Kereskedôsegéd lettem.
Ebben a minôségemben
dolgoztam mindenféle
üzletben.
Huzamosabb ideig egy Illatszerboltban.
45 után
több helyen is végeztem pártmunkát.
Háború után sokat jártam falura
agitálni.
Ez akkor divat volt.
Aztán a Belügyminisztériumba irányítottak
onnan meg az Államvédelmi Hatósághoz
onnan is rúgtak ki
mikor az uramat letartóztatták.
Elôször nem Kádár Jánosné
hanem Róna Ottóné voltam.
Ô volt az elsô férjem.
Késôbb kenyérgyári
igazgató lett.
1944 elejétôl
a Bródy Sándor u. 30/b-ben laktunk
egy több szobából
álló társbérleti lakásban.
Társbérlônk
Iványi Kázmér nevû fotográfus
jó családból való fiatalember volt.
Övék volt Hatvanban
a nagy patika.
Ô a nyilasokkal tartott kapcsolatot
úgyhogy a nyilas jelvényt kiszögezte
a lakás bejárati
ajtajára.
Kádár az albérlônk
volt.
Iványi Kázmér
hamarosan kikerült a frontra
onnan még küldött egy képeslapot Kádárnak
aki viszont akkor már a nyilasok börtönében ült.
Az 54-es házkutatáskor elvitték a képeslapot is.
Nem is kaptuk vissza soha többé.
De én emlékszem
a tartalmára.
Megjegyeztem.
„Sokat gondolok magára. Jó lenne
egy sakkpartit játszani, de hát
– itt nincs kivel!"
Aztán ô is túlélte
a háborút.
56 októberében
a régi lakóházunk kapujában
össze is futottam vele.
Ô akkor még mindig
ott lakott.
És kérlelt: „jaj, nagyságos asszonyom,
a rádiónál abban a nagy zûrzavarban
elvették a személyi okmányaimat
szóljon már a kedves férjének
ô biztosan vissza tudná
szerezni!"
Nem tudtam neki segíteni.
Az események után disszidált
és az USÁ-ban telepedett le
húsz év múlva megírta egy levélben nekünk
hogy a Niagara-vízesésénél dolgozik
mint idegenvezetô
meg is hívott minket
látogassuk meg, legyünk
a vendégei.
No, az uram beosztása
ezt aligha tette lehetôvé!
De azért méltányoltuk részérôl a gesztust:
legalább az Iványi Kázmér nem akarja
letagadni velünk az ismeretséget.
2
Mikor 44-ben
a németek bevonulása után született egy párthatározat
hogy a pártvezetés egyik tagja menjen ki Moszkvába
adjon az itteni helyzetrôl tájékoztatást
és vegye fel a kapcsolatot Rákosiékkal
kezdetben Ságvári Endrére gondoltak
de ugye neki kissé feltûnô
kinézete volt
meg túl fiatal is volt...
Kádár önként
vállalkozott a feladatra.
Hivatalosan nem tudtam
hova megy vagy mi a dolga
de a csomagolásnál
segítettem neki.
Tulajdonképpen én állítottam össze az uticsomagját.
Két pár férfizoknit is tettem a ruhanemû közé.
Mint utóbb kiderült, az egyikben benne volt
a gyûrûm és
a karórám.
Benne felejtettem.
Szerencsére Kádár
az ô precízségével
azt a kis aktatáskára való holmit
még egyszer átvizsgálta, mielôtt
a németek a határon elfogták
úgyhogy a gyûrût és az órát odaadta a nônek
aki átkísérte volna a partizánokhoz:
vegye föl magára.
Miért ne lehetne egy
karórája?
De az a nô tisztességes volt
mert miután nem tudtak semmit
rábizonyítani és kiengedték
Kádár kérésének megfelelôen
elvitte az órám meg a gyûrûm
Kádár öccséhez, Csermanek Jenôhöz
az pedig odaadta Péter Gábornak
aki visszaadta nekem
de azzal bízott meg
látogassam meg Kádárt
a Conti utcai börtönben
A Párt még egy ügyvédet is szerzett
aki nagy pénzért hajlandó volt
közbenjárni érte
Engem bíztak meg
hogy tárgyaljak vele
Úgy kellett kinéznem, hogy lássa
pénz itt nem számít
és merjen
kérni bármennyit
Igyekeztem alaposan kicsípni magam
felvettem a szomszédasszonytól
kölcsönkért nercbundát, retikült
meg hát
fiatal asszony is voltam még:
jól mutattam.
Az ügyvéd úr nem sokat kérette magát.
Vállalta az ügyet.
De rögtön megjelölte az árat is.
Két ezer pengô.
Bementem Kádárhoz
a börtönbe.
Az volt az utasítás
hogy beszélgetés közben
valahogy érzékeltessem vele:
a Párt már tud a lefogásáról
és mindent elkövetnek, hogy
kiszedjék onnan.
Egy nagyon szimpatikus ôrmester vezetett fel a beszélôre
elôtte rögtön kezdtem kirámolni a retikült
hogy mutassam, nekem aztán nincs
takargatni valóm.
Mire az ôrmester:
„Hát ha rajtam múlna
meg is motoznám magát
de erre most nincs szükség."
Rövid várakozás után felvezették Kádárt.
Illendôen köszönt,
kezet csókolt.
A cipôje ragyogott,
akár a tükör!
Akkor még engedtek
cipôpasztát használni a raboknak
Rákosi börtönében
ilyesmi már nem volt.
Mondom: „a Kicsi üdvözletét küldi neked".
„Kicsi" volt a Péter Gábor fedôneve.
Ebbôl ô már tudta, hogy az ügy
a Párt kezében van
az küldte az ügyvédet
is.
Nyugodtan ránk bízhatja
magát.
3
Az öccse, Csermanek Jenô
1949 tavaszán meghalt.
Különös halála
volt.
Május elsején
a házukon elhelyezett
dekorációt akarta megigazítani
mert nem tetszett neki rajta valami
felmászott az erkélyre
de az sérült volt
leomlott
és maga alá temette.
Abban az évben halt meg
az édesanyja is.
Nahát, megesküdtünk.
Az is egy furcsa házasságkötés
volt.
Nem kislány voltam már
akinek sürgôs a
férjhez menés!
Elôzô nap bementünk
a harmadik kerületi elöljáróságra
és udvariasan megkértük ôket, hogy
másnap reggel nyolckor nyissanak ki
mert össze akarunk házasodni
de utána dolgozni kell
menni.
Megvolt az esküvô
utána mindenki ment a maga dolgára.
Nem volt nagy eszem-iszom
de nem ám!
A tanúkat az uram hozta
a Pétert meg a Kovácsot.
Mondván
Pétert azt én úgy is ismerem
az legyen az én tanúm
Kovács meg az övé.
Kovács István PB-tag volt és KB titkár
Péter Gábor
meg ugye felettesem az ÁVH-nál.
Régi jóbarát
az illegalitásból.
4
Pontosan emlékszem mindenre
azt nem lehet elfelejteni.
Februárban volt a pártkongresszus
a férjemet pedig 1951. április 21-én tartóztatták le
fényes nappal, az utcán rabolták el
Péter Gáborék.
Akkor éppen nem dolgoztam
betegállományban voltam
alig pár napja jöttem ki
a kórházból
ahol mûtétem
volt.
Mindennek vége volt.
Délben hazajött
ha csak tehette itthon ebédelt
pedig kisevô volt
az étkezésre nem sokat adott
és éppen az ebédnél ültünk
mikor csöng a telefon.
Ô vette fel.
„Igen. Ebéd után megyek be.
Hát hova mennék?
A Pártközpontba."
Aztán elment.
Három évig nem
is láttam.
Egy szót se szólt, csak elköszönt
és ment vissza a helyére
vagyis a börtönbe.
5
Itt alattunk kapták el, a kanyarban
keresztbe állt elôtte
két kocsi.
El se tudott volna menekülni.
Akkor már kilenc hónapja
tartott ellene valami pártvizsgálat
de az én uram nekem
egy szót se szólt.
Februárban azért ô már sejtett valamit
mert mikor a kongresszusra indultunk
ahová én is meg voltam híva
azt mondja, ne legyél meglepôdve
ha a kongresszus végén semelyik
albizottságba se választanak
be.
A háború alatt az ember
már sokmindent megélt, úgyhogy
én nem is kérdezôsködtem
tovább.
De nekem rontott az egyik szünetben
a Vas Zoltán akkori felesége, a Sári:
„a Kádár mégis mit gondol ki ô
hogy azt meri mondani nekem
Vas Zoltánnénak,
hogy..."
Már nem is emlékszem,
mit.
És még
a Gerô Ernôné
aki úgy volt elkönyvelve
mint aki maga is nagy hisztérika
tépte le rólam – „fogd be a szád
Sári, hallod, fogd már be, elég volt!"
Farkas Mihályné is beavatkozott.
Együttesen elhallgattatták.
Nyilvánvaló,
elszólta magát.
De én nem reagáltam rá.
Úgy csináltam, mintha
nem is érteném!
Nem traccsoltam én
velük sose
Nem jártam be a Pártközpontba se
akkor se, azután se
Hogyisne.
Nekem ne mondják
a hátam mögött:
„Itt a góré felesége!"
Nem szeretem az ilyen szövegeket...
6
A házkutatás
éjjel kettôig tartott.
Janikovszky Béla ezredesnek azt mondtam a végén
legyen szíves mondja meg Péter altábornagy elvtársnak
hogy most értettem meg egy korábbi mondását
amit még az illegalitásban hallottam tôle:
„ha egyszer majd
én tartok házkutatást
még a párnák
is állni fognak!"
Na, ez most bekövetkezett.
Összeszedték, amit találtak
de másnap reggel 8-ra újra jöttek
és átköltöztettek az öcsémékhez
a Fô utca egyik mellékutcájába.
A kísérôm kiszállt
a Batthyányi téri csarnok elôtt
és még visszaszólt:
„A viszontlátásra..."
Gondoltam magamban:
akkor lássalak
amikor a hátam közepét!
1955-ben újra találkoztam
az illetôvel.
Kérdezte:
„Az elvtársnô most
nagyon haragszik rám?"
Mondtam, nem haragszom
mert a szituációt fölmérve
és azt is figyelembe véve
hogy mi volt a parancsa
mit kellett neki végrehajtani
ahhoz képest
elég normálisan
viselkedett.
Hogy aztán mással milyen volt
azt nem tudhatom.
Egy párszor még
bevittek a Fô utcába és kihallgattak
most az egyszer
még elmehetek, mondták
de felszólítottak
odahaza írjak le mindent apróra
honnan és mióta
ismerem a férjem.
Hát én irkáltam
nekik mindenfélét.
7
Mielôtt ôrizetbe vették az uramat
én az Államvédelmi Hatóságnál
a Farkas Vladimír részlegén
dolgoztam a Levélfelbontóknál
adminisztratív beosztásban
de a leánykori nevemen
Tamáska Mária néven
századosi rangban.
Akkoriban vezettek be egy kérdôívet
123 kérdés volt rajta.
Abból kiderült
hogy én Kádár
Jánosné vagyok.
Nem lehetett titkolni tovább!
Na most
jön nekem a múltkor
a Párttörténeti Intézet egyik munkatársa:
„beszélgettünk a Farkas Vladimírral
és ô azt mondta, a Kádár felesége is
ott dolgozott nála..."
Milyen nagy kunszt!
És velem együtt még több száz ember...
Nekem nem volt amerikai nagynénim, aki eltart.
Valahol kellett dolgoznom.
A kerületi pártbizottságon
annak idején azt mondták
ide és ide mégy dolgozni
és az ember oda ment
ahová küldték.
Szolgáltam
Nagy Imre belügyminisztert
késôbb jött Rajk László
aztán Kádár János
azután Zöld Sándor
de az agyonlôtte magát
meg a családját is
mindenkit.
Hát most még
mit mondjak?
Mikor a férjemet letartóztatták
az állásomból kirúgtak
a pártból is kizártak
mire írtam egy levelet Péter Gáboréknak:
kérek látogatási
engedélyt.
Talán szóba
állt velem?
Nyolc hónapig nem is kaptam választ.
Akkor taktikát változtattam
és egyidejûleg adtam fel a levelet
a Politikai Bizottságnak
meg az Államvédelmi Hatóságnak.
De mind a két levélben
feltettem a kérdést:
kinek jó az, hogy én
nem dolgozhatok sehol?
Járok a családunk egyik tagjától a másikig
nagytakarítást csinálok
mosok
gyerekekre vigyázok:
na ez mostan
kinek jó?
Nincs munkakönyvem
nem tudok dolgozni
hogyha azt akarják
ne az asszonynevemen szerepeljek
még ahhoz is papírokra
van szükségem.
Minden meglett, lánynéven.
8
Egy nap
beültettek a fekete kocsiba
és elvittek
a Vágóhíd
utcába.
Ott megálltunk egy kapunál
azt mondja nekem a kísérô:
„Ez egy Játékáru Kisszövetkezet
keresse az Elnököt
majd az már mindent tud".
(illene emlékeznem a nevére
mert a fivére volt nagyon sokáig a Gázgyár igazgatója
ô is a nyolcas ifikhez tartozott
na mindegy)
Bemegyek
üldögélek a portán
rágyújtok egy cigarettára
és megkínálom a portás bácsit
azt mondja: „maszeknek tetszik
lenni?"
Mint késôbb kiderült
voltak ott olyanok is
akik csak bedolgoztak
azokat hívták
ôk maszeknak.
Én meg a mackósokhoz kerültem.
Baba, mackó
ilyesmiket gyártottunk.
Mikor az elsô ebédszünet volt
úgy néztek rám
mintha idegen bolygóról
érkeztem volna.
De én fütyültem
rájuk!
Beleírtam az életrajzomba azt is:
a harminchetes párttagságomból kizártak
ettôl eddig dolgoztam az ÁVH-nál
századosi rangban
onnan is rúgtak ki.
Ebédidô alatt
hogy ne kelljen beszélgetni velük
újságot olvastam: Magyar Nemzetet
és lassan
feltornásztam magam
használható
munkaerôvé.
Sok régi kisiparos
nagykereskedô felesége
horthysta katonatisztek feleségei
dolgoztak ott.
Nekik akkor már jobban
ment a munka.
Eleinte bizalmatlanok voltak
azt hitték, megfigyelem ôket
de egy szép nap én
megmondtam nekik:
„Figyeljetek ide:
egy ávóst ideküldeni besúgónak
egy kicsit drága dolog lenne
nem gondoljátok?
még ha robbanó mackókat gyártanánk!
de ezek csak játékmacik..."
Nevettek, befogadtak.
9
53-ban vagy 54-ben
újra írtam levelet az ÁVÓ-nak
mert az öcsémmel beszélgettünk
az isten verje meg ôket
valami értesítés
csak kellene.
Én dolgozom
befogom a pofám
mindent lenyelek
de valamit mondjanak már!
Nem váltam el
pedig küldtek hozzám „olyan" embereket.
ezek az Üzengetôk, így hívták ôket.
Némelykor már a kapuban vártak
egyik az egyik oldalon
másik a másikon.
Azt magyarázták:
kicsit törôdhetnék
a karrieremmel már!
A nagy letartóztatások után hat vagy nyolc héttel
például azzal állított be az egyik: „nézd meg
a Veres Jóska belügyi államtitkár
feleségét, az
már férjhez is ment..."
Az volt ám a rettenetes!
Mondtam neki:
„Én nem tartok
az uram mellett fiút magamnak
eddig se tartottam
ezután se fogok."
Hogyisne.
És elküldtem a B-emberemet
a francba!
10
54 júliusában
hivatott Gerô Ernô.
Jött egy ávéhás küldönc
a Babajavítóba.
Reggel 9-kor hozott egy levelet
hogy 11-re legyek a Parlamentben.
Gyorsan hazamentem átöltözni.
Engem a Gerô ne sajnáljon!
Kirohantam Kôbányára
aztán vissza, busszal
de tizenegy elôtt öt perccel
már ott voltam a Parlamentben
szépen átöltözve.
Bemegyek a Gerôhöz
feláll, elém jön, azt mondja:
„Maga nekem írt levelet
mert a múlt héten még
én voltam a belügyminiszter.
Úgyhogy most én közlöm magával
nem bizonyult igaznak, hogy a férje
jugoszláv kém
és rendôrspicli".
Kérdem: „hát akkor mire számíthatok?"
„Kérem, folyik az ügy
de hogy meddig tart
azt még én se
tudom."
Ennyi volt.
Aztán újfent
megjelent egy ávéhás a mûhelyben:
„Most nyílik rá alkalom
ma délben
hogy beszélhessen vele..."
A kollégák akkor már kezdtek összenézni
kérdezték: „hát ezután mindig jön
egy kiskatona tégedet
meglátogatni?"
Mondtam nekik:
„Látjátok, milyen
csinos fiatal fiú?"
Higgyenek, amit akarnak!
Én a férjem nevét nekik soha nem mondtam meg.
Aki nagyon kíváncsi
majd bemegy a Pártközpontba
és megkérdezi.
A börtönben
a Szalma ôrnagyot kellett
keresni.
Vittem a férjemnek egy csomag málnát
kis mûanyag tálkában, de még azt is
átpiszkálgatták.
Utána föl kellett menni az emeletre
és beültetettek
egy szobába.
Megjelent az uram
csontsoványan.
Köszönt és
kezet csókolt.
No de
uramisten
az volt az az esztendô
mikor meglátogatott bennünket
még az árvíz
is!
Szegény férjem
hagyták, hogy megborotváltassa magát
megnyiratkozzon, felöltözzön, leszámoljon
és amikor már mindennel készen volt
csak akkor mondták meg neki
minden vissza:
árvíz van.
És hogy nem jött
még másnap délben se
kiszaladtam a mûhelybôl
kerestem egy utcai fülkét
és felhívtam
a Farkas Vladimírt.
Én megvoltam vele,
megmondom ôszintén.
Azt nem tudom
mit csináltak ôk este meg éjjel
mert én „nappali tagozaton" dolgoztam
de a magam részérôl
nagyon jól kijöttem
vele.
Úgy tudom, ô
is velem.
Mondom neki:
„Kádárné vagyok
az uramnak szabadulnia
kellett volna tegnap."
Azt felelte:
nem tud semmirôl.
Már régóta
nem is foglalkozik az üggyel.
Néhány nap múlva
már le is feküdtem
mivel koránkelô voltam
mikor kilenc-féltízkor
dörömbölnek
az ajtón!
Kimegyek:
ott áll a Kádár
meg a Szalma ôrnagy.
De hogy miért ilyen
késô este hozták haza...?
Kádár belép az ajtón
én meg:
„jaj"
mondom
„már hívtam
a Farkas Vladimír elvtársat is
hogy hát mi van veled..."
Azt mondja az uram
„az is csak kinyalhatja a
seggemet".
A Szalma ôrnagy még a küszöböt se lépte át
mindjárt elkotródott!
Még köszönni
is elfelejtett.
11
Hát
szegénykém
hazajött.
Vettem neki gyorsan egy olcsó
kétszáznyolcvan forintos vászonöltönyt
hogy ne járkáljon abban a sötét ruhában
amit még a tárgyalására vettem neki.
S hogy ne hordja azt a nehéz, kemény cipôt
amit a börtönben csak fûzô nélkül használhatott:
hát valami cipôt
is akartunk vásárolni.
Napokig jártuk az üzleteket.
Megvárt a mûhely végénél
aztán rohantunk a Köruton fel és alá
de öreg este lett, mire nagynehezen
találtunk neki megfelelô
cipôt.
Rákosiék mindjárt
„kivizsgálásra" akarták küldeni
de ô nyíltan megmondta:
nem megy semmiféle
„kivizsgálásra"!
Utalják be pihenni
majd utána vizsgálgassák.
Le is mentünk Balatonfüred mellé
négy hétre, azt hiszem Arácsra
a Brázai-villába.
Egyik nap elhatároztuk
átmegyünk Siófokra.
A testvéremék két gyereke ott volt
táborban.
Már indulni akartunk
mikor megszólal a hangosbemondó:
„Tamáska Mária
és férje ne szálljanak fel a hajóra!"
Ez is egy jó dolog!
Kiálltunk a sorból, mert ott is sorállás volt .
Azt mondja az uram:
„Én is jól nézek ki!
A Tamáska Mária
férje vagyok."
De akkor már jött is Kovács István
a volt házassági tanúnk
azóta a Rákosi fô bizalmi embere
hogy majd ô átvisz minket
a motorcsónakján.
„Hogy kerülsz te ide?" – kérdezi a férjem.
„Kaptam engedélyt az Öregembertôl
hogy megtaláljalak"
– felelte a Kovács.
Mikor aztán Siófokra érkeztünk,
Kádárt már sokan felismerték
például a Kohász Üdülônél.
Hívták ide is,
oda is...
Végül nem jutottunk el a táborba
valahol megebédeztünk
azután a Kovács visszakísért
minket Arácsra.
Sok mindenrôl beszélt
és egyszercsak azt mondja:
„Kádár, hallod-e
üljünk le
egy sakkpartira!"
És mikor a férjem
már kétszer is megverte
felállt: „Na, úgy látom
szellemileg teljesen
rendben vagy."
Meg volt nyugodva. Mehetett
jelenteni.
12
Mikor kiszabadult a börtönbôl,
még a felöltôjét se kapta vissza
de addig reklamált, míg végül
elôkerestek neki valami
kabátot.
Amirôl rögtön
látta, hogy nem az övé.
Ugyanis túl rövid volt.
A fél karja kinn volt az ujjából
az egész térdig se ért neki
szóval komikusan nézett
ki.
És amikor beállított vele
én is azt mondtam rögtön:
„fiam, ez a Kállai
kabátja..."
És tényleg, pár nap múlva egyik este:
„itt volt a Kállai" – mondja ô.
„Hogy-hogy?" Mert hát akkor
nemigen jártunk mi
össze.
De telefonált neki a férjem maga:
jöjjön csak fel, beszélni akar vele.
Aztán beszélgetés közben benyúlt
a szekrénybe és kivette, odaadta
mondván, próbálja fel, hátha jó rá
– és jó volt!
Kissé riadt volt eleinte a Gyufa
mert emlékeztetett a régi kabátjára,
a letartóztatás
elôttire, de nem merte mondani.
Csak vedd vissza, Kállai, mondta neki az uram
nekem adták oda, de hát nekem kicsi –
úgyhogy csak vedd vissza...
Így történt.
Még évekig nevettünk
rajta.
13
Akik minket közelebbrôl ismernek
azok pontosan tudják
milyen körülmények között
éltünk.
Itt nincs és nem is volt
soha semmilyen luxus.
Az uram nem tûrte volna.
Ingatlan, nyaraló –
na még csak az kellett volna!
De azért szerette a természetet.
Füvek, fák, ilyesmi.
Már kiskorában jól érezte magát a réten
mikor juhászbojtárkodott.
Ha barangolni indult
csak annyit kellett
neki mondani:
harangszóra fordulj
vissza!
Csak minél késôbb harangozzanak
vagy tovább szóljon az a harang...
sokszor azt kívánta.
Kevesebbet járt vadászni, mint szeretett volna
de ha csak tehette, arról olvasott
a vadásznaplókat szerette meg a krimit
azt mindenki vette neki, nem
csak én
Általában este
elalvás elôtt vett krimit a kezébe.
Azt szokta mondani:
„az olyan, mintha altatót
venne be..."
Különben kedvelte
Illyés Gyulát is.
14
Egyszer volt egy saját gépkocsink.
Azt se mi vettük, hanem a Hruscsov felesége.
Nyina Petrovnától
kaptuk ajándékba.
Alig használtuk.
Rájöttünk
nincs nekünk arra szükségünk.
Harmincezer forintért
adtuk el az államnak.
Ennyire értékelték.
Ami a bútorokat illeti
azokat szinte darabonként vettük.
Volt, amit a Bizományi Áruházban
részletre, azután hogy az uram
kiszabadult a börtönbôl.
Van itt egy televízió
is.
Én nem tudom, miféle készülék.
Az uram kapta, azt hiszem ajándékba.
Fel is szerelték, nézze ott van a csatlakozó.
Be sincs dugva. Nem kell.
Viszont alig maradt valami a régi fényképekbôl
Ami volt, azt mind elvitte az ÁVÓ.
Látja, az hiányzik.
Itt van, ami megmaradt.
15
Két féltestvére
élt Kaposvár környékén
egy faluban.
Az ötvenes években ismerkedett meg velük.
Három termelôszövetkezet egyesült
és arra hívták meg az uramat.
Emlékszem, akkor mondta
ô nem mehet úgy abba a faluba
hogy ne keresse fel az apját
és a fiúkat.
Ugyanis abban a faluban élt az öreg Kertész.
Így hívták
az apját.
Kérdeztem, mikor visszajött:
mirôl tudtál vele beszélni?
Azt mondta:
„nem volt könnyû".
Akkor látta felnôtt
fejjel elôször.
Olyasmirôl beszélgettek
hogy szolgál a kedves egészsége
milyen volt a termés, a jószág
és egyebek.
De politizálni – nem
politizáltak.
A végén az uram
csak azt a megjegyzést tette:
„Azért a falun még rend van. Mi ott
tepertôs pogácsát eszegettünk meg
borozgattunk, de az asszonyok álltak
karba tett kézzel, hiába mondtam nekik
üljenek közénk, nem, ôk csak álltak
és ha kellett, kiszolgáltak."
Kérdeztem:
tán tôlem is ezt várnád el?
Persze hogy nem.
Csak azért azt megfigyelte
a falusi családokban mennyire
megmaradtak még a régi szokások.
Az asszonyok nem ülnek
az asztalhoz.
16
1956. október 24-ikén
hazatelefonált a Parlamentbôl
és azt tanácsolta, hogy ne maradjak a lakásban
így mentem át a Weil Emilékhez
az Istenhegyi útra.
Ott bujkált a Friss
Istvánné meg a Fodor Zoltánné is.
Október 28-án vagy 29-én meglátogatott
tankkal jött és tán egy félórát volt ott
nagyon nevettük
olyan komikus volt
abban a rohamsisakban!
Október 30-án újra felhívott
látogassam meg Mezô Imrét
a Rottenbiller utcai kórházban
Mert az uramat nagyon bántotta
ami a Köztársaság téren történt
ezért kért engemet.
A orvos nem szívesen
engedett be.
Kérte, ne érjek még az ágyhoz se
mert a legkisebb mozdulat
is árthat.
Én voltam az utolsó, akivel a Mezô
beszélt a halála elôtt
de csak annyit tudott mondani:
„mondd meg a Kádárnak
hogy vigyázzon magára".
Utána elmentem
az úgynevezett belügyi kórházba is
mert a fivéreim is eltûntek
nincsenek-e ott?
(mint késôbb kiderült
nem történt semmi bajuk)
de közben öreg este lett
hazamenni meg már nem
akartam.
A Weil Emiléknél
az a sok asszony örökösen egymást rémisztgette!
Mindegyikük féltette az urát
érthetô.
Fogtam magam
elmentem a Vajda Pannihoz
aki felkarolt engem annak idején
mikor a szövetkezetbe
kerültem.
Most is örömmel
fogadott.
Másnap november másodikán
estefelé megjelent Panni lakásán
egy civil két rendôrrel: menjek be
a Parlamentbe.
Éppen azelôtt
érkeztem haza a városból
és minthogy szakadt az esô
teljesen átáztam
le kellett vetni magamról mindent.
A harisnyám is
ott lógott a szárítókötélen
mivel nem volt másik
és azt a
vizes harisnyát
kellett visszavennem
úgy rohantam be a Parlamentbe.
Ott meg azzal fogadtak:
hol van az uram?
„Ezt maguk tôlem kérdezik?! Ugyan már..."
mondom „Hát azt én honnan tudnám
amikor napok óta nem is láttam
utoljára október
30-án beszéltem vele telefonon!"
Épp azok érdeklôdtek
a holléte felôl
akikkel addig együtt
dolgozott!
Hát ezt én nem
értettem.
Hogy a Münnichhel elhagyja Budapestet
és átmegy a szovjet erôkhöz
arról nekem ô
egy árva szót se szólt.
Na mindegy.
Én ugyan már megértem egyet s mást
de akkor csak bolyongtam ott
a Parlament folyosóin.
Mert miután kihallgattak
ott tartottak
géppisztolyt nyomtak a kezembe
azzal, mától kezdve én is
a Parlamentet védô ôrség tagja vagyok
és kijelöltek számomra
egy lôállást.
Hiába tiltakoztam
hogy én nem tudok fegyverrel bánni
sose volt ilyen a kezemben
rám ordított az egyik felkelô:
„akkor itt az ideje megtanulnia
mert eztán szüksége
lesz rá!"
17
November negyedikén
korahajnalban
fegyverdörgésre
ébredtem.
Miután ez akkor már nem volt szokatlan
nem nagyon kerestem az okát
szereztem egy lavór vizet
és anyaszült meztelenre vetkezve
alapos tisztálkodásba
fogtam.
És amint egy vizes törülközôvel
épp nekikezdtem volna magamat ledörzsölni
benyitott a szobámba Szántó Zoltán
aki politikai téren
álló életében mindig is
a férjem helyébe
szeretett volna kerülni.
Amint megpillantott
kôvé dermedt
hátra arcot csinált
és elrohant.
Mikor elkészültem
megpróbáltam tájékozódni
de akárhova nyitottam be
már minden szoba üres
volt.
Késôbb megjelent
Sándor József elvtárs
és rám parancsolt hogy
vegyem a holmimat
menjek vele.
Átadott két kiskatonának
akik átvittek egy Akadémia utcai épületbe
és ott egy raktárban
rám zárták az ajtót.
Ott töltöttem egy napot meg egy teljes éjszakát.
Majd megvett az isten hidege.
A kutya se nézett felém!
Még szerencse, hogy
a raktárban szôrmék is voltak
azokkal takarództam
míg feküdtem a
földön.
Késôbb jött a Köbli Gyula felesége
akik a közelben, két háztömbnyire laktak
menjek le velük a pincébe dekkolni
de nekem akkor már
elegem volt a bujkálásból
inkább az üres lakásukban maradtam
megfürödtem, lefeküdtem
kialudtam magam
Aztán meg már
küldetett is értem az uram!
18
Harckocsival vittek át
a Parlamentbe.
Iszonyú állapotok voltak.
Az Elnöki Szárnyban
a földön miniszterek aludtak
például a Rónai
Sándor.
Bementünk egy szobába
ahol máskor a Minisztertanács ülésezett
a Kossa Istvánnál volt kolbász
mert elôtte ô Szlovákiába szökött
és onnan hozta.
Találtunk
két üveg ásványvizet
is.
Azzal megünnepeltük
hogy itt vagyunk.
Ugye közelgett November 7 is
ami a szovjet embereknek
különösen fontos
utána a Kádár
átvitte a katonai-mûszaki stábot
a mi szobánkkal szomszédos
szobába.
Attól kezdve ott volt a helyük.
Ôk tartották Hruscsovval
a forró drótot.
Naponta
kétszer-háromszor
de néha ötször-hatszor is
ránk telefonált Hruscsov
nagyon nyugtalan volt.
Volt is oka rá.
Például hiába állt az összes kapunál
egy-egy szovjet és magyar katona is
egyszer csak beözönlött rengeteg civil
a pincében meg felrobbant
egy gránát.
Közben fönn ezek a civilek
kérdezôsködnek, ténferegnek...
Csak nem a Kádárt
keresik ezek?
Szerencsére Majkov kiadta a parancsot:
„Tisztítsák meg a gyanús elemektôl
a Magyar Parlament épületét!"
És végigrazziázták az épületet
és mindenütt
de mindenütt
fegyvereket találtak.
Eldugva
a konyhában
a vécékben
a szekrényekben
a függönyök mögött
a fûtôtest alatt:
mindenütt!
Hruscsov küldött végül
20-30 megbízható embert Kárpátaljáról
akik oroszul de magyarul is kitûnôen tudtak
ôk kerültek a kapukhoz
ôrködni.
Én meg
az uram kifutója lettem.
Mikor kész volt valamilyen javaslat határozat
én vittem oda a Kállainak vagy az Aprónak
meg az összes többinek.
Enni sokáig a katonai konyháról kaptunk
amit én szolgáltam fel a stábnak
mintha csak otthon lennénk.
Amit a konyha-málágyecok
nagy kondérokban felhoztak
azt én tálaltam
ki.
Belekóstolgattam, mit
lehessen tudni.
Még nevet is kaptam az oficérektôl
mert nehéz volt kiejteni nekik:
hogy „Kádár elvtársnô"
mire elkereszteltek tréfásan
Maria Tyimofejevnának
a szlovák származású
apám után.
Nem gyôztem dicsérni a fôztjük!
„Ócseny hárásó!"
„Nem rossz ez a katonai ennivaló!"
de egyszer ahogy megkóstoltam
valami levest
– menten elvágódtam!
Szabotázs.
Orvos persze nem volt
nagy nehezen kerítettek egy
szovjet katonaorvost aki megnézett
és: „azonnal kórház,
különben itt hal meg".
Akkor is a Hruscsov intézkedett:
másfél óra múlva Karlovy Vary
katonai kórházában feküdtem.
Már a repülôgépen
hánytattak!
Ott feküdtem aztán
hetekig.
19
1956 után
Magyarország kissé elszigetelôdött
tekintélyünk az ENSZ-ben
mélypontra esett
Akkor Hruscsov kivitte az uramat
New Yorkba
más szocialista országok
képviselôivel
együtt.
Szovjet hajón keltek át az óceánon
aminek az lett a következménye
hogy a társaság többi tagja
napokra használhatatlan
lett.
Tengeri betegek voltak...
vagy mit tudom én.
az étkezéseknél rendre
csak Hruscsov és Kádár
jelent meg.
Mint férjem mondta:
„...helyt kellett állnom
a Nemzetért!"
De az ebédek után néha ô is rosszul lett
Hruscsov ugyanis rengeteget evett
mert az ukrajnai éhínségek idején ô volt
a fônök ott, de hát ô is csak a hivatalos
adagot volt hajlandó elfogyasztani
az elsô feleségével egyetemben
aki végül éhen
halt.
Ott barátkoztak össze
az Öreggel.
20
Az uram és Joszip Broz Tito
hamarosan közel kerültek egymáshoz
bizonyos politikai ellentétek ellenére is
addig-addig, hogy végül már velem együtt
meghívtak nyaralni
minket Brioni szigetére.
Tito és Jovanka
igen kellemes üdülôpartnerek voltak.
Nem mondhatnám, hogy unatkoztunk volna!
Tito minden jármûvet maga vezetett
a villanytriciklitôl a motorcsónakig
ez volt a hobbija
a sofôrködés
Átvitt minket még
az Ördögszigetre is.
Egy kis délszaki növényekkel betelepített paradicsom az!
Többször meglátogattuk
azt a tündéri Állatkertet is
amit Tito kedvéért
telepítettek oda.
Nagylábon éltek,
az kétségtelen.
Jovanka még a Rotschild Kláránál is varratott.
Egyszer még maga is járt próbán a Váci utcában
de általában a Klára ugrott le Belgrádba
a snittek miatt.
Én nem voltam ilyen jó vevô,
mert ha egyszer-egyszer
megjelentem is
Kláránál
akkor is én vittem
nemcsak az anyagot
de még a bélésre
valót is!
21
77-ben eljutottunk a Vatikánba.
Volt, aki erôsen ellenezte
például a Külügyben
egy helyettes államtitkár:
„minek az?"
De az uram megmondta:
„ha már ott vagyunk, úgy illik
hogy a pápához
is beköszönjünk."
Korábban én még nem jártam arra.
Kádár se. Nem tudtuk, mire számítsunk.
Mindkettônket izgatott
ez a látogatás.
Amit harmincpercesre terveztek a pápai kamarások
aztán mikor az uram még egy óra múlva sem jött ki
az Ôrök mind nyugtalanabbak lettek:
„Ôszentsége a
Kádárral vajon mit beszél?"
Elôbb az uram ment be
Ôszentségéhez
utána nyomban én
és csak azután engedték be
a küldöttség
többi tagját
VI. Pál kedvesen viselkedett.
Üdvözlô szavakat intézett hozzám
amit illendôn viszonoztam
mire hellyel kínált
és leültem.
A pápa legfelül
azon a hatalmas trónszerû székén üldögélt
nekünk egy lépcsôvel lejjebb adtak helyet
a többiek állva
hallgatták a beszédet.
Kölcsönös ajándékozás következett.
Mi egy Kovács Margit-kerámiát vittünk
felirata ez volt: Madonna a gyermekkel.
Kádár a pápától egy szép kis
metszetet kapott.
Péter és Pál
volt rajta.
22
A napirendje ez volt:
reggel fél nyolckor keltettem
kettôt kopogtam, akkor kiszólt
„szervusz"
vagy
„jó reggelt kívánok"
Együtt reggeliztünk
de világéletében nagyon minimálisat evett
pirítóskenyeret,
tojásrántottát vagy lágytojást.
Voltak tyúkjaink
tizenöt
a teraszról dobálta le nekik
a hulladék ételt
kenyeret
krumplihajat.
Azok már jöttek, ahogy kiállt.
Tudták
ha ô jön:
kapják a kaját!
Tehát friss tojásunk
az volt minden nap.
Csak azt a tojást ette meg
amit frissen tojtak
na tegnap tojtak
azt akkor ma reggel meg lehet
enni.
De viszont
soha nem vágtuk le a tyúkokat
mert nem akart enni
a húsukból.
Amikor már három évig
tartottuk ôket, utána mindig
újakra cseréltük.
Addigra már kitojták
magukat.
A fiúk, az ôrök
akik szolgálatban voltak
azok szórtak ki reggel a tyúkoknak
vizet is adtak nekik
És aztán ôk csukták be ôket
este az ólba.
23
A nagy mûtét elôtt
az uram önként jelentkezett
„az egészségügyi fôfelügyelônél"
ahogy ô mondta
„a generálprofesszornál".
Elmondta neki:
egyre nehezebben tudja használni
a jobb kezét
és ez akadályozza a munkában.
Valamit tenni kellene.
Belgyógyász persze
ezzel nem foglalkozhatott.
Specialistát kellett
keresni.
A végén már
szinte egyáltalán nem tudott fogni.
Ezt a betegséget úgy hívják, hogy
bônyezsugor.
A bônye az a hártya
ami az izomkötegeket összefogja.
és a betegség ennek a hártyának
a zsugorodása.
A kézmûtéte alatt
ami több mint két óra hosszat tartott
jobb karját három
atmoszféra nyomás alatt tartották.
Egy négyzetcentiméteren
1, 33 kilogramm nyomás!
Akkor már késô
volt.
De miután tudta
hogy a mûtét után
ô tétlenségre lesz kárhoztatva
bizonyos dolgokat
még feltétlen
el akart intézni.
Például elôbb
még találkozni akart a Thatcher asszonnyal.
Pont akkor jött megint November 7 is!
A szovjet fogadás.
Még azon is jelen akart
lenni.
Mert ha ott nem jelenik meg
azt ugye sokféleképpen
lehet
magyarázni.
Ilyen okok miatt húzódott
a mûtét.
A 89 április 12-i nagy beszéde után
nem is ment többet a Pártközpont felé.
Ott sok mindent mondott, az
biztos.
Utána lemondatták
az elnöki tisztségrôl
is.
Miért?
Volt
aki azt mondta, mûködôképes
elnökre van szükség
mások
kerek-perec megmondták
most jön Nagy Imre temetése
és a Párt azt nem bírja ki
ha a temetés idején még mindig
Kádár János
az MSZMP elnöke.
Én a Grósszal
is beszéltem errôl.
Megmondtam neki:
„Nézze, ez olyan
mint mikor a Mari néni
aki ötven évig cselédként
szolgált az Esterházyaknál
vagy a báró Kohnéknál
megkapja a felmondását
mert nemcsak hogy öreg már
de ráadásul eltörte az étkészlet egy darabját is
– azzal aztán betelik
a pohár!"
Egy jó marha volt szegény
azt kell mondjam!
Ötven esztendô alatt
sok mindent megcsinált nekik
nem érdemelte meg
hogy így bánjanak
vele.
Azzal is vádolták
hogy ô már csak nagyon keveset
tud elolvasni abból, amit elébe tesznek
persze
mert azokat elôzôleg
mindenféle színes
ceruzákkal aláhuzigálták!
De nem ám
csak egy-egy fontosabb részt
hanem teljes bekezdéseket is
az egyiket pirossal
a másikat kékkel
a harmadikat meg mit tudom
én, mivel.
Táncot jártak
a betûk a szeme elôtt!
Tény
hogy mind a két szemén hályog volt
de úgy soha nem ment be a munkahelyére
hogy elôzôleg ne olvasta volna ki
itthon az újságot.
Sokszor hecceltem:
„hát te még
az apróhirdetéseket is elolvasod a lapokban?"
A végén persze
már felolvastam neki.
Néha arról is beszélgettünk
milyen jó lesz most hogy
miután teljesen szabadok vagyunk
mászkálhatunk a városban végre
amerre akarunk
mehetünk kirándulni
vagy moziba
akárhova
és ahányszor
csak tetszik.
Ilyenkor valameddig
vidám volt
de aztán
átmenet nélkül
rossz lett a hangulata.
Amikor rászóltam
„apuskám ne kiabálj, ne beszélj gorombán"
ô mindig azt mondta:
„ez nem én vagyok!
ez a betegségem!"
Egy délelôtt egyszer csak így szólt:
„Öltözz föl
hozd rendbe magad.
Elmegyünk ebbôl
a házból."
Mondom neki:
„Várjál,
legalább
egy táskát összekészítek."
Mire ô:
„Nem kell semmi!"
Mikor már a kertben voltunk,
azzal próbáltam visszatartani:
„Fiam
hát legalább
ebédeljünk meg!"
Nagy nehezen sikerült is rábeszélni
hogy visszamenjünk
a lakásba.
Akkor meg
azt kérdezte tôlem:
„Te, engem most kizártak
ezek?"
Mondtam neki:
„Papuskám,
nem a Pártból zártak ki
csak az elnöki tisztségbôl és a
központi bizottsági tagság alól
mentettek fel."
Ô meg töprengve rám nézett:
„Te, ez még
ugyanaz a párt
amelyikbe beléptem?"
Nem akart befeküdni a kórházba.
Azt mondogatta:
„Én úgyis
falba verem a fejem
ha bevisznek!"
Gondoltam:
ameddig bírom
legyen csak itthon.
Ez mégis az ô
háza.
Azt csinál benne, amihez kedve van
akkor fekszik le, akkor kel
amikor akar.
És
sétálgathat a lakásban
vagy a kertben.
24
Négy napig volt kórházban a végén.
Addig itthon volt állandóan
de legyengült
Nem akart enni.
Azt mondja: „minek élek?"
Meg hát fulladt is.
A végén arról beszélt mindig
hogy ô abban nem hibás
hogy meghalt a Nagy Imre
vagyis hogy megölték
vagy mit tudom én
meggyilkolták.
Kérdezte is:
hát ô nem hivatalos
a temetésére?
Mondom: nem.
Mert nem kapott papírt.
Azt mondja:
„de ma van a temetése!"
Hát mondom:
ma van.
És akkor bevitték.
[Egy Kádár Jánosnéval készült interjú-sorozat (Magyarország 1989. 40-49. szám, kérdezô: Kanyó András), továbbá Borenich Péter „A Kádár villa titka" címû dokumentum-hangjátékában (1993. november 11. Kossuth Rádió), illetve Geréb Anna Titoktartók (MTV, 1994-1996) címû dokumentumfilmjében elhangzott riportok néhány mondata alapján írtam ezt a balladát. Ikerdarabja annak az 1989. április 12-én, az MSZMP KB ülésen elhangzott Kádár-beszédnek, mely a kiegészítéseimmel és lábjegyzeteimmel KÁDÁR (MAGYAR DRÁMA) címmel a Beszélô 1996 májusi számában látott napvilágot elôször. Kornis Mihály]
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu