Idônként rendbehozom a világ dolgait. Például német újságokban rendre kijavítom a világtörténelem egy nagy botrányát, az 54-es futballvébén elszenvedett vereséget, amennyiben megírom, hogy ama bizonyos döntôt mi magyarok nyertük 3:2 arányban a szegény németek ellenében. Elôször géphibának vélték, aztán hogy tréfálok, aztán hogy megôrültem. De mondtam nekik, hogy Petôfi nem alkuszik. Ebbe aztán beletörôdtek.
100 éve volt a Dreyfus-pör, amelyben siralmas szerepet játszott egy Esterházy kapitány, sokan ezt a nevet majdhogynem csak a Dreyfus-pörrel hozzák összefüggésbe. Mint a család gyámola utánanéztem a dolgoknak, s megírtam Párizsnak a véleményem J'accuse címmel (ha már Zola, legyek kövér) - egy rendbehozás.
Zsakûznek talán nem zsakûz, de azért öntsünk tiszta vizet a pohárba. A francia nemzet - legalábbis innét messzirôl, majdnem Bukarestbôl, így látszik - szereti az igazságot. Kapja hát meg.
Rápillantván a családomra, láttam, hogy az nagy. Nagy s gazdag, van benne mindenféle Esterházy, kinek-kinek ízlése szerint, extra large, nyolcbordázatú vagy szárnyas, royalista, demokrata, patrióta, hazaáruló. Így van ez rendjén, gondoltam.
De tévedtem. Ma már kristálytisztán látom: az Esterházyak egytôl-egyig, tetôtôl-talpig kiváló férfiúak (esetleg hölgyek, bár az igazi esterházy europaeus eminensen férfi, legrosszabb esetben hermafrodita), ha pedig mégsem volna kiváló, akkor az - elôbb-utóbb - nem is E.
Az E., ahogy mondani szokás, a részletekben lakozik, nézzük tehát a részleteket. Az én nagyapámnak a nagyapjának a nagyapjának a nagyapjának a testvérének az unokájának a húga, Marianne (olvasom Berényi László professzor följegyzéseiben) 1741. október 9-én született. Ezt bajnak nevezni túlzás volna. Még az sem mondható bajnak, hogy huszonöt évvel késôbb egy már nem fiatal nagybácsi, bizonyos marquis de Ginestous, vélhetôen unalmában, viszonyt kezdett a félárva rokonnal, mely eredményre vezetett.
- Hahh, minô felfúvódás! - kiáltott föl a kis Marianne anyja, ám a világot látott nagybácsi (illetôleg unokabáty) megnyugtatta ôt, és azonnal hivatta saját orvosát, ki vízkórt állapított meg, majd rögvest avval a gazdája által animált ötlettel állt elô, hogy elkísérné paciensét egy gyógyfürdôbe kúrára (magyarul ez majdnem szójáték; obszcén, de vélhetôen nehezen lefordítható, de akkor is obszcén), amely majd javulást hozand. Arról nincsen adat, hogy mit értettek javuláson, mindenesetre pár hónap elteltén Marianne fiúgyermeknek adott életet, majd mintegy egészségesen visszatért anyjához, ki igen megörült, hogy elmúlt az a csúnya felfúvódás. Nem sokkal késôbb a háziorvos, doktor Valsin, bemutatta örökbefogadott fiát, Jean-Marie Auguste-öt. Mármost ennek a Valsin-nek is hamis férfiúnak az unokája volt az inkriminált dreyfus-ös ôrnagy vagy kapitány vagy micsoda.
Eddig baj nem történt, csupán zajlott az élet. Az pedig, hogy kitört a francia forradalom, az nem hogy baj nem volt, de éppenséggel a történelem fényes hegyoromja. Ennek folytán azonban, fájdalom, kivégezték a királyi családot, a Marianne nagynénémet pedig, ki jó lábon állt mondott családdal, a Temple-be zárták. Ez se baj, csak kellemetlen.
A baj akkor kezdôdött, midôn beesteledett, elcsöndesedett a börtön, és az ôrszemélyzet egyik, forradalomtól nem eléggé átitatott tagja egy cédulát csúsztatott a már több hónapja raboskodó asszony munkától el nem durvult kezébe. Ez állt rajta: Madame, ne féljen, meg fogom szabadítani. Na ez volt a baj, ez a jóság. Mert ki volt a szabadító? Nem más, mint a tulajdon fia, a zabigyerek, a fattyú, akitôl már olyan szerencsésen megszabadultunk, amely jóságtól az anya annyira meghatódott, hogy Nimes-ben, 1795. szeptember 22-i dátummal M. Foquet közjegyzô elôtt elismerte ezt a (jóságos) Valsint természetes fiának, és örökbe is fogadta, aki erre fölvette a Valsin (Walsin)-Esterházy nevet.
Hát így keveredtünk mi ebbe bele. Persze amikor a Dreyfus-botrány kipattant, azonnal pört indítottunk ellene, hogy tiltsák el az E. név használatától, ne hurcolássza itt nekünk a mocsokban, úriember amúgy sem antiszemita, de csak a grófi címtôl tiltotta el a francia törvényszék (kleine Fische, gute Fische), a névhasználatot valami Code Napoleonra hivatkozva meghagyta; jogállam.
Összefoglalva tehát: a nemtelen ôrnagy Esterházy ugyan, de éppenhogy csak. Un peu. (Francia az eredetiben.) Evvel a fáradsággal mindenki Esterházy, önök is, én is. Vagyis: Walsin. Tessék otthon gyakorolni: Walsin, Walsin, Walsin. Semmi Esterházy. Száz év múlva kikérdezem.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu