JUAN VILLORO

MEXIKÓVÁROS - A nullát végül is kétszer fedezték föl a történelem folyamán, elôször a maják.

Gyerekként a mexikóvárosi német iskolában mindent felsoroltunk, amit a világ nekünk köszönhet: a csokoládét, az agavét, a chiliborsot, magvak és zöldségfélék egész sorát és végül Mexikó egyetlen mûszaki szabadalmát: a maják nulláját. Abban az idôben azt rebesgették, hogy az amerikaiak bombát rejtettek el Guillermo González Camarena mérnök repülôgépében, és ezt útközben felrobbantották, amikor éppen az elsô színes televíziót készült szabadalmaztatni. Ha már a nulla nem járt elônyökkel, annyit legalább elismert a világ, hogy mi fedeztük föl. Iskolaigazgatónk, Herr Reinhold sajnálatos módon amatôr maja-kutató volt. Soha nem szól bele abba a két tantárgyba, amit spanyolul tanultunk: az ország nyelvét és történelmét. De amikor a fülébe jutott, hogy Yucatán a számunkra valamiféle NASA a múltban, elérkezettnek látta az idôt, hogy tisztázzon néhány pontot a történelemben. Akkor hallottam elôször az "elit" kifejezést.

A mexikói történelem Reinhold-féle változata a következôképpen festett: A maják voltak koruk leghaladóbb csillagászai, de az egész tudásuk mindössze néhány koponyában összpontosult. A fôpapoknak vallási, jóslási, matematikai és csillagászi megbizatásuk volt; egy bolygófogyatkozásból meg tudták jósolni, elôre meg tudták adni az elsô kukoricaérés pontos idejét.

Egy szép napon aztán a nép elunta a felvilágosult zsarnokságot, és leszámolt az elittel. A túlélôk egyike sem tudott olvasni, a négyzetgyökszámításról nem is beszélve. Ezért tanultunk mi is a német iskolában és nem az Itzamná intézetben. Ennélfogva a mexikói sorscsapások közé kellett sorolnunk a nulla föltalálóinak végnapjait is.

Gyerekkorunkban belénk sulykolták, hogy a maják zseniálisak voltak, és kizárólag az átfogókról vitatkoztak - és mi szívesen hittünk ebben mindaddig, amíg föl nem bukkant egy ilyen ünneprontó, mint a Reinhold, és nem kezdett az egy százaléknyi beavatottról és 99 százaléknyi rabszolgáról beszélni. De azóta is egyre-másra hangsúlyozzák, hogy olyan mértékben békés emberek voltak, hogy ehhez foghatóval a tanítómesterek az indiánok (indiók) körében nemigen találkoztak

Könnyû a konkvisztádorokat elítélni, de borzasztó nehéz egy olyan embercsoportot védeni, akik egy obszidián-késsel kimetszik a mások szívét. Muniz kisasszony, a nyelvtanárunk nagy élvezettel taglalta elôttünk a büntetéseket, amelyekben részünk volna, ha azték gyerekek lennénk: elég elképzelni, hogy a "jóvátenni" igét ragozzuk, de egy agavétüskével a szánkban, hogy végsôsoron belenyugodjunk a mesztic világba.

Egy szó mint száz: Ha az aztékok a terror hôsei voltak, akkor a maják a békesség törzse. "Ne zavarjatok, éppen egy teóriába vagyok elmerülve", mondják láthatólag az isteneik képmásai. Hogy nem minden mexikói vérszomjas, azt éppen ez az ártalmatlan náció bizonyította. Ez volt a Muniz kisasszony-féle verzió, aminek Herr Reinhold folyton ellentmondott.

A régi világ alig tûnt föl az érettségin. Így aztán az én nemzedékem a kultúrák történetét a Duda újság lapjairól tanulta meg, amelyik rekordot állított föl Tutenkhámon egy jóslata alapján bekövetkezô halálesetekbôl. A lap stílusa olyannyira rémes és hátborzongató hatású volt, hogy valami hettita átok alatt éreztük magunkat. Sajnálatos módon ismereteink nem nôttek a rémülettel egyenes arányban. A kevés dolgok egyike, amit ebbôl az újságból tényleg "megtanultam", az volt, hogy bár a maják nem voltak olyan vérszomjasak, mint az aztékok, egyáltalán nem voltak valami békés népség. Reinholdnak volt igaza.

Amikor túljutottam az érettségin, egy harmadik mítosszal találtam magam szemben: Ha nem volt is minden maja zseniális és békés, de legalább mágikusak voltak. A pszichedelikus évek és a hippikorszak után nemzedékem tagjai képesek voltak a transzcendens élményekre, és arra, hogy minden indiánban sámánt lássanak. Mexikóban az ellenkultúra hirdette "másik valóság" utazást jelent a múltba: a zapotékok szent ösványeit Huautla, vagy a huicholokét Quemado felé, az érintkezést - a fehér ember folytonos uralma ellenére - még mindig eleven ôsi hagyományokkal. Carlos Castaneda Don Juanja bölcsességeinek olyan sikere volt, hogy megváltoztak az útvonalak Észak-Sonorából: nap mint nap a boszorkánymester egyre több tanítványa zarándokolt a nyomában a sivatagba.

Manapság Yucatánban a maják baseball-sapkát viselnek és kômosott szakadt, rojtos nadrágot. Elég valószínû, hogy nem a prehispán írásjelekrôl álmodoznak, hanem valami munkalehetôségrôl Cancúnban. A sámánok továbbra is fontos szerepet töltenek be mint csodatévô esôcsinálók, ámbátor a hatalmuk nem a titkos tudományukból fakad, hanem a PRI, az Intézényes Forradalmi Párt tagkönyvébôl. Még Chan Santa Cruz istenhátamögötti településén, a lázadó maják utolsó mentsvárában is elérte a hivatalos párt, hogy a sámánok csodát tegyenek, és növeljék a szavazati arányt.

Igaz, hogy a nulla föltalálói megôrizték és ápolták nyelvüket, de ez nem jelenti azt, hogy minden hagyományuk és szokásuk megvolna érintetlenül. Néhány éve elkísértem egy távoli régészeti körzetben egy ifjú maját egy deszkabódéhoz, ahol üdítôket lehetett kapni, és hallottam, amint megszólal: "Diet Coke, ba hux?" Álmomban sem gondoltam volna, hogy Butcotzba kell jönnöm, hogy azt halljam, hogyan érdeklôdik valaki a maják nyelvén a Coca-cola light ára után.

Azon az utazáson tanúja voltam egy jelenetnek, amely érzékelteti a mai maják helyzetét. Sayilban voltam, vadul tûzött a nap, menedéket kerestem egy lombsátorban, ahol kézmûvesek egy csoportja munkálkodott. Egyikük faragott valamit, amit mahagoninak mondott, és ami vékony hármaslapnak látszott. de nem az anyag volt a meglepô, hanem a modell, amit használt: egy képet Sir Eric S. Thompson könyvébôl! Gondolom, ezzel bezárul az antropológiai kör: a kutató mint a kutatott megfigyelésének tárgya.

1975-ben anyagot gyûjtöttem Nelson Reed "A kasztok háborúja Yucatánban" címen készülô könyvéhez. Chan Santa Cruzban találkozott néhány majával, akik fegyvert kértek tôle, hogy újra felvegyék a harcot a dzules , a fehér mexikóiak ellen. Az elmúlt évszázadban, amikor dúlt a kasztok háborúja, az amerikaiak fegyvert és muníciót adtak el a majáknak. Nem csoda, ha a fehér külföldiben szövetségest láttak a bennszülött fehérekkel szemben. Nelson Reed azzal a kijelentéssel zárja a könyvét, hogy a maják nem feledkeztek meg a területi követeléseikrôl, és egy felkelés is könnyen elképzelhetô. Ez a végkövetkeztetés, amely annak idején hatásvadásznak számíthatott, 1994-ben más jelentést nyert a zapatista hadsereggel, amely fôleg Chiapa lakosaiból állt össze, akik pedig a maják leszármazottai.

A pozitív és negatív elôítéletek széles spektruma a majákat az Új Világ egyik legtöbbet vitatott és legkevésbé megértett népévé teszi. A gyerekkor "eszményi csillagászaitól" a majákat helyre kis gyapjúsapkában ábrázoló "névtelen bosszúállóig" ott húzódik a rablás, fosztogatás és elnyomás története, amely mindenekelôtt a tudatlanságra épül. Ha nem tudjuk, kicsodák, a sorsuk se fontos. A valóban elsô lépés, amit a maják irányában megtehetünk, egyes-egyedül az lehet, hogy felhagyunk minden babonánkkal, a védôszentjeikkel, akik annyi teóriát lôcsöltek rájuk, és nem az elmosódott múlt beavatottjait, mágikus lényeit, pacifistáit vagy a közvetlen jelen lázadóit látjuk bennük.

Kétségkívül továbbra is aggasztó, hogy Méridában, Yucatán tartomány fôvárosában az égvilágon mindent lehet képzelni és gondolni a majákról, kivéve azt az egyet, hogy az élôk sorában volnának. A város igazán büszke a piramisokra, mindaddig, amíg történelmi örökségrôl van szó. De a mai kor majáiról ott nem esik szó. Ami kívül van: a sok zöld, az ôserdô, az agávék - ez mind az indiók világa, a parasztoké, a többieké.

Tulajdonképpen nincs annál jobb tiszteletadás a majáknak, mint a nullánál kezdeni akár a világ kezdeténél a szent könyvükben, a Popol-Vuh ban:

“Ez a kezdetekrôl szóló történet, amikor még nem volt megteremtve semmi. Minden csendes volt és nyugodt, halk és mozdulatlan. És üresek voltak az ég terei."

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu