincs Cartagenáról a címoldalon. Mondja meg a fônökének, Tadeo, hogy egy helyi újságnak közölnie kell helyi híreket a címoldalon".

- Semmi - dünnyögi Gabo az újságot lapozgatva. "Nézzük csak... itt van valami. Tûzhely eladó, új, beszereletlen. Sürgôs. Érdeklôdni: 660-1127/113, Gloria Bedoya . Ebbôl lehetne riport. Felhívjuk? Fogadok, hogy itt van valami. Miért adja el a tûzhelyet ez a nô, miért nincs beszerelve az a tûzhely? Mit mond ez nekünk errôl a nôrôl? Érdekes lehet.

Szünetet tart, nézi a reakciónkat. De úgy tûnik, senkit sem izgat, hogy kiderítse, miért akar egy nô eladni egy beállítatlan konyhai tûzhelyet, különösen nem most, hogy ôt hallgathatjuk.

Gabo mindenben riportlehetôséget lát. A három nap alatt mindenre azt mondja: "ez riport". Úgy veszem észre, Gabó nak nagyon hiányzik az újságírás, visszasírja régi mesterségét. "Az újságírás nem is foglalkozás, hanem ösztön."

Nem véletlen, hogy legutolsó kötete, az Egy emberrablás története nem regény. A három év alatt, míg írta, újra újságíró lehetett. A könyv kilenc emberrablás történetét meséli el, amit 1989 és 1991 között Pablo Escobar, a kíméletlen medellíni drogkartell feje követett el, hogy bármi áron megakadályozza, hogy Kolumbia és az Egyesült Államok aláírják a kiadatási egyezményt. Jelszavához híven ("Inkább egy sírt Kolumbiában mint egy cellát az Egyesült Államokban"), Escobar zsarolta a kormányt: bombákat robbantgatott, halomra gyilkolt elnökjelölteket, minisztereket, bírókat, rendôröket, végül túszul ejtett kilenc embert - nyolc közülük újságíró volt.

Gabo hátborzongató hitelességgel rekonstruálja a fogság hat hónapját, híven visszaadja a türelmetlenségét és a rettegését nemcsak a túszoknak és családjaiknak, hanem maguknak a túszejtôknek is, az Escobar-kartell tagjainak, és a tárgyalási folyamatba bevont kormánytisztviselôknek is. Nyilvánvaló, hogy García Márquez, lévén az, aki , hozzájuthatott az információhoz, amirôl minden újságíró álmodik. Gabo beszélhetett a túszok családtagjaival, a kormánytisztviselôkkel, köztük három volt államfôvel. Beszélt az ôrökkel, a három fiúval, akik nem láttak a kokó tól, folyton a Guns`n'Rosest bôgették, és a Halálos fegyver t nézték a videón, lábuk mellett a kibiztosított géppisztolyokkal... olyan fiúkkal, akik azért ölnek a kartellek megbízásából, hogy hûtôszekrényt vehessenek a mamájuknak. Amikor Gabo írni kezdte a könyvet, Pablo Escobar már halott volt; a rendôrség ölte meg 1993-ban. De eljutott a drogcsászár legfôbb társaihoz, az Ochoa-fivérekhez - a börtönben fogadták. Escobar ügyvédei kézzel írt leveleket mutattak neki. "Ebben a könyvben minden egyes részlet valódi; az adatokat, amennyire csak engedték a lehetôségek, ellenôriztem. Pablo Escobar csak azért nem nézte át a kéziratot, mert halott volt. Tudom, hogy találkozott volna velem" - mondja Gabo .

Arról, hogy akivel csak akar, találkozhat, eszébe jutnak azok az idôk, amikor még névtelen újságíró volt, egyszerû újságíró, aki fogta a jegyzetfüzetét, és elindult, hogy kinyomozza, miért nincs beszerelve a tûzhely. "Ma már nehezen tudok riportot írni. Szerettem volna írni arról a faluról, ahol megmérgezték a kenyeret, de tudtam, hogy ha elmennék oda, a hír eltorzulna; én lennék a hír". Az eset, amirôl beszél, Bogota mellett történt néhány évvel ezelôtt: egy egész falut megmérgeztek.

Az Egy emberrablás történeté vel, amellett, hogy lehetôvé tette számára, hogy megint újságíró lehessen, egy másik célt is elért. "Ki akartam próbálni, képes vagyok-e még úgy írni, mint egy újságíró - mondja. - Ezt a könyvemet volt a legnehezebb megírni. Regényt sokkal könnyebb írni, mert ott én vagyok az úr, minden az én kezemben van. De ezen a történeten úgy dolgoztam, mintha valamelyik újságnak készülne. Ebben a könyvben nem használtam egyetlen költôi jelzôt, egyetlen metaforát sem. Hasznos gyakorlat volt, mert számomra nagyon fontos, hogy ne ismételjem magam. A pátriárka alkonáy nak megírását én tûztem ki célul magam elé, kihívást jelentett a Száz év magány után. Írhattam volna háromszáz másik Száz év magány t. Tudtam már, hogyan kell megírni, úgyhogy elhatároztam, hogy megírom A pátriárká t, teljesen más stílusban. A pátriárka nem volt nagy siker, amikor megjelent. Egy másik Száz év magány nak jobb visszhangja lett volna". Mosolyogva meséli, mekkora elégedettséggel töltötte el, amikor az Egyesült Államokban meglátta a Száz év magány egyik kiadását szürke szalaggal a borítóján, amin ez állt: "A Szerelem a kolera idején szerzôjétôl". "Az volt a végleges gyôzelem a Száz év magány fölött" - mondja Gabo .

"Íróként meg kell védenünk magunkat azoktól a szerzôktôl is, akiket szeretünk. Nagyon könnyû beleesni az utánzás csapdájába. Azt mondják, például, hogy én utánoztam Faulknert, de az amerikai Délen tett utam során - az elsô, akkor még csecsemô gyermekünkkel és húsz dollárral a folyószámlánkon -, azon vettem magam észre, hogy nem az ô mûvészetével azonosultam, hanem egy világgal, az amerikai Dél világával... Éppen olyan, mint Aracataca". Aracataca az a kis karibi város, ahol Gabo született.

Gabo hátradôl a székében, megpödri fehér bajuszát, és így figyelmeztet: "Nem jól írnak, ha megörülnek, hogy megszólal a telefon, és felkapják; vagy ha kapóra jön az áramszünet. Épp ellenkezôleg, ha nyakig ülnek a munkában, és megcsörren a telefon, ne vegyék fel; jusson eszükbe az elektromos társaság, amikor elmegy az áram". Ez a dolog a villannyal kissé valószerûtlennek tûnhet, de a latin-amerikai újságírók folyton ki vannak téve annak, hogy áramszünet miatt elszáll a munkájuk a számítógépbôl. Gabo egy alkalommal egy kész szöveget veszített el ily módon, ezért ma már saját áramfejlesztôje van.

Gabo felolvas a cikkeinkbôl néhány bekezdést; kisebb változtatásokat javasol. Egy-két mondat túl hosszú, Gabo úgy tesz, mint aki meg akar fulladni. "Muszáj vesszôket használni, hogy a szöveg lélegzethez jusson - mondja. - Ha hiányoznak, nem mûködik a hipnózis. Jegyezzék meg, valahányszor elbizonytalanodik a szöveg, az olvasó felébred, és elmenekül. És az egyik dolog, ami kizökkentheti hipnotikus állapotából, az a levegôhiány."

Egész délelôtt Gabo történeteit hallgattuk. Most jövök csak rá, mi a dolgunk: hogy kényelmesen elhelyezkedjünk a székeinkben, és élvezzük a szavait, mintha valami hosszabb pihenôt tartanánk vagy, a sarki bárban ücsörögnénk. "Ma már tudom, hogy az újságírást nem lehet tanítani - megélni kell -, de meg tudom osztani önökkel tapasztalataimnak egy részét. Elmélet nincsen. A valóságnak nincsenek elméletei, a valóság mesél. A valóságból kell tanulnunk."

Ebéd után - Gabo az Egy emberrablás történeté bôl olvas. Szeretném átadni magam a szavainak, de fehér cipôje vonzza a tekintetem. Lehunyom a szemem, hogy teljesen átitasson a "méreg".

Felolvas egy egész fejezetet. Érzem Marina Montoya rettegését, amint felhúzza a rózsaszínû tréningruhát, a barna férfizoknit, és búcsút vesz a szobatársnôitôl. Mintha magam is ott lennék abban az odúban, ahol az ôrök azt mondják Marinának, hogy szabadon fogják engedni. De mind tudják, hogy a rózsaszínû melegítôruhában a kivégzésére viszik.

- Megjegyzés? Van, amit meg kéne változtatnom?

Senki sem szól.

- Három év munkája - mondja Gabo büszkén. - A nyomozómunka meghatározó volt. Minden ellenôrizhetôt ellenôriztünk. A könyvben szólok segítôtársam érdemeirôl.

Gabo beszél, de nekem még egyre zsong a fejem. Nem tértem magamhoz a hipnózisból. Kába vagyok, magam elôtt látom Marina testét a rózsaszínû melegítôben, ahogy ott fekszik a füves sávon, ami kettéosztja a bogotai reptérre vezetô országutat, azt, amelyiken a szüleimhez szoktam menni.

- Elôször meg kell írni az elejét és a végét. Anekdotával kezdeni, és valami döbbenetes dologgal befejezni. Aztán meg kell tölteni, ami a kettô között van. Be kell terelgetni a történetet, mint a csordát a karámba. Ha nem így tesszük, az ember egyre csak kutat, nyomoz, és elôfordulhat, hogy nem jut sehová. Körül kell határolni a riportot, és tudni kell, hogyan zárja be az ember az információk körét. A megoldás a részletekben van. Az elbeszélésben muszáj követni egy szálat. Ha nem, megrekedünk. Még Cervantes is elveszített egy szamarat, és a lehetô legkevesebb szamarat szabad elveszítenünk.

- Az írásban az egyik legnehezebb dolog a túlzott aggályosság. Ha tudnánk olyan tempóban írni, ahogy beszélünk, valóra váltanánk minden író legnagyobb álmát. De ahogy megpróbáljuk, rájövünk, milyen nehéz. Mexikóban azelôtt nyitott ablak mellett írtam, hogy halljam az esôt és a madárcsicsergést, és beleírtam abba, amin éppen dolgoztam. Ma már nem teszem. A regényírónak az a rögeszméje, hogy csak meghatározott helyen, meghatározott módon tud írni. Ma már bárhol tudok írni, éppúgy, mint tudósítókoromban. Egyszerûen bekapcsolom a hordozható számítógépet bármelyik szállodai szobában. Azt viszont megszoktam, hogy nagy képernyôvel dolgozzam. Folyamatosan elmentem, amit írok, és átmásolom egy lemezre. Egy fejezet - egy könyvtár.

Elmeséli, hogy nagyon szeret olyan monitorral dolgozni, aminek nem fekvô, hanem álló papírlap-formájú képernyôje van, de már nem gyártják. "Ha valahol találok egyet, megveszem. Már tizenegy van. Szerintem mindent meg kell vásárolni, ami megkönnyíti a munkánkat. A számítógép nagyszerû dolog. Be is tudom bizonyítani. Akkor kezdtem számítógépet használni, amikor a Szerelem a kolera idején t írtam. Attól kezdve nem egy oldalt írtam naponta, hanem tizet, és nem hét év alatt fejeztem be egy könyvet, hanem három év alatt. De azért az írás mindig nehéz munka marad. Ahogy az ember nézi az üres oldalt, ugyanolyan szorongás fogja el, mint szeretkezés elôtt, mindig arra gondol, vajon megy-e majd a dolog vagy sem. Az aggódás mindig velünk van. Ahogy Borges mondta: `Isten mozgatja a játékost, ez pedig a bábut. Milyen isten van Isten mögött, aki elindítja a cselekményt...?'"

Gabo azt mondja, hogy az író vagy az újságíró számára az a legrosszabb pillanat, amikor leül a fehér lap elé. Az ô számára az egyik leghasznosabb tanácsot Ernest Hemingway adta, a Paris Review -ban 1958-ban: "Elovasod, amit írtál, s mivel mindig úgy hagyod abba, hogy tudod, mi fog következni, onnan folytatod. Írsz-írsz, amíg el nem érkezel addig a pontig, míg még marad lendületed, és tudod, hogy utána mi történik majd; akkor megállsz, abbahagyod és megpróbálod kibírni másnapig, amikor megint nekiülhetsz".

- Én reggel fél kilenctôl délután kettôig-háromig írok. A sok évnyi üléstôl problémák támadtak a hátammal, ezért minden nap teniszezem. Néha, amikor befejezem az írást, annyira fáj a hátam, hogy le kell feküdjek a földre. - Majdnem hét óra van, amikor az órájára néz. - Ugye, megértik, hogy maguk miatt sem mulaszthatom el a mai játszmát? - Feláll, és kimegy a szobából.

Április 9. kedd 9 óra - Majdnem ötven éve annak, hogy Gabo elveszítette az elsô írógépét, azt, amelyiken elsô megjelent elbeszélését, A harmadik lemondás t írta. Abban az idôben elkeseredett joghallgató volt, Bogotában lakott, egy belvárosi panzióban. Hiányzott neki a karibi tengerpart melege. Alig járt órára: a jog sosem érdekelte, a családja akarta, hogy azt tanulja. 1948. április 9-én a fülébe jutott a hír, hogy nem sokkal azelôtt meggyilkolták Jorge Eliecer Gaitánt, azt az ifjú elnökjelöltet, aki kezdte megrengetni a hagyományos kolumbiai politizálás alapjait.

Gabo kiment a térre, és azt látta, hogy "az emberek Gaitán vérébe mártják a zsebkendôjüket". Bogota utcái lángokban álltak, és Gabo írógépe ottveszett a tûzben. Egész Kolumbia megbénult. Az egyetemek bezárták kapuikat. Itt történt, Cartagenában, néhány hónappal késôbb, hogy Gabo tizenkilenc évesen megkezdte újságírópályafutását.

- Egyik nap, ahogy az utcán sétálgattam, Zavala, az El Universal kiadója kinn ült a téren az írógépével. Odaszól nekem: "Ismerlek téged. Te írod azokat a novellákat az El Espectador ba. Nincs kedved ideülni? befejezhetnéd ezt a cikket". Írtam valamit. Zavala elôvette a ceruzáját, és kihúzott néhány dolgot. A második alkalommal már csak egy-két javítása volt. A harmadik napon egy sem. Újságíró lettem.

Az írással negyvenhárom éves koromban kezdtem pénzt keresni. Az elsô házamat, a cuernavacait, 1970-ben vásároltam, huszonöt évvel azután, hogy megjelent az elsô elbeszélésem. Kiszámoltam, hogy ahhoz, hogy a gyerekeimet moziba vihessem, tizenkét oldalt kell írnom, és ahhoz, hogy a mozi után fagylaltot is vegyek nekik, húszat. Amikor Párizsban laktam, nem jelöltem ki magamnak munkaidôt, és általában éjjel írtam. Nem mindig volt mit ennem. Ma már tudom, hogy sokkal jobb nappal írni, számítógéppel, teli gyomorral és légkondicionálás mellett.

1 óra - Elkerülhetetlen volt. Elôbb-utóbb szóba kellett kerüljön Fidel Castro. Csak a megfelelô pillanatra vártunk - vagy talán csak én. Gabo az etikáról kezd beszélgetést: el szabad-e olvasnia egy újságírónak engedély nélkül egy olyan iratot, amibôl szenzációs hír lehet?

Kérdésével a kezemre játszik. Nekem volt hasonló élményem. 1991-ben részt vettem az elsô Latin-Amerikai Csúcs megnyitó ünnepségén, amit Guadalajarában rendeztek. Figyelmeztették Castrót, hogy minden beszéd legfeljebb hét percig tarthat. Mindenki aggódva leste, mikor kerül sorra; Castro híres a hosszú beszédeirôl. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy vajon Castro, aki a Forradalom gyôzelmének másnapján hétórás beszédet rögtönzött, betartja-e az elôírt idôt. Fidel pontosan hét percig beszélt. A Dominikai Köztársaság elnöke, Balaguer negyvenöt percig.

- Nehezére esett mindössze hét percig beszélni? - kérdezte valaki.

- Becsaptak. Azt mondták, hogy ha túllépem a hét percet, Guadalajara összes harangja zúgni kezd.

Láttam, hogy ott, ahol Fidel ült, egy sárga jegyzettömb mellett ottmaradt egy darabka összegyûrt papiros. Miután ô és a tömeg elhagyta a termet, visszamentem, és elvettem a papírgombócot. Kisimogattam, és elolvastam: `Vajon mennyi ideig beszéltem?' A füzetbe pedig egy listát készített az államfôkrôl, és melléjük írta, hogy ki mennyi ideig beszélt. Aztán visszatettem mindent a helyére. Azóta is sajnálom.

- Én habozás nélkül elhoztam volna - mondja Gabo . - Elhiheti nekem, hogy ha Fidel fontosnak tartotta volna, nem hagyta volna ott. Igen, én eltettem volna emlékbe.

Ahogy az várható volt, Gabo beszélni kezd Fidel Castróról. Nyíltan, szenvedélyesen, aggódva beszél Kubáról, mint egy egyetemista, akinek Che Guevara-poszter van a szobája falán. De Fidelrôl valóban nem mond semmi rosszat, semmi kompromittálót, még csak semmi leleplezôt sem. "Amikor Fidelrôl beszélek, az érzések az ész fölébe kerekednek. Egyike azoknak az embereknek, akiket a legjobban csodálok a világon".

Diktátor - mondja valaki.

- A demokráciának más formái is lehetnek, nemcsak a választások.

A jenki újságíró nem tágít. Gabo válaszol, de észreveszi, hogy jegyzetelünk. A hangja megkeményedik: - Ez nem interjú. Ha ki akarnám fejteni a véleményemet Fidelrôl, én magam megírnám, és biztosíthatom Önöket, hogy jobban sikerülne.

Arról kezd beszélni, hogy portrét írt Fidelrôl - talán kicsit megbánta, hogy olyan kemény volt: "Odaadtam neki, hogy olvassa el. Ebben a portréban kritikus voltam. Írtam a sajtószabadságról. De Fidel említést sem tett róla. Csak egy részlettel foglalkozott: beleírtam a cikkembe, hogy egyszer ebéd után bevágott tizennyolc gombóc fagylaltot.

`Tényleg megettem volna tizennyolc gombócot?' - egyre csak ezt kérdezgette."

Április 10. szerda 9.30 - Gabo újra az asztalfôn ül, valami kéziratfélét olvas, várja, hogy mindenki megérkezzen. Tudja, hogy elôzô este, vacsora után borozni ment a társaság. Vidáman nézi az utolsóként érkezôket, talán egy kis nosztalgiával. Mindenki másnapos, kialvatlan; van, aki talán le sem zuhanyozott. Ô kifogástalanul néz ki, ruhája makulátlan fehér.

Én az asztal túlsó végénél ülök, és azon gondolkodom, hogy vajon azért nem említette-e még az én cikkemet, hogy próbára tegye a türelmemet. Az idô szalad - már csak egyetlen óra van hátra -, és még Tadeo cikkét elemezzük; egy spanyol nôrôl szól, akit lecsuktak, de nem engedték, hogy letöltse a büntetését, mert AIDS-es volt. "Ez a legjobb sztori" - mondja Gabo - de ahogy mesélsz, belezavarodsz; elveszíti az értelmét".

Végre rámnéz. Nem vagyok annyira ideges, mint elôször, amikor mellém ült, de azért kalimpál a szívem.

- Silvanának jó a zenei ízlése -, mondja Gabo . - Szereti Van Morrisont. Én is.

A cikkem a fiatal kubai rockzenészek nehéz helyzetérôl szól, akik nem kapnak állami támogatást, a magánkezdeményezés pedig lehetetlen. Írok egy énekesrôl, akinek a gitárján nincsen húr, és akinek a hangja a Van Morrisonéra emlékeztet.

- Silvana jól felépített, jó cikket írt. Nem változtatnék meg benne semmit - mondja Gabo . De nem ért egyet néhány leírásommal: "Tényleg fontos beleírni, hogy rossz a tévé, hogy csak fekete-fehér, és hogy nincs pénzük, hogy megcsináltassák? Itt, Cartagenában is sok lakást találni, ahol ugyancsak kevés a pénz, és ahol nincs színestévé. Beleírná ezt, ha nem Kubáról volna szó?".

Újra meg újra visszakanyarodunk a kubai kormánynak a kultúrára gyakorolt nyomására. "Sokszor beszéltem velük" - mondja Gabo kissé bosszúsan amiatt, hogy nemigen hallgattak rá. Aztán feláll, odajön hozzám, és a kezembe adja a cikkemet. Egyik kollégámmal sem tett ilyet.

Visszamegy a helyére. A lábam nem éri a földet. Úgy érzem magam, mint a szép Remedios: repülök.

Gabo ezzel fejezi be: "Ahogy elnézem Önöket... félelmeik, tapasztalatlanságuk és a kérdéseik eszembe juttatják, hogyan éreztem magam, amikor annyi idôs voltam, mint Önök. Azzal, hogy meséltem az élményeimrôl, lehetôségem nyílt rá, hogy kicsit magamba nézzek. Végtére is lassan ötven éve már, hogy írok... nap mint nap. Ha nem szeretik, amit csinálnak, hagyják abba. Az egyetlen dolog, ami megöli az embert, ha olyasmit csinál, amit nem szeret. Ha szeretik a munkájukat, garantáltan hosszúéletûek és boldogok lesznek".

Mindenki sorbaáll, hogy beszélhessen vele. Dedikálnia kell a Száz év magány t, az Egy elôre bejelentett gyilkosság krónikájá t, Az ezredes úrnak nincs aki írjon t. Minden könyvbe ír valamit, minden résztvevôvel kezet fog.

Én nem hoztam könyvet, hogy dedikáltassam. Az ajtónál várok. Ahogy meglát, ugyanolyan pajkosan mosolyog, mint amikor elôször a terembe lépett. "És te, Silvana, nem sajnálod, hogy vége van? Nem fogsz sírni?"

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu