ANDRÉ MALRAUX

A forradalmár két évszázada beérett felkelést lát a forradalomban: ám a Nyugat tíz éve azt szeretné tudni, mi az a felkelésben, amit nem elégít ki a forradalom gyôzelme. És talán viszont. Ezért jelenik meg most ez a munka. Száz jelentôs vagy kiváló sorson át hallgatja meg az emberiség morajlását, hallgatja a lázadást a forradalom mögött.

Minthogy forradalomnak a rendszer lázadással kivívott megváltozását nevezzük, ez kizárja a nemek, korosztályok és egyebek ellentétét. Mégis pontosan tudjuk, mirôl beszélünk. A spanyol polgárháborúban hallottam mormogni egy harcost: "A tisztesség … hát nem könnyû megmagyarázni … de azt mindenki tudja, mi a gyalázat". Bár az igazság fogalma bonyolult, az elnyomás igen világos tény. Spartacustól Saint-Justig, Saint-Justtôl Marxig, Marxtól Flora Tristanig, a felkeléstôl a forradalomig, ez az elnyomás elleni harc enciklopédiája.

Innen a terjedelme. A marxizmus oly mértékben uralja a mai forradalmi gondolkodást, hogy az olvasó tôle várja a múlt vezérfonalát. Ám a rabszolgafelkelések kommunista értelmezése nem ad többet, mint amennyi kicsúszik a kezébôl. A nôk helyzetének átalakulása nemcsak a marxizmusra tartozik, még "végsô elemzésben" sem; de ha rejtett úton tartozik rá, minket igen érdekel ez az út. Az elnyomás elleni harc talán nem korlátozódik az osztályharcra; a forradalmi mítosz semmi esetre sem korlátozódik a marxista ideológiára. Megesik, hogy megjelenik saját természetes valójában.

A forradalom enciklopédiájával próbálkozni annyi, mint elfogadni utópiáinak, módszereinek tanulmányozását, és az utópia nem elég, hogy megszülje, a lázadás módszere nem elég, hogy magyarázza: a mítoszt.

Az elnyomás elleni igen régi harc nem azonos lényegû a közveszély elleni harccal. Az elnyomás az embertôl származik, és tôle születik újra. Egyszer s mindenkorra felfedezték, mi az érzéstelenítés; a szabadságot bizonyára nem. Nyilvánvaló, hogy e manicheus ember-ember elleni küzdelemnek tartozik a forradalom mitikus hangsúlyával.

Ennek is elég késôn ébredt tudatára.

A francia forradalommal.

Az Egyesült Államok forradalma kevéssé volt ismert. Négymillió ember lelkesült, távoli, jelkép erejû felszabadulása, e szakálltalan kubai forradalom nem "reszkettette meg a királyokat". Hiányzott belôle a guillotine.

Hiányzott belôle a költôiség is, mivel korlátozta szándékait. El akarta ûzni az angol csapatokat, és meg akarta alapítani az Amerikai Egyesült Államokat - amint késôbb ez az Egyesült Államok súlyosabb erôket akart a hitleri erôk ellen csatasorba állítani. Nagy-Britannia ellen brit harcot folytatott. Nem ismerte a fekete szárnyak vergôdését, amely majd átadja a terror és háború egységének a Marseillaise túlfûtöttségét, mert még aligha ismerte, mitôl lett a konvent Rómát képviselô nemzetgyûlés, éppúgy mint azok, akik a konventtel együtt születtek, ide értve Napóleont is. Chamfort, Saint-Just éppúgy mint Quincey valamint Európa látja éjjel vonulni a lovasságot, míg a Consul romanus szavak összecsengenek a kardok csattogásával a pajzsokon. E kivérzett hadseregek, Caesar és gyilkosai, a római vízvezetékek tájban szétszórt romjai, a végeken emelt diadalívek regényes, katonás képpel imponáltak íróinknak Chateaubriand Teveréétôl Montherlant-éig. A leírtaknál könyörtelenebb képek uralták a forradalmat. A köztársaság szó kezdetben római felirat volt, amelyre rávetül a Brutusait váró guillotine árnya, a hóhér karja, amely Danton fejét mutatja fel a századoknak. Róma kísértette Montesquieu-t, ô kísértette Mirabeau-t, aki Robespierre-t és ô a kommünt - Lenin teteme pedig Párizs kommünjének zászlai alatt pihen.

Más mítoszokhoz hasonlóan a forradalomé is megköveteli, hogy a legendás múltat egészen a valóság szívéig idôszerûsítsék, és versengjenek vele.

A Nyugat többet ismert ezekbôl a múltakból, egyszerre mûsort és zenét. A barbár legendák emlékei - Homérosz az óvilágból, az arany monda - a reneszánsz átalakította ókor és Plutarkhosz, a francia forradalom, egészen az októberi forradalomig, mivel e két utóbbi regényessége Latin-Amerikában csodává egyesül. A nagy forradalmárok sora elválaszthatatlan e díszkísérettôl. Enélkül nem úgy tekintenénk e könyv hôseire, még Spartacusra, sôt Durutte-re sem, ahogy tekintünk; és talán még hôsöknek sem neveznénk ôket.

A Bastille-tól Thermidorig

A történelem nagy egyéniségekkel való magyarázatát a 19. század individualizmusának tulajdonítottuk. Ám az egész történelmet kormányzatok tetteivel is magyaráztuk. I. Ferenc uralkodásának története legalábbis a király által és nevében kiadott rendeletek története akkor is, ha kiemelkedtek abból a brokátból, amelynek Michelet a "La Renaissance" nevet adta. A köztársaság legendás hónapokban kiadott rendeleteit is egy gyülekezet hozta.

Ebbôl adódik, hogy az akkori életet gyûlések alapján értelmezzük, innen az ékesszólásnak tulajdonított fontos szerep. A gyülekezetek nagy jelentôségûnek tartották. Nem mindig egyformán; bár Saint-Just nem tudott vagy nem akart róla beszélni, XVI. Lajos halála akkor is összefügg Saint-Just beszédével és halálával.

A konvent körül minden a római káprázatot idézte, és ezt a történészek olyan hasonlatok alapján fogták fel, amelyek nyilvánvaló módon a római történelemben születtek. Olyan században, olyan országban írtak, ahol a gyülekezeti kormányzást gúnyosan vagy dühösen a nagy nemzetgyûléssel rokonították: ahol Lamartine, késôbb Jaurès ékesszólása Vergniaud-t és Dantont idézte fel. Michelet éleslátása a nagyszerû párharcokat, amelyekrôl beszámol, nem szabadítja meg a replikák, a dráma hangnemétôl. A köztársaság sorsa színházban játszódott, még ha e színház megölte is színészeit. Máris heves, képzeletbeli szerepe bámuló kiáltásokkal átjárt golyóvá vált, annál meggyôzôbb, hogy a történelemre hivatkozott, és legalább a halál által szükségképp részese volt az igazságnak. A kommün, a konvent kísértete, majd a parlament, a karikatúrája átalakításra szorult: ha látjuk az oly kicsinyes kormányválságokat, rá kell ébrednünk a halálraítéltek nagyságára. Több, mint száz év során a forradalom tekintélye meggátolta a történészeket annak felismerésében, hogy a 19. század csak a replikákat ismerte belôle.

Forradalma csupán könyvek.

A mítosz szolgái, a tan megalkotói.

Elôször oda vezettek, hogy a konventet kísértô legendás Róma összeolvadt a legendás konventtel, amely viszont a köztársaságot kísértette. Michelet óta - aki osztja ezt az igen elterjedt érzést, habár elhozza a népnek a forradalom királyi adományát - a teremtés nem korlátozódik feltámadásra. "Franciaország személyiség" - írja. Aki már nem lesz úgy önmaga, mint a Bastille-tól Thermidorig volt. Victor Hugo elôtt tárja fel a népnek legdühödtebb álmait.

És a reményt. Olyan erôvel, hogy azt egészen az ókorban véli fellelni, mivel a szabadság utolsó hódítása minden mást bekebelez. 1789-ig tehát a lázadás majdnem mindig reménytelennek látszik. Legjobb esetben Cromwell vagy a Hallgatag embereinek sötét dühe elevenítette meg. Még rosszabb, tragikus bizonyosság: inkább meghalunk, semmint elviselnénk, de legalább harc közben halunk meg. A rabszolgalázadások felkelôi, Philopoimen, minden ország parasztjai, kiknek gyôzteseit izzó vaskoronával koronázták "királlyá", mintha csak temetési éneket daloltak volna. Láttam a rettenetes karnevált, amely a mórok ellen a korok mélyérôl fakadó elszánt kétségbeeséssel menetelô katalán anarchisták brigádjait követte.

Hogy egy felkelôbôl forradalmár legyen, ahhoz az övéiért kell lázadnia, mindannyiukért. Prométheusz örököseként. A felkelés céljának is történelminek kell lennie. Ez a forradalom kezdete; elôtte nincs más, mint összeesküvés, polgárháború, lázadás és puccs.

Ami magát a felkelôt illeti, bár kevésbé világosan, semmint megmagyarázhatnánk, ôt nem mondjuk forradalmárnak, mivel felkelésének oka sokukra hathat, akiket a felkelés egyesít. A parasztlázadások és a kétségbeesés örökösei. A történelemmel kezdôdik a remény, mivel a felkelés célja többé nem eposzba illô szaturnália, hanem a felkelôk jogainak elismertetésével életük megváltoztatása. A parasztokat követik a holttestek, a forradalom ideológusait a forradalom, majd a mítosza.

A költôi illúziók a francia forradalomnak tartoznak a dicsfénnyel. Mivel nem csupán a villanásnyi álmot ismeri. Mivel hisz abban, hogy reményt hoz a világnak. Mivel egyszerre társadalmi és nemzeti: "Veszélyben a haza!" csak megerôsíti, hogy "szabadság vagy halál". Mivel Fleurus bebizonyította a sans-culotte-oknak, hogy nem csupán foltozóvargák serege. És fôleg, mivel a konvent, a Sambre és a Meuse emléke ötven év alatt még a keresztesháborúk idején is ismeretlen átalakulást hozott. A legyôzött Marseillaise Európa dalává vált. Ezóta a forradalmárok saját drámájukban látják magukat játszani.

Szabadság vagy halál: a republikánus mítosz

Pszichodrámáról beszélünk. Pszichodráma rejlik minden átalakulásban, eposzi karnevál. Bennünk a Bosch, Breughel és Rabelais nevével - s vele véget ér a középkor - jellemezhetô böjti mulatság középkora él. Elég rosszul ismerjük azonban a 13. század maskarádéját. A szakemberek kezdenek többet tudni a bizánci ünnepekrôl, vagyis a vigalomban és kegyetlenségben a katolikus ünnepeken és szaturnáliákon messze túlmenô kollektív tébolyról. A pszichodráma fintorog a gyötrelmekben. Ám a pszichodráma szöges ellentéte a képzeletbeli testvériség, amelynek csak karikatúráját kaptuk, s amelyrôl csupán az orosz kimondás ad számot: "Egyszer majd kedvük szerint élnek az emberek!" Ez az alapvetô érzés a felkelésben is, noha a felkelés, mint a patikaszer, önmagában hordja saját fenyegetését is. De ez a testvériség maga a forradalmi mítosz lelke, nélküle nem érhetô el. S tette legalább annyira mély tôrôl fakad, mint az ésszerûsége miatt jóval alaposabban vizsgált társadalmi és keresztényi igazságosságé. Ritka, hogy egy mítosznak ne a legracionálisabb része legyen a legfelszínesebb. A régi felkelô jócskán megelôzi Prométheuszt… És ne keverjük össze a forradalom feltételeit, okait, elemzések tárgyát, az ünnep vírusával, az állam hódításait a testvéri szabadság csodás idôszakával. A forradalom mítoszát a forradalom idejének mítoszával.

Michelet számára Saint-Just forradalmár, ahogy Saint-Just önmaga elôtt római. A rajnai hadsereg, a nemzetgyûlés, a guillotine dombormûvé dermedtek. A konvent képviselôi a rómaiakkal egyenlô példát akartak mutatni, a történelem önmagukkal egyenlô példának tartja ôket, akik csak homályosan voltak ennek tudatában - hogy történelmiek. Kik a történelmi személyiségek, ha nem a legenda és végzet egyidejû részesei? A forradalom magába foglalja a különös végzet tudomásul vételét, amely példaszerûsége révén intenzíven jelenik meg a történelemben és az idôn kívül; a forradalmár tehát saját hazára lel a forradalomban . Elhivatottsága minden kor felkelôinek testvérei, a II év katonáinak testvérévé teszi.

Franciaország adósa ennek az érzelemnek, amelyet még sugall a harmadik világnak, és nem csak Latin-Amerikának. "Tudja - kérdezte tôlem Nehru -, hogy melyik a legolvasottabb külföldi könyv Indiában? A nyomorultak ." Mivel a francia forradalom az emberi nemre hivatkozott, az amerikai forradalom kevésbé, az angol forradalom pedig egyáltalán nem. A szabadságot az övéi gyôzelmének nevezvén Saint-Just meghirdette, hogy az övéibôl lesz az emberiség. Hitler nem hirdette meg, hogy minden ember német lesz. Marx számára egy kétségkívül véres forradalom útján minden ember szabaddá lesz. Az örök forradalom, amelynek utolsó megtestesülése Trockij permanens forradalma, a 19. században született. Abban az értelemben, ahogy az írók a mi forradalmunkat értékelték. A forradalom már Rousseau-nál is az emberi nem kalandja.

A köztársaság arany-legendáját meghozó könyvek meghozták a forradalom tanát, amely már nem korlátozódik Rousseau-éra.

A forradalmárok közé számítjuk a forradalom szakembereit, de a teoretikus Clausewitzet és Jominit nem tartjuk nagy hadvezérnek. A Társadalmi szerzôdés és a Tôke ugyanis profetikus mûvek, Clausewitz írásai azonban nem. A forradalmi elmélet belekap a jövôbe: Pareto nem szerepel e könyvben és Spengler sem. És e jövônek felszabadításra kell szólítania. A forradalom optimista, oly erôs derûlátással, hogy sem a guillotine, sem a kartács, sem a haláltábor nem diadalmaskodik fölötte.

Mégis, az 1914-es háború elôestéjén az egyetemek még az utópiák között oktatják a marxizmust. Tiszteletre méltó utópiaként: rendszer, gazdaság, filozófia, nem hóbortosok jövendölése; és Platon emléke. Mindemellett utópia.

Görögország fogalmazta meg a politikai rendet, amint a kozmikus rendet is. A várost tanulmányozó filozófusnak ugyanúgy kellett a csillagokkal is foglalkoznia. Richelieu és XIV Lajos végrendeletet szerkesztett. Nyilvánvaló, hogy a 18. század szüli meg a fenyegetô történelem teoretikusait, akiknek késôbb Marx lesz jeles képviselôje. Forradalmunk vezetôi olymódon hivatkoznak a könyvek igazságára, ahogy az egyház vezetôi a szent könyvekére. Utánuk az ilyen gondolat csupán megjelenésében hasonlít ahhoz, ami a felvilágosodás terjesztésére szólított. Az utópiától, tehát a feltevéstôl megszabadítva olyan tartománnyá válik, amelyben keveredik a történelem, filozófia és politikai gazdaságtan; tettre törekszik, tanná válik. A hipotézisek régi készítôje most az örökösre vár, akit tanítványnak nevez. Rousseau talán inkább várt egy Malesherbes-re mint egy Robespierre-re, Marx várja Lenint.

Ám Robespierre átalakította Rousseau-t: hogyan menekül a forradalmi gondolat az utópia elôl, ha nem a forradalom által? A politika alkalmazott mûvészetté válik. Az orosz lázadás gyakorlata elkápráztatta a Nyugatot. Egy múlt századi zendülés, amit egy államrendôrségnek megfelelô jogokkal felruházott kérlelhetetlen pártra bíztak, semmi többet sem tud adni, mint amit ékesszólással elérhet. Elôrelátóan kitalálja a központok megszállását közvetlenül azután, hogy gondosan megszervezte a lázadást. Lázadás a barikádokon - a 19. században volt az utolsó: minek barikádokat emelni, ha nem azért, hogy megállítsa a lovasságot?

Prométheusz örökösei

Ám a párt szervezete nem korlátozódik a felkelôkére. Fejlôdött a lándzsások alakulata óta - és már elég kevéssé tartozik a 19. századhoz. Kronstadt tengerészei ellen ugyanazt a szilárdságot mutatta, mint Kerenszkij csapatai ellen. Ez még keményebb lesz. A kommunista párt kihirdeti a maga nagybetûjével, hogy már nem párt.

A Nyugatnak mégis évekbe telik, hogy megértse, hogy a bolsevik mítosz - ami már nem csupán marxista, és nemzetivé válik - hogyan kísérli meg lerombolni a köztársasági mítoszt; majd, hogy ez nem sikerül, felbomlasztani. Hogy megértsük, Európa megváltozott a forradalomtól.

A jog, de nem a tulajdon elôjogainak lerombolásával a 18. századi "közakarat" egy kevéssé népes kaszttal szállt szembe (mint az Egyesült Államokban az angolokkal), a tömeg így törvényesen neveztetett népnek. Ez volt a bolsevikok esete rögtön azután, hogy kiadták a jelszót: "Kenyeret és földet!" De a Nyugat lázadó energiája már nem rendelkezett a tíz az egyhez igazságával. És a nyugaton annyira elterjedt szabadelvû szellem politikai kifejezése szüntelenül gyöngül. Angol formájától szocialista formájáig azért elég erôs szellem ahhoz, hogy a fasizmus ellen Sztálin és Dimitrov irányításával kész népfrontok formájában egyesülni - amelyek taktikája a bolsevik mítoszt beilleszti a régi forradalmi mítoszba. A kommunistákat tehát arról ismertük meg, hogy csak demokráciáról beszéltek, még nem tudták, hogy ahol a Szovjetunió gyenge, majd népfrontra szólítanak, ahol erôs, ott népi demokráciára. A két mítosz együttélésének hatására mielôtt kialakult volna bármiféle összeesküvés, már minden népfront leplezetlen titkos összeesküvéssé vált: az a feltevés élt, hogy a kommunista párt látványos jövôbeni hatalomátvételre készül, és a népfrontban a harcosok megtanultak ugyanúgy "idôre" küzdeni, mint a demokráciában.

Ám Hitler a Szovjetunió megtámadásával véres népfrontot hozott létre, ahol megszûnik a komédia és a taktika, ahol a nép mítosza mindig egyenlô a proletáriátus mítoszával.

A bolsevik mítosz ezen évek során jutott csúcspontjára, amikor a nyugati értelmiség a központi bizottságban hôsi, egyben dosztojevszkiji konventet látott. A tan pedig világos volt. A nyomorúságos és az elszenvedett igazságtalanságok tudatában élô proletáriátus elszánt arra, hogy a termelési eszközök birtokbavételével ezen változtasson, s a kommunista pártot alkotó hivatalos forradalmárok vezetésével eljut oda, hogy véget vet az állam által folytatott rossz háborúnak. Nem volt ez sem romantikus, sem rejtélyes. A "tíz nap, amely megrengette a világot" elôérzete díszítette, ám egyre kevésbé. A párt elveszítette mítoszban, amit erôben nyert. "Nálunk Spárta és Bizánc uralkodik" - mondta Sztálin. A rosszul ismert Szovjetunió bizánci mivoltával megigézte a Nyugatot, ám apránként föltárult Spárta.

A kommunizmus liberális ellenfelei azt remélték, hogy a moszkvai perek lerombolják a bolsevik mítoszt. Azaz elfelejtették, hogy a forradalmi szenvedély mindent elfogad a közeli vagy homályos jövô érdekében; az éjjeli villámfény ez istensége áldozatra szólít. Elfelejtették, hogy a guillotine egyesít - egyesít, és nem járul hozzá - a szövetség roppant közösségéhez a közjó üdvére. "A forradalom minden" - mondta Clemenceau. Október sortüzei, sôt Kronstadtéi is, egyesítették a pártkatonákat a fehérek elleni harcra. A kereszténység elfogadja a máglyát. Mivé lesz a forradalom, ahol megeshet, hogy senkit sem ölnek meg? A Sztálingrádra támaszkodó Sztálin gúnyosan gondol arra, hogy a Szovjetuniót minden fegyházáért kárpótolja Berlin bevételének napja.

Bár a mítosz kárpótolhat a megsemmisítô táborok fényûzéséért, nem kárpótolhat a jövô feladásáért. Ezzel elveszíti saját természetét. Míg ésszerûtlenül nagy hatalmat tart fenn, a mai kommunizmus egy korlátozott vagy korlátozatlan létezô társadalmat kínál, nevezetesen a Szovjetunióét. A létezés nagy hiba. Ha a kommunista párt nem maradt volna az az ellenfél, amelyet ellenségei legjobban gyûlölnek és rettegnek, gyorsan megállapította volna, hogy elveszítette irracionalitását, egyszersmind a zavaros jövôt, amit kitûzött. Nem nagyon bánja, minthogy éppen nincs más politikai mítosz, amely képes lenne eljutni a nyugati tömegekhez. Különösképp néhány csoporthoz és az értelmiséghez.

Az elnyomás elleni formátlan lázadás

De míg Oroszország elfeledte az Internacionálét , a harmadik világ a Marseillaise -t énekelte.

A gyarmatosítás elleni küzdelem vetélytársa és szövetségese, a proletáriátus mítosza helyett a nép mítoszát tartja életben. Kína és Kuba kivételével a kommunista kormányokat nem forradalom hozta, hanem a Vörös Hadsereg; és Kínában, Kubában e két mítosz szövetsége, nem ellentéte kap hangsúlyt. Bár Kína kevéssé törôdik Dantonnal, a hosszú menetelésben és Peking bevételében van valami a Carnot hadseregeiben oly kiválóan megtestesült legenda nagyszerû visszhangjából, és a paraszthadsereg jobban hasonlít a sans-culotte-okhoz mint a Putyilov gyár munkásaihoz. A szocialista, vagyis orosz haza 1934-ben a fasizmussal szemben született. A felszabadult gyarmatok 1946-ban a szovjet kormányhoz, nem a Kominternhez küldték képviselôiket. Azok is jöttek felfedezni a nemzetet, akik sosem ismerték. Nemzetállam, amely nem akart kommunista lenni, amely elvetette a demokráciát, a fasizmusról szôtt álmodozással kacérkodott - ha a fasizmust nem csonkította volna meg hosszú idôre katonai veresége. Annyira különböznek a gyarmati sorból felszabadult országok alkotta agrárállamok az 1917-es Oroszországtól? De II. Vilmos nélkül, Lenin nélkül és az Internacionálé nélkül; ez már sok volt. Kerenszkij faja kihalt. A történelemnek a szovjetekbôl kellett birodalmak örökösét csinálnia, majd Sékou Touréknál idôzhetett el.

Már nyilvánvaló volt, hogy Kínából nem lesz tartalék Oroszország. A mítosz világában nem került szembe a Szovjetunióval, még barátja volt. Nyugat-Európa szemében a parasztforradalom nem került szembe a munkásforradalommal, kiegészítette. Értelmetlenné vált az eltérésrôl beszélni, hiszen gyôzött. Végül is a pártnak köszönhette. Az évek során a bekerítve ziháló Szovjetunió az európai kormányokat szorongatta a forradalom oltalmazójaként fellépve. Mao csak a sajátját oltalmazta. Nagy és távoli, mint Spartacus.

Kezd a képzeletbeli eltérni a történelemtôl?

A forradalom, a bolsevizmus mítosza az elnyomás elleni kimeríthetetlen, formátlan küzdelemben, metamorfózissal született. A felkelés új mítosza hasonló alakváltozással áll össze a republikánus és bolsevik álmok határán. Jobban megértenénk, ha nem hasonlítanánk sem politikai mítoszokhoz, sem a régi felkelésekhez; ha visszaemlékeznénk, hogy az évszázadok során Európa már ismert hasonló horderejû szellemi kalandokat, amelyek a nagy eretnekségeknek szolgáltak alapul. Annyira, hogy gyakran habozunk, eretnekségrôl beszéljünk-e vagy lázadásról. Elbuknak, amint leverik ôket; minden máglya fénye rávilágít az elnyomásra. Tehát ismét el kell nyomni, és az egyház elleni lázadásnak minôsíteni. Ezek a felkelések világosan utalnak mindazokra, amelyek szintén nem akarnak forradalmat. Akár kapcsolódik a kereszténységhez, akár nem, az ôsi anarchikus szándék nem megváltoztatni, hanem lerombolni akarja az államot. Megelôlegezik a lenini mondást: "Nem tudok olyan forradalomról, amely ne erôsítette volna az állam hatalmát." Az ô szemükben az elnyomást nem annyira az állam, inkább a társadalom váltja ki, amelyet nem politikai formája határoz meg, hanem az értékeit kifejezô konszenzusa, sôt az ezt jelképezô személyiség.

A burzsuj, a nyárspolgár mítosza

Ha a tragédia vígjátékként ismétlôdik, a köztársaságtól örökölt mítosz komikus része követi a másikat. A negatív mitológiának nincs neve, bár százötven éve létezik. Legalább is ismerjük a fôszereplôjét: a burzsoát, aki egy részére legalább erôteljesen rávilágít.

Hogyne lenne meglepô a fôleg történelem alkotta összetett személyiség és a romantika róla készített gúnyrajza közötti eltérés. Prudhomme úr [a kispolgár] akkor született, amikor [Monnier] a festô pellengérre állította; sokat hallott a terrorról, megmarad a vásári komédiánál. A polgár ugyanúgy nem hasonlít Lajos-Fülöp szenátorára, mint az ének Roncevaux-i Rolandja MacMahon marsallra. Ugyanolyan képzeletbeli lény, mint a fogoly királykisasszony: ô a sárkány. Személyében elsô ízben foglalkozik társadalmi mitológiánk negatív típussal. A csúfolódó óriás teremtôereje a karikatúra szellemében és gyakorlatában találja meg azt, amit addig az idealizálás szellemében és gyakorlatában talált meg. A negatív személyiség mértéktelenül el van túlozva. A francia szó, ami a mûvészek számára a "mûvészet ellenségét" jelentette, hamarosan a szociológusok és mindenki számára azt jelenti, hogy népellenség, majd "a proletariátus ellensége": kapitalista. Közben a kispolgár továbbra is intenzíven foglalkoztatja Marxot. Innen a század legvirulensebb, legformátlanabb teremtménye: a kiátkozott zsenik a nyomornak adják nagyságukat, a nyomor rettentô komolyságot kölcsönöz a mûvészek átkainak. De a nyárspolgár a bábfigura marad. A komikus elme nem találja fel álarcát. Annak igénye adja öntudatát, hogy bekebelezze az ellenséget, de ez az ellenség, mint a gáz, mindent eláraszt anélkül, hogy formát öltene. Burzsoázia, jobboldal, kapitalizmus, társadalom? Ezek a manicheus jelszavak kivétel nélkül az ellenséget jelölik. A "fogyasztói társadalom" készségesen társul a "sztálinista gazemberek" mellé. Az 1914-es háború alatt a negatív mitológia megsejtette hôsét, Übüt, akiben legalább megvolt az epikai groteszkség. De a kor nem Jarryra vár, hanem Goyára. A képzeletbelire való egyik legszenvedélyesebb felhívás talán válasz nélkül enyészett el, és az Atlanti fal derûs megalkotói, Biafra és Bangladesh vidám, merész alakjai dühüket csupán gyermekded osztályból származó káprázatos bohózatokban köpik ki.

Forradalmárok és lázadók

Lehet ugyanis, hogy a politikai mítoszt nem követi másik.

A forradalom mítoszának eposza nem helyettesítette be sajátjával a felkelés mítoszát. A felkelés a tettre korlátozódott. Történelmi korban keresi mitikus formáját. Fordított gondolati mûvelettel.

A forradalmi mítosz Róma, a konvent, október versengô mítoszában eposszá formálta a lázadást - filmmé a dombormûvet. Maga a felkelés nem a nép lelkesedését, hanem egyvalaki balsorsát csodálván válik mítosszá. A gyôzelmes felkelés minden mítosza a forradalomé lesz, a tiszta felkelésé a vereséghez tartozik. Ezáltal igéz meg. Az istenkísértés végsô formájával. A forradalom adta hozzá a történelmet; a történelem nélkül bezáródik a jelenbe. Nevezzük haragnak, vitának vagy egyébnek, az erkölcsi konfliktus éppúgy nem jut el odáig, hogy politikai formát öltsön, mint a mûvészi felháborodás 1830-ban, mivel cél és jövô nélkül nem létezik politikai forma.

A forradalmárt minden idôk forradalmáraival összekötô mítosz a lázadót csupán a kortalan börtön testvériségében köti össze a múlt lázadóival. Kinek-kinek a maga cellája. Ahol a lázadó meg sem próbálhat élni. Mivel a legteljesebb tagadás hallgatóságot igényel - tehát szekták alakítását. A hippik nem feketeingesek. Csak az a közös bennük, hogy elnyomásnak érzik az életet, mintha valami közös ellenség nyomná el ôket. A lázadás tiszta állapota a közösség érzésével. A forradalmárok - akár nép, akár párt - felkelését a jövendô gyôztesek hajtják végre; a lázadókét gyakran a harcosok, mindig a legyôzöttek. El kell bukniuk. Mert nem valami személyes igazságtalanság, egyetlen történelmi pillanat ellen harcolnak, hanem az elvont elnyomás ellen.

A protestáló fiatalság - tudatos vagy öntudatlan - felfedezése, hogy a fiatalságnak mint átmeneti állapotnak, átmeneti nézetekkel kell élnie. Minden civilizáció felismerte sajátos érzéseiket; az egyetemes gondolkodásra kevéssé fogékony idôben a fiatalság a sajátos gondolkodást választotta. Amit a fiatalság válságának nevezünk, azzal csak elutasítja, hogy továbbra is "felkészülés" maradjon az életre. Innen az a készsége, hogy tagadással, a pillanat (tehát az élmények, beleértve a kábítószert) felértékelésével, a megalapozott politikai kategóriák elutasításával határozza meg magát, és visszahôköljön minden besorolódástól a történelembe. E "nihilizmusból" semmi sem törekszik új mítosz felé, ettôl már kezdetben elhatárolja a legendás múlt és minden jövô iránti közömbössége. Nem annyira új mítoszt, mint a történelmi szellem - akár forradalmi, akár nem - új változatát; új szellemi kalandot kíván. Korunk talán két nagy történelmi mítosza nyomán a forradalom és a nemzet kora marad, mint az ókor az olimpiai mítoszé. A köztársaság nem volt "új eretnekség". Akik a vallásban nem csak felépítményt (vagy ilyesmit) látnak, figyelmesen tanulmányozzák az eretnekségeket, amióta csak vannak felkelések, amelyeket a divat jogosulatlanul nevez forradalmaknak. Nehéz volna ezeket primitívnek vagy regresszívnek tartani. Vajon hasonlóan elkerülhetetlenül követi-e a szellem lázadása a forradalmat, mint ahogy a forradalmak követték a tehetetlenség lázadásait?

A sors, amely ma megjelenni engedi harcaik enciklopédiáját, hoz-e nekik végtisztességet? Ábrándozzunk a névsoruk elôtt, és az elnyomás tablója elôtt tegyük hozzá: folytatása következik …

És a másiké is.

(1974)

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu