GEORGES CANGUILHEM

"Eszmék éppúgy nem folynak visszafelé, mint a folyók... És a haladás e titokzatos erejétôl mindent elvárhatunk, ami egy szép napon egy emlékmû tövében egyesíti Keletet és Nyugatot, és a nagy piramis belsejében összehozza egy beszélgetésre Bonapartét és az imámokat". Victor Hugo 1862-ben vallásos szókészletet mozgósít egy világi eszme szolgálatában. "Az emberi nem kezdeteitôl való fejlôdésében nézve úgy mutatkozik meg a filozôfus szeme elôtt, mint hatalmas egész, amelynek, mint minden egyes egyénnek, megvan a saját gyermekkora és elôrehaladása... Az emberi nem a maga egészében folytonosan, bár lassú léptekkel, halad egy nagyobb tökéletesség felé." A haladást az emberi nem tökéletesedésének határtalan képességére alapozni, nem jelentett-e jóslásokba bocsátkozást? Ezt még Kant is így látta.

És ha nem látszik teljesen légbôlkapottnak Hugót és Kantot egymás mellé állítani, miért ne tehetnénk még egy további lépést, rámutatva, hogy a történelmi haladás irreverzibilitását Hugo a vízfolyás irányának megfordíthatatlanságához hasonlítja, amit Kant A tiszta ész kritikájá ban annak szemléltetésére hoz fel, amit a jelenségek objektív egymásrakövetkezesének nevezett, azaz a kauzalitás irreverzibilis rendjére.

Mégsem egészen korrekt dolog analógiába állítani a haladás szerepét az emberi történelem alakulásának és értelmének "megalkotásában", "konstituálásában" a kauzalitás szerepével a természetrôl szóló tudomány megalkotásában. A haladás Kantnál nem mûködhet kategóriaként. Eszme, amely arra való, hogy elrendezzen egy empirikus sokféleséget, eközben a "vezérfonal" szerepét tölti be.

A tökéletesedô emberi természet megmaradásának elve

A 18. századi francia filozófusok, a haladás elméletének megalapítói a haladást minden tényleges elôrelépés summájaként és minden lehetséges haladás anticipálásaként ábrázolták. Kantnál és Condorcet-nál az a paradox, hogy az emberi haladás korlátlan kibontakozása a kozmológiai állandóság törvényének van alárendelve. Condorcet-nál ez explicit módon jelenik meg. A Vázlat elején a tökéletesedés kibontakozását a Föld mint bolygó fennmaradásától teszi függôvé, amelyre a természet az embert helyezte.

A haladás kibontakozása sosem fordulhat vissza "legalábbis, amíg a Föld megtartja helyét a világegyetem rendszerében, és ennek a rendszernek az általános törvényei nem hívnak életre olyan átalános fordulatot vagy változást ezen a planétán, ami az emberi nem számára többé nem tenné lehetôvé, hogy ebben a környezetben megtartsa és továbbfejlessze ugyanazokat a képességeket..." Newton Principiá i garantálják tehát még Laplace Exposition ja elôtt a Vázlat igazát.

Vajon nem jogosít-e föl bennünket a haladásba vetett bizalom alátámasztásának a csillagászat törvényeibôl levezethetô biztosítási kísérlete arra, hogy a 18. század haladás-eszméjét a megmaradás elvével hozzuk kapcsolatba, amely analóg volna a 17-18. század tudósainak hasonló elveivel: az ember tökéletesedô természete megmaradásának elve?

Valóban, ha egy intellektuálisan turbulens korszak kellôs közepén csupán Condorcet-nál vizsgáljuk meg az ember korlátlan tökéletesedésének alapjait és igazolásait, fölismerhetjük a földrajzi és idôbeli gyökereket. Akár az eszmék rendjérôl és az ész szabályairól van szó, akár a gyermekkori stúdiumról a tudás és a nevelés kapcsán, akár a tudományok struktúrájáról és történetérôl, a tudományok alkalmazásáról, különösen a matematikai tudományokéról a mûvészetek gyakorlatában, beleértve az orvoslás és a politika mûvészetét, akár a fogyasztási javak termelésérôl, akár az állampolgári jogokról és szabadságokról van szó, mindig ugyanaz a kérdés merül föl. Nem a kultúra egyik történelmi formájával állunk-e szemben, amely úgy szemlélte magát saját felvilágosodása fényében, mint egy tükörben, és annyira csodálta magát a történelem ábrázolásában elért rangjáért és helyéért, hogy ebben a megkettôzôdésben nem kiteljesedést vélt felfedezni, hanem szabályos menetet, a csillagok mozgásához hasonlóan? Ha így áll a helyzet, akkor a haladás eszméjének a megmaradás elvéhez való hasonlítása megengedné, hogy hanyatlását ne úgy magyarázzuk, mint elôreláthatatlan visszaesést az irracionalitásba.

Mielôtt az ún. Carnot-Clausius elv a zárt rendszeren belüli változásokat az energia csökkenéseként ábrázolta volna, mielôtt filozófusok és örök homályos próféciák céljára használatba vették volna a termodinamika fogalmait, mélységes csalódottság vett erôt politikai és társadalmi téren az általában a haladásba vetett hitben egyesített remények körében, amelynek okai egy új szociotechnikai és kulturális konfigurációban voltak keresendôk. Az újdonság olyan horderejú találmány volt, amely nem redukálható egyszerû fejlôdésre: Watt gôzgépe, amelyet a 19. század elején trónjától megfosztott Woolf gôzgépe. Egy gép, amelyet föltaláltak, és teljesítményében feljavítottak, mielôtt a mûködését megmagyarázó elmélet egyáltalán létrejött volna. Egy gép, amely a gépkorszakot beharangozva és bevezetve, a haladásnak olyan gyerekek arcát kölcsönözte, akik napi tizenöt órát dolgoztak a szövôgyárakban és a bányákban.

Aligha állíthatjuk, hogy Victor Hugo hite a haladás megfordíthatatlanságában a gazdasági téren jelentkezô rabszolgaság iránti érzéketlenségén alapult. De a keletkezô történelmi materializmus kortársaként a társadalmi problémákat továbbra is a 18. századi filozófusokhoz hasonlóan kezelte. A történelem motorja a megismerés fénye. A haladás a sötétség helyén támadó világosság. A 19. században azonban már nem a fény fizikai jelensége szolgál a történelmi haladás szimbólumául, hanem a hô. De a fénnyel ellentétben, amelynek folyamatos sugárzását a naprendszer stabilitása biztosítja, az ipari segédeszközként kitermelt hô ásványi tüzelôanyagok egyszeri, meg nem újítható alkalmi elôfordulásától függ. Renan és Cournot egyszerre figyelt föl a termelôerôket megsokszorozó energiahordozók egyikének erre a megváltoztathatatlan csökkenésére. Friedrich Engels joggal vált híressé azzal a tételével, miszerint az ô korában az emberiség története két felfedezés között helyezhetô el: a tûz fölfedezése, azaz mechanikus mozgás hôvé alakítása, és a gôzgép, azaz hônek mechanikus mozgássá alakítása között. De a technikai haladás racionalista magyarázatától félrevezetve Engels még nem tesz különbséget a találmányok két fajtája között. Az egyik esetben olyan technikai találmányokkal állunk szemben, amelyek megelôzik a tudást, amely mûködési elvük megértésével fokozni fogja teljesítôképességüket, a másik esetben olyanokkal, amelyek visszavezethetôk a tudásra, amelyet alkalmaznak.

A cáfolatokat kell tehát keresnünk, amelyeket a történelem egyre ésszerûbb lefolyására vonatkozó optimista megállapítással szemben maga a történelem hozott fel, azaz azt kell vizsgálnunk, hogy a 18. és 19. századi gondolatépítményekben felmerült tézisek az idôk folyamán, megfogalmazásuk percétôl kezdve, beigazolódtak-e vagy sem.

Kilábalni a kiskorúságból vagy oda visszavágyni

A haladáselmélet keretein belül, ahogy Turgot és Condorcet felfogja, vagy ahogy Auguste Comte a három stádium törvényében szisztematikusan kifejti, a haladás, a tökéletesedés és a fejlôdés fogalmai kölcsönösen felcserélhetôk. A "fejlôdés" fogalma kínálja a legalapvetôbb jelentést: egy organikus magban tartalmazott lehetôségek egymásra következô megvalósulását. Ennek a ténynek az alapján az eredet nem a tapasztalat lehetséges tárgya, és nem is lehet az. De lehet a gyerekkor modellje szerint elképzelni, és ez így is történik. A haladás átmenet a gyerekkorból a felnôttkorba, eljutás az éretlenségbôl és tudatlanságból az érettséghez és a tudáshoz.

Pascal azt mondja a gyerekekrôl, hogy kezdeti gyengeségüket nem küszöbölik ki a felnövekedésük folyamán. Bossuet azt írta dogmatikus szigora teljében, hogy a gyerekkor az állati létnek felel meg. Ezzel szemben az Enciklopédiá ban a gyereket képesnek nyilvánítják arra, hogy már nyolc évesen elérjen az ész korába. E szerint a modell szerint a haladás abban áll, hogy az ember maga mögött hagyja az emberi nem "gyerekségeit", az elôítéleteket, és tudatára ébredjen saját tévedéseinek.

Rousseau és az Emile ellenére a gyereket csak a célból hozzák kapcsolatba a felnôttel, hogy a nevelés által kiszabadítsák kezdeti helytelen állapotából. A tévedés tartja fogva, mégis hozzáférhetô a javító szándék számára. A dolgokhoz és a felnôttekhez való viszonya révén a helyes nyomra vezethetô, és ezáltal e kapcsolatok összhatása folytán korlátlan tökéletesedésre képes.

Ez a kép csak erôsödött a 19. század folyamán a biológiai fejlôdés iránti érdeklôdés feltámadásával. Lehetett azt a tételt képviselni, és Haeckel többek között ezt is képviselte, hogy a gyerek pszichikai fejlôdése a megelôzô törzsfejlôdés megismétlése, és ennélfogva egy haladást reprodukál.

De ugyanakkor ezzel szemben azt is lehetett állítani, hogy a biológiai gyerekkornak az emberi nemre jellemzô meghosszabbítása pozitív szerepet játszott az ember fejlôdésében. Ahogy John Fiske mondta, a gyerekkor azt hozza ki az emberbôl, ami. Ez a megállapítás váratlan támaszra talált a pszichoanalízis részérôl. A felnôtt alakjában nem láttak többé a gyerekkori fejlôdést elôrevivô ideálképet. Ellenkezôleg, a felnôtt a gyerek számára kezdeti függô helyzete miatt konfliktusok forrása, amelyek a tudattalanban tartós komplexusokként internalizálódnak. A felnôtt megtanulta, hogy a gyerekkorát nem lehet egyértelmûen feladni, és egy sor antiautoritárius és nem-represszív neveléselmélet sokszor fogékonnyá tette arra a gondolatra, hogy a gyermeki lehetôségek sokfélesége értékek fontos tartalékát rejti magában. A haladás iránya megfordult. A forrásnál, a kezdeteknél találhatjuk, ha nem is a tökéletességet, de legalább a gazdagságot. A gyerekkorról kialakított újfajta kép, s az újfajta eredetmodell szemszögébôl könnyebben érthetô, hogyan lehet azonosítani a haladást és a hanyatlást. A kiinduló állapot szempontjából a tôle egyre távolabbra vivô elôrehaladás hanyatlásnak számít, és ezt bizonyíthatja az a tény, hogy ez az eltávolodás hosszú távon az elveszett kezdetek iránti nosztalgiát váltja ki, és a naivitás általi regeneráció vágyát. "A degenerálódás a haladás egy betegsége".

A felfedezések hatása - a letelepedés, az írás, a tüzérség és a könyvnyomtatás

Általánosan elfogadott, hogy a tudományok 18. századi történetének egy bizonyos felfogása Turgot-tól Auguste Comte-ig a haladás elméletét támasztja alá. Condorcet és Fontenelle szerint is a technika, politika és morál területén végbemenô minden más haladás bennefoglaltatik a matematika és a csillagászat haladásában.

De a tudománytörténet lerombolta a tudomány egyenesvonalú haladásáról kialakított képet, mégpedig az egyenes azon per definitionem megkövetelt tulajdonságának kétségbevonásával, hogy egy rajta kívül fekvô ponton át csak egyetlen párhuzamos húzható. Még a nem-euklideszi geometriánál is inkább hozzájárult a nem-klasszikus mechanika a dialektikus fejlôdés gondolatának bevezetéséhez a tudományok történetébe. A folytonos haladás a konzervatív episztemológia fogalma. Aki a haladást hirdeti, holnapot csinál a mából. De csak holnap lehet majd a tegnapról beszélni.

Miután Condorcet a történelmi lefolyást korszakokra osztotta, két rendkívüli történelmi horderejû eseményt a nála harmadikként szereplô korszakba sorolt: az ember letelepedését a földmûvelô kultúrák életformájában és az alfabetikus írás felfedezését. A kumulatív haladás két feltételérôl van itt szó. Az elsô nélkül nem volna stabil és szervezett társadalom, következésképpen tartós kommunikációs szükséglet sem. A második nélkül nem volnának meg ennek az eszközei. Kommunikáció nélkül nem létezne a tapasztalat összegyûjtése és megsokszorozása, a tudás gyarapítása.

Az általa felállított hetedik és nyolcadik korszakban helyezett el Condorcet két közvetlenül politikai jelentôségû technikai vívmányt: a tüzérséget és a könyvnyomtatást. Ebben csak Baconhez kapcsolódik, aki ezeket a találmányokat az iránytûvel együtt újnak és ismeretlen eredetûnek mondja. Könnyen elképzelhetô, hogy a felvilágosodás korában a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése, a könyvek sokszorosítása és az elsô újságok megjelenése olyan jelenségnek tûnhetett, ami a cenzúra ellenére a mûveltség elterjedését, a nyilvánosság tájékoztatását és a józan ész használatát segítette elô. Annak idején elképzelhetetlen volt, hogy valaha is elvitathatják az ábécé és a nyomtatott betû találmányának a kulturális emancipáció elôsegítésére való alkalmasságát. Pedig éppen ez történt a modern tömegmédiák, a rádió és a televízió feltalálásának következtében. Ahogy Rousseau "A nyelvek eredetérôl" szóló esszéjében az írásban az emberek egymástól való elválasztásának eszközét látta, aminek romboló hatása van minden együttélésre, Marshall McLuhan Gutenberg-Galaxis ában (1962) is sajnálkozhatott afölött, hogy az intellektuálisan csupán a nyomtatott médiákból táplálkozó ember lelki elsatnyulásra van ítélve. A képi és hangbeli kommunikációs eszközök terén végbement technikai haladás a haladás irányának megfordulását hozta magával, a tradicionális társadalmi struktúrákhoz kötôdô affektív értékek restaurációját.

Az eredetileg várt hatások megfordulása az új technikai felfedezések során a haditechnika esetében még nyilvánvalóbbá vált, mint a kommunikációs eszközöknél. Condorcet úgy hivatkozik a tüzérségre, ami a múlt tekintetében a feudális rend lerombolását alapozta meg, a jövôre nézve pedig mint az egyre gyilkosabbá váló konfliktusok csökkentésének lehetséges eszköze. Michelet Bevezetés e a világtörténetbe a nép felszabadítását ünnepli "a mindenkit egyenlôvé tevô ágyúgolyó által".

Egy technikai találmány politikai és társadalmi kihatásainak kiszámíthatatlanságára vonatkozó 20. századi tapasztalatok messze felülmúlnak minden korábbit ezen a téren, és indokolttá teszik, hogy a Raymond Aron Permanens háború címû könyvében bevezetett "technikai meglepetés"-fogalomban a történelem, politika és társadalom területén a Gaston Bachelard által a tudománytörténetben használt "episztemológiai törés"-fogalom ellenpárját lássuk.

A haladás térképe

Condorcet is, mint elôtte és utána sokan mások, a haladás valódi irányát a nap keletrôl nyugatra haladásának mindenki által látott modelljét követve rajzolta meg. Ázsia és Afrika metszéspontjára helyezi tényleges eseményként és a történelem normatív eszméjeként is azt a bizonyos értelemben abszolút találmányt, amelyre a haladás épül, az alfabetikus írást. Eközben a kisugárzás epicentrumait, az újjászületés, a reneszánsz helyeit a barbárságba való visszaesések után kelet-nyugati irányban rendezi el. Ilymódon adódik egy sor Athéntôl Itálián át, Párizs, a mórok Spanyolországa, Anglia egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Amerika, az új Nyugat, amely felfedezi a maga Nyugatját. De mintha a haladás útja elérkezve a "Távol-Nyugatra" nem szakadhatna meg, megindul, ezúttal nyugatról keletre a haladás egy új alakjának elterjedése, egy olyan népé, amely olyan alkotmányt ad magának, amely biztosítja az egyének szabadságát és jogaik egyenlôségét. A forradalom nyugatról halad kelet felé, Amerikából Európába, ott Franciaországban véve kezdetét.

Condorcet felvázol egy törvényt, amelyet a forradalom nyugat-keleti irányban fokozódó radikalizálódása törvényének lehetne nevezni. Mintha a forradalom keleti irányban terjedve szükségképpen totálisabbá válna azáltal, hogy a társadalmakban, amelyek átalakulását elôidézi, az egyre nagyobb megkésettség következményeit a haladás ösvényére lépve még külön is le akarná küzdeni. Az erôszak annál hevesebb, minél archaikusabb, minél kevésbé nyugatias lényegét tekintve az érintett hatalom.

A felvilágosodás földrajzi elterjedésének ez a térképe a haladástörténet képeként messze túlélte szellemi atyjait. Láttuk, hogy Victor Hugo a haladást rejtélyes erônek tartotta, amely a piarmisoknál összeköti a Keletet a Nyugattal. Proudhon kitûnôen összefoglalta és kigúnyolta ezt az elméletet. Minden bizonnyal Nietzsche volt az, akitôl a legkeményebb döféseket kapta A hatalom akarásá nak jegyzeteiben: "...a tizenkilencedik század nem haladás a tizenhatodikhoz képest: és 1888 német szelleme visszalépés 1788 német szelleméhez képest... Az "emberiség" nem jut elôbbre, még csak nem is létezik... Az ember nem haladás az állathoz képest: a kultúr-puhány torzszülött egy arabhoz vagy egy korzikaihoz képest, a kínai jólsikerült típus, nevezetesen tartósabb az európainál..." Ezért nevezhette Bernard Pautrat az örök visszatérés gondolatát, amely Zarathustrát eltölti, joggal "a Keletre való visszatérés"-nek. Oswald Spengler az elsô világháború végét követôen megjelent könyvének címével ( A Nyugat alkonya ) azt akarta jelezni, hogy sikerült diszkreditálni a felvilágosodásnak a haladásról kialakított képét, amelyet a 18. századi filozófusok a csillagászat történetébôl kölcsönzött érvvel támasztottak alá.

A haladás jövôbeli folytatódásának reményét Condorcet-nál egy nyugtalanító megfontolás kíséri. Vajon ha az ismeretek, a mûvészetek és az ipar terén várható haladás meghozza a kívánt haladást az emberi jólét terén is, nem fogja-e a népesség számának megnövekedése az ezt lehetôvé tevô haladást korlátozni vagy éppenséggel aláásni?

Röviden a 18. század filozófiája nagyon is tisztában volt a források szûkösségével a kereslet és a rászorulók számához képest, a megoldást az emberi élet egészének kontrolljával valamint az elemek hasznunkra fordításának mûvészetével képzelték el. Condorcet, akárcsak korának sok közgazdásza, tudatában van a megélhetési problémáknak, amelyeket az agrártársadalmak iparivá alakulása vet föl. De az ô korában senki nem tudta elképzelni, hogy a nagyipar az ásványi nyersanyagok milyen roppant mennyiségét fogja elhasználni. A kérdésfeltevés hamar bekerült a köztudatba. Pécuchet, aki sötéten látta az emberiség jövôjét, "a hô vége általi világvégét" hirdeti meg. Amire Bouvard, aki rózsaszínben látta az emberiség jövôjét, így válaszolt: "A csillagokon fognak járkálni. És ha majd a Földet elhasználták, az emberiség kivándorol a csillagokra." Ezzel írja le Gustave Flaubert 1875-ben a 19. század kétség és remény közt ingadozó szellemi állapotát.

A tudás fénye és a hôhalál perspektívája

Néhány hónappal halála elôtt Georges Dumézil elismerte "Szívesen lettem volna a 18. század embere, hozzávéve a múlandóság és az elérhetetlenség iránti érzéket, ami ezekbôl a nagy szellemekbôl hiányzott. Szívesen lettem volna egy D'Alembert vagy egy Montesquieu, de olyan, aki olvasta Darwint és Boppot". Darwint mint, aki az emberiség történetének protagonistáit besorolta az élet történetébe. Boppot pedig mint olyat, aki a nyelvet a tudás eszközébôl a tudás tárgyává tette, fölfedezte mint a hagyományok közvetítôjét és kollektív életmódok emlékezetét.

Világosan felismerhetô, hogy a haladás régebbi korokbeli teoretikusai a történelmi létet egy bizonyos azonosság mellett gondolták el, miközben önmagukban minden történetiségtôl távol álló eszközökkel hangsúlyozták a kezdeteken való túljutást és a lehetôségek kibontakozását. Ez az elképzelés modelljeinek törékenysége és elôrelátásai jórészének megdôlése miatt érvényességének határaiba ütközött.

A 20. században immár megértjük, hogy a 19. század, miközben azt hitte, hogy a 18. század nyomdokain halad, valójában kritikai ítéletet mondott felette. Ma ismerjük, jobban mint a 18. század, annak a jelentôségét, amit a kor fizikájának tudomásul kellett vennie: hogy az energiamegmaradás tétele mellett van még az egyensúlytalanság elve és a növekvô káosz elve is, amely irreverzibilis változásokat jelez. Egy zárt rendszer egyedi állapotban instabil rendszer, amelynek fejlôdése szükségképpen stabilabb, azaz valószínûbb állapothoz vezet. Hasonlóképpen egy üzenet egy információt hordoz, amelynek a tartalma a kommunikációs aktus során csökkenhet, nem gyarapodhat.

A 18. században nem tudták elképzelni, hogy a tudás továbbadása annál a kizárólagos ténynél fogva, hogy meghatározott médiák általi továbbadásról van szó, a zavar veszélyének van kitéve, amit a megismerés fényének metaforáján belül nem is lehetett elgondolni. A fény esetében nincsenek "zörejek".

A mechanikus munka és a hôenergia mennyiségi de nem minôségi megfelelésének a 19. századi fizikára jellemzô kérdése fogalmazódik valahogy újra a politikai gazdaságtan és a társadalmi igazságosság vonatkozásában, amikor a nyereséget termelô munka mennyisége és ennek bérezése közötti meg nem felelés problémájáról van szó a kapitalista társadalomban. A tudományos szocializmus éppen ennek a problémának a megoldását tûzi ki feladatul maga elé. Most kiderül, hogy mi a különbség a hôenergia ipari felhasználásának tényleges kihatásai és a megismerés fényének egy általános nevelési folyamatban feltételezett elterjedése és ennek kihatásai között. A haladásfilozófia szerint az ész eloszlatja az elôítéleteket és az igazságtalanságokat, ahogy a nap eloszlatja a sötétséget. De a dialektikus szocializmus számára a munkásosztály méltatlan helyzete nem olyan hiányosság, mint a sötétség. Kizsákmányolás követezménye. A lehetséges korrekció nem abban áll, hogy megszüntetjük a hiányt, hanem abban, hogy legyôzzük a tarthatatlan állapot forrását. A haladás mindenki számára csak egy második, igazi forradalom után válhat valóra, amely az idealista elôrelátásokat egy materialista történelemfelfogással váltja fel.

De a "tûz hajtóereje" a haladás fénnyel szimbolizált erejének nemcsak a társadalmi-gazdasági téren fellépô közvetett következményei miatt hat ellene. A termodinamikai koncepciók filozófiába való bevezetésével is hozzájárult a haladásgondolat hanyatlásához. William Thompson (Lord Kelvin) volt az, aki 1852-ben Clausius után megfogalmazta az energia disszipációjának vagy csökkenésének elvét, miszerint egy rendszer belsô energiáinak egy része nem alakítható át mechanikai energiává. És hamarosan felbukkant a halál is az energiadisszipáció horizontján. Wilhelm Ostwald német fizikus (1853-1892) megpróbált egy értékelméletet felállítani a termodinamika második tétele alapján. Mivel egy gép hatásfokát a kifejtett munka és a befektetett energiatömeg viszonya határozza meg, a különbözô emberi cselekvések értékét is hasonlóan lehet kiszámítani. Innen ered a figyelmeztetés, hogy ne pazaroljuk az energiát, igyekezzünk a leghatékonyabban befektetni. Nem mulasztották el ezt összefüggésbe hozni a Bécs Kör két alapító atyjának, Richard Avenariusnak és Ernst Machnak a gondolkodás ökonómiájára vonatkozó tételével.

Azóta az energiafelhasználás történetét forradalmasította az atommag és a magenergia mûszaki hasznosításának felfedezése. Bár joggal lehet tudományos és technikai haladásról beszélni, az emberi cselekvés számára rendelkezésre álló eszközök felhasználásának konkrét eredményei tekintetében semmi sem változott. Mert az atommag által felszabadított energiát továbbra is kizárólag csak hôenergia formájában használják. Növekvô entrópia diktátuma alatt a tömegenergia és az elektromágneses sugárzás energiája között felismert ekvivalencia azóta aláásta a hô és a fény ekvivalenciáját. De annak a ténynek a folytán, hogy a magfizika elsô technikai alkalmazása az atombomba volt, az atommag energiája, ami mindennek ellenére az élet egyik forrása a földön, mégis a halál és a pusztulás rémisztô képét idézi föl.

Ha ma alig akadnak is Pécuchet-k, akik a "hô elfogyása" miatt várnák a világ végét, annál nagyobb azoknak a száma, akik a haladás teremtette szeméthalmok és ipari hulladékhegyek alá temetve érzik magukat. Az ökológiából mint tudományos sztárdiszciplínából kölcsönzött fogalmak sagítségével kidolgozzák az egyszerû élethez való visszatérés pszeudo-filozófiai elméletét. A természet szolgál receptként. A "vadság" fogalmát újraértékelik az emberrôl szóló tudományok régi evolúciós elméleteire való reakcióképpen. Az ún. fogyasztói társadalombeli apológiája által kompromittálódott haladás számos vádlója jámbor megtérésnek tartja azt, ami végsô soron csupán egy a német gondolkodásban különösen kedvelt romantikus téma felelevenítése: az autentikusság egy ôsi rezervátuma utáni nosztalgia, ahol az ember meg van óva a torzulástól és a hanyatlástól. Védelmi övezet, ahol mindenre vigyáznak. Ahogy a történelem megmutatta, ennél a témánál az archaikus báj mögött gyakran a nihilizmus kábulata rejtôzik.

Primitív és civilizált vagy hideg és forró társadalmak

Van azonban az evolucionizmus és egy lineáris haladásfelfogás elutasításának egy olyan lehetôsége is, amely mintha fel volna vértezve a visszafelé forduló naivitás minden kísértése ellen. Különbözô társadalmak összehasonlításáról, vagy ugyanazon társadalom eltérô fejlôdési stádiumainak összehasonlításáról van szó többféle szempontból és eltérô kritériumok szerint. Ez az álláspont, amit Claude Lévi-Strauss foglal el számos munkájában, különösen beható módon a "Faj és történelem" és "A fekvô Diogenész" címû két rövid írásában. Az ún. primitív társadalmak eszerint nem olyan fejlôdési szakaszokat mutatnak, amelyeket az ún. civilizált társadalmak a haladás során már maguk mögött hagytak, hanem másféle megoldásokat analóg problémákra, ezeknek a megoldásoknak az értékét nem lehet tôlük idegen mércével mérni. Mindenki, aki a kulturális viselkedés strukturált egységeit vizsgálja, arra kényszerül, hogy ítéletét felossza, és egyik irányban haladást egy másikban nyugalmi állapotot vagy visszalépést állapítson meg. Az etnológus relativizmusa olyan kulturális toleranciához vezet, aminek az egyetlen vonalú (unilineáris) haladás elmélete egyáltalán nem kedvez. "A haladásban hívôk annak a veszélynek teszik ki magukat - éppen mert oly kevésre tartják -, hogy nem veszik észre azt a roppant gazdagságot, amit az emberiség annak a keskeny ösvénynek a két oldalán felhalmozott, amelyre az ô tekintetük kizárólag szegezôdik, azzal, hogy lebecsülik a múltbeli erôfeszítések jelentôségét, leértékelik mindazokat is, amelyek még elôttünk állnak." ( Szomorú trópusok ) De mindezek az erôfeszítések, mindez az energiaráfordítás egy eredeti rend felbomlását sietteti. A civilizáció egészében véve rendkívüli bonyolultságú gépezet, amelynek az a funkciója, hogy növelje az entrópiát. Bizonyos tekintetben a repetitív történetû "hideg" társadalmak kevésbé teszik ki magukat hanyatlási folyamatoknak, mint a kumulatív történelmû "forró" társadalmak, amelyeknek a mûködése jelentôs egyensúlytalanságokat elôfeltételez.

Claude Lévi-Strauss értett ahhoz, hogy a "civilizáltak" paradoxonát hangsúlyozza, ô maga saját társadalmának haladáshívô ideológiáját támadja rámutatva arra, hogy ez a társadalom éppen abban a pillanatban kezd el érdeklôdni az alacsonyabb szinten álló társadalmak kutatása iránt, amikor a haladás nevében az eltûnésüket sietteti.

Lévi-Strauss kontra Sartre

Ugyanebben a szellemben reagált hevesen Sartre-nak "A dialektikus ész kritikája"-beli néhány megállapítására. Sartre kiemelte és a maga módján adta elô a 19. századi energetikai elméletek által inspirált filozófiai irányzat néhány témáját: a hiányt és a tehetelenséget. "Az ember olyan praktikus organizmus, amely a hozzá hasonlók sokaságával él együtt a hiány mezején." Az erôforrásokban való hiány a gyakorlati-tehetetlen mezôben, ahol az emberi cselekvés zajlik, akár természeti erôforrásokról akár gépekrôl van szó, arra készteti az embert, hogy munkájában viselje az energiafelhasználás következményeit. Az olyan társadalmakban, ahol a hiány a történelem lehetôségét, de nem a valóságát alapozza meg, elmaradott csoportok találhatók, "tönkrement" emberek élnek az elhanyagolt földön, olyan csoportok, amelyek az ismétlôdésben stabilizálják magukat, és akiknek legendákból álló története a történelem tagadása.

Lévi-Strauss nem volt hajlandó elfogadni, hogy a "hideg" társadalmakat termelôeszközeik elavultsága miatt rossz színben tüntessék fel, éppenséggel józanul alacsony energiafelhasználásuk miatt. Az a feltételezés, hogy a béke az egyensúlyban, egy tehetetlenségi állapotban és végsô soron a halálban lelhetô fel, tudatos visszautasítása minden kultúrának, amely azt állítja magáról, hogy rendelkezik egy olyan kritériummal, amely megengedi neki, hogy megítélje a saját haladását és mások elmaradottságát.

"A dialektikus ész kritikájában" Sartre azt írja, hogy a marxizmus maga az öntudatra ébredt történelem. Ez a tétel azonban másként is érthetô, mint ahogy Sartre tette. A marxizmus azzal kérkedik, hogy az elidegenedés kritikájában felfedezte a haladás megvalósításának gyakorlati alapjait. Bár néhányszor már megpróbálták egy kalap alá vonni Marx és Freud tanításait. mégis úgy tûnik, hogy a Kommunista Kiáltván yból és a Rossz közérzet a kultúrában -ból egyáltalán nem lehet azonos végkövetkeztetéseket levonni. Az elôbbiben egy társadalmi osztály halálát hirdetik meg, amely maga termeli ki saját sírásóit. A másodikban az egész emberiség van úgy ábrázolva mint önnön sírásója, oly mértékben, ahogy a halálösztön az agresszív és az együttélésre nézve romboló viselkedési módokban megnyilvánul. Freud a maga ösztönelméletébe beépített olyan koncepciókat is, amelyeket a 19. századi energetikai elméletekbôl kölcsönzött.

Jacques Lacan 1959-60-as szemináriumán széles teret adott a halálösztön vizsgálatának, és az összevetést hangsúlyozta az anyag egy olyan rendszerével, amely egy egyensúlyi állapotba igyekszik visszajutni. E gondolat forrásaként késôbb Jean Laplanche Helmholtz tanításait mutatta fel.

Az eddigiekben arra törekedtünk, hogy megvizsgáljuk mindmáig azokat a feltételeket és körülményeket, amelyek között egy eszme elvesztette tekintélyét és jelentôségét. Freud 1938-ban azt írta, mielôtt elment volna Bécsbôl Londonba a Mózes -esszé elsô bevezetésében: "Különlegesen sajátos korban élünk. Csodálkozva tapasztaljuk, hogy a haladás a barbársággal lépett szövetségre". A Freud példáit egy bizonyos életkort elért mai olvasó egész sor újabb példával tudná kiegészíteni.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu